12. Fejezet ~ Mindennek egy az oka: Szeretet!

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

Igen, szóval a cím azt jelentené, hogy "Bárki bármit is tesz, csak azért teszi, mert szeret valakit."

Szokták mondani, hogy a szív parancsol az észnek.

Ebben a fejezetben pont ez játssza a főszerepet...


Hát nem is húzzuk tovább az időt.
Jó olvasást :)

Alice szemszöge:




Hétfő este alig bírtam elaludni a csók és látomásom miatt. Mivel Jasper lenyugtatott és jó éjt csókot adott legyűrtem mindent és elaludtam. Hajnali háromkor azonban felriadtam. Elindultam az ajtó felé, hogy elmenjek. De már elkéstem! Érzem! Damon bejutott Violet-hez. Tervét viszont nem fogja megvalósítani... Ha meg meri csókolni lefejezem!
- Alice! Mi a baj? Hova mész? - kérdezte álmosan Jasper.
- El... el kell mennem... Hamar visszajövök... Sietek.... - motyogtam szintén álmosan.
- Menjek veled? Nem tűnsz se túl ébernek, se túl vidámnak. Talán tudnék segíteni. - ajánlotta fel Jasper. Hát nem édes?
- Nem. Bocsi, de nem tudsz. Most nem. Sietek vissza. - hadartam el.
Leszaladtam, hogy felvegyem a kabátot és elindultam Violet háza felé, mielőtt megtörténik a baj. Persze jól sejtettem és elkéstem, de megláttam, hogy Damon fura tekintettel BATTYOG hazafele. Ez nem vall rá.
- Damon, miért nem bírod megérteni, hogy szállj le Violet-ről? - álltam elé dühösen, mielőtt tovább menne. Eléggé ideges vagyok.
- Ne pattogj kis gumilabda! - közeledett felém.
- Damon ez már a XXI. század! Itt nem szokás csak úgy betörni mások házába, még akkor sem, ha te vámpír vagy és egyszer már behívtak. Ez mostanság bűnnek számít! Nem jöttél még rá?
- Alice-baba engem nem érdekelnek a szabályok vetted? És most jobb ha hazamész csicsikálni, mielőtt még valami nagyobb bajod esne. - játszotta meg a nagymenőt Damon.
- Nem félek tőled! - vicsorogva lecövekeltem, nem túl messze tőle.
- Rosszul teszed. - neki nyomott egy fának, és a nyakam megszorította. Ó hogy rohadna meg!
- Nem tudsz megenni drágaságom. - gúnyolódtam még is próbáltam hihetően előadni magam.
Szorítása valami miatt legyengült, de lehet, hogy csak én éreztem annak. Remek. Helyett cseréltünk. Most én tartottam a kezembe a nyakát. Nyomtam felfele úgy hogy már szinte alig kapott levegőt.
- Ki akarsz velem kezdeni? - próbált beszélni.
- Elfelejtetted volna, hogy újszülött vagyok? Mosolyogva végezhetnék veled. - vigyorogtam
- Én meg emberi vért iszok. - mondta. Jobban megszorítottam. A kezdeteknél is jobban. - De ha neked jobb lesz, hát csak tedd. - szorításom itt legyengült.
- Ha megakartál volna ölni már megtetted volna. - újra erősebben szorítottam. - Meghalsz!
Olyan kicsi választott el, hogy megfojtsam, de nem tettem. Jobban megszorítottam.
- De nem teszem meg! - léptem hátra tőle.
- Miért? - meglepődötten és megkönnyebbülve nézett rám.
- Azért mert veled ellentétben, nekem van valamim, ami neked nincs.
- Még is mi az? Médiumi képességed? - vigyorgott. Chh leütöm!
- Nem. - elmosolyodtam. - Érzéseim. - fordultam meg.
Damon mondani akart valamit, de esélyt se adva rá elfutottam. Kezét még mindig a nyakamon éreztem. A nyakamhoz is kaptam. Eléggé megszorította és meg is sebzett. De tűrhető. Túl élem. Most viszont két okból nagyon büszke vagyok magamra. 1; Tudtam magamon uralkodni. Nem öltem meg. 2; Nem félek tőle, s talán ő fél tőlem. Ami nem kizárt. Bár... Ha félne se ismerné be. Még magának se, nem hogy másnak...
- Alice, Jézusom mi történt a nyakaddal? - lépett oda hozzám Jasper a szobában.
- Hosszú. Röviden csak annyi, hogy leszidtam Damon-t, aki szerencsésen egy fához szorított, és megszorította a nyakam. De utána én öltem meg majdnem. De csak majdnem.
- Ó, hogy rohadjon meg! - Majd hirtelen az összes villany felkapcsolódott. 
- Mi van itt? - kérdeztem meglepődötten. Mire a villanyok leoltódtak.
- Nem tudom... Azt hiszem én voltam. - mondta Jasper és mindent elmesélt új erejéről.
- Áh értem. - mosolyogtam. - Na jó éjt! Szeretlek. - csókoltam meg.
- Én is. - csókolt vissza.
Kedd reggel kerestem egy csinos kis piros selyemkendőt.
- Csini. - mosolygott Jasper. - Csak ne azért kéne hordanod, mert az a rohadék...
- Csss... - csitítottam el. - Még vagy 10 hónapig újszülött vagyok... Könnyen végezhetek vele.
- De most se tetted.
- Apró hiba volt. Vagy is inkább kap egy második esélyt...
- Jaj Alice, nagyobb bajod is lehetett volna.
- Talán... De nem lett. - csókoltam meg mielőtt megszólalna.


Megint hamarabb értünk a suliba és kimentünk Violet elé. Amikor elkezdett felém futni meglepődtem, de persze futottam én is és lendületből megöleltük egymást. Amikor viszont Violet félrehívott tudtam, hogy a sálamról akar kérdést feltenni. De a kérdése igen meglepett. Jasper az én nyakamat kiszívni? Meg más? Jézusom mi ütött ebbe a lányba? Végül leráztam annyival, hogy majd később megbeszéljük. Még is mit kéne mondanom? Kedves Violet. majdnem megölt engem a drága Damon barátunk... Persze én nem hagytam magam, szóval ő is majdnem meghalt, de nem öltem meg. És hogy miért? Azért drága Violet, mert 1; az érzéseimre  hallgattam, 2; Nem vagyok vadállat, 3; Volt egy olyan látomásom, ami miatt kétségeim voltak, hogy mit tegyek. A látomás az volt, hogy Te és Damon csókolóztok... Első dolgom lett volna, hogy leszedjem a fejét. De mi van akkor, ha ez a csók viszonozva lesz? Tömören és röviden ennyi lenne.
Na de mivel ezt mégsem mondhattam azért üldöztem el... Addig meg kitalálom, hogy adjam elő a dolgot...






Jasper szemszöge:




Az egyik szünetben Violet kiment az udvarra uzsonnázni. A padokat bokrok vették körül, ahol madarak daloltak. Na de elég a tájleírásból. Utána mentem.
- Kimentem Alice. Nem tudom mikor jövök, de legkésőbb becsengőkor itt leszek.
- Ne csinálj hülyeséget. Ne keresd fel Damon-t! - nézett rám aggódva.
- Jó nem áll szándékomban. - adtam neki egy puszit. 
Amikor megkérdetem Violet-től, hogy, miért hazudott pénteken, természetesen terelt. Vagy is megpróbált terelni. Amikor viszont megemlítettem Damon nevét, szintén az a fagyos félelem áradt belőle, mint az erdőben. De másabb volt. Már nem félt annyira.
- Lám-lám, csak nem megzavartam valamit? – lépett hozzánk az emlegetett szamár. Azt mondtam volna, hogy nem félt annyira? Nos, én is tévedhetek...
- Bocsi Jasper, majd megbeszéljük – tette a vállamra a kezét. - Friss levegőre van szükségem. - mondta félve, még is volt benne más is. Düh.
- Mit tettél vele? És, hogy képzelted azt, hogy egy ujjal is hozzáérsz Alice-hez? - támadtam le őt rögtön.
- Várjunk már Jasper. Először is. Az a tündérbaba jött nekem. Violet-ről meg nem adta át Stefan az üzenetemet? 
- Milyen...? De. Jesszus. - kaptam a fejemhez - Ugye nem bántottad?
- Heh, ez attól függ mit értesz bántás alatt. - mosolygott.
- Nem ismerem az összes kínzási módszered de...
- Jaj, ne is kezd el... - nyavalygott. - Azt csinálok amit akarok. Meg akarjátok védeni Violet-et? Hát csak tegyétek, de szólok, hogy Violet igen könnyű falat. Könnyen el tudok vele játszadozni, csak az apjával kell fenyegetnem és ismét a markomban tartom. Erre fél perc után rájöttem. Na de Jasper haver én most megyek. Szia. - rakta rám a kezét. - Áúcs. Megráztál.
- Bocsi. - direkt volt. Vigyorogtam elégedetten. - Pápá.
Ahogy kimondtam rögtön Violet után is mentem.
- Violet, várj már! – kiáltottam utána. Ijedten fordult hátra, így beleütközött a  történelem tanárba.
- Bocsánat! - szólalt meg rémülten, kissé pirulva
- Részemről a gyönyör... – mosolygott rá tipikus bájgúnári vigyorral, amiért annyian odavannak, meg vissza. Na ne! Ezt ne!
- Viol, jól vagy? – rántottam magamhoz, nem túl félreérthetően.
- Nyugi, nem lett baja. Puhára esett. Na sziasztok! – köszönt el Mr. Bájgúnár, és elvonult a dohányzó felé. Violet, ahogy felém fordult el is kezdtem mondani, amit sikeresen összefoglaltam magamban.
Amikor kimondtam a végszót: - És ha bármi baj van, rám és Alice-re mindig számíthatsz! - Violet majdnem elsírta magát, de helyette azonban megölelt.
- Köszönöm Jasper! – szorított meg erősen. Ezen azért kicsit meglepődtem. Nem számítottam tőle ölelésre. Legalább is Alice távollétében nem. – És ne haragudj. - mondott ennyit, de érzetem, hogy még sok mindent akarna mondani. Az érzései csak keveredtek. Félelem, szeretet, szerelem, meglepődöttség, düh.
- Nem haragszom – öleltem vissza megenyhülve. Hirtelen temérdek félelem áradt belőle. – Mögöttünk van, igaz? - kérdeztem meg lágyan.
- Honnan tudtad? – elengedett, és döbbenten rám néztem.
- Onnan, hogy megint félsz. - mondtam miközben fejét megemelve elértem, hogy a szemeimbe nézzen.
Sóhajtott egy nagyot. Bele is nézett a két szemembe és az erőmmel szépen lenyugtattam. Elmosolyodott, és intve egyet fordult meg. Nem mondott semmit, de a szájával néma szavakat formált meg: Köszönöm.






Alice szemszöge:




Ahogy tudtam, hogy lehet gyógytesi jelentkezni, rögtön jelentkeztem is. Az intézetben töltött időm miatt, tesiből is lemaradásom van, ezért tesi helyett lyukas órán beültünk a könyvtárba.

- Szóval? - szólalt meg Violet.
- Tessék? – nézetem rá meglepetten. Mit mondott? Karba tette a kezeit.

- Összejöttél Jasper-rel? - kérdezte.
 Kérdése után mély csend lett. Elkerülhetetlen, hogy kitérjen a sálamra? Na jó elég volt. Nem fogok terelni.
- Igazából igen, Violet. De nem miatta van fent a sál. – Boldogan ugrott a nyakamba. Talán nem hallotta a második mondatott.

- Gratulálok! Én már az első nap éreztem, hogy vibrál köztetek valami! – dicsekedett.
- Hehe, köszi – pirultam el. – Annyi mindent szeretnék mesélni. Csak mégsem itt kéne... - néztem körül.
- Persze, ez természetes! Én is olyan kíváncsi lennék sok dologra... hm... – gondolkozott el. – Mit szólnál hozzá, ha valamelyik este átjönnétek hozzám vacsorára? – kérdezte meg félénken. – Mert ugye nem nagyon tudunk sokat egymásról, és szeretném, ha jobban megismernénk egymást.
- Nagyon örülnék neki, Violet – mosolyogtam el.
- Mindjárt visszajövök, kimegyek a mosdóba – mondta és rám mosolygott.

Kiment. Én meg hagytam? Szakad az eső! Ráadásul ott van Damon is. Esernyőmet felhúzva kisuhantam. Amikor Damon már a haját csavargatta Violet-nek letörtem volna a karját. De nem tettem. Hogy miért? Látomásom volt. Ismét az a látomás, hogy az esőben csókolóznak. Összeraktam az egészet. Violet belezúgott Damon-ba még ha tagadja is... Ezt a csókot nem szakíthatom félbe, de nem is fogom itt hagyni őket.... =)
Amikor Damon megcsókolta Violet-et, valami miatt szörnyű fura félelem fogott el. Tippem sincs miért, hisz a csók nem volt viszonzatlan. Violet természetesen visszacsókolt. Még is úgy érzem, hogy Damon csak kihasználja őt. De miért tenné? A véréért? Kizárt. Már rég megölhette volna, de valami miatt még sem tette. Akkor valami másfajta dolog miatt. Fúj de, grrr! Gusztustalan! Már csak azt nem értem, hogy tényleg, miért nem bírom elhinni azt Damon-ról, hogy valójában szeretné Violet-et...
- Mondtam én, hogy hiányoznék neked – mosolygott elégedetten Damon.
- Talán – reszketett Violet. – Nem tudom...
- De én igen – simított végig arcán. – A tested elárul, szivi... - ó hogy az a oda ne rohanjak.... Aljas disznó! Elérted a célod, te rohadék!
- Senkit sem hagynék meghalni. Senkit. – felelte határozottan a kis boszi.
- De nem csókoltál volna meg akárkit, csak hogy ezt bebizonyítsd – vigyorgott.
- De hát te csókol...
Damon ajkai felületesen csúsztak Violetére.
- Túl sokat beszélsz... – ölelte meg őt. 
Tekintete elkomorult. Upsz. Azt hiszem észrevett... Megvető pillantást küldtem felé. Mutatóujját ajkaihoz emelte, így azt üzenve nekem, hogy „kuss”, milyen udvarias -.-" majd a kapu felé intett, azt üzenve, hogy „menj”. Fogalmam sincs, miért de visszamentem... Pedig féltem otthagyni őket... Azt hiszem nem én voltam az egyetlen, aki ezt végignézte... Kedvenc történelem tanárunknak pont ott volt órája. Dogát írtak, szóval a gyerekek nem igen látták, de a tanár... Fogadjunk, hogy szemrebbenés nélkül nézte végig és még engem is kiszúrt? Ahogy bejött Violet le is támadtam.
- Jézusom Violet hisz te reszketsz. - öleltem meg, mire ő lágyan visszaölelt, de eszembe jutott, hogy előttem pár perce Damon ölelte őt, szóval hátra is léptem. Fúj. - Csőtörés volt a WC-ben? - kérdeztem gúnyosan, majd elkomorodtam. - Szóval hol jártál? Rám ijesztettél. Miért nem mondtad, hogy ne várjalak, csak 10 perc múlva vissza? Ha még egyszer ilyet csinálsz én...
- Alice. Nyugi. - kösz...!
- Én halál nyugodt vagyok. - mosolyogtam és kifújtam magam. - Szóval mesélj! - tértem vissza pattogó stílusomra.
Habozott. Össze volt zavarodva.
- Én... kirohantam a focipályára, mert rájöttem, hogy Damon bántott téged... – gyűrte egy vizes tincsét a füle mögé. Szemeim elkerekedtek. – Ahogy te is őt.
- Ne nézz így rám az ítélkező kis szemeiddel – ráncoltam össze duzzogva a homlokom.
- Erre akkor sem volt szükség.
- Nem öltem meg – Oké? komorodtam el végleg. De megakartam... Ez viszont most mellékes...
- Ez a minimum! – tátotta el a száját. WTF? – Te jobb vagy Damon-nál, mintsem hogy így viselkedj. Én pedig... majd megvédem magam tőle, nem kell, hogy aggódj... - Ja persze, én meg elhiszem...
- Ahogy lent is megvédted magad? – tettem csípőre a kezem. Majd nem lebuktam, de azt hiszem feltalálták az ablakot is...
- Én... nem tudom mi ütött belém. - Belezúgtál baszd meg! Vajon mi? Fúúúj. - Mintha beleláttam volna egy másik oldalába és... - mondta, miközben zavarba esett. Másik oldal? Milyen másik oldal? A kell nekem egy lány az ágyba is oldalába?
- Ezt nem akarom végighallgatni, fúj! – szorítottam a kezeimet a fülemre, nem igazán érdekel, hogy érte el ezt az a rohadék... Bár tudom. Vámpírbáj...
- Sajnálom, ne haragudj!
- Én nem haragszom rád, Violet! – mondtam hirtelen. – De ha bajod esik, kicsinálom Damont! Tudom, nem régóta ismerlek, de arra már rájöttem, milyen kis kedves vagy, és mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még ezt a pszichopatát is megsajnálod... De miért kellett csókolózni vele?! - ez az ami kiborított. Talán bevallja, hogy mit érez iránta? Kétlem...
- Nem tudom. Össze vagyok zavarodva... – túrt a hajába. Hét persze, hogy nem. Mit is vártam? Én hülye. Felsóhajtottam.
- Gyere, menjünk inkább és kezdjünk valamit veled, mielőtt még eláztatod a folyosót... – ragadtam karon, majd behúztam a mosdóba. Ennyi elég volt...

Mivel, öt perc után sem száradt meg, leküldött, hogy vegyek egy pár forró csokit az automatából. Találkoztam Damon-nal.
- Most boldog vagy? - kérdeztem meg tőle és egyből az automatához fordultam.
- Heh, boldog automata. Ilyet se hallottam még, pedig élek már pár éve... Benyelte a pénzed vagy mi? - mosolygott elégedetten. Chh idegesítő...
- Ch, - forgattam a szemem. - hozzád beszéltem...
- Ja vagy úgy?! Köszönöm kérdésed, tündérbabám, igen boldog vagyok.
- Chh, vigyáz azzal az m betűvel, mert képes leszek beverni a képed... - vigyorogtam.
- Milyen kedves vagy. - tudom.:D - Segítsek felvinni az italokat?
- Nem kösz. Fordulok még egyszer.
- Csak vigyázz el ne lopjam.
- Takarodj már. Pont a forrócsoki fog neked kelleni...
- Sose tudhatod...
- Hehe, bocsi de nem akarok nevetni, mert kiborítom az italokat. Viszlát.
Vigyorogva visszarohantam. Kiborítottuk néhányból a tartalmukat, és a helyükre vizet öntöttünk.
- Szóval, még nem vagyok túl jó ebben, ezért ha kigyulladna valamim, rögtön önts nyakon! – figyelmeztetett.
- Oksa – mosolyogtam rá. Nem tudtam, hogy pontosan mi, de tudtam, hogy valami boszis dolog készül. Mély levegőt vett és sikeresen megszárította magát.


Otthon a szobámban, az ágyon ültem és magam elé meredtem. Hirtelen jött is egy látomás. Sötét volt. Két alak jelent meg. Halványak voltak, de rájöttem, hogy ezek Violet és Damon. Halk hangfoszlányokat hallottam a látomásomból.
"- Bocsi Violet cica, de ennyi volt.
- Nem értem. Én, én még mindig szeretlek.
- Meg van a gyűrűm és ez a lényeg.
- Nem, ez nem lehet igaz!
- Mi? Hogy kihasználtalak? De igen igaz! Csak kihasználtalak."
Ez a mondat után Damon eltűnt az erdőben és Violet síró hangját hallottam.
"- Violet, Violet,Violet! - hallottam a saját kiáltásom."
Hirtelen minden újra korom sötét lett és a kék szőnyeg jelent meg a szemem előtt. Na meg két láb.
- Jól vagy? - kérdezte Jasper aggódva.
- Persze, minden oké. - felnéztem rá és mosolyogtam. - Csak látomásom volt. - itt azt hiszem már a mosolyom meg is enyhült.
- Mi történt benne? Baj van?
- Mind egy... Még változhat, és szerintem fog is... - legalább is remélem...
- Hát, ha akkor megnyugszol, akkor én is remélem. - ölelt meg Jasper. 
Ha ő a közelemben van, bármikor képes vagyok megnyugodni. :)

Hogy tetszett? :D

A komiknak nagyon örülünk.

Puszi: Alice és Violet

11. fejezet ~ Tisztító tűz

Sziasztok!
Pár napos késéssel ugyan, de meghoztuk nektek az új fejit! ^^”
A lángra kapott érzelmek továbbra sem alszanak ki, sőt, felemésztenek mindenkit és mindent. De vajon mennyi igaz mindebből?
Jó olvasást kívánunk! :)

Damon szemszöge:

Arcomon minden bizonyára hülye kifejezéssel lépkedtem a Salvatore panzió felé. Bőrömön még mindig ott égett a kis boszi ajkainak nyoma, és ez egyre jobban nyugtalanított. Az a kis affér teljesen elbizonytalanított, elvégre nem azért mentem oda, hogy puszipajtások legyünk.
 Hirtelen a semmiből két női cipő lépett elém . Még hang is társult hozzájuk. - Damon, miért nem bírod megérteni, hogy szállj le Violet-ről? – Felfuttattam a tekintetem a női alakon. Áh, csak a kis nikkelbolha...
- Ne pattogj, kis gumilabda! – léptem felé fenyegetően egy lépést. Nem bírom, ha más meg akarja szabni, mit csináljak.
- Damon ez már a XXI. század! Itt nem szokás csak úgy betörni mások házába, még akkor sem, ha te vámpír vagy és egyszer már behívtak. Ez mostanság bűnnek számít! Nem jöttél még rá? – oktatott ki puffogva, amitől nem estem hanyatt örömömben.
- Alice-baba, engem nem érdekelnek a szabályok, vetted? – vigyorodtam el. – És most jobb, ha hazamész csicsikálni, mielőtt valami nagyobb bajod esne.
- Nem félek tőled!
- Rosszul teszed – vágtam rá, őt magát pedig egy fa törzsének.
- Nem tudsz megenni drágaságom – pimaszkodott. Hát, téged nem is, de ha még egyszer a nyakamra jössz, Violet-be belekóstolok...
 Mintha szorításom enyhült volna erre a gondolatra, de ezt a tündérbaba is észrevette, mert most ő nyomott engem egy fához, ujjai a torkomra szorultak. Picsába az újszülött vámpírokkal.
- Ki akarsz velem kezdeni? – Violet kisasszonynak most már testőre is van. Kár, hogy ilyen szar az időzítése.
- Elfelejtetted volna, hogy újszülött vagyok? Mosolyogva végezhetnék veled – mondta, és tényleg mosolygott. Gúnyosan.
- Én meg emberi vért iszok – ergó: az én nyakfoltjaim eltűnnek reggelre, de a tieid...
- Ha meg akartál volna ölni, már megtetted volna. – Egyre erősebben szorított. Emberként ez már rég a padlóra küldött volna. – Meghalsz! – kiáltotta, de mégis habozott. Erősebben szorított, de nem fojtott meg. – De nem teszem meg – engedett el.
- Miért? – kérdeztem a földre rogyva. Ezt még megbánod. Bár, lehet inkább a kis védenced fogja...
- Azért mert veled ellentétben, nekem van valamim, ami neked nincs.
- Még is mi az? Médiumi képességed? – vigyorogtam. A sebeim máris gyógyulni kezdtek.
- Nem! Érzéseim!
Érzések nélkül könnyebb – vágtam volna rá, de a kis porcelánbaba diadalittasan húzta el a csíkot. Ez csak az első menet volt, édes...


Violet szemszöge:

Damon látogatása ellenére nagyon jól aludtam. Másnap reggel, a sulihoz félúton ismét kedvenc vámpírjaimba futottam.
- Meglepetés! – futott felém Alice, mire én is futni kezdtem, és megöleltük egymást lendületből. Jasper csak a fejét fogta.
- Ebből rendszer lesz? – mosolyogtam rá, majd intettem egyet a szöszinek is.
- Megeshet – kacsintott a rövid hajú tünemény, és hirtelen észrevettem a kendőt a nyakán. Ha Alice ember lett volna, tuti, hogy Damon harapta volna meg. Így viszont... csak egy dologra tippelhettem.
- Jasper, egy pillanatra koncentrálj a madárcsicsergésre a vámpírhallásoddal! – mondtam, majd félrehúztam Alice-t.
- Honnan tudsz a vámpírhallásról? – kérdezte meglepetten.
- Elfelejtetted, hogy van egy boszorkány nagyim, aki tanít engem? – kérdeztem viccelődve. Bár nem mondtam neki, de tuti, hogy tudja. – Szóval... csak nem kiszívta Jasper a nyakad? – vigyorogtam rendkívül pajzánul. Alice fülig pirulva kezdett el hadonászni a kezével.
- Mimimi? Nem, dehogy! Ez csak...
- Akkor talán valaki más? – ugrattam tovább, szemöldökömet összevonva.
- Nem, ez...
- Nem mondhatod, hogy fáj a torkod! Neked nem fájhat.
- Nem is fáj... majd később elmondom – mondta, és a mosolyát mintha csak elfújta volna a szél. – Menjünk, elkésünk – rántott vissza az útra. Végül is annyiban hagytam és elindultunk a suliba.

Az egyik szünetben kimentem az udvarra uzsonnázni. A padokat bokrok vették körül, ahol madarak daloltak. Szerettem ezt a békés, nyugodt helyet.
- Violet! – szakította szét az idillt Jasper hangja. – Végre utolértelek! Itt nem hall-lát minket senki – jelentette ki, mire válaszul extra nagy, elkerekedett szemeket kapott tőlem. – Elmondanád, miért hazudtál pénteken?
 A francba. Valahogy számítottam erre.
- Mi ez, valami kihallgatás? – kérdeztem bosszúsan, s amikor felém indult a keze hátraugrottam. – Meg ne rázz!
- Tessék?
- A képességedre céloztam – feleltem, még mindig nem a legderűsebben. - Hát nem áll szándékomban. Ha szándékomban állna, se tudnám... De ne terelj! Miért hazudtál? Mi volt a baj? Mi az amit nem tudsz elmondani? Mitől félsz? Vagy inkább kitől? Damon-tól?
 Annyi kérdéssel árasztott el, hogy majdnem megfulladtam tőlük. Mégis mit mondhatnék? Hogy Damon esténként látogatóba jön, és hogy nem tudok ellene tenni semmit? Kérdés nélkül tekerné le a fejemet a nyakamról!
- Lám-lám, csak nem megzavartam valamit? – lépett hozzánk az emlegetett szamár. Hurrá...
- Bocsi Jasper, majd megbeszéljük – tettem a vállára a kezem. - Friss levegőre van szükségem.
 Alig mondtam ki, már suhantam is vissza a suliba. Amikor felértem az emeletre, ismét meghallottam Jasper hangját magam mögül.
- Violet, várj már! – kiáltotta utánam. Ijedten fordultam hátra, így – szokásomhoz híven – sikeresen beleütköztem valakibe. Rémülten fordultam meg, hiszen azt hittem, hogy a rettegett Salvatore fivér az. De ehelyett csak a történelem tanár volt.
- Bocsánat!
- Részemről a gyönyör... – mosolygott rám. Furcsa volt.
- Viol, jól vagy? – rántott magához Jasper. Ez is furcsa volt.
- Nyugi, nem lett baja. Na sziasztok! – köszönt el a tanár úr, és elvonult a dohányzó felé. Újból a szöszi felé fordultam, aki hirtelen szónoklásba kezdett:
- Nézd, levágtam, hogy Damon megfenyegetett téged, különben nem félnél ennyire, és megnyílnál előttem, mivel a barátod vagyok. – Megszólaltam volna, de folytatta. – Nem tudom, mivel tart téged sakkban, és azt sem, hogy mit akar, de majd megpróbálom leállítani, ígérem. És ha bármi baj van, rám és Alice-re mindig számíthatsz!
 Éreztem, hogy menten elbőgöm magam. Eddig azt hittem, hogy Jasper nem kedvel engem különösebben, és hogy csak Alice miatt tolerál, de ez most bebizonyította az ellenkezőjét. Olyan sok mindent akartam volna kinyögni, de nem jöttek a szavak a számra. Helyette azonban megöleltem őt.
- Köszönöm Jasper! – szorítottam meg erősen. – És ne haragudj.
- Nem haragszom – ölelt vissza megenyhülve. Hirtelen megláttam Damont feljönni a lépcsőn. – Mögöttünk van, igaz?
- Honnan tudtad? – engedtem el őt, és néztem rá döbbenten.
- Onnan, hogy megint félsz.
Sóhajtottam egy nagyot, hisz igaza volt. Belenéztem mézszínű szemeibe és nyugalom árasztott el. Elmosolyodtam, és intve egyet fordultam meg, de a számmal néma szavakat formáltam: Köszönöm.

~*~

Mivel mind a ketten gyógytesire iratkoztunk be Alice-szel, ezért tesi helyett lyukas órán beültünk a könyvtárba.
- Szóval?
- Tessék? – nézett rám meglepetten. Karba tettem a kezeimet.
- Összejöttél Jasperrel?
 Mély csend.
- Igazából igen, Violet. De nem miatta van fent a sál. – A mondat második fele egyelőre nem jutott el a tudatomig. Boldogan ugrottam barátnőm nyakába.
- Gratulálok! Én már az első nap éreztem, hogy vibrál köztetek valami! – dicsekedtem.
- Hehe, köszi – pirult el. Olyan aranyos volt. – Annyi mindent szeretnék mesélni. Csak mégsem itt kéne...
- Persze, ez természetes! Én is olyan kíváncsi lennék sok dologra... hm... – gondolkoztam el. – Mit szólnál hozzá, ha valamelyik este átjönnétek hozzám vacsorára? – kérdeztem meg félénken. – Mert ugye nem nagyon tudunk sokat egymásról, és szeretném, ha jobban megismernénk egymást.
- Nagyon örülnék neki, Violet – mosolygott. Úgy irigylem a mosolyát, olyan szép.
 Hirtelen azonban mintha villám csapott volna belém. Csak... nem...?
- Mindjárt visszajövök, kimegyek a mosdóba – mosolyogtam rá, de utam a focipályára vezetett. Fogalmam sincs, honnan tudtam, hogy Ő van ott, de éreztem. Az ég hatalmasat dörgött, s kisvártatva az eső is zuhogni kezdett. Nem törődtem azzal, hogy fokozatosan áztam bőrig; lassan a lelátóhoz lépkedtem.
- Úgy látszik, nem csak én szeretem a vihart – vigyorodott el Damon.
- Bántottad Alice-t? – kérdeztem meg kerekperec. Vigyora rögvest lefagyott.
- Igen. Ahogy ő is engem.
- Hazudsz! Nincsenek sebeid – érveltem. Lassan közelebb lépett hozzám.
- Begyógyultak, hála a részeg gimis lányoknak... – elég!
- Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem, hogy bántott téged. Miért? – förmedtem rá.
- Nem tudom.
- Damon! – estem kétségbe.
- Violet... – utánozott le rögtön.
- Miért estetek szó szerint egymás torkának? – Talán már kiabáltam is a mennydörgés miatt.
- Azért, mert ő abban a hitben élt, hogy én feltéptem a tiédet.
 Világos. Nem tetszik Alice-nek, hogy Damon esténként látogatóba jön. Szuper, már hárman vagyunk.
- Amit azért nem tettél, mert...? – kérdeztem bizonytalanul.
- Nem volt olyan kedvem. – Már egész közel volt hozzám; ujjai vizes tincseimmel játszottak. – Mellesleg a kis tündérbaba majdnem megölt. Ezt nem említette?
- Semmit sem említett! Damon, ne bántsd őt még egyszer! – kértem. Első a szép szó, utána...
- Naná, majd hagyom, hogy kinyírjon.
- Alice sosem tenne olyat, ne hasonlítsd magad hozzá! – kiabáltam rá dühösen. Jól láttam, hogy nyel egyet. A pasik mindig nyelnek egyet, ha el akarják rejteni, hogy feldúltak. – Egyébként is, te mindig csak hazudsz... – figyelmeztettem magam. Belenéztem a szemeibe. Ő még közelebb lépett hozzám, ujjai a hajamba túrtak. Mélyen egymás tekintetébe révedtünk.

- Miért tiltakozol ennyire az ellen, hogy meg akartak ölni? – kérdezte. – Csak nem hiányoznék neked?
 Összeszorult a mellkasom.
- Ez hülyeség...
- De ettől még igaz – jelentette ki, s tekintete ajkaimra siklott. Elképedve álltam ott előtte. Leszidni jöttem ki, mert bántotta Alice-t, de... az is fáj, hogy őt bántották. Megőrültem?
 Közelebb hajolt hozzám, testemet pedig elöntötte a forróság. Ösztönösen hunytam le pilláimat, s pár pillanat múlva már Damon meleg ajkai simultak az enyéimre.

10. Fejezet ~ Érzelmek

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

A cím ismét csak magába foglalja a fejezet lényegét  :)

Reméljük tetszeni fog :)

Jó olvasást! :)

Alice szemszöge:




Szombat reggel Jasper elég fura volt.
- Mi nyomja a szíved Jasper? - kérdeztem félénken - Nem tetszik a ház?
- Tökéletes. - mosolygott. - Inkább Violet aggaszt.
Ohh megint ez az érzés. Féltékenység...
- Jaj Alice. - veregette meg mellette az ágyat. - Csüccs ide. Violet hazugsága aggaszt.
- Hazugsága? - kikerekedtek a szemeim miközben leültem mellé. - Szóval utál? - hajtottam le a fejem. - És meg akar minket ölni?
- Nem dehogy. Az volt a hazugsága amitől fél. Na jó volt benne igazság, de nem az volt a fő baja.
- Akkor mi?
- Inkább ki. Violet fél Damon-től. Akkor áradt belőle a fagyos félelem amikor kimondtam az ő nevét. Egyértelmű, hogy tett valamit a lánnyal.
- De mit?
- Kiderítjük. Ígérem. - mosolygott.


Hétfő reggel korán keltem. Bocsánat. Keltünk.
- Nem fogunk így túl korán beérni a suliba? - mosolygott rám Jasper, a szomszédos ágyból.
- Meglehet. - mosolyogtam vissza.
- És ha már ilyen szorgalmas kora kelők vagyunk mit fogunk csinálni?
- Esetleg ha szépen mosolygok, elkísérhetnél Violet elé, ha csak nem beszéltél meg valami más programot a fiúkkal, 8 óra előtt.
- Nincs programom. Szívesen elkísérlek. De én elmentem a fürdőszobába - elindult az ajtó felé, majd én vámpírgyorsasággal befutottam elé. Ránéztem. Testünk szinte majdnem teljesen összeértünk. Kicsit belepirultam.
- Lányoké az elsőbbség. - mosolyogtam elégedetten.
- Hát de naaa... A lányok mindig órákat töltenek bent...
- A pasik mindig ennyit nyavajognak? - húztam fel viccesen a szemöldököm.
- Menjél de siess. - játszotta Jasper a megsértődött kisfiút. Olyan édes volt.
- Gyors leszek drágám. - kacsintottam. Kinyitottam az ajtót. - Akár egy vámpír. - vigyorogtam.

*Később*

- Akkor megyünk Violet elé? - kérdeztem meg Jasper-t, amikor leraktuk a cuccot.
- Menjünk. - mosolygott Jasper és belekaroltam.
- Mi a baj Alice, olyan nyugtalan vagy, nem... nem szoktál ilyen lenni. - kérdezte félénken Jass.
- Igen. Carmen elüldözi Violet-et a helyéről, mert a tanárral akar enyelegni...
- Ácsi kicsim melyik óráról beszélsz?
Kicsim?! Áh, imádom, amikor így becézget.... :D
- Jam bocsi. Irodalmon a töri tanár jön be helyettesíteni és valami filmet nézünk.
- Hát de nincs is annyi szabad hely. Tudod mit Alice? Elülök mellőled. Hozzá csapódok a fiúkhoz, hogy Violet melletted ülhessen.
- Ó de édes vagy. - mosolyogtam, majd előre néztem és igen elmosolyodtam. - Jé ott egy meglepődött Violet. - integettem neki.


Óra előtt megállt a padom előtt Viol.
- Száműzve vagyok – sóhajtotta Violet. Na végre már azt hittem sose jön ide.
- Én pedig magányos. Gyere, összeillünk! – mosolyogtam rám. Viszonozta a gesztust. Lerakta a cuccait, majd visszafordult hozzám.
- Egy perc és jövök. Sürgősen.. öm.. ki kell osztanom valakit, de nemsokára jövök! – hadarta el, majd elment.
- Ne menj... - próbáltam megállítani, de a lábam beleakadt a székbe. - KI...
Hogy az a... Most össze fogja téveszteni Damon-t, Stefan-nal. És a tanár? Jasper meg hol van? Szólnom kéne neki, hogy üljön vissza, mert mellém nem fog beülni a tanár. Az lehetetlen. Gyorsan lepakoltam a székre Violet cuccát. Ahogy végeztem a tanár be is jött, hogy beállítsa a kütyürét.
- Szabad ez a hely? - kérdezte a tanár "bájos" mosolyát bevetve, miközben a vállam simította meg. Hirtelen elárasztott a félelem.
- Amint látható éppenséggel foglalt. - nem csak neki van bájos mosolya.
- Oh, foglaltad nekem milyen édes vagy. - Chh, anyád!!!
- Nem! Itt Violet ül, - mondtam kissé dühösen, mire hirtelen megtorpant, de mosolyogva fojtattam. - de ott van egy szabad hely. - mutattam a Carmen melletti helyre. Carmen furán nézett rám, de amikor észrevette, hogy a tanár leül mellé, valami köszönöm féle volt a szemében. De csak féle...
A becsengőt se hallottam, és csak üveges tekintettel meredtem előre. Nagyon kicsi hiányzott, ahhoz, hogy a tervem kudarcba fulladjon és a tanár üljön mellém. A másik dolog meg csak az, hogy, miért féltem, amikor hozzám ért? 


Szünetben kimentünk az udvarra Jasper-rel és Violet-tel, szendvicset ettünk és beszélgettünk. Én kicsit feszélyezettnek tűnhettem ez az esett után, míg Jasper nem kicsit idegesnek. Majd a távolban megláttam Damont.
- Én kezdek fázni, bemegyek – Ezek szerint Violet is meglátta őt.
- Fél. - fújta ki magát Jasper.
- Damon?
- Most már 100%-ig biztos.
- Utána megyünk?
- Ezt a két falatot még lenyelem és mehetünk. 
Úgy is tettünk. A nap folyamán semmi érdekes nem volt.

*Otthon*

Elmentem zuhanyozni. Egy ilyen nap után, rám fér a pihi. Amikor elindultam az ajtóra felakasztott köntösömért, hirtelen kinyílt az ajtó, és Jasper lépett be. A póló már nem volt rajta, iszonyat jól nézett ki.  Szemei lassan a melleimre csúsztak, mivel éppen a földet nézte.

- Jaj bocsi Alice nem tudtam hogy itt vagy! - hadarta Jasper kikerekedett szemekkel, miközben én zavaromban eltakartam a mellem és hátat fordítottam neki.

- Semmi baj. Szólnom, vagy üzennem kellett volna, hogy bent vagyok. Hiszen nem tudhattad. Még a víz sem folyt és nem szokásom zajt csapni. - hajtogattam miközben a hideg végigfutott a hátamon. Megijedtem. De mitől is?

- Nekem meg kopognom kellett volna. Bocsi már megyek is ki. - lépéseiből levettem, hogy az ajtó felé indult el. Nem engedem! Elég volt!

- Ne. - eresztettem le a karom. - Ne menj kérlek. Azt szeretném, ha megölelnél.

- Most? De hát... - nyelt egyet. - nincs rajtad póló. - istenem olyan édes.

- Nem baj én, megbízom benned.

- Most jó? - hátamon éreztem a mellkasát és kicsit megremegtem.

Karjai előre csúsztatta és átölelt. Lassan, de biztosan elkezdte csókolgatni a nyakam, közben a hasam simogatta. Én átkulcsoltam a kezét és feljebb toltam. Tudtam, hogy vágyik rá és akarja. Na meg nekem is elég volt, hogy ilyen közel van hozzám még is olyan távol.

- Alice. - szólalt meghirtelen.

- Mi a baj Jasper? Talán nem akarod?

- De... én.. persze.. hogy... akarom, de nem lesz ez... neked korai?

- Nem. - feleltem. - Amúgy meg, megbízok benned. - megfordultam

Pár másodperc csend után Jasper lassú szerelmes csókot adott nekem. Istenem, ahogy csókol egyszerűen mesés. Jesszus, magam se tudom mi ütött belém de olyan erő ragadott el, amivel eddig még sose találkoztam. Vágy. Szerelmi, tenni akarás vágy. A tenni akarás vágya! Eltoltam Jasper-t az ajtó felé és nekinyomtam a falnak, majd mielőtt bármit mondhatott volna megcsókoltam. Jasper kinyújtotta a karját.

Persze tetkók nélkül és parókákban :D Alice-ként és Jasper-ként, kell elképzelni :)

Kicsit később a lábam átfontam a dereka körül, ő pedig a fenekemnél kicsit megemelt. És most hogyan tovább? Nem vagyok felkészülve a továbbiakra. Azt hiszem. Az intézet miatt nem túl sok mindent tudok az intim kapcsolatról. Sőt...

- Alice. -  szólalt meg Jasper. Még mindig az ölében voltam, lábam átkulcsolva, s a fenekemnél fogva tartott, hogy nehogy leessek. - Te félsz. - mondta meglepődve.

- Nem. Én nem félek semmitől. - csókoltam meg ismét. - Szeretlek.

Jasper lefektetett a fürdőszoba padlójára és minden létező szabad felületet végigcsókolt. Néha felnyögtem az élvezettől, de kicsit féltem, hogy leveszi a nadrágom is. De nem tette.

- Én eddig mennék, ha nem bánod. - dőlt le mellém.

- Nem bánom. - sőt mondhatni megnyugodtam, amit nem kis valószínűséggel Jasper is megérzett és elmosolyodott. Fejem a mellkasára raktam. 

Pár perc múlva, mondtam neki, hogy szeretnék zuhanyozni, mire ő mosolyogva kiment az ajtón. Lezuhanyoztam és kimentem.

Szóval, mi a véleményetek? 

Hogy tetszett? 

Komiknak nagyon örülnénk :)

Puszi: Alice és Violet

9. fejezet ~ Enyhülés

Sziasztok!
Újból feltettük ezt a fejezetet, mert technikai hibák miatt letörlődött...
Szóval, mint azt egyszer már leírtam, ez a fejezet tökéletesen megtestesíti a „vihar előtti csend” kifejezést... :)
Jó olvasást kívánunk!

Violet szemszöge:

Damon támadása után kb. egy óráig sírtam. Mikor este hazajött apa, úgy bezártam az ajtót, hogy egy szabaduló művész sem tudott volna kijutni a házból kulcs nélkül. Bejutni meg pláne. Becsuktam az összes ablakot, és hogy drága szülőmnek eszébe se jusson kinyitni egyet sem, bekapcsoltam a légkondit. A szúnyogokra hivatkoztam, és tulajdonképpen nem hazudtam. Távol akartam tartani egy bizonyos vérszívót.
Aznap éjjel minden kis neszre felébredtem, és kb. húszszor kiszaladtam, hogy megnézzem, apa jól van-e. Reggel úgy ébredtem, mint aki átvirrasztotta az éjszakát.

A pénteki nap semlegesen telt. Délután az erdőben találkoztam Alice-szel és Jasperrel, épp ahogy megbeszéltük. A kis tündérbaba feje a szöszi ölében pihent, amin meglepődtem, de valószínűleg ezért is köszöntem rájuk olyan széles mosollyal.
Elmondtam nekik, hogy tudom, mik ők valójában. És azt is, hogy nem félek attól, hogy bántanak. Azt is a tudtukra adtam, hogy tudom, hogy tudomásuk van a boszi kilétemről. Jasper elég távolságtartó volt velem, de minden bizonnyal csak amiatt, mert félt, hogy Alice-t megbántom.
- Én szívesen lennék a barátnőd... – mondta félénken. – De nem illegális az, hogy egy boszorkány és egy vámpír barátkozik? – kérdezte komor arccal. Olyan aranyos volt.
- Illegális? – nevettem. - Van erre valamiféle törvény, amiről én nem tudok? – vicceltem kedvesen. - A nagyim azt mondta, hogy megbízhatok bennetek.
Jasper ezt alá is támasztotta:
- Hát, bennünk meg is, de Damonnál ezt nem javaslom. – Ahogy kimondta azt a bizonyos nevet, jeges rémület kúszott fel a gerincemen. Gombóc költözött a torkomba, amely legurult a mellkasomba, ahová egészen mélyre beette magát. Heves hidegrázás lett úrrá rajtam. Soha életemben nem féltem még ennyire.
- Mitől félsz ennyire? – kérdezte Jasper. Honnan...? Így meglátszott volna rajtam?
- Attól, hogy elveszítelek titeket – feleltem. Tényleg nem akartam elveszíteni őket, s most ezt használtam kibúvónak. Nem szerettem hazudni.
 Alice végre megkönnyebbülten elmosolyodott és a nyakamba ugrott. Boldogan öleltem meg.

~*~

A hétvégét nagyinál töltöttem, de megfenyegettem aput, hogyha nem alszik Stasy-nél, egy hétig nem főzök. Biztonságban akartam őt tudni.
Elmondtam mindent a mamámnak, aki megígérte, hogy „fel fog szerelni” egy varázsigét a házra a vámpírok ellen, azonban időbe telik. Nagyon örültem, hogy nem lett megpecsételődve a sorsunk. Megtanultam pár új trükköt a tűzzel, egyre jobban tudom már irányítani! Nagyi szerint gyorsan tanulok. Szerintem egyszerűen a tűz engedelmes hozzám. Ezenkívül megtudtam Jasper-ék képességeit is, és még pár dolgot a vámpírokról. Még jól jöhetnek...

Hétfőn Alice és Jasper megleptek: elém jöttek félútig a sulihoz.
- Hát ti? – lepődtem meg, de nyomban megöleltem barátnőmet.
- Korán keltünk, és nem volt jobb dolgunk – mosolygott Jasper. Ő is kapott tőlem egy szolid ölelést. Beértünk a suliba, majd miután kipakoltuk a teremben a cuccaink, az egyik lány sikítva jelentette be, hogy nincs ma irodalomtanár, és hogy a töri tanár jön be. Remek, lazítós óra!
- Hé! – hallottam egy vékony hangot magam mellől.
- Szia Carmen – köszöntem, de nem tiszteltem meg „drága” padtársam a mosolyommal. – Hogy telt a hétvégéd?
- Óh, ha te azt tudnád... – vigyorodott el. Csak most vettem észre, hogy egy vastag kendő hevert a nyakán... – De most légyszi, húzz el innen. Filmezünk, és szeretném, ha Tanár úr mellém ülne – vörösödött fülig.
- Tudod, ezer örömmel hagynálak itt, de te nem Damon Salvatore-ral kavarsz véletlenül?
- Az már a múlt, és különben sem tartozik rád – felelte flegmán.
- Rendben. Csak még egy dolog: nagyon tetszik a sálad. Megnézhetem? – mosolyogtam rá hamisan. Tudtam, hogy imádja, ha hízelegnek neki, főleg ha a ruhákról van szó. Ehhez elég volt három nap, hogy rájöjjek.
- Nem. Nem vehetem le – mondta halálosan komoly arccal. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér.
- Nos akkor... jó romantikázást! – álmosolyom végig fenntartva értem hozzá direkt a karjához, és... megéreztem. Elárasztott a halál. Pontosan az a fajta, ami Damon-ból is áradt.
 Én ezt kiherélem.
 Felkaptam a cókmókom, és Alice-hez caplattam, mivel Jasper is elült pár sráchoz.
- Száműzve vagyok – sóhajtottam.
- Én pedig magányos. Gyere, összeillünk! – mosolygott rám. Viszonoztam a gesztust. Leraktam a cuccom, majd visszafordultam a kis tündérbabához.
- Egy perc és jövök. Sürgősen.. öm.. ki kell osztanom valakit, de nemsokára jövök! – hadartam el, majd felfutottam a másodikra, mielőtt még rám csengettek volna. Hamar meg is találtam őt, de lenyeltem minden félelmem. Temperamentumos léptekkel közelítettem meg, majd egy hatalmas pofont kevertem le neki.
- Hogy lehetsz ekkora köcsög?! Ő aztán tényleg nem árthatott neked! – kiabáltam rá. Az egész folyosó ránk szegezte a tekintetét, de nem érdekelt.
- Te meg.. miről beszélsz? – dörzsölte meg az arcát. – És ki vagy te?
- Óh, komolyan fel kell, hogy világosítsalak? Nos, abban nem lesz semmi köszönet, Salvatore!
- Szerintem összekeversz Damonnal. – Amikor ezt mondta, már tényleg kételkedni kezdtem.
- Te meg engem valami hülyével.
- Nem, komolyan. Az én nevem Stefan. Stefan Salvatore. Damon ikertestvére vagyok.
Éreztem, hogy el akarok süllyedni. Hogy... mi? Ikertestvére...?
- Jézusom, én... nem.. nem tudtam – dadogtam el hirtelen. – Kérlek ne haragudj! – simítottam rá a kezem bocsánatkérőn az arcára. Jobban megnéztem őt. Nem is értem, hogy nem vettem észre, hogy ő nem Damon... nem volt a pontos mása. Nyilván kétpetéjű ikrek voltak, ami szinte olyan, mintha sima testvérek lennének... Stefan-nek más arca volt. Ellenben a kisugárzása, a mozgása és a termete megegyezett a bátyjáéval. És a düh hevében összemosódott nálam minden.
- Biztos te vagy Violet – mosolygott rám. Csak most vettem észre, hogy még mindig az arcán pihennek a kezeim, és őt vizslatom. Elszégyellve magam kaptam le a kacsóimat róla.
- Te tudod, ki vagyok? – pislogtam fel félénken.
- Igen. És ha már itt tartunk, azt is, hogy mi, de én olyan vagyok, mint Alice-ék. – Milyen kedves. Tényleg Damon testvére?
- Pontosabban? – emeltem meg a szemöldököm.
- Vegetáriánus. Csak... állatokból iszok – felelte türelmesen. Áh! Ez megnyugtató.
- Értem, ez... nagyszerű, tényleg! Öm... ne haragudj ezért a bemutatkozásért... – szabadkoztam.
- Semmi baj – felelte. Pár pillanat múlva megszólalt az iskolacsengő.
- Azt hiszem, ez a végszavam. Örülök, hogy találkoztunk, Stefan! – mosolyogtam rá, és visszamentem a terembe. Wáh... ez annyira kínos! Szegény, jól nekirontottam... nem hiszem el, hogy Damon ennyire ki tud hozni a sodromból!
 Annyira agyaltam ezen az egész beégésemen, hogy elkéstem. Bár szerintem a Tanár úr ment be még csengő előtt, mert nem szidott meg, csak mutatta, hogy üljek le. Mosolyogva huppantam le Alice mellé, aki kissé furán meredt maga elé.

Szünetben kimentünk az udvarra Jasperékkel, uzsonnáztunk és beszélgettünk. Alice kicsit feszélyezettnek tűnt, míg a szöszi nem kicsit idegesnek. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi a baj, amikor megláttam a távolban Damont. Damont! Nem Stefant.
- Én kezdek fázni, bemegyek – mosolyogtam barátaimra, de a félelem már ott burjánzott a gerincemen.

Damon szemszöge:

A suliból hamar eljöttem, mivel drága Jasper barátom olyan ítélkező szemekkel figyelt egész nap, hogy azt hittem, átlyukasztja a hátam. Csak nem megérezte, hogy a kis boszi fél tőlem? Hehe.
Óh, apropó, boszi... péntek óta színét se láttam. Kezd hiányozni...

~*~

Pontban hajnali 3-kor Violet Hetfield kisasszony szobájában csücsültem egy székben. Nem volt az ágyában, mert kiment inni a szobájából nyíló fürdőbe. Pár perc múlva azonban visszatért. Kócosan, csapzottan és kómásan. Édes volt.
- Cuki pizsama – üdvözöltem őt egy bókkal. Hátrahőkölt, és igazából azt hittem, hogy lefejeli a falat, de csalódtam.
- Takarodj innen! – reagált viszonylag hamar. Dühösen és rémülten egyszerre.
- Az ember azt hinné, hogy szívélyesebben fogadják, ha már egyszer behívták – mosolyogtam. – Ami egyébként azért is hasznos, mert olyan kincseket találok a lakásban, mint például ez itt – mutattam fel neki fekete csipkés melltartóját, amit a fotelből szedtem fel. Eddig álmos arca rögtön éberré válva pirult ki, és kikapta volna kezemből a darabot, azonban én magasra felemeltem, ezért mikor érte kapott, a nyakamat tudta csak átkarolni, és kis híján elesett.
- Miért vagy itt? – kérdezte morcosan.
- Miért hiszed azt, hogy válaszolok erre a kérdésre? – hajítottam el a szexis kis ruhadarabot a szoba túlsó végébe.
- Mert hajnali 3 óra van és álmos vagyok, mindazonáltal hülye és naiv, mert hiszek abban, hogy van még benned valami emberség – nyöszörögte álmosan. Közrefogtam állát, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Igen, az vagy. – Még mindig nem engedett el, annyira nem tért még magához. Közel volt, így tisztán hallottam, mennyire hevesen vert a szíve. – És félsz.
- Miért olyan meglepő ez?
- Mert nem bántottalak – feleltem, mire felciccegett.
- Mert megvédtem magam. Nem mindegy – lépett az ágyához.
- Tudtam, hogy megvéded magad.
- Hazudsz!
- Tényleg? – vigyorogtam, miközben ő rátámaszkodott az ágytámlájára.
- Bár... az is igaz, hogyha holtan akarnál látni, már halott lennék.
- Pontosan.
- De nem vagyok.
- Legalábbis egyelőre – mondtam, miközben megtámaszkodtam kezei mellett, így csapdába csalva őt.
- Tudom ám, mit tettél Carmennal – fordult felém hirtelen. Meglepődött. Nem csoda: olyan közel voltam hozzá, hogy érezte a leheletemet magán.
- Ó igen, láttam, hogy felképelted az öcsém. – Vigyorogva mondtam.
- Ez nem vicces. Miért bántottad?
- Buliztunk. Elragadott a hév. Semmire sem emlékszik, nyugi – suttogtam.
- Ne merd többé bántani őt! És senki mást se!
- Csak nem féltékeny vagy? – húztam az agyát. – Veled is csináljam meg?
Violet csak elmosolyodott. Hm.
- Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de lassan kezdem megszokni a tényt, hogy egy öncélú pszichopata vagy, aki csak kihasználja az embereket – marta ki magát a karjaim közül. Hagytam neki...
- Áúcs.
- Szóval, elmondod végre, hogy mit akarsz itt? – kérdezte dacosan. Mondtam, hogy édes? Heh.
- Unatkoztam. Nem tudtam aludni. Gondoltam, te elszórakoztathatnál.
- Hajnali 3-kor én aludni szoktam – felelte. – És értékelném, ha hagynál, szóval... – nyitotta ki az ablakot, csöppnyi célzó jelleggel.
- Nem is kapok jó éjt puszit? – incselkedtem.
- Ha kapsz, elhúzod a csíkot?
- Mint a huzat – vigyorogtam.
- Bízhatok benned? – kérdezte. Megvontam a vállam. – Na jó, ez hülye kérdés, hisz egyértelműen nem. De egy próbát meg ér, ez nem olyan nagy áldozat.
 Azzal odalépett hozzám, és puha ajkait az arcomra nyomta. Érintése gyengéd volt, ami jól esett, de meg is lepett. Összehúztam a szemöldököm, így néztem vissza rá.
- Mi az? – kérdezte megdöbbenten.
- Jó éjt – köszöntem el faarccal, majd már ott sem voltam. Most mivel kavart fel ennyire?

8. Fejezet ~ Semmi se az, aminek látszik!

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Azt hiszem a cím tökéletesen elárulja, a fejezet lényegét. =)

De nem árulunk el semmilyen titkot, nem húzzuk az időt....

Jó olvasást! =)

Alice szemszöge:

Csütörtökön elég furán éreztem magam.

- Mehetünk? – Jelent meg hirtelen Violet. Hova?
- Tessék? – lepődtem meg.
- Tegnap azt mondtad, hogy ma mehetünk együtt. Vagy... közbejött valami? – érdeklődött félénken.
- Jaj, nem, dehogy! – fogtam meg a kezét hirtelen, mire elmosolyodott, de még is talán volt benne valami más is... – Csak nem kapcsoltam rögtön! Persze, indulhatunk – vallottam be mosolyogva. Jass kissé bizonytalanul nézett Violet-re, amit a kis boszi viszonzott is.
Ahogy kimentünk a folyosóra, szembejött velünk Edwin, a földrajztanár. Köszöntünk neki, mire ő csak biccentett egyet.

- A hideg kiráz ettől a pasitól... – mondtam, valami vicces grimasz kíséretével. Jasper kuncogott. De Violet nem. Hirtelen lépést hallottam magam mögött. Na ne csak Damon-t ne! Ő hiányzik most a legkevésbé!

- Ó, az édes hármas – hallottam meg végül a hangját.
- Engem meg ettől – sóhajtotta Violet. Elmosolyodtam, de egyből le is szedtem arcomról a mosolyt és Damon felé fordultam, miközben Jasper karjából szabadultam ki.
- Kopj le, Salvatore. Senki nem kíváncsi rád! – morogtam rá.
- Nem vennék rá mérget – felelte, és Viol-ra siklott a tekintete. Violet gonoszan nézett rá vissza, majd megszakította a szemkontaktust és elsőként ment le a lépcsőn.

- Jobb lenne ha tényleg lekopnál. - szólalt meg Jasper is és követtük Violet-et.
A hazaút vidáman telt, örültem, hogy Violet képes volt még is velünk jönni, de...
- Srácok, holnap nem jönnétek ki suli után az erdőbe? Valamit meg kéne beszélnünk, azt hiszem... - mondta mire én szomorúan lehajtottam a fejem. Szóval csak ezért jött velünk, hogy ezt a kérdést feltegye? Király. Nem is számítottam másra...
- Rendben, van mit tisztázni – fújt egyet Jasper, nem túl kedvesen. Lehet, hogy az érzésem is rátett egy lapáttal, hogy kissé érzéketlen legyen Jasper.
- Köszönöm – mondta ki hirtelen Viol. – Akkor sziasztok! – Elköszönt, de hirtelen megtorpant. – Alice! – fordult vissza felénk. Kétségbeesetten néztem rá. Talán most akar lehordani minket, miközben még nem is ismer... Ehelyett azonban nekifutásból megölelt. Én gondolkodás nélkül visszaöleltem. Erre nem számítottam. Egyikünk sem mondott semmit. Még is, éreztem, azt hogy ez egy nagyon különleges perc.

Otthon beszéltem Simon-ékkal, hogy délután találkozok Violet-tel szóval, ne várjanak hamar haza, mert lehet hosszú beszélgetés lesz...

*Pénteken*

Az egyik óra után megláttam az ajtóban Damon-t, de Jasper a fiúkkal beszélgetett. Kötelességemnek éreztem, hogy elküldjem melegebb éghajlatra.

- Damon, nem meg mondta neked Jasper már nem egyszer, hogy nem akar itt látni? - mentem oda nem túl kedvesen.

- Alice. - mosolygott. Itt valami nem stimmel. Damon még sose nevezett a nevemen. - Stefan vagyok. - mosolygott, mire én kicsit hátraugrottam. 

- Hogy ki? - csodálkoztam.

- Stefan Salvatore. Damon ikertesója, de én is vegetáriánus vagyok és nem olyan mint ő...

- De! Nagyon is!

- Alice én úgy értettem, hogy belsőleg nem hasonlítok rá.

- Stefan szia. - jelent meg Jasper.

- Szia Jasper.

- Damon küldött? - forgatta a szemeit Jass.

- Fogjuk rá. Na meg hozzád is jöttem, hogy mi újság van.

- Szóval mit akar még mindig Damon? Amúgy semmi érdekes. Jó a suli.

- Örülök, hogy tetszik. - mosolygott Stefan. - Amúgy azt üzeni Damon, hogy, idézem: "Ne is várd, hogy leszálljak arról a finom ibolya illatú tűzbosziról, minden ok nélkül. Ha ez ellen bármit kívánsz tenni, csak rajta. Állok elébe!" Jasper tudd, hogy én mellettetek állok. Elegem van abból, hogy a tesóm néha olyan felszínes és ez boszorkány-utálata egyszerűen a sírba kerget. Meg tudnék őrülni.

- Nem csodálom, én nem sokáig bírnám ki vele egy házban.

- Cijjóka Stefan! - jelent meg Carmen. - Damon-nak jobban áll az ajtófélfa támasztó dögös macsós stílus. - milyen kedves... - Apropó, őt merre lehet megtalálni?

- Rendben. Észben tartom. A másodikon. Nem lesz nehéz megtalálnod...

- Köszöntem. Puszóka. - ennek a csajnak meg mi a baja?

- Na ezek azok, azokat mi kurváknak hívunk. - mosolygott Jasper.

- Az bizony. - mosolygott Stefan.

Suli után már az erdőben voltunk Jasper-rel, egy sziklán ültünk és vártunk Violet-re.

- Hamarosan ideér. - szagolt a levegőbe Jasper.

- Érzem. - mosolyogtam, de még is szorongtam.

A tegnapi ölelés óta, kicsit másabb, mint akkor amikor megtudtam, hogy ki is ő. De azért valami más is volt a levegőben... Félelem. Beismerem félek a kis boszitól. Hirtelen ránéztem Jasper-re, aki pont engem nézett. Észrevehetően az érzelmeimben turkált. Áh, ha rájön, hogy mit érzek, akkor elmondhatná. Fejem, hirtelen nehéz lett, ezért Jasper combjára hajtottam azt. Ő pedig simogatta a fejem. Erre rá kéne szoknom. :) Amikor Violet megjött, kicsit meglepődött a pózunkon, s én meg vigyorogva felültem. Jasper arca rezzenéstelen volt. Mint egy vadállat, aki bármelyik percben képes támadni.

- Szia. - szólaltam meg elsőnek. Boldog voltam, de féltem is.

- Sziasztok. - mosolygott szélesen Violet.

- Helló. - mondta komoran Jasper.

Van egy olyan érzésem, hogy itt most Violet illata a legkisebb baj.

Jasper szemszöge:

Alice érzésein eligazodni egyszerűen lehetetlen volt. Amikor kerek szemeivel rám nézett, máris jobban éreztem magam, utána amikor a fejét megéreztem a lábamon, elkezdtem simogatni kicsi kis haját. Ha Violet bármivel megbántja Alice-t, akkor nem állok jót magamért, még ha az életembe kerül se...

- Köszi, hogy eljöttetek - mosolygott ránk.
- Te hívtál, mi jöttünk - feleltem kissé monoton hangnemben.
- Szóval... akkor.. miről szeretnél beszélni? - kérdezte meg félénken Alice. Egyértelmű pillantást küldtem Violet felé: ha megríkatod, baj lesz.
A kis boszi vett egy nagy levegőt, majd belecsapott a lecsóba.
- Tudom, mik vagytok. - Ahogy ezt kimondta, hirtelen megállt a levegő.
- Igen...? - pislantott rá félénken Alice.
Violet bólintott.
- Vámpírok - felelte. Nyeltem egy nagyot. - De nem jelentetek rám veszélyt, ezt is tudom.
- És ezt mégis honnan veszed? - kérdeztem karba tett kezekkel.
- Jasper! - nézett rám feldúltan Alice, mire észbe kaptam és lehiggadtam.
- Mert barátok vagyunk... - felelte meglepetten Violet. - Vagy így már nem lehetünk?
- Én szívesen lennék a barátnőd... - mondta Alice. Éreztem, mennyire őszintén mondja. - De nem illegális, hogy egy boszorkány és egy vámpír barátkozik? - kérdezte, nem törődve azzal, hogy ezzel beismerte, hogy tudjuk Violet titkát.
- Illegális? - nevetett fel Viol. - Van erre valamiféle törvény, amiről én nem tudok? - viccelődött. - A nagyim azt mondta, hogy megbízhatok bennetek.
- Hát, bennünk meg is, de Damonnál ezt nem javaslom - mosolyodtam el. A kis boszi arcáról azonban minden érzelem lefagyott. Jeges félelem áradt belőle, olyan, amit eddig még sosem éreztem. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem szóvá.
- Miért vagy ilyen... hogy is fogalmazzam meg... - makogtam. - Mitől félsz ennyire?
Éreztem, hogy mennyire meglepődött a kérdésemen. A válasza mégis higgadtnak tűnt.
- Attól, hogy elveszítelek titeket.
Ezután a kijelentés után Alice-nek nem is kellett több. Elérzékenyült tekintettel ölelte át Violetet. Egy részem megnyugodott, hogy a kis tündérbaba boldog, másrészről nyugtalanított a boszi válasza. Hazudott.

Az nap este Miranda elég furán fogadott. Nyugtalan volt kissé.

- Igen? - kérdeztem meg szemtelenül.

- Érzed, hogy mondani szándékozom valamit?  - kérdezte.

- Igen, szóval mi a baj?

- Baj nincs. Jasper a te kezedben, egy igen erős és veszélyes erő van.

- Mi abban a veszélyes, ha érzem mások érzéseit? -  kérdeztem széles mosollyal.

- Én az elektromosságról beszéltem.

- A miről? - értetlenkedtem. - Én semmi ilyenről nem tudok!

- Az első csókod után fog előjönni ez a képesség.

- Szuper. Arra még várhatok... Köszi hogy elmondtad. Szia.

- Jasper! - szólt Miranda, amikor az ajtóhoz értem. - Sok sikert mindenhez. Legyetek boldogok Alice-szel. Érezd jól magad Elizabeth-éknél! De azért majd néha látogass meg.

- Meglesz. - mosolyogtam. - Szia.

- Szia. - hallottam a hangját és kiléptem az ajtón. Simon már ott volt a kocsival.

- Mehetünk? - kérdezte aggódva.

- Menjünk. - feleltem. 

Már meg sem mertem kéredzni, hogy miért/kiért aggódik ennyire. És vajon igaz az, amit Miranda mondott, vagy nem? Ezt csak egyféleképpen tudom kideríteni. Csókkal...

Hm... 

Reméljük tetszett a fejezet, és megszántok minket 1-2 komival.

Puszi nektek: Alice és Violet