6. Fejezet ~ Képzelt valóság

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Amikor már minden világos lesz Alice szemében...

Jó olvasást kívánunk!

Alice szemszöge:




Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon Violet tényleg boszorkány vagy sem. Egyrészről kizárt, hisz egy nagyon kedves érző lányka, de végül is lehetséges is, hisz a kávé nem forrhat fel magától, pont akkor amikor Violet ideges lett Carmen miatt. Másrészt... várjunk csak! Forrás... melegség... tűz... boszorkányság... TŰZBOSZI! Erről beszélt volna Simon? Ő lenne a kis tűzboszi, akivel jóban leszek és majd segítek neki. Jesszus! Egyből rá is néztem Violet-re riadt arccal, majd észrevettem, hogy ő is engem néz, és egy gyors mosolyt tettem az arcomra, majd előre néztem. Láttam, hogy Violet is mosolyog, de nem tudtam eldönteni, hogy ez nála is egy ösztönös mosoly, vagy csak úgy nekem szánta e nagyon kedves és aranyos mosolyt. Majd azzal a mozdulattal, ahogy visszafordítottam a fejem, azzal egyszerre kinyílt az összes ablak bukóra. Ez fura. Nagyon fura! Tudtommal Violet tűzboszi, nem pedig Ablak-boszi. De ez már a második ablakos eset. És mi van, ha ezt én idézem elő? Az lehetetlen! Talán csak képzelődök.
- Szellemek! - szólalt meg egy szőke lány csilingelő, kicsit még is irritáló hanggal, de csak mosolygott. Ha jól emlékszem a nevére akkor Caroline-nak hívják. Talán még se képzelődtem és tényleg kinyílt az összes ablak. Ránéztem az ajtóra és az is kinyílt.
- A huzat! - szólalt meg Jasper, mielőtt Caroline kimondhatta volna megint azt, hogy szellemek. Erre mindenki csak nevetett. Kicsit nevettem én is de lehajtottam a fejem a padra. Megnyugodtam és az összes ablak ismét bezárult. 
Jól van Alice, jól van. Ez csak álom. Nem fog történni semmi. De történt. Kicsengettek.
Amikor az utolsó órának is vége lett megkönnyebbülten pakoltam a táskámat Jasper-rel. Kicsit meglepődtem, de örültem, amikor megjelent velem szemben Violet.

- Szia! Bocsi, de megkérdezhetem, hogy te merre mész haza? – érdeklődött mosolyogva.
- Persze! – feleltem fülig érő szájjal. Nem is hittem, hogy megkérdezi, de annyira örültem, hogy közeledik hozzám. – Ha a suli kapujától nézzük, balra. És te? - feleltem egy gyors agytérkép nézés után.
- Ez remek, mert én is. Akár mehetnénk együtt, ha van kedved – ajánlotta fel, szélesebb mosolyt villantva.
- Mindjárt jövök, csajok. - szólalt meg Jasper, majd rám nézett. - Alice, megvárnál? Ezt még el kell intéznem – bólintottam, s miközben mögöttem elment, óvatlanul megérintette a vállamat. Erőt vetem magamon, hogy ne adjak ki semmilyen félre érthető hangot. Elég, ha már Jasper érzi azt, amit én...
- Szívesen, Violet, de csak ha meg tudjuk várni őt is – feleltem kissé aggódva, hogy mit reagál, de nem volt erőm itt hagyni Jasper-t, hisz még csak most ismertem meg, mind kettőt, és Violet nem tűnik, olyan lánynak, aki ezért besértődne.
- Ne haragudj, de én sietek. De ha holnap...

- Holnap tökéletes! – vágtam rá rögtön széles mosollyal. Nem haragszik és továbbra is velem akar hazamenni! Szuper!
Rám mosolygott, s közben hátrálni kezdett az ajtó felé.
- Rendben, akkor holnap. Szia! – köszönt el, majd túlzott hévvel fordult meg, hogy az ajtó felé induljon. Ugyanúgy járt, mint reggel. Mivel Damon megint ott támasztotta a falat.  Gyorsan befejeztem a pakolást. Csatlakozni akartam a fiúkhoz, de mire már szökkentem volna Caroline megállított. Beszélgettem vele és nagyon szimpatikusnak tűnt. Amikor végeztünk egyszerre indultunk el az ajtó felé, látszólag későn, mert Damon akkor már elment. Caroline-nek intettünk, belekaroltam Jasper-be és elindultunk haza. A lépcsőn lefele menet sikeresen neki mentem egy idősebb, kevés, ősz hajjal rendelkező, komoly, kissé talán félelmetes tanárba.

- Bocsánat. - feleltem riadtan, de még is mosolyogva, mire csak egy fejbiccentést kaptam. - Ez az én formám. Első nap nekimegyek a legkedvesebb tanárnak kinéző pasinak.

- Jaj, Alice semmi baj. - mosolygott Jasper.

- És innentől te merre mész? - kérdeztem Jasper-t a zebránál.

- Hazakísérlek. - mosolygott.

- Ugye veletek mehetek? - jelent meg Damon.

- Á még mit nem. - fordult meg Jasper.

- Jól van Jaspy, akkor jó kisfiú leszek és kettesben hagyom a szerelmes párt. - mondta gúnyosan, de mielőtt Jasper beszólhatott volna fojtatta. - De elmondtad, már a kis tündérbabádnak, hogy a barátnője egy gonosz boszorkány?

- Alice vagyok. - pattogtam. - És igen elmondta. - nem mondta de tudom.
- Akkor ugyebár Jasper-fiú mindent elmondott róluk? Azt, hogy utálják a vámpírokat és, hogy... - miért érzem, úgy hogy hazudni fog?
- Elég. - kiáltottam rá. - Mindent elmondott.
- Jól van tündérbabácskám nem kell így begurulni a  jó öreg kedves Damon bácsira, Damon bácsi csak jót akar... - chh, nem is ismerem, de már nem tudok neki hinni.
Ekkor elindult felém, hogy megsimítsa a vállam, mire érdekes fejet vágva hátra ugrottam, mielőtt még hozzám érne, Jasper meg alig hallhatóan morgott egyet. Damon úgy mosolygott mint aki jól végezte dolgát és elment egy nagyon széles  mosolyú "Sziasztok!" köszönéssel. Mi visszaköszöntünk és Jasper hazakísért. Elizabeth már a kapunál várt minket. Mosolyogva köszöntünk.
- Beszélnünk kell veletek. - felelte és betessékelt a házba. - Milyen volt a napotok?
- Jó. - feleltük egyszerre röviden.
- Szóval mit akarsz velünk megbeszélni? - kérdeztem, miközben a táskát ledobva le akarta ülni a fotelbe, de az szó szerint elszökött a fenekem alól. Majd nem a fenekemre estem, de Jasper hősiesen elkapott. Érzem, hogy elpirulok.
- Ezt. - nevetett Elizabeth. - De előtte még tudnotok kell, azt, hogy Jasper, te ugye bár ismered Damon-t?
- Igen. - sóhajtotta. - Sajnos.
- Lényeg, az, hogy bármit mond a boszikkal kapcsolatban, nem szabad elhinnetek. Csak hazudik. Szervezkedik, mint mindig... Hetfield kisasszony, meg végképp nem bántani titeket, hisz, szegény még csak most kezd az erejével és ezzel az egész boszorkánysággal összebarátkozni. Na már meg Violet nagymamája, se olyan.
- Akkor nem fognak minket leleplezni? - kérdezte Jasper.
- Dehogy is nem! - vágta rá komolyan, majd elmosolyodott. - De csak akkor, ha ti is őket.
- Szóval, ez azt jelenti, hogy nyugodtan lehetek a barátnője? - csillogott a szemem.
- Igen azt. - jött meg Simon is.
- Simon. - ugrottam a nyakába, majd, ahogy a két lábam, az égnek repült, a túloldalt, az összes könyv lezuhant a könyvespolcról. - Jesszus. - szálltam le döbbenten.
- Ez lenne a másik dolog. - mosolygott elégedetten Eliza.
- Ez én voltam? - csodálkoztam.
- Igen te. Alice a jövőbe látáson kívül tárgyakat is tudsz mozgatni, akár az elméddel, szemeddel, fejeddel, de a leghatásosabb, ha a kezeddel csinálod. Próbáld ki. Állj a könyvekkel szembe. Tartsd ki előre a jobb... vagy is mivel még az elején vagyunk, inkább mind a két kezedet. Tenyereid fordítsd felfele. Koncentrálj a könyvekre és irányítsd vissza a polcra. Vagy is próbáld meg.
Megvártam, míg elmondja. Figyelmesen végighallgattam, majd úgy tettem mindent ahogy mondta. És sikerült. Alig hittem a szememnek, de az összes könyv visszament a helyére.






Jasper szemszöge:



Alice, annyira könnyedén csinálta, és olyan édes volt. Ahogy koncentrált, hogy menjenek vissza a helyükre, ahogy alig észrevehetően lábujjhegyre állt, az egyszerűen édes volt.
- Sikerült. - mosolygott elégedetten. - Tényleg sikerült. Nem akartam elhinni, de most már látom. Hú azért, ehhez idő kell míg felfogom. - hadarta Alice.
- Ügyes vagy. - érintettem meg Alice vállát, mire ő természetesen elpirult.
- Azért annyit még mondanék, - nézett ránk Elizabeth komoly arccal - arról, hogy mivel Violet, ugyebár Hetfield, ezért, a nagyija biztos adni fog neki egy nyakláncot. Egy olyat ami neki van. Amiben vasfű van. A vasfű pedig megöli a vámpírokat, ha a szervezetükbe kerül, de csak simán riasztja is őket. Amúgy annak van egy jellegzetes bűze, de Rosemarie-t ismerve, biztos befújta egy kis ibolya illattal...
- Akkor még is Damon-nak van igaza. Irtanak minket. - szólaltam meg.
- Önvédelemből. Ha nem bántjuk őket, ők se bántanak minket. 
- Ja vagy úgy.
- Szóval, Jasper, nem tudom mit mondott még neked a drága Damon barátod, de ne hidd el neki, és ezentúl ne is higgy el neki semmit. Kérdezz engem, vagy Simon-t.
- Rendben, köszönök mindent. Na de nekem most mennem kell. Miranda már minden bizonnyal vár. Köszönök mindent sziasztok.
- Szió Jasper legyél jó! - mosolygott Elizabeth.
- Vigyázz magadra. - tette hozzá Simon.
- Holnap találkozunk. - mosolygott Alice is. Ez az édes bájos mosolya... Imádom.

*Másnap*

A suli előtt vártam Alice-t. Amikor megjött mosolygott és megölelt, majd bementünk. Negyedik óra előtt Damon ismét lejött megtámasztani az ajtót és ismét magához hívott, hogy beszélni akar velem. Elnézést kértem Alice-től és odamentem az ajtóhoz.
- Nem jöttél még rá drága Damon, hogy nem kell neked ezt az ajtófélfát támasztanai, mert nem fog kidőlni. Ezt elhiheted nekem.
- Neked is szép jó napot Jasper. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy a kis boszink megtette az első lépést ellenünk.
- Kedves Damon. - kezdtem a mondanivalóm, úgy mint ha egy levél lenne. Erre persze Damon csak a szemét forgatta. -   Nem tudom, miben mesterkedsz, de jobb ha tudod, hogy feleslegesen strapálod magad. Nem hiszem el neked, azt amit a boszorkányokról mondasz. - 
Látszott, hogy Damon mondani akar valamit, de becsengettek... de ha nem csengettek volna, akkor is le kellett volna "szegénynek" kopnia, mert Violet már ott toporzékolt mögötte. Láttam Damon vigyorából, hogy pontosan tudja, hogy ott van mögötte a kis virágszál, de az Istennek se fordult volna meg. Violet taktikázva átbújt a karja alatt, amivel támaszkodott, de az a kar hirtelen lecsúszott a derekára, és magához rántotta őt.
- Minek köszönhetem ezt a különleges kegyet, hogy ma nem szándékoztál ledönteni a lábamról? - kérdezte a srác a szokásos vigyorával. Megforgattam a szemem. Szegény Violet. Kipécézte őt magának.
- Úgy tűnik fejlődök - villantott egy pimasz mosolyt a lány, és a derekára tekeredő karokat gondosan lefejtette magáról. - Apropó... hogy van a fejed, Damon? - kérdezte, és mosolya kiszélesedett, Damon-é viszont lehorgadt. Violet elégedett mosollyal ült le.
- Szerintem jobb lenne ha békén hagynád szegényt, és akkor kisebb az esélye, annak, hogy leleplez téged. - mondtam komolyan. - Tudod  a hűségük, csak egy bizonyos fokig terjed. - kacagtam. - Na pápá Damon barátom. - mondtam és helyet foglaltam Alice mellett széles vigyorral és vártuk, hogy bejöjjön a tanár.
Töri órán amikor belépett a tanár a terembe, hát mit ne mondjak. Na jó csak az igazat. Mindenkiből, olyan nagy érdeklődés és szeretet áradt a tanár felé, hogy azért az már túlzás. Chh, szerintem egy nyálas képű ficsúr! Hirtelen Alice-re néztem, aki semmi olyan érdeklődést nem mutatott a tanár iránt, mint a többi lány.
- Alice, ha tudnád, hogy odavannak ezért a tanárért. - szóltam mosolyogva, közben igen is féltem attól, hogy Alice, hogy reagál. Éreztem, hogy nem akarom elveszíteni, pedig még csak alig ismerem.
- Máris? Pedig még nem is ismerik. - forgatta Alice a szemét, miközben bevágott egy grimaszt. Ez jó válasz! :) - Szerintem semmi jó nincs benne. - mosolygott.
Egyszer órán egy dübbenést hallottam, azt hiszem a mellettünk lévő padból. A kis boszitól jöhetett a hang, sőt a következményből ítélve, tényleg tőle jött. A következmény még pedig az volt, hogy felgyulladt  a cserepes virág egyik levele. Alice-re néztem, aki egyből a virágra nézett, de a szeme sarkából Violet-et nézte, akinek a feje a padon volt. Nem tudtam rájönni milyen érzések áradnak a lányokból. Egy biztos volt. Düh.
- A szellemek, ma se alszanak. - szólalt meg Caroline.
- Nem szokásuk. - mosolygott Alice.
- A kis tündérbaba jól mondja. - helyeselt a tanár tipikus bájgúnári mosollyal.
- Neve is van. Még pedig Alice. - mondtam nem éppen a legkedvesebb hangnememben. 
Aznap többet nem is beszéltem a tanárral. Talán jobb is így.

Ennyi volt mára.

Hogy tetszett? :D

Komikat szívesen várjuk, nagyon örülünk nekik :)

Sok puszi nektek: Alice és Violet