3. Könyv - 2. Fejezet ~ Azok a fránya könnyek...

Sziasztok!

Nos, ahhoz megértsük Alice kirohanását visszatekerünk az est elejére Alice-hez és Jasper-hez. Utána viszont haladunk tovább, nem éppen zökkenőmentesen hála Alice látomásának… 

Jó olvasást! :)

Ui.: Mivel a fejezet néhol eléggé indulatos, előfordult több benne a csúnya szó, mint kéne. Elnézést érte! :)

Jasper szemszöge:

A bál előtti kikészülődés kész rémálom volt.

- Kicsim ez csak egy vacak bál nem egy esküvő – ültem le az ágyra.

- De akkor is csini ruhában akarok menni – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Ha pasizni akarsz szólj, másképp öltözök fel – húztam össze a szemem. Alice riadt pillantással nézett rám. – A huszadik ruha ugyan olyan jó mint a harmincadik, csak menjünk már. Fogadjuk Violet-ék már őrt állnak az ajtóban, hogy mikor érünk már oda…

- Kétlem – vigyorgott.

- De hova is megyünk tulajdonképpen? – érdeklődtem. Jókor ugye?

- Passz. Damon mondta, hogy van egy ilyen buli. Na mondom; menjünk el!

- Szuper, szóval nem tudod hova megyünk, de ennyit készülődsz… - nők…

- Kész vagyok – pördült meg előttem. Idegileg én is. :D

- Kétlem – mondtam halkan, majd megcsókoltam.

- Jass, ez már a végleges ruhám, nehogy összegyűrődjön… - sóhajtotta.

- Leveszem én azt – mondtam, s a ruha már az ágyon is volt.

Alice szerelmesen felsóhajtott, majd rám vetette magát, így az ágyon kötöttünk ki. Jó húsz perc múlva – amikor végeztünk ^^ - Alice felszólalt:

- Menjünk el Violeték elé, mert azt hiszem késésben vagyunk.

- Jól van drágám – mosolyogtam, s – nagy nehezen – összeszedtük a turbékolni készülő párocskát. Hehe. :D

 ~*~

A bulin miután a barátnőm elmenet pletyózni, gondoltam sétálok egyet. Odamentem a puncsos tálhoz nézelődni. Nem tudom, mi ez a kutyaszag, de elég irritáló...
 Ahogy ezen agyaltam, mellém lépett egy szőke lány.
- Szia, a nevem Cassy. Téged hogy hívnak? - kérdezte csábosan.
- Jasper - válaszoltam mosolyogva.
- Ismerősnek tűnsz, pedig csak ősztől fogok a sulitokba járni. Találkoztunk már? - billentette oldalra a fejét.
- Nem hiszem - néztem rá.
- Hát jó - vonta meg a vállát. - Egyedül vagy itt?
- Nem egyedül, csak a barátnőmet elrángatták beszélgetni.
Erre a lány szemöldöke kissé felszaladt, de a mosolya a helyén maradt.

- Legalább te is beszélgetsz addig.
- Merről jöttél? - érdeklődtem, fenntartva a társalgást.
- Így rám van írva, hogy nem idevalósi vagyok? - nevette el magát. - Mert tényleg nem. Mississippiből költöztünk ide.

- Családdal? - Erre a kérdésre egy vigyort kaptam.

- Mondhatni...
- Értem. Hát, mondtad, hogy csak szeptembertől járunk egy suliba. Innen gondoltam, hogy... Várj - néztem rá hirtelen - Mississippiből? - Basszus, csak ne Biloxiból...
- Igen, Biloxiból.
És ismét csak; Basszus...! Bajt érzek.

- Értem. A barátnőm is onnan jött. - Azért ki kellett kotyognod, fafej!
- Tényleg? - lepődött meg. - Lehet, hogy ismerem.
- Nem hiszem.
- Mindegy is - mosolyodott el, majd közelebb lépett. - Engem te jobban érdekelsz, mint ő - pillantott végig rajtam. Hátraléptem. - Mit gondolsz? - jött csak azért is közelebb, fogait alsóajkába mélyesztve. - Szerintem nem árt egy kis változatosság. Felfedezhetnél új területeket... Mondjuk velem. - És már azon kaptam magam, hogy belemarkolt a combomba.
- Cassy... - akartam lerázni, de Alice bombaként robbant be.

- Cassandra, te átkozott ribanc, szállj le a pasimról!
- Emlegetett szamár - forgatta meg a szemeit Cassy. - Vagy inkább szajha?
- Ha nem lenne önuralmam, most felképelnélek te szuka! - ordította le Alice a fejét. Belékaroltam, és magam mellé húztam, hogy tényleg ne üsse le.
- Mintha adnék rá esélyt... Kevés vagy te ahhoz, ribanc - szájalt vissza Cassandra, majd az egyébként mogyoróbarna szemei aranysárgára villantak.

- Majd adok egy csontot, hogy tudj mivel játszadozni – vigyorgott Al.

- Kutyás poén? Most komolyan, ez minden, amid van? - röhögte ki a szőkeség, miközben én igyekeztem meghúzni magam a háttérben a csajháború alatt. - Ha provokálni akarsz, legalább csinálnád ügyesen, vérszopó. Tudod, régen is ki nem állhattalak, de boldog vagyok, hogy megdöglöttél, így legalább máris van egy jó ürügyem rá, hogy miért belezzelek ki!

- Na idefigyelj, te kis palotapincsi! Nem kell azért utálnod, mert az öcséd rajtad kívül mással is beszélgetett! Drake meg biztosan csak le akar fektetni, másképp minek fogadott volna be egy hivatásos kurvát a falkájába?

Öh. Ezek komolyan gondolják a várontást ma este?!
- Na őt a szádra ne merd venni, te vérvedelő hulla! - lépett közelebb agresszíven Cassy, és ekkor éreztem úgy, hogy közéjük kell állnom.
- Csajok, elég legyen! Mégiscsak nyilvános helyen vagyunk!

Alice rám pillantott.

- Igazad van - bólintotta. - Menj a pokolba, te... - majd megrázta a fejét - Hagyjuk ezt - majd zsupsz. Elhúzta a csíkot. Mire elindultam utána, ő már fél úton járt.

Alice szemszöge:

Rohadt idegesen rohantam előre… És valami kurva nagy önuralomnak – na meg persze Jasper-nek – köszönhetően él még az a szuka.
 De még mielőtt ide elértem volna, tekerjünk vissza mi is volt velem…

„- Mesélj valamit – mondta Sara, amikor elhúzott. A szemeim kikerekedtek. – Vicceltem. Igazából kérdezni szeretnék valamit.

- Hallgatlak – mosolyogtam.

- Sokat lógsz Damonékkel, ők meg épp eleget Steven-nel… És… - habozott, pirult. Haha.

- Még facér – mosolyogtam.

- Szóval csak azt szeretném… Tessék? – rázta meg a fejét. Elmosolyodtam. – Vajon van esélyem nála? – kérdezte pirulva. Aranyos a drága.

- Szerintem van. Szokott téged sasolni néha. Na – biccentettem oldalra a fejem – menj közelebb hozzá – mosolyogtam.

Ő úgy is tett, én viszont, amikor már visszapillantottam nem láttam se Jasper-t, se Violet-et, így inkább kimentem levegőzni.

És megláttam őt…

- David! – kiáltottam, ő megfordult én pedig nekifutásból a nyakába ugrottam – De jó látni!

- Prücsök – ölelt vissza szorosan. Oh, ez tuti csak egy álom. – El sem hiszem, hogy látlak.

Ekkor megéreztem meleg leheletét a nyakamon, miközben puszit akart rá adni, de én elléptem tőle.

- Hogy… Hogy kerülsz ide? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve.

- Kihoztak az intézetből… - sóhajtotta úgy, mint aki ennek nem örül – És te? Csak megszöktél, mi? Haha, tudtam én, hogy…

- Dave – csitítottam.

- Belevaló csaj voltál, tudtam, hogy megszöksz...

- Dave…! – ismételtem. Áh, lője le valaki. Szóhoz se jutok.

- A szüleid, hogy fogadták? Cynthia, hogy van? És…

- David! – ordítottam le most már. – Köszi – hátra léptem könnyes szemekkel.

- Bocsi Alice, csak olyan rég láttalak. Annyi kérdésem van és úgy hiányoztál – az utolsó szó szíven szúrt, de nem tudtam ezzel törődni, mert ő megölelt.

- Téged is jó látni – szipogtam.

- Mint a régi szép időkben mi? – kérdezte halkabban. Felpillantottam rá. – Emlékszem, hogy mindig az intézet kertjében lógtunk. Dumáltunk és összebújtunk, ha hideg volt – elhúzódtam tőle – Jaj, emlékszem Simon mennyit aggódott, hogy nehogy valami bajunk legyen. Ugyaaan…

- Ne – ráztam meg a fejem – ne szidd őt. Ő hozott ki engem.

- Hogy?

- Nem szöktem meg. Lényegében ő szöktetett meg engem James-től, de ez most bonyolult. 

- Tessék? Én meg halálra aggódtam magam miattad… - parázott.

- Az ott töltött, utolsó két napomban nem is láttalak… Csak vártalak és vártalak. A szokott helyünkön, a szokott időben… Akár még hajnalban is ott voltam… Te pedig… - sóhajtottam, majd egy óriási gubót nyeltem re a torkomon – Nem voltál sehol.

- A nővérem azt mondta nem vagy kint – tiltakozott.

- Az a szuka mindig is utált. Képes voltál neki hinni?

- Cassandra a nővérem, Alice! – emelte meg a hangját – Amúgy meg.. Te is utáltad őt.

- Mert az a ribanc szét akart minket szakítani!

- De már itt vagyok neked.

- Ne! Ne mond azt, hogy szere…

- Szeretlek, Alice – mondta ki a gyilkos szavakat.

- Nem szeretsz – könnyeztem meg. Az lehetetlen.

- De szeretlek, már lassan két éve.

Aztakurva.

- Már van barátom – feleltem összeszorult szívvel. – Vele élek Simon-nál.

- Várjunk csak. Simon vámpír, ez azt jelenti, hogy te… Vagyis ti is…?!

- Erről te honnan tudsz? Volt egy látomásom a vé… - úristen – Ti pedig vérfarkasok?!

Bólintott. Fasza. Ez volt minden álmom.

- A vezetőnk neve pedig Drake – fejezte be a mondatát.

Hah, fura. Nekem sose volt szimpi az az ápoló. Így már érthető, hogy miért nem.

- Basszus, a nővéred is itt van ezen a bulin? – kaptam fel a fejem az elmélkedésből.

- Itt – bólintott. – Miért? – kapta fel ő is a fejét.

- Nem érzek semmi jót. Majd még beszélünk, szia – köszöntem el tőle gyorsban.”

És így jutottam el ide. 

~*~

Miután jól elrontottuk a bulit azt hittem, hogy most már nyugiban hazamehetünk, de még Violet kiakadását végig kellett hallgatni. Ami persze jogos volt, mert én is ezt tettem volna, de nekem már csak az hiányzott, hogy tisztázzak mindent. A szívem már így is darabokban van. Hagyjanak már élni…

- Violet higgadj már le, jól van?! - ordítottam le a fejét, pedig a sírás kerülgetett. - Igen, ők is vérfarkasok – könnyeztem meg. - Az intézetből ismerem őket. Cassy már ott is a riválisom volt, mert zavarta, hogy az öccsével lógtam...
- Ööö... világos. Akkor azért akadtál ki odabent, mert az a Cassy felbaszott?
- Lényegében... - haraptam az ajkamba. Kész eddig bírtam. - Bocsánat... – mondtam szinte suttogva, majd immáron sírva elrohantam.
Egyszer, amikor úgy érzetem, elég messze vagyok már mindenkitől spontán lehuppantam a földre és sírni kezdtem. Az egyik haverom, akit hét éve ismerek. Akivel hét évig egy elmegyógyintézetben rohadtam, egy vérfarkas. Értitek ti ezt? Vérfarkas! A vámpírok ősi ellenségei… Az én ősi ellenségem! És a legszörnyűbb az, hogy utolsó egy héten már…

- Alice, merre vagy? – hallottam meg Jasper hangját.

- Itt – álltam fel szipogva, majd egy mosolyt tettem az arcomra.

- Mi a baj édesem? – kérdezte aggódva szerelmem.

Hazafele menet elmeséltem neki mindent. Azt kivéve, hogy az utolsó héten belezúgtam Davidbe.

Otthon, még írtam egy SMS-t Viol-nak.

„Kérlek, ne haragudj rám. Hülye voltam. Szeretném magam tisztázni. Holnap délután hívlak. Aludjatok jól! Szeretlek!”

*bíp-bíp*

Éles hang jelzi, hogy a telefonom lemerült. Ki is kapcsolt, majd aludni tértünk.

~*~

Másnap azonban tényleg hívtam Violet-et, míg Jasper vadászni ment.
- Szia, Alice! - üdvözölt egy bűnbánó boszihang a vonal túlsó feléről. - Mielőtt bármit is mondanál, tudd, hogy sajnálom! Tudom, hogy a picsás kirohanásom már csak hab volt számodra a tortán tegnap, hisz annyi minden történt... Ne haragudj, kérlek!

 És, ha tudnád milyen fájó dolgok...

- Nem haragszom. Szeretnék veled tisztázni pár dolgot... - harapdáltam a szám - De talán nem telefonon kéne. Mikor érsz rá? Így a közeljövőben. Az elkövetkezendő pár... percben? - vigyorogtam.
- Hát, jelenleg Damon-nél lopom a napot...
- Atyaég, te sosem jössz el onnan? Odaköltöztél? - nevettem.
- Dehogy - kacagott ő is. - Szóval, szeretnéd, hogy átmenjek, vagy inkább te ugrasz át? Megjegyzem, az gyorsabb megoldás lenne, meg jelenleg a ház is üres.

Éppen csak kimondta a boszi, már az ablakban voltam.

- Vagyok - mosolyogtam.
- Ó, de éreztem, hogy ezt fogod csinálni - kuncogott, a kanapéban kucorogva, majd felállt, elém lépett és átölelt jó szorosan.

Visszaöleltem, de amikor megéreztem az ő leheletét is a nyakamon, gyomorgörccsel léptem hátra.

- Úgy látszik, ismersz - kacagtam. - Ne haragudj, hogy tegnap elrohantam, csak már baromira nem hiányzott, az amúgy jogos kiborulásod - kezdtem el a társalgást.
- Ugyan, hagyd már - paskolta meg a vállam. - Te vámpír vagy, sokkal érzékenyebb mindenre, és én ezt hajlamos vagyok néha elfelejteni, mert hülye vagyok... - forgatta a szemeit. - De mindegy. Amúgy... az a megérzésem is jó, hogy valami más is történt még tegnap este?

Bólintottam és ismét csak... könnyeztem. Ó, azok a fránya könnyek... Miért hullnak az akaratunk ellenére is? Miért sír egyáltalán egy vámpír?
- Jesszusom, mi volt az? - ölelt meg ismét aggódva. - Bántott valaki?

- Ha bántott volna - most csak röhögnék... - Violet, te... Vigyázz magadra, hallod? - öleltem meg sírva - Nem akarlak elveszíteni.
- V-vigyázok, persze - habogta értetlenül. - De... nem mondanád el, mi a baj? Vagy ha nem szeretnél róla beszélni, az is rendben van, csak azt áruld el, hogy tudok-e segíteni - simizte meg a hátam.

Párat sóhajtottam, majd elmeséltem mindent Davidről és Cassy-ről.

- ...És amikor rájöttem, hogy be akarom neki vallani, mit érzek, már nem jött ki az udvarra... Utána ugyebár jött James, és Simon átváltoztatott... Nem láttam őt soha többet, csak tegnap - fejeztem be. Viol együtt érzően pillantott rám.
- De gondolj bele... Talán nem véletlen történt ez így. Ha ő aznap este kint lett volna az udvaron, és egymásra találtok, akkor sosem jössz el Simon-nal, és James talán megölt volna. Így pedig életben vagy, még ha vámpírként is, és itt van neked Jasper.

- Persze. Imádom is őt, csak... Mi van, ha még mindig szeretem Dave-et?
- Tessék? - lepődött meg barátnőm. - Ezt a kérdést komolyan feltetted magadnak?

- Ööö... Igen?! - aztaaaa. Bizonytalanság ötös.
- Hát, ha így volt, akkor fel kell még egyet. Egy nagyon fontosat - fogta meg a kezem. - Mit akarsz valójában, Alice?

Amikor Violet hozzámért, szó szerint összeestem. Látomásom lett. De ez... Ebben a látomásomban egy rejtélyes idegen elrabolja őt.

- Violet. Te ebből a házból ki nem mozdulsz többet kíséret nélkül, értve vagyok?!
- Ööööö.... tehát ezt akarod valójában?! - nézett rám hatalmas szemekkel.

- Igen ezt. Violet, ez sokkal fontosabb. Ha nem vigyázol magadra, valami rohadék rabol el téged!
- He? - alakított ismét nagyon értelmeset a boszi. - Persze.
- Most láttam, Viol. Nem ismerem ezt a fickót, de tudom, hogy nem ember! Violet, nem akarlak elveszíteni, felfogtad? – szorongattam meg.

- De miért rabolna el engem...? - kérdezte nagy felindulással, de aztán elharapta a mondat végét, és lefagyva dőlt hátra a kanapén. - Ó, a picsába.

- Hallgatlak - húztam össze a szemeim.
- Semmi. Csak Natalja mondott valamit, mielőtt kinyírtuk. Valami ilyesmit. - Sóhajtott. - Tök jó. Tudtam, hogy a vérfarkasok csak a kezdet.

- Az a szuka még halála napján is jókat tud mondani... - grimaszoltam. - Vagy talán ő maga bérelte fel azt a barmot... Akárki is legyen az. Mindenesetre légy résen!

- Oké-oké. Na de vissza a Dave témára! Alice, ki kell bogoznod az érzelmi katyvaszt a lelkedben, és a végére járni ennek. Mást egyelőre nem tudok mondani.

- Én viszont, jelenleg csak annyit tudok, hogy szeretem Jasper-t. Ő az én mindenem, de David pedig... Hét évig haverok voltunk. Annyira nem tudok semmit - ültem le. - Szóval tényleg ne haragudj, hogy elrohantam. Csak, érted. Kiderült, hogy egy régi haverom az ősi ellenségem lett és akkor még jöttél a hisztirohamoddal - csóváltam meg a fejem viccesen.
- Tudom - pirult el. - Engem meg leállt provokálni egy kurva, aztán jött a nagy vérfarkas hír, és tökre kibuktam...

- Elhiszem. Úúú, legszívesebben megfojtanám Cassandrát!
- Elhiszem... - bólintott Viol. - Szemét egy ribanc lehet...

- És ha belegondolok, hogy régen még barátok voltunk. Pfúú.. - fújtattam - Letagadom - vigyorogtam.
- Barátokból lesznek a legjobb riválisok, sajnos - mondta "bölcsen" Viol.

- Azért csak merjél leállni velem rivalizálni, te boszorkány - mondtam komolyan, majd nevetésben törtem ki.
- Akkor mi lesz? - öltötte rám a nyelvét barátnőm, majd rám vetette magát, és csiki-támadásban részesített. :'D

- Nem tudnálak bántani - mondtam komolyan - Mint ahogy nem tudlak megvédeni mindenkitől, pedig jó lenne néha, de valamit magadtól kell megtanulnod - öleltem meg pityeregve - De, amint lehet visszaszerezlek ígérem!

A lelkizést befejezve, másra se vágytam, csak hogy Jasper karjaiba bújva rájöjjek, hogy...

- Mi a jó isten?! – léptem hátra rémülten.

Hiszen egy óriási fehér színű farkas állt előttem. Egy vérfarkas, aki hamar emberré változott. Viszont, amikor megláttam az emberi alakját, fújtattam egyet. Ribanc.
- Milyen kis ijedősök vagyunk - vigyorodott el Cassandra. - Persze bölcsen teszed, hogy félsz tőlem.

- Félni, ugyan már? Csak nem számítottam senkire. Főleg nem egy ribancra.
- Pedig a jövőben igenis számíts erre a ribancra, sőt arra is, hogy ez a ribanc úgy szét fog kapni téged farkas alakban, mint a lábtörlőt, ha nem szállsz le az öcsémről!

Na, kösz...

- Féltékeny vagy, édesem? - vigyorogtam.
- Hagyd békén Dave-et! - morogta felém. Ez tényleg egy kutya. - Régen sem díjaztam, hogy egy ilyen kis senkire pazarolta az idejét, de most, hogy már egy vérvedelő, járkáló hulla lettél, végképp nem tolerálom! Úgyhogy ha még egyszer meglátlak a közelében, megcirógatom a torkod a fogaimmal...

- Neked pedig ideje leszállnod a pasimról különben... - mondtam és kitartottam a kezem. Ekkor egy szemöldökvonást kaptam válaszul. Maradjon még titokban a képességem. - Kinyírlak - vigyorogtam.
- Hű, de félek - mosolyodott el.

- Féljél is te ribanc... - sziszegtem. - Amúgy meg nyugodj meg, hogy nem akarok semmit a tesódtól! - tettem csípőre a kezem.
- Akkor hagyd békén! Szenvedett már miattad eleget, és most tekintve, hogy mi lettél, nem fogom hagyni, hogy egy levegőt szívj vele!

- Ezt úgy mondod, mintha érdekelne, hogy mi van vele... Pedig tuti, hogy csak azért mondod, hogy velem vitatkozz.

- Nagyot tévedsz - szűkültek össze a szemei. - Jól tudod, milyen érzés félteni a fiatalabb testvérünk. Vagy mióta megdöglöttél, már a kishúgod sem érdekel?

 Az ajkamba haraptam. Nem. Nem érdemli meg, hogy sírni lásson. Ökölbe szorultak a kezeim.

- Őt ne merészeld a szádra, te átkozott szuka! - ordítottam rá.
- Akkor próbálj megérteni. Vagy bánom is én. De zaklasd csak tovább Dave-et, és halott leszel. Végleg - mondta, majd ismét farkas alakot öltött, és elszaladt.

- Rohadt szuka! – dühöngtem és egy követ vágtam a közeli fába.

- Elzavarod a mókusokat – jelent meg hirtelen David.

Na de jó. Már csak te hiányoztál…

- Tudnak is engem érdekelni szerinted? – fordultam meg lendületből, de ő ekkor már elég közel volt hozzám – Hoppá – léptem hátra.

- Engem nem zavart – mosolygott rám.

- Dave… Ami volt elmúlt, már nem… - habogtam.

- Már nem, mi? – értetlenkedett. Nem tudom kimondani.

- Már itt sem vagyok – mondtam az ajkamba harapva és hazarohantam.

Azon az estén nem hagytam, hogy akár véletlenül is David-re terelődjenek a gondolataim.

~*~

Másnap egy szörnyű látomásomnak köszönhetően kétszázzal repesztettem Elizabeth Miller lakására. Amint odaértem vadul kopogtatni kezdtem.

- Mi az, ki az? - nyitott ajtót nyűgösen.

- Beengedsz? – pislogtam rá.

- Baj van? – esett kétségbe – Ülj csak le.

- Nem, inkább állok – ráztam meg a fejem.

- Minden rendben odalent? – hallatszódott fentről egy féri hang.

- Minden rendben idelent? – kérdezte meg tőlem Liza.

- Semmi sincs rendben – ráztam meg ismét a fejem.

- Csak Alice az, maradj csak fent – szólt fel a boszi.

- Szia Alice! – köszönt a pasi.

- Szia Cole! – köszöntem vissza.

- Na mi a helyzet? – tért vissza a témához Beth.

- Még régebben volt egy látomásom… Ami tegnap este is előjött, s most már biztosra érzem, hogy Violet-et valaki elrabolta. Valaki, aki nem ember – remegtem beszéd közben. 

- Micsoda?! De hát hogy... miért? - akadt ki teljesen Ms. Miller.

- Csak az a probléma, hogy félek felhívni Damon-t... Nem tudnám felfogni, ha történt volna vele valami...
- Hát felhívom én, csak mondd a számot! - tört fel Lizából, de ekkor varázslatos módon megszólalt a telefonom. És Damon volt az. Telepátia!
- Szia Damon - szóltam bele.
- Babuci, elárulnád, hogy mit mondtál Violet-nek? - hallatszódott a felháborodott hang a vonal túlsó végén. - Egyre csak azt hajtogatja, hogy most életében először igenis hallgatni fog rád, meg hogy ő nem megy haza innen, legalábbis kíséret nélkül. Nem mintha bánnám, hogy itt van, sőt, de azért avass már be, babuci!

- Talán még nincs gond - súgtam Lizának, majd röviden elmeséltem Damon-nek a helyzetet.
- Mi van? - akadt ki. Hát, kb. úgy fogadta, mint Liza, csak... Damon-ösebben.

- Ismételjem el, vagy mi van? - akadtam ki már én is. - De, ugye jól van?
- Soha jobban, erről az imént gondoskodtam... De komolyra fordítva a szót, nyugodj meg, babóci. Vigyázok rá. Jobban, mint az életemre.

- Ehh - Damon akkor is Damon marad... - Ajánlom is, hogy vigyázz rá!
- Akarsz vele beszélni?

- Üdvözlöm, és gratulálok, hogy végre hallgat rám. Viszlát, Damon!
- Oké. Szia, babóci.

Leraktam a telefont, majd Lizára néztem.

- Damon azt mondta, hogy jól van, de én nem nyugodtam meg!

- Csoda lett volna, ha igen… - ironizált mosolyogva a szélboszi.

- Fogd be! – öltöttem rá a nyelvem.

- De persze igazad van – fogta meg a kacsóm – Örülök, hogy ilyen jó barátnője van Violet-nek, aki így vigyázz rá.

- Mintha a húgom lenne – kacagtam, majd elérzékenyültem. – Bárcsak az igazi húgomat is láthatnám és óvhatnám…

- Jaj kicsim, nyugodj meg! – ölelt szorosan magához.

 Mintha az olyan könnyű lenne a jelenlegi helyzetemben…

Komihatár most is három! :)