5. fejezet ~ Az alárendelt csapdája

                                                                              Sziasztok!
                                                                Megérkezett az új fejezet! :)
                                                              Kezdenek bonyolódni a dolgok...
                                                         Reméljük, tetszeni fog nektek! Jó olvasást!

                                                                                                                                                         
Violet szemszöge:

A mosdóba Alice jött utánam, amin nem kissé lepődtem meg. Elpanaszoltam neki, hogy mennyire megbántották a kis lelkem, de meg is ijedtem, hogy hisztérikának vagy érzelgősnek fog tartani. De nem ez történt. Nagyon kedves volt, és meg is vigasztalt. Bár a boszis becézésnél majdnem orra estem, de betudtam egy véletlennek. Túl sokat lógtam a nagyinál.
Amikor visszaértünk, a világfájdalmas képű szöszi bemutatkozott nekem, így a továbbiakban Jasper-ként fogom megnevezni. Igazán rendes srác benyomást keltett, és még az érzékei is kifinomultak, ugyanis az ibolyaillatomat nem hagyta szó nélkül. Hehe.
Tovább folytatódtak az órák, s innentől kezdve valósággal peregtek a percek. Nem nagyon figyeltem a tanárra, inkább nézelődtem. Sokszor láttam, hogy Alice és Jasper suttognak a padjukban, de soha nem sikerült egyetlen hangfoszlányt sem elkapnom. Teljesen olyan volt, mintha tátogtak volna. Vagy csak az én fülemmel van a gond...

A nap unalmasan telt, viszont egyik órán egyszer csak az összes ablak kicsapódott bukóra.
- Szellemek! – kurjantotta Caroline, akivel évnyitó után el is mentem tegnap kávézni egyet. Persze szokás szerint ugrottam egyet a padban. Pedig ez biztos, hogy a szél volt, tuti! Mert nem én és kész! Különben is... engem a tűz szeret halálra rémíteni, nem a levegő.
Pár perc múlva bezáródtak az ablakok, de kinyílt az ajtó. Világos, akkor ez huzat.
- Huzat! – kurjantotta Jasper, mire mindenki nevetésben tört ki. Én is.

~*~

Utolsó óra után kedvesen odaléptem újdonsült barátnő-jelölt tündérbabámhoz.
- Szia! Bocsi, de megkérdezhetem, hogy te merre mész haza? – érdeklődtem mosolyogva. Igaz, hogy csak ma ismertem meg őt, de nagyon kedves és szimpatikus lánynak tűnik. Szerintem tegnap este képzelődtem, és az a hallucinált alak hasonlított rá, de ennyi. Tényleg nem néz ki valami vérszomjas szörnyetegnek, sőt.
- Persze! – felelte fülig érő szájjal. Vajon mitől ilyen lelkes? – Ha a suli kapujától nézzük, balra. És te?
 Ez tök jóó!
- Ez remek, mert én is. Akár mehetnénk együtt, ha van kedved – ajánlottam fel, szélesebb mosolyt villantva. Láttam, hogy Jasper is elmosolyodik Alice mellett – éppen a táskáját pakolva -, de mikor az ajtóra nézett, rögvest lehorgadt a mimika az arcáról.
- Mindjárt jövök, csajok. Alice, megvárnál? Ezt még el kell intéznem – intett le minket, s miközben Alice mögött elment, óvatlanul megérintette a vállát. Felcsillant a szemem a mozdulatra. Van egy olyan érzésem, hogy...
- Szívesen, Violet, de csak ha meg tudjuk várni őt is – felelte.
- Ne haragudj, de én sietek. – Ja, a boszorkány nagyanyámhoz, de ezt inkább megtartom magamnak, ha nem gond. – De ha holnap...

- Holnap tökéletes! – vágta rá rögtön. Talán látta, mennyire egyedül érzem magam ebben a közösségben? Meglehet. Vagy csak ilyen aranyosan hiperaktív.
 Rámosolyogtam, s közben hátrálni kezdtem az ajtó felé.
- Rendben, akkor holnap. Szia! – köszöntem el, majd túlzott hévvel fordultam meg, hogy az ajtó felé induljak. Ugyanúgy jártam, mint reggel. Mivel jópasi Damon megint ott támasztotta a falat.

- Upsz.. – nyilvánultam meg félénken.

- Cica, szokj le erről, vagy nem leszünk jóban. Még a végén félreértem... – vigyorodott el. Igazi ragadozóvigyor volt...
- Inkább neked kéne leszokni arról, hogy az ajtóban állsz... na, mozdulj! – azzal ellöktem az ajtófélfát támasztó kezét, és kipördültem az nyílászárón, de előtte még intettem egyet Jasper-nek.
- Csak azért nézem el neked, hogy kioktatsz, mert ilyen finom illattal vagy... – jött hirtelen közelebb, és olvasztó mosolyától ismét zsákmányállatnak éreztem magam. – Ibolya, de mégis tüzes.. hogy is mondjam, olyan... boszis. – Ahogy ezt mondta, semmi őszinte „hogy is mondjam” nem volt benne. Szavai csöpögtek a rejtett utalásoktól, és a zöld szemeiben is ott fénylett minden. Ez teljesen más volt, mint amikor Alice viccből megjegyezte nekem.
„Tüzes.. hogy is mondjam.. boszis...”
Teljesen leblokkoltam.
- Nekem.. most mennem kell... – nyögtem ki, a szavak között másodperces kihagyásokkal, majd huss. Csoda, hogy porfelhőt nem kavartam magam után.


Damon szemszöge:

Utolsó óra után még elléptem, hogy meglátogassam Jaspy-t. Sejtettem, hogy nem fog örülni nekem, de mivel én nem vagyok képmutató, nem teszek úgy, mintha ez egy cseppet is érdekelne.
- Mi a jó büdös francot keresel itt? – morogta, de csak halkan. – Már egyszer elküldtelek!
 Oh, azt hiszi, hogy egyenrangúak vagyunk! Hát nem édes? Nem. Kurvára idegesítő éppenséggel.
- Jaj, Jasper, haver.. – játszottam meg magam, amit egyébként jól csináltam. – Csak lejöttem érdeklődni, hogy milyen volt az én kis barátomnak az első napja a kis tündérbaba és a kis boszi társaságában...
- Jó volt, de milyen bosziról beszélsz? – kérdezte meg, még mindig ingerülten. Már épp nyitottam volna a számat, hogy felvilágosítsam, amikor egy illat kavalkáddal együtt járó személy kis híján felborított. Oh, emlegetett boszi...
- Upsz.. – mondta. Már megint abban a pozícióban voltunk, mint reggel. Én a derekát fogtam, ő a mellkasomba fejelt. Hm..
- Cica, szokj le erről, vagy nem leszünk jóban. Még a végén félreértem... – Rávigyorogtam, mire ő persze ugyanúgy kimenekült a karjaim közül, mint reggel. Mélyen beleszagoltam a levegőbe, ahogy elsuhant mellettem. Fincsi... a boszik jellegzetes virágillata... ah, teljesen beindítja a fantáziám.
 A kis drága persze kioktatott, de elég volt csak egy kis rejtett utalást tennem a tűzről, meg a boszorkányságról... már iszkolt is el. Heh. Jobb is, ha mész...
- Szóval, ott tartottunk, hogy... – tettem úgy, mint aki elvesztette a fonalat. – Óh igen, pontosan Violet-nél tartottunk – vigyorogtam.
- Honnan tudod a nevét?
- Egyszerre egy kérdést. Az utóbbi lényegtelen. Az előbbire a válaszom, hogy a kis ibolya illatú tűzbosziról beszélek...
 Naná, hogy nem vette a lapot. Most azt hitte, hogy a csajt sértegetem.
- Én nem a szidásról beszélek, Mr. Észlény. Hanem a varázserővel felruházott nőkről, akiket úgy hívunk, hogy boszorkányok.
- Te meg mi a nyavalyáról beszélsz? - nevetett Jasper - Boszorkányok nincsenek.
- Látszik, hogy még új vagy. Veled ellentétben én már egy ideje a világon vagyok, szóval teljes határozottsággal állíthatom, hogy igenis léteznek boszorkányok. És a vámpírok ezt megérzik. Persze, csak ha elég fejlettek rá. – Gonoszul rávigyorogtam sértett arcára. – De ez fordítva is működik.
- Tegyük fel, hogy egy idióta vagyok és elhiszem neked ezt a hülyeséget. Miért figyelmeztetnél?
 Ne csak tegyük fel. Idióta vagy, és mellesleg el is fogod hinni.
- Mert a boszik hűsége csak egy bizonyos fokig terjed irántunk. Mások vagyunk, mint az emberek, ez egyértelműen egy közös nevező. De itt a bibi: mi már meghaltunk, és ami még szörnyűbb: embereket ölünk – adtam elő a mesét a szokásos stílusomban. Bele akart szólni, de folytattam. – Tudom, hogy te vega vagy, de a többség, a normálisak nem azok. Így hát megvédik az embereket, ergó...
- Lelepleznek minket...
- Na, ki a legügyesebb az osztályban? – vigyorogtam rá. – Azért mondtam el, hogy légy résen. Tudod, szomorú, de ha ti buktok, engem is magatokkal rántotok, ami szívás. Szóval... – vettem egy nagy levegőt. Láttam rajta, hogy sikeresen elültettem a bogarat a fülébe. Kiváló. – Csá.
 Azzal otthagytam őt, megigazítva a bőrdzsekimet. Azt hiszem két dolgot nem említettem neki.
1., Violet Hetfield kisasszony még a legszebben megfogalmazva is amatőr, és semmit nem tud a vámpírokról. Azt sem, hogy a tündérbabáék azok.
2., Ha elmarom tőle Jasper-éket, védtelenül marad. Ami azt jelenti, hogy...


Violet szemszöge:

- Itt vagyok! – léptem be idegesen Mama házába.
- Én is! – hallottam az emeletről a hangját, majd kisvártatva lecsörtetett hozzám. – Jézusom, mi történt? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott...
- Annyi minden történt ma... – roskadtam le egy székbe. Ideges vagyok... ez nem lesz így jó...
Felém lépett, keze a vállamat érintette biztatóan, de épp hogy a bőrömet megmarkolta, dermedt arckifejezéssel kapta el a kacsóját.
- Nagy veszélyben vagy, gyermek – mondta.
- Erre magamtól is rájöttem... – Jópasi Damon nem is lehetett volna ennél nyilvánvalóbb. Már csak egy „tudom, mi vagy” tábla hiányzott a homlokáról.
- Azért hívtalak ide, mert mindent láttam előre – mondta hirtelen. – A kristálygömbömben. És most az érintésről bevillant az arc is, amit tegnap este láttál. Képzelem, hogy össze vagy zavarodva.
- Nem tudod elképzelni! – csattantam fel. – Elegem van ebből az egész hülyeségből! Miért kellett elmondanod? – kiabáltam rá, mire a kandallóban lévő tűznyalábok egyszeriben fellobbantak.
- Ha a fajod ellen van kifogásod, az a te bajod, de ne az én házamat égesd fel! – vágott vissza Nagyi, majd egy vízsugárral eloltotta a szőnyegre kicsapódott parazsakat. Ezt komolyan én tettem...? Nem, nem akarom! Elég...
- Ez már túlnő rajtam... félek tőle... – lábadtak könnybe a szemeim. – Nem tudom kontrollálni...
- Jaj, drágám... – ölelt meg lágyan, ahogy csak a nagymamák tudnak ölelni. – Persze, hogy nem. Még csak tegnap derült ki, hogy a tűz az elemed, ami a legerősebb, s amit a legnehezebb fékezni. De ne félj, majd én tanítalak... most az a legfontosabb, hogy megnyugodj – súgta a fülembe, majd hirtelen latin szavakat kezdett mormolni. Fogalmam sem volt, mit művel, de olyan nyugalom árasztott el, mintha csak egy tengerben úsztam volna.
- Akit tegnap láttál, az egy vámpír – súgta a fülembe. Megdöbbentem, de csak enyhén. A nyugalom mindenemet elárasztotta. Mit csinált velem...?
- És akivel ma összebarátkoztál, ugyanaz a személy. – Nem... nem lehet...
- Bántani fog? – kérdeztem halál nyugodtan, de szemeimből folyni kezdtek a könnyek.
- Nem, ellenkezőleg. Megvédeni attól, aki veszélyt jelent rád.
- Ki az? – kérdeztem, de még mindig alig hittem el. Vámpírok...? Vérszívó szörnyetegek? Az a kis tündérbaba? Nem...
- Aki tudja, hogy ki vagy – suttogta, és egyszeriben lepergett rólam a varázsige.
- Damon! – kaptam fel a fejem. – Úristen... nem kellett volna tegnap idejönnöm! – kaptam fel a táskámat. – Bárcsak apára hallgattam volna! Ez csak bajt hoz a fejemre! – ordítottam, majd ki akartam vetemedni az ajtón, de odafagyott a lábam a padlóhoz.
- Akár tetszik lányom, akár nem, boszorkány vagy. Az üknagyanyád is olyan volt, mint te. Ellökte magától a varázserőt. És tudod mire vitte? Egy vámpír szolgájaként végezte, majd tulajdon gazdája által érte a halál.
 Éreztem, hogy megint próbál nyugalommal elárasztani. Ahogy az erejét kiengedte, mindent beborított a rózsaillat...
- Nem érdemlem ezt... – nyöszörögtem.
- Valóban nem. Éppen ezért kell megtanulnod megvédeni magadat és a szeretteid. Én segíthetek ebben, de neked is akarnod kell.

Vettem egy mély levegőt. Ezer és egy gondolat száguldott a fejemben, szívem hevesen vert. Éreztem, hogy gőzöl lábamnál a jég, és hogy a felolvadt víz ráfolyik a cipőmre.
- Rendben van – egyeztem bele, amikor sikerült tisztáznom magamban a legfontosabb dolgokat: Alice és Jasper vámpír, de nem bántanak engem. Viszont Damon...
- Először is, ezt viseld, kérlek – nyomott a kezembe egy nyakláncot. – Egy különleges fűszerkeverék van benne, ami távol tartja a vámpírok bűvkörét – adta a kezembe. Megszagoltam a csinos kis ékszert.
- Én nem érzek semmit... – mondtam, mire Nagyi elmosolyodott.
- Persze, hogy nem. Tettem közé ibolyát, hogy ne legyen feltűnő. Azt pedig nem érzed, mivel a saját illatod elnyomja.
 Világos, azt hiszem...
- És ha készen állsz, megmutatom, hogyan csinálj olyan fejfájást egy vámpírnak, hogy még a vértől is elmenjen a kedve! – villantott egy széles mosolyt, és végre engem is jobb kedvre derített vele.
- Készen állok.