4. Fejezet ~ Ez nem lehet igaz!

Sziasztok!

Gondolom már Alice szemszögéből is kíváncsiak vagytok, az első napra :)

Na meg arra is gondolom, hogy mi is volt az a Jasper Damon beszélgetés.

Na ezekre most mind fény derül :)

Jó olvasást nektek!

Alice szemszöge:

Egyhelyben ültem, és csak a földet bámultam. De ahogy ott ültem, éreztem, hogy szinte az összes létező szempár rám mered, de mielőtt még bármit tehettem volna, egy lágy hangot halottam magam mellől.

- Segíthetek? –Megláttam egy fehér, tenyérrel felfele fordított kart magam előtt. – A padon ülni kényelmesebb.

- Köszönöm – fogadtam el a segítségét, majd felálltam, és lassan ránéztem. Uramisten. Nem hiszek a szememnek. Ez... Ő... – Jasper?! – makogtam.

- Igen, Alice – mosolygott, és felvette a földről a táskám. - Én vagyok az.

- Ácsi, az egy dolog, hogy én tudom a neved, de te honnan tudod az enyémet? – néztem rá kérdőn.

- Miranda mindent elmondott rólad.

- Miranda? Ő ki? – Ez egy új érzés számomra. Féltékenység?! Miért?

- Jaj, de édes vagy, amikor féltékeny vagy – nevetett lágyan.

- Én nem vagyok féltékeny – kaptam ki morcosan a kezem a kezéből. – De annak örülnék, ha válaszolnál – mondtam, majd hátraléptem egy kicsit.

- Felesleges tagadnod. Érzem mások érzéseit, és befolyásolni is tudom őket. Ami Mirandát illeti, ő az én nevelő anyukám. Ő változtatott át. Ő mondta, hogy ki vagy te, és hogy hozzátok költözök. Miranda orvos. Elizabeth jó barátja. Ők beszélnek arról, hogy mikor költözök hozzátok.

- És mikor? – kérdeztem riadtan, de mégis izgulva és mosolyogva.

- Szeptember 4-én. Szombaton.

- Jesszus – ugrottam hátra. – Az már mindjárt itt van.

- Tudom – mondott ennyit. – Melyik terembe tartasz?

- 111-es terem. A 9/C osztályba fogok járni – mondtam monoton - Ugye te is? – csúszott ki a számon.

- Persze.

- És, izé, elkérhetem a táskám? – kérdeztem szintén makogva, miközben éreztem, hogy elpirulok. Pirulok? Vörösödök.

- Igen, de szívesen bevittem volna neked én is – mondta mosolyogva, majd felsegítette rám a táskát.

- Köszi - mondtam csak ennyit.

- Hölgyem? – tartotta ki a kezét. Biztos azt várta, hogy átkaroljam.

 Hát, nem is kellett sokat várnia. Azonnal belekaroltam, és elindultunk a terem felé. Amikor beléptem, döbbenten láttam, hogy az a lány is abba az osztályba fog járni amelyikbe én. 

"Ez nem lehet igaz!" - motyogtam magamban, miközben mindenféle érzések sokasága keveredett bennem és fura mozdulatot tettem a kezemmel, mire az egyik ablak kinyílt. Mi történik itt? Az holt biztos, hogy nem én voltam. Ez a csaj tényleg boszi lenne?
 Jasper-rel elindultunk az ajtó felőli padsorba, és pont a kedves lány melletti padban foglaltunk helyett. Jasper ült belülre.
 Elmerengtem, és hirtelen csak azt vettem észre, hogy az ofőnk felkiált és leesik a lány ceruzája. Itt az idő. Megelőzve őt, felvettem az írószert.

- Oh, köszönöm – suttogta kedvesen, egy mosollyal az arcán.
- Nagyon szívesen – mosolyogtam én is. Elvette a ceruzát. – Egyébként, Alice vagyok – mutatkoztam be.
- Én pedig Violet – felelte. - Bocsi, hogy úgy ott hagytalak óra előtt, csak...
- Csend legyen ott hátul, hölgyeim! – szólt ránk az osztályfőnök, mire elhallgattunk, és visszahajoltunk. Az óra zavartalanul folytatódott tovább.

~*~

Az első szünetben egy - ha érzékeim nem csalnak - vámpír jelent meg.
- Mindjárt jövök – mondta Jasper.
- Ki ez? – kérdeztem vissza rosszat sejtve.
- Damon Salvatore. Ne akard megismerni. Mindjárt le is koptatom – mondta Jasper, kicsit idegesen, majd odament a sráchoz. Egyszer csak azt láttam, hogy Violet szinte sírva masírozik ki a teremből, így halkan utánamentem.

Jasper szemszöge:

Hát ez nem igaz. Damon Salvatore. Nem lesz ez így jó...

- Mi a francot keresel itt? – kérdeztem meg tőle dühösen.
- Ugyan már, Jaspy... iskolába járok, mint minden rendes diák. – felelte Damon pimaszul.
- Úgy értem itt mit keresel? És semmi Jaspy, vagy beverem az arcod – lettem kissé dühös.
- Hm... sok a friss hús... tudod, mennyire szeretem a finom újoncokat...

- Damon, ha itt ebben az osztályban. Sőt ebben az iskolában valakinek valami baja esik, én leszedem a fejedet. És ez nem vicc.

- Ezt tennéd a barátoddal, aki segített neked vámpírnak lenni? - kérdezte halkan, szemtelenül.
 Erre kicsit megtorpantam, és azt vettem észre, hogy a drága kis ibolya illatú csajszi majdnem fellökött, Damon-nak pedig egyenest a mellkasába szaladt. Egy "Mit csináltál vele?" nézést vettem arcomra, mire ő csak mosolygott, de éreztem, hogy nem tett vele semmit. Egyszerűen csak Violet rohant volna ki az ajtón, ha tudott volna...

- Hó-hó... –reflexből kapta el őt Damon. A lány felpillantott rá. – Mi a baj, cica? Megvigasztaljalak? – pimaszkodott, egy gúnyos vigyor kíséretében, de a lány kimarta magát a kezei közül, és kiszaladt az ajtón. Hirtelen azt vettem észre, hogy Alice utána megy és Damon végignézi.

- Jó csaj, kis tündérbaba.

- Szállj le róla. Vele nem fogsz játszadozni, és irányítani se tudod, mivel ő is vámpír.

- Jól van Jaspy, inkább az ibolya illatú kell. Az dögösebb és még ehető is.

- Szánalmas vagy és most tűnés innen. - zavartam el. - Takarodj! - mutattam el innen.

Alice szemszöge:

Halkan Violet után futottam. Az ajtóban Jasper-re mosolyogtam, de Damon közelében elég rosszul éreztem magam. Nagyon fura volt.

- Jól vagy? - kérdeztem meg Violet-et, amikor utolértem, egy zsebkendőt tartva felé. A WC-ben az ablaknál ült, kicsit összekuporodva. - Mi történt? - arca rezzenéstelen volt. Nem látszott rajta se az, hogy sírt volna, se az, hogy sírni fog. 

- Én csak... nem bírtam ott maradni - szívta meg kicsit az orrát, majd elvette tőlem a zsepit. - A padtársam egy nagyon idegesítő csaj, és elszakadt a cérna... - figyelmesen hallgattam őt, majd mikor rám nézett, elmosolyodott. - Ne haragudj, általában nem vagyok ilyen hisztérika...
- Ugyan, mindenkinek vannak rossz napjai - mosolyogtam rá. Nekem eddig szinte minden napom az volt. Megértem szegény lányt. – Gyere, menjünk vissza a terembe - továbbra is mosolyogva tartottam ki neki a kezem. Ránézett kacsómra, majd vissza rám, és éreztem, hogy bizonytalan. Végül tenyerét enyémbe csúsztatta és rám mosolygott.

- De csak akkor, ha nem látszik rajtam, hogy megitattam az egereket - nevette el magát.

- Dehogy látszik meg, te kis boszi - mondtam viccből, mire egy kikerekedett szempárt kaptam válaszként, mielőtt elindultunk vissza. Az ajtóban Jasper már nagyon aggódva várt minket. Istenem, olyan dögös volt.

- Jól vagytok? - kérdezte aggódó szempárral.

- Persze, hogy jól - mosolyogtam rá.

- Egyébként, Jasper vagyok. - fordult Violet felé.

- Én meg Violet – mosolygott a lány.

- Ki nem találtam volna – vetett egy gúnyos mosolyt Jasper. - Milyen ironikus.

- Ironikus? Miért? - kérdezte Violet csodálkozva.

- Csak jó ibolya illatod van. Azért. - felelte Jasper. – Alice, mehetünk a helyünkre? Eléggé rossz a középpontban lenni, hátul nyugisabb.

- Igaz, igaz. Menjünk. – Helyrementünk. - Jasper, ki ez a Damon, hogy azt mondtad, hogy ne akarjam megismerni?

- Ő is vámpír. De ő néha emberi vért is iszik, szóval erősebb nálunk, amúgy meg nagyon egy szánalmas srác. Sok lányt csábított már el... Egy kicsit játszadozott velük, majd mint egy papírdarabot hajította el őket, és amikor megunta, hogy szenvednek a lányok, és visszamentek a nyakára, egyszerűen felfalta őket. – Elfintorodtam a szavaira. – Amúgy, ő segített nekem egy kicsit a vámpírságomban, és az erőm használatában. De ha tudtam volna, hogy ilyen lesz, és egyszer még képes ezt az egészet ellenem fordítani, akkor hagytam volna a francba. Következő szünetben is visszajön a sok friss húsért, és úgy láttam, eléggé szimpatizált Violet-tel. A kis ibolyaillatú csalódni fog – mondta, mire becsengettek.

- Amúgy nem fura mások érzéseit érezni? - kérdeztem meg halkan.

- Dehogyisnem! Nagyon fura, hiszen mások érzéseit 110% biztosra érzem, közben a sajátjaimban nem vagyok biztos. Eléggé fura. 

- Oh, erre nem is gondoltam - mondtam komoly arccal.

- De abban biztos vagyok, hogy téged kedvellek - erre elpirultam. Majd bejött a tanárnő, és elkezdődött az óra.

Ennyi volt mára :)

Remélem tetszett :)

Komiknak nagyon örülünk :)

Sok puszi nektek: Alice és Violet