7. fejezet ~ Kísértés

Sziasztok!
Ma egy nappal korábban hoztuk meg nektek az új fejit. :)
Végre lehull mindenkiről a lepel... de ez további gondokat sző...
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek, és 1-2 kominak örülnénk is! ;)
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Reggel gyalog mentem a suliba. Már ősz van, de még jó idő, így a könnyed és csinos nyári ruháimban járhatok, de ennek hátránya is van: szoknyában nuku robogó.
Megigazítottam az újonnan kapott nyakláncot a nyakamban, és felszökdeltem a lépcsőn. Azaz... csak szökdeltem volna, ugyanis a fordulónál Damon kanyarodott be velem szemben. Majdnem egymásba szaladtunk, de szerencsére csak majdnem.

- Már meg sem lepődök – vigyorgott. Bah.
- Neked is szia – húztam össze a szemöldököm. Ahogy ránéztem, még mindig nem tűnt vámpírnak. Csak egy szexi, és emiatt beképzelt felsős srácnak. – Elengednél?
- Amit csak kívánsz – húzódott félre, fenntartva jellegzetes kaján mosolyát, amitől pirulva tudtam volna kiszaladni a világból. Bár valószínűleg, ő minden lányra így nézhetett.
Elsuhantam mellette, de hirtelen csuklómra tekeredtek ujjai, és visszarántott. Azon a helyen, ahol becsapódott az érintése, elárasztott... maga a halál.
 Megijedtem, és ijedtemben majdnem bevetettem a fejfájást. De végül uralkodtam magamon.
- Ha látod Jasper-t, mondd meg neki, hogy a focipályán leszek.
- Szerintem van két lábad, megoldod – mosolyogtam, amit viszonzott, mindenféle őszinteség nélkül. Mélyen a szemeimbe nézett, zöld íriszei hirtelen nagyobbra kerekedtek. Éreztem valamiféle vibrálást a levegőben, ami erős volt, de lepattant rólam...
- Ha látod Jasper-t, mondd meg neki, hogy a focipályán leszek. – Megismételte a mondatot, de sokkal vészjóslóbb hangon. Ez lenne a bájolás, amiről nagyi beszélt? Ebben az esetben...
 Lefagyott minden érzelem az arcomról; erősen koncentráltam, miközben ránéztem. A várt hatás nem maradt el: köhögve kapott a fejéhez, arca eltorzult a fájdalomtól.
- Szerintem van két lábad, megoldod – ismételtem meg én is a szavakat, majd abbahagytam a kínzást és gyorsan felspuriztam az emeletre. Jasper és Alice már bent voltak a teremben. Félénken intettem nekik, viszont inkább leültem a saját helyemre. Még mindig nehéz elhinni, hogy ők vámpírok. De akkor ők most bántják az embereket? Beszélnem kell velük... de nem most. Még fel kell dolgoznom ezt a helyzetet. Alszok rá egyet...

Napközben – azt hiszem negyedik óra előtt – még összefutottam egyszer jópasi Damonnal. Kitaláljátok? Az ajtót támasztotta. Persze most okosabb voltam és átbújtam alatta. Ő meg egyszerűen magához húzott... köcsög.
- Minek köszönhetem ezt a különleges kegyet, hogy ma nem szándékoztál ledönteni a lábamról?
- Úgy tűnik, fejlődök. Apropó, hogy van a fejed? – kérdeztem egy diadalittas mosoly kíséretében, ami ripsz-ropsz elmosta az ő beképzelt vigyorát. Leültem a helyemre, és pár perc múlva ő is elment. Bejött kisvártatva a töri tanár. Fiatal volt és jó fej, reméltem a tárgyat is jól tanítja, mert ez volt a kedvencem.
Óraközben Carmen megint bokán rúgott a tűsarkújával, és egy fecnit csúsztatott az ölembe. Óvatosan kibontottam, és elolvastam. Ez állt benne: „Kopj le, kicsim. Salvatore az enyém.” Majdnem hangosan benyögtem, hogy „mi a kurva élet?!”, de ehelyett beharaptam az ajkaim, összegyűrtem a kis fecnit és gyönyörűségesen lefejeltem a padot. A visszafogott düh gyönyöre.
- A szellemek ma sem alszanak – hallottam Carol aranyos hangját. Rögvest felkaptam a fejem, és láttam, hogy lángra lobbant az egyik szobanövény levele. Kétségbeestem hirtelen, de igyekeztem lenyugtatni magam. A láng rövidesen kialudt. Huh.
- Nem szokásuk – mondta mosolyogva Alice. Kirázott a hideg a hangjától. Olyan fura most ez a helyzet...

A nap végén lenyeltem minden keserűségemet, és odamentem a kis tündérbabához.
- Mehetünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Tessék? – lepődött meg. Jogosan, azt hiszem.
- Tegnap azt mondtad, hogy ma mehetünk együtt. Vagy... közbejött valami? – érdeklődtem félénken.
- Jaj, nem, dehogy! – fogta meg a kezem hirtelen. Öröm csapott meg. Viszont semmi olyat nem éreztem, mint amit korábban Damonnál. – Csak nem kapcsoltam rögtön! Persze, indulhatunk – mosolygott. Jass kissé bizonytalanul nézett rám, és ezt viszonoztam is.
Ahogy kimentünk a folyosóra, szembejött velünk Edwin, a földrajztanár. Köszöntünk neki, mire ő csak biccentett egyet.
- A hideg kiráz ettől a pasitól... – mondta Alice, vicces grimaszt vágva. Jasper kuncogott. Én nem.
- Ó, az édes hármas – hallottam magam mögül a jól ismert, gyomor remegtető hangot.
- Engem meg ettől – sóhajtottam.
- Kopj le, Salvatore. Senki nem kíváncsi rád! – fortyant fel Alice rögtön. Kicsit viccesnek hatott. Mintha egy labda pattogott volna, hihi.
- Nem vennék rá mérget – felelte kajánul, és rám siklott a tekintete. Gonoszan néztem rá vissza, majd megszakítottam a szemkontaktust és elsőként mentem le a lépcsőn. Jasperék követtek.
A hazaút vidáman telt, persze kissé feszélyezett voltam.
- Srácok, holnap nem jönnétek ki suli után az erdőbe? Valamit meg kéne beszélnünk, azt hiszem...
 Láttam, hogy a kis tündérbaba szomorúan hajtja le a fejét.
- Rendben, van mit tisztázni – fújt egyet a szöszi.
- Köszönöm – mondtam ki hirtelen. – Akkor sziasztok! – Elköszöntem, de hirtelen megtorpantam. – Alice! – fordultam hátra. Ő is rám nézett. Olyan kétségbeesett volt a tekintete, hogy kérdés nélkül el tudtam volna bőgni magam a láttára. Ehelyett azonban nekifutásból megöleltem. Ő visszaölelt. Egyikünk sem tudott mit mondani, de éreztem, hogy a kimondatlan szavak égetik a torkom. Bár, lehet a visszanyelt könnyek voltak... nem tudom.
 Viszont a levegőben benne volt minden. A bizonytalanságon átnyúló bizalom és... a barátság.

Damon szemszöge:

Alkonyat. Kezeim zsebre vágva, arcomon letörölhetetlen vigyorral tartottam Violet Hetfield kisasszony háza felé. Hogy honnan tudom a címét, az lényegtelen. Az a fontos, amiért odamegyek...
 Amikor megérkeztem, kivettem zsebemből az eddig szorongatott szalagot és bekopogtam. Egy középkorú férfi nyitott ajtót. Gondolom az apja.
- Jó estét, a nevem Damon. Violet egyik barátja vagyok, és visszahoztam neki valamit, amit ma elhagyott – mutatkoztam be neki, rám nem jellemző komoly arccal.
- Öö.. örvendek – fogott velem kezet. – Persze, gyere csak be...
- Neeeeeee! – hallatszódott hátrébb egy sikítás, de én csak kaján mosollyal léptem át a küszöböt. Éreztem, hogy kettészelem az akadályozó, mágikus teret. A kis boszi éppen a lépcsőről rohant le, de megbotlott, és a fa éle gyönyörűen felhasította lábán a fehér bőrt. Kibuggyant rubint vére, és a levegő megtelt a varázslatos ibolyaillattal... ah...
- Jól vagy, kicsim? – futott oda hozzá aggódva az apja.
- Persze izé.. csak egy.. áú.. karcolás – hebegte, majd lenyugtatta szülőjét, aki be is jelentette, hogy távozik.
- Akkor jó. Találsz sebtapaszt a fürdőben. Átmegyek Stasy-hez, este 8-ra itthon vagyok – belepuszilt a hajába, majd tőlem is elköszönt, és magunkra hagyott minket. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz visszatartani a nevetést.
- Mit keresel itt? – förmedt rám édesen a kis boszi, lebicegve a lépcsőn.
- Igazából ürügyet, hogy bejöhessek, ami lássuk be: hamar megtörtént. – Lefagyott ajkaimról a mosoly, majd vámpírgyorsasággal termettem előtte, s testét a falnak szorítottam. Megéreztem félelmének fémes illatát, a véréjéről nem is beszélve... uh... – Többet vártam egy boszorkánytól – suttogtam, szinte már rá a szájára.
- Hagyj engem békén... – reszkette halkan. Oh, mint egy kis fini zsákmányállat... hehe, az is. Az én prédám. – Semmi rosszat nem tettem ellened!
- Valóban? – tettettem a hülyét. – Akkor mi is volt az a reggeli incidens?
- Azt jogosan kaptad...
Nem válaszoltam, csak rámosolyogtam bájosan. A következő pillanatban már az ölemben volt, mi magunk pedig a lépcső tetején.
- Mi a...? – hápogta döbbenettel.
- Kicsikém, neked tényleg sokat kell még tanulnod... – nevettem fel. Ez egyre jobban tetszik.
- Tegyél le, kérlek... – kérlek? Bocs szivi, de engem ez nem hat meg. Benyitottam egy tetszőleges ajtón, és pont az ő szobája volt. A helyiség elejéből dobtam őt az ágyra, amit egy sikkantással díjazott, én pedig leültem egy székbe.
- Mit akarsz tőlem?! – szórtak rám villámokat a barna szemek. Ez egy nagyon okos kis kérdés.
 Nagyon elgondolkodó fejet vágtam.
- Kitudja. Talán meg akarlak ölni, mert tudod a titkomat.

- Te is tudod az enyém, de ettől még nem kívánom a halálodat! – pattant fel ingerülten. Halvány félmosolyra görbültek az ajkaim.
- Mondtam már... kitudja. Soha ne bízz egy vámpírban. Higgy nekem – kiszélesedett mosolyom a mondat iróniájára.
- Takarodj innen, de azonnal! – bőszült fel, de nem vártam meg, míg újból megkínoz. Inkább lassúságát kihasználva teremtem előtte újból, ujjaim a nyakára kulcsolódtak, s visszalöktem őt az ágyára, térdeit a combommal összezártam, s ráültem a csípőjére. Öklei mellkasomon püffentek, szemeiben visszatükröződni láttam saját magam.
- Dögölj meg! – vicsorgott rám.
- Már megtörtént.
Arcom eltorzult, szemfogaim megnyúltak, s hevesen nyakára vetettem volna magam, de pokoli kín lepte el a fejem. Összegörnyedve szorítottam koponyámra a kezeim, és a padlóra térdeltem. A kurva életbe...
A következő pillanatban már lángra kapott a dzsekim ujja is.
- Átkozott! – förmedtem rá, majd ledobva magamról a ruhadarabot löktem neki Violet-et a falnak; ujjaim ismét a torkára szorultak. – Jobban tennéd, ha vigyáznál magadra, kislány! Akár tetszik, akár nem, már behívtak. Ami azt jelenti, hogy idejöhetek minden éjjel, és azt tehetek veled és apucival, amit csak akarok...
 Hirtelen megcsapott könnyeinek sós illata. Fogalmam sincs miért, de egy pillanatra meglepett, sőt... valamiért megbántam, hogy így ráijesztettem. Ha félni fog tőlem, oda a szórakozás.

- Úgyhogy azt ajánlom, légy jó kislány... – mosolyogtam rá kajánul, s alig észrevehetően lesimítottam combjáról a vért. Apró puszit leheltem a homlokára, majd távoztam az ablakon. Csak párszáz méterrel arrébb nyaltam le ujjaimról a vörös nedűt... félő lett volna, hogy ha közelebb vagyok, akkor visszamegyek, és... kitudja...