3. fejezet ~ A káosz kezdete

Sziasztok!


Ez egy elég hosszú fejezet lett, de reméljük, hogy nem bánjátok. ^^

Damon-t meglátogatja egy régi ismerőse, aki nem igazán nyeri el Violet tetszését. Infót szerzünk a vérfarkasokról, és az is kiderül, hogy valós volt-e Alice látomása, avagy sem.

Jó olvasást! =)




A tündérbaba korántsem megnyugtató hívása után ledobtam a mobilom az asztalra. Viol is ekkor tipegett ki a fürdőből, egy szál törülközőben.
- Alice volt? – kérdezte.
- Yup – bólintottam, miközben végigmértem őt. Nem telik úgy el nap, hogy ne tartanám gyönyörűnek, vagy hogy ne kívánnám meg. És ez nagy szó, tekintve hogy másfél évszázad alatt megszámlálhatatlanul sok nővel volt dolgom... de ő más. Őt szeretem.
- Elmondta? – lépett közelebb bizonytalanul.
- Yup – húztam őt az ölembe, majd a tenyerembe simítottam az arcát. – Úgyhogy egy darabig itt maradsz, az én legnagyobb örömömre – hajoltam volna ajkához egy csókért, de ő félúton a számhoz emelte a mutatóujját, így leállítva engem.
- Nem hiszem – mosolygott. – Ide bármilyen vámpír bejöhet, hisz nincs élő emberi tulaja a háznak. Úgyhogy ha mindenképpen a testőröm akarsz lenni, akkor azt nálunk kell megoldani.
- Apukád díjazná – vigyorodtam el. Aztán elkomolyodtam. – De tudod, Alice a látomásában csak azt látta, hogy nem ember. Nem biztos, hogy vámpír. Akár farkas is lehet – tapintottam rá a lényegre.
- Ez is igaz, de otthon legalább védve lennék, hogyha vámpír az illető.
 Ahogy ezt kimondta, eszembe jutott valami. Valami, ami miatt már komolyan el kezdtem aggódni.
- Kicsim – néztem mélyen a szemeibe. – Emlékszel még, hogy áprilisban... egy éjjel a szobádban járt egy titokzatos vámpír? - Viol teljesen elsápadt, ahogy ezt kimondtam. Azt is éreztem, ahogy kis teste megremegett az ölemben. Lehajtotta a fejét, és a füle mögé tűrt egy vizes tincset. O-ó. Ezt mindig akkor csinálja, ha titkol valamit. – Mi az?
- Semmi. Csak még mindig kiver a víz, ha visszagondolok rá.
- Viol – szóltam rá határozottabban. – Csak hogy tudd: piszok rosszul hazudsz. Nem tudom, miért akarsz folyton egyedül szembenézni a problémáiddal, meg kizárni minket, de az, hogy elhallgatsz előlünk dolgokat, semmivel sem javít a helyzeten.
- Most miért használsz többes számot? – vonta fel a szemöldökét.
- Mert Alice-ékkel is ezt csinálod. Megállás nélkül. Amint van valami gond, elhallgatod előlünk, és mész a makacs kis fejed után. De ezúttal nem fogsz, mert ha bárki bántani mer téged, vagy elrabolni, ha már itt tartunk, én rohadt pipa leszek. – Egyik kezem, amelyik a combján pihent, egy kicsit erősebben markolt bele a bőrébe. – Addig nem fogok leállni, míg vissza nem szerezlek, és ki nem beleztem a rohadékot. Te kurvára az enyém vagy, és senki nem fog ellopdosni.
- Nem egy tárgy vagyok! – fújta fel dühösen az arcát.
- Nem, te álmaim nője vagy.
Erre már elmosolyodott.
- Szép mentés.
- Tudom – húztam közelebb magamhoz, mire ő őrjítően hozzám dörgölőzött, és csókért hajolt. Csakhogy az én figyelmem nem ilyen könnyű elterelni.
Ujjam az ajkaihoz illesztettem, ő pedig meglepetten pillantott rám.
- Ne hidd, hogy ennyivel eltereled a témát.
- Damon, túlreagálod – hajolt vissza a boszi. – Mostanában volt pár álmom arról az estéről. Arról a... személyről. És elismerem, hogy amikor Alice jött ezzel az elrablással, akkor megkondultak a vészharangok a fejemben, de nem szabad elhamarkodottan következtetni. Attól, hogy boszi vagyok, még nem válik valósággá minden álmom. Ha így lenne, akkor most delfinekkel úsznék, és a világ összes csokiját befalnám, anélkül, hogy elhíznék – vigyorodott el. Sajnos most nem voltam olyan hangulatban, hogy mosolyogjak ezen.
- Egyáltalán mi a francért akarna téged bárki elrabolni? – húztam össze a szemöldököm.
- Különleges boszorkány vagyok – vonta meg a vállát. – Nagyi szerint száz évben egyszer születik egy nekromanta, és lássuk be, hogy a ti fajtátokra nézve ez fenyegetést is jelent.
- Már miért?
- Mert irányítani tudom a holtakat. Ti pedig... most ne vedd sértésnek, de tulajdonképpen halottak vagytok – felelte. Egyre zavarosabb a kép.
- Szóval hatalmad van fölöttünk? – kérdeztem értetlenül.
- Lenne. Ha megadnám magam a fekete mágiának, ugyanis ez az. Kitudja, mire lennék képes. Nem igazán szeretnék erre gondolni. Én csak segíteni szeretnék az embereknek. Gyógyítással.
Pár pillanatig csendben maradtam, aztán fáradtan felsóhajtottam.
- Segíteni, mi?
Tipikus boszorkány. Az életét is feláldozná azért, hogy óvja a természetet, az egyensúlyt meg a franc tudja még mit. Én ezt sosem tudtam felfogni. Én nem halnék meg olyanokért, akiket nem ismerek. Akkor már valaki olyanért, aki fontos nekem.
És őszintén szólva a gondolat, miszerint ez a kis mazochista önként és dalolva odadobná az életét valami nemes szarság miatt, iszonyat módon feldühít. Jó példa erre a néhai Natalja Belikov ügye. Violet mindent sutba vágott a természetért, a világért meg az emberekért... azzal a mocsok Holmes-szal is összefogott, meg kitudja még mit csinált. És meghalhatott volna.
Amikor a harc hajnalán eljött hozzám, annyira megrészegített a boldogság, miszerint végre a karjaimban tarthattam őt, hogy el sem jutott a tudatomig, hogy ez tulajdonképpen egy búcsú.
Nem azért jött el hozzám, mert annyira szeretett. Persze szeretett, és szeret is, ezt jól tudom. De akkor nem ez volt a legelső gondolata. Hanem az, hogy nem akar úgy meghalni, hogy nekem ezt el ne mondta volna. Ez jól esik, mégis iszonyatosan feldühít. A világ megmentése fontosabb volt neki nálam. Abban a tudatban ment el Nataljához, hogy talán soha többet nem jön vissza, és soha többet nem lát engem. A boszis erkölcsi szarokat többre tartotta, mint azt, hogy velem legyen. És ezt sosem fogom tudni megemészteni.

Nem őt hibáztatom emiatt a hihetetlen halálvágya miatt, mert ez a vérében van. Ezzel jár a boszorkánylét. Én pedig nem vagyok egy kimondott boszorkány-fan. Rühellem a természetüket.

- Damon? – térített magamhoz Viol hangja. Hú. Jól elméláztam. Mióta szólongathat?
- Hm?
- Minden rendben? – kérdezte aggódva. Rápillantottam.
- Nem. Ugyanis még mindig rajtad van ez – feleltem, majd a másodperc törtrésze alatt rántottam le róla a törülközőjét, amit ő egy sikkantással díjazott. Éhesen mértem végig a testét. Megunhatatlan.
- Stefan és Elena bármikor hazajöhetnek – figyelmeztetett Viol.
- Téves – csókoltam a nyakába. – A hétvégén jönnek, úgyhogy miénk a ház meg az éjszaka...
- Hát, meggyőztél – mosolyodott el a kis drága, majd lehámozta rólam a felsőm, és forrón az ajkaimra vetette magát.
~*~

Reggel viszonylag korán ébredtem, ám ez a kiscicámról nem volt elmondható. Olyan édesen szuszogott mellettem, hogy hosszú percekig nem is csináltam semmit, csak őt figyeltem, ahogy aludt, és ahogy az ablakon besütő napsugarak kacéran csillogtak a haján.
Elmondhatatlanul jó érzés, hogy megint velem van. És soha többé nem engedem el magam mellől.

...

Igen, mostanában sokat gondolkodok ezen. Eddig is tudtam, hogy ő más, mint a többi lány. Imádom őt, és komolyan úgy gondolom, hogy ha ő velem van, akkor többé nem kell senki más. Soha. Akkor éreztem ilyet utoljára, amikor Katherine belépett az életembe. Csak hát az nem úgy alakult, ahogy én elterveztem.
Azóta nem volt komolyabb kapcsolatom. Egy- vagy többéjszakás kalandok százait tudhatom magam mögött, de ez a mostani más. Violet-tel örökre együtt akarok maradni.

És ez a nagy probléma.

Fura, hogy eddig nem gondoltam erre. Miért is tettem volna? Eleinte csak arra kellett nekem, hogy a gyűrűm visszaszerezzem, aztán mikor szakítottunk, jó félévig külön voltunk. Már lassan két hónapja, hogy újból járunk, és a vele töltött idő minden percét élvezem, egyszerűen nem tudok betelni vele. És ez a nagy idill ébresztett rá arra, hogy „Ő még mindig ember, te seggfej!”
Az örökké pedig nem tart soká, ha ember vagy.

Persze ezen változtathatnék. És nem tagadom, hogy akarok is. Szívem szerint most azonnal megtenném, mert egy önző, szerelmes állat vagyok. Annyival egyszerűbb lenne minden, ha ő is vámpír lenne.

Az emberi élet olyan rövid és törékeny a mi szemünkben. Főleg az övé az enyémben. Pláne, hogy mindig akad valaki, aki ki akarja azt oltani...
A francba is már. Valahol mélyen tudom, hogy ő nem akarná magának ezt az életet. Nem akarná a vért, a mocskot, a sötétséget. Talán még annak tudatában sem, hogy velem maradhatna örökre. Elvégre egy boszorkányról beszélünk. A múltkor is az erkölcseit helyezte előtérbe helyettem. Vagy egyszerűen lebecsülném, amit irántam érez? Tudja a fene.
Újból rápillantottam a mellettem csicsikáló Viol békés arcára. Ártatlan és törékeny, már-már túlságosan is. Képes lennék ezt az ártatlanságot elvenni tőle, és vérszívó szörnyeteggé tenni? A gond az, hogy igen.
Ezért ne ítéljen el senki. Nem vagyok én holmi vérző szívű szent Stefan.
Igenis magam mellett akarom tudni Violt örökké. Akkor is, ha meggyűlöl érte. Nem bírnám ki nélküle, a tudatot meg pláne nem, hogy bármikor elveszíthetem.

Nagyot sóhajtva keltem fel végleg az ágyból, mielőtt további marhaságokon kezdtem volna agyalni. Jó egy elcseszett romantikus vagyok, bakker. És én még azt hittem, Katherine óta kinőttem ebből. Erre kiderült, hogy még mindig ugyanolyan ostoba vagyok, ha szerelemről van szó, mint 1864-ben.

A nagy eszmefuttatásaim után elléptem zuhanyozni, majd reggelire megittam egy zacskó vért is, de Viol még mindig nem szándékozott felkelni. Erre a gondolatra azért elvigyorodtam. Végül is... a tegnap éjjel után nem csodálkozom, hogy fáradt...
Ding-dong.
A tegnapi forró éjszaka felidézéséből visszarántott a csengő hangja, így villámgyorsan az ajtóhoz suhantam, hogy a boszim álmát meg ne zavarja újból.
De amikor az ajtó mögül egy ismerős arc bukkant fel... akkor hosszú másodpercekre leblokkoltam.
- Ha a képembe mered vágni, hogy nem ismersz fel, esküszöm megkarózlak! - fenyegetett meg viccesen az előttem álló lány. Még mindig ámultam és bámultam, pedig pontosan tudtam, ki ő. Ha akarnám, se tudnám elfelejteni.
- Wendy... - nyögtem ki felettébb értelmesen, mielőtt végleg magamhoz tértem volna. - Te meg mit keresel itt?
- Tán csak nem zavarlak? - vigyorodott el. - Van egy kis dolgom a városban, és nem léphetek le anélkül, hogy meg ne nézzem a kedvenc vámpírom - szélesedett ki a vigyora.
- Naná, hogy nem léphetsz le - viszonoztam a grimaszát, mire ő közelebb lépett, és megölelt. Behunytam a szemem, és mélyen magamba szívtam az illatát, miközben akaratlanul az is eljutott az agyamig, hogy milyen formás és nőies lett a teste azóta, hogy utoljára láttam.
Oké, nem volt illendő ilyeneket gondolnom, pláne, hogy a barátnőm az ágyamban aludta az igazak álmát, de én is pasiból vagyok, arról nem is beszélve, hogy amikor Wendy utoljára megölelt, még kislány volt.
Ő egy nagyon régi barátom, és mindig úgy gondoltam, hogy ő az egyetlen ember a világon, aki igazán szeret engem, ezért nagyon megbecsültem.
 Elengedtem őt, majd jobban megnéztem magamnak. És hát... húha. Iszonyat gyönyörű lett. Vállig érő barna haj, kakaószín szemek, helyes arc... Nehéz elhinni, hogy ez lett abból a kislányból.
- Hű - füttyentettem neki. - Nagyon csini lettél. - Erre édes pír ült ki az arcára a mosolya mellé.
- Mondanék hasonlókat, de félő, hogy elbíznád magad - öltötte rám a nyelvét, mire felnevettem.
- A jellemed viszont változatlan. Kis pimasz.
- Én? - mutatott magára ártatlan bociszemekkel. - Dehooogy. Viszont amit most kérdezek, már lehet az lesz, vagy inkább egyenesen pofátlan... de... ugye nem bánnád, ha itt maradnék pár napot? Csak amíg elintézem a dolgomat - nézett fel rám reménytelien.
- Azt bánnám, ha nem itt lennél. Gyere be - léptem el az ajtótól, de ő mégsem mozdult.
- Öm... és az már pofátlanság lenne, ha megkérném, hogy segíts behozni ezeket? - mutatott a háta mögött sorakozó bőrönd-arzenálra.
- Igen, de ezt sem bánom - vigyorogtam, majd míg ő betipegett, behoztam utána a cuccait. – De most már áruld el, hogy mi az a dolog, amit el akarsz intézni – pillantottam Wendy-re, aki már a kanapén ült.
- Igazából nem az én dolgom. Csak segítek egy illetőnek – mosolygott rám. – Na meg a munka közben szeretném betölteni a kapcsolatunkban keletkezett űrt. Hány év is telt el? – gondolkodott el. – Huh, sok.
- Drága vagy, ahogy próbálod terelni a témát, de felhívom rá a figyelmed, hogy ebben sosem voltál jó – léptem közelebb. – Csak nyugtass meg, hogy semmi életveszélyes hülyeségről nincs szó, és hogy emberi dolgokat kell intézned – néztem rá elkomorulva.
- Csak nem aggódsz? – húzta az agyam.
- Wendy... – szóltam rá. – Hogy a picsába ne aggódnék? Kiskorod óta nyakig benne vagy minden természetfeletti szarban, a vámpíroktól kezdve a boszorkányokig, és kitudja még mikig.
- Nyugi már! Nagyon is uncsi, emberi ügyeket intézek. Ha már mindenáron ilyen kíváncsi Mr. Salvatore, akkor elárulom, hogy egy barátom továbbtanulási ügyeit intézem, mivel ő most kórházban van, a szülei pedig nem akarják magára hagyni őt.
 Nagyot sóhajtottam.
- Oké, elhiszem.
Ő csak elmosolyodott, majd felpattant a szófáról, és elém lépve hirtelen ismét megölelt.
- Jól esik, hogy aggódsz. Komolyan. Főleg azért, mert szerintem a Földön senki más nem mondhatja el magáról, hogy Damon Salvatore-nak fontos... és erre büszke vagyok – suttogta a fülembe. Elvigyorodtam.
- Ne vedd zokon, Wendy-baba, de amíg távol voltál, találtam pár személyt, akik ugyanúgy fontosak.
 Hitetlenkedve hajolt el tőlem.
- Na ne. Damon Salvatore-nak barátai vannak? – tátotta el a száját megjátszott meglepettséggel. A vigyorom nem tudtam levakarni a számról.
- Az még hagyján. Beszerzett egy barátnőt is.

Wendy gyanakodva összehúzta a szemöldökét.
- Nem tudom behatárolni, hogy ez a „barátnő” szó mit jelent a te értékrendedben. Hm, hadd próbáljam kitalálni... Egy csaj, akit már huzamosabb ideje viszel ágyba, harapod meg, és nem nyírod ki? – nevette el magát, majd kíváncsian pislogott fel rám. A kis pimasz.
- Valaki, aki más, mint a többi lány – feleltem diplomatikusan. Naná, hogy a kis látogatóm kíváncsiságát ez nem elégítette ki.
- Szóval ez... komoly? – kérdezte bizonytalanul, mire bólintottam. – Akkor mesélj róla! Mindent tudni akarok! – kezdett Alice-hez hasonló pörgésbe. Nagy sóhajjal dobtam le magam a kanapéra.
- A neve Violet.
- Aha, és szerinted ezzel beérem? – vonta fel a szemöldökét Wendy. – Gyerünk már! Mesélj róla! Milyen lány?
- Gyönyörű – mosolyodtam el. – És kedves, édes, önzetlen... néha talán túlságosan is.
- Ó, tehát valami szendeszűz, ártatlan virágszálról beszélünk? – nevetett fel a hívatlan vendég.
- Távolról sem. Meg lennél lepve, hogy mikre képes – vigyorogtam.
- Ne csigázz, mesélj csak tovább!
- Már ölt vámpírt, ráadásul egy középkori fekete boszorkányt is a padlóra küldött.
- Mi van? Mégis miféle gyilkos amazonnal jársz te? Mármint... ő ember, nem? És legyűrt egy fekete banyát meg egy vámpírt?
- Tudom, hogy ez érzékenyen fog érinteni, de... ő egy boszorkány – árultam el, kissé talán tartva Wendy reakciójától. Nagyjából az lett, amire számítottam:
A barna szemek döbbenten kerekedtek el, majd harag és gyűlölet szikrázott fel bennük.
- Hogy mi a halál? – kérdezte idegesen. – Ezt komolyan mondod? Azt hittem, hogy utálod a banyákat, csak úgy, mint én! – rakta csípőre a kezét.
- Ő kivétel – sóhajtottam fáradtan.
- Jaj, mert széttette a lábát? – gúnyolódott. – És mert olyan kis ártatlan meg harcias egyszerre?
- Nem. Azért, mert szeretem őt – emeltem meg a hangom.
- Ja, így már világos. Csak az nem, hogy hogyan szúrhattál így hátba. Te mocsok áruló! – kiabált rám.
- Tudnál halkabban üvöltözni velem? – termettem előtte vámpírsebességgel, majd megragadtam a vállait.
- Már miért kéne?! – szorította össze a fogait, majd ismét nagyra kerekedtek a szemei. – Ne mondd nekem, hogy az a kis ribanc most is itt van...
- Moderáld magad, kicsikém! - dühödtem be itt már én is. - Tudom, hogy ez nehéz neked amiatt, ami a családoddal történt, de...
- Ne emlegesd a családom! – kiabált rám könnyes szemekkel. – Hogy lehetsz ekkora szemét?
- Wendy... – próbáltam csitítani a hiszti-rohamát.
- Egy boszorkány ölte meg a szüleimet, Damon! És ha te nem mentesz meg engem, most én is halott lennék. Több mint tíz éve vagyunk barátok! Együtt vadásztunk a ribanc banyákra... Én megöltem, te meg leszívtad őket, és élveztük! Most meg lazán a képembe vágod, hogy egy boszorkányt döngetsz, aki így édes meg úgy cuki? Hát baszd meg! – lökött el magától.

Violet szemszöge:

Furcsa zajokra ébredtem, mintha kiabálások lettek volna. Ettől eltekintve frissnek és kipihentnek éreztem magam, olyannak, amilyennek már régóta nem. Imádlak, nyári szünet.
Elcsoszogtam a fürdőhöz, melynek ajtajáról leakasztottam a „különbejáratú” szatén köntösöm, amit Damon-től kaptam. Hm, hogy is fogalmazott? Áh, megvan!
„Amikor itt vagy, nem igazán van szükséged ruhákra, szóval lehetőleg csak akkor vedd fel, ha végképp muszáj.”Mosolyogva forgattam meg a szemeim erre az emlékre, majd magamra kaptam a finom anyagot, és lementem a földszintre. Illetve, csak akartam. A lépcső közepén ugyanis megtorpantam, amikor megláttam, hogy Damon a nappali közepén veszekszik egy ismeretlen lánnyal.
- Nem volt tervben, hogy beleszeretek, Wendy! Először csak fel akartam használni a tervemhez, majd szárazra szívni.
 Nem kellett nagy ész hozzá, hogy levágjam: rólam van szó. És az iménti mondat teljesen úgy hangzott, mintha Damon mentegetné magát amiatt, hogy együtt vagyunk.
- Bárcsak így tettél volna – szipogta az ismeretlen csaj.
- Nem tudnál túllépni ezen? Ő nem olyan, mint amilyen a szüleid gyilkosa volt. Ne is hasonlítsd hozzá!
- Nem gondoltam volna, hogy megélem a pillanatot, amikor félvállról beszélsz a szüleim haláláról, ráadásul megvédesz egy banyát, aki miatt velem veszekszel. Mi lett belőled? – sírta el magát a lány.
- Wendy... – lépett hozzá közelebb elgyengülve Damon. – Sosem beszélnék félvállról a szüleid haláláról – ölelte magához a Wendy nevű csajt. Én még mindig csak nagy szemekkel pislogtam, miközben szuperkémet játszottam a lépcsőn.
- Hogy tehettél ilyet, Damon? – sírt tovább a lány, mégis hozzábújt a kedvesem mellkasához.
- Ne haragudj... – puszilt a hajába a Salvatore. – Bocsáss meg. De akkor is szeretem őt.

- Igen, azt látom - törölte le a könnyeit a csaj. - Ez nyilvánvaló, hisz még velem is szembeszállsz miatta. Fontosabb neked. - Ahogy ezt az egészet hallgattam, elkezdtem összerakni a fejemben a megkapott infókat. Ennek a csajnak a neve Wendy, aki valamilyen szoros kapcsolatban áll Damon-nel, és akinek a szüleit egy boszorkány ölte meg, így gyűlöli a fajtám. De az még mindig nem volt világos, hogy pontosan ki ő, kije Damon-nek, és hogy mit keres itt.
- Sajnálom - ismételte magát a vámpír.
- Tudom... én is... - bújt hozzá ismét Wendy akárki. - Nem akartam ilyen benyomást tenni rád öt év után, csak váratlanul ért, és rosszul esett. Majd megpróbálok megértőbb lenni, de nem lesz könnyű.
- Köszönöm - simogatta meg a hátát Damon.
- Látod, érted még ezt is megpróbálom - pillantott fel a pasimra a lány, mire Damon megsimogatta az arcát.
Na, itt az értetlenségem és a feszültségem már felháborodássá nőtte ki magát. Mégis ki ez a csaj? És miért simogatja őt az én barátom?
 Megköszörültem a torkom, és hangos léptekkel masíroztam le a lépcsőn, hogy e módon szétrebbenthessem a párocskát. De azon kívül, hogy rám szegezték a pillantásukat, nem nagyon akarták elengedni egymást.
- Jó reggelt! - csengett kissé ellenségesen és dacosan a hangom. - Nem tudtam, hogy látogatód jön, Damon. Akkor nem aludtam volna itt - tettem karba a kezem, hogy kedvesem végre észrevegye magát.
De nem igazán szándékozott. Annyit értem csak el, hogy a keze a lány arcáról a háta aljára vándorolt.
- Én sem tudtam, hogy jön, csak berobbant a múltból - mosolyodott el, majd olyan szelíd tekintettel nézett a csajra, mintha ő lenne a világbéke elhozója. - Ő itt Wendy, egy régi barátom. Pisis kora óta ismerem - vigyorodott el. Ránéztem féltékenységem kiváltójára, aki kissé lesápadva méregetett engem. Oké, nagyon telik az a bizonyos pohár... a végén felgyújtok valamit. Mégis mit kell így nézni rajtam?! - Kicsim? - térítette magához Damon Wendy-t.

MI AZ, HOGY KICSIM?!

Így csak engem hívhat! Grrrr!

- Ööö... bocsi - ocsúdott fel a lány. - Wendy Perkins vagyok, örülök, hogy megismerhetlek, Violet - erőltetett egy nagyon hamis mosolyt az arcára. Felvontam a szemöldököm. Legalább a nagy elaléltságában azért még mesélt rólam Damon... ez kicsit megnyugtat.
- Én is örülök. Jó tudni, hogy vannak Damon-nek barátai... - léptem oda hozzájuk, mire végre az a pöcs elengedte Wendykét, és átkarolva a derekamat magához húzott, majd egy puszit nyomott a számra. Na azért.
- 'Reggelt, édes - vigyorgott rám. Fú, de kupán csapnálak most valami tompa tárggyal...
- Szia - dünnyögtem neki, majd ismét Wendy-re néztem. - És hogyhogy meglátogattad most őt? - mosolyogtam rá kb. olyan mesterkélten, ahogyan ő rám az előbb.
- Egy kis időre a városba utaztam, mert ügyeket intézek egy barátomnak, így beugrottam.
- Mondtam neki, hogy addig itt maradhat. Nem baj, ugye? - puszilt a hajamba Damon.
- Miért lenne? A te házad - feleltem, de hogy ne hassanak annyira bunkónak a szavaim, végig mosolyogtam közben. - És tényleg örülök, hogy Elenán meg Jasper-éken kívül van még egy barátod...
- Jobbat nem is kívánhatnék... - mondta halkan. Aha. Anno együtt gyilkoltátok a boszorkányokat, tényleg nagy span lehet...
Talán félnem kellene? Ez a Wendy nem néz ki többnek tizenhét évesnél... mit is mondott, öt éve nem látták egymást? Lehetett vagy tizenkettő. Egy kislány, és már boszorkányokat ölt egy vámpírral. Lehet, hogy azóta vadász lett?
Nem... akkor Damon nem engedte volna, hogy idejöjjön... bizonyára.


Mindezek után én felöltöztem, és bekaptam pár falatot, míg Damon és Wendy nosztalgiázását hallgattam. Igazából, elég mellőzöttnek éreztem magam, így rövidesen be is jelentettem szándékom a távozásra.
- Tessék? - szentelte végre nekem a figyelmét Damon.
- Beugrok a nagyihoz. Rég láttam, és van vele néhány megbeszélnivalóm.
- Szó sem lehet róla - állt fel az asztaltól. - Alice a lelkünkre kötötte, hogy kíséret nélkül sehová sem mehetsz.
- Valami baj van? - kapcsolódott be a "csevelybe" Wendy is.
- Nincs - feleltem, majd Damon-re néztem. - Tényleg nincs. Lizával együtt megyek, valószínűleg mindjárt itt lesz. Ne aggódj.
- Kicsim...
- Neked most jobb dolgod is van - mosolyogtam rá (persze semmi igazi nem volt benne), majd Wendy-re pillantottam. - Legyetek egy kicsit együtt, sok bepótolnivalótok van. Mi meg nem vagyunk összenőve szerelmem, ezt fogadd el - nevettem fel. - Este majd átnézek.
- Rendben, de légy óvatos - lépett elém, majd finoman megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, és szorosan hozzábújtam. Ahogy magamba szívtam az illatát, csalódottsággal töltött el, hogy a kesernyés, frissen hullott zápor illatával most egy másik illat keveredett, ami nem hozzám tartozott. Wendy parfümje volt, és ez erősen arra engedett következtetni, hogy a lány jópárszor megölelgette Damon-t.
- Az leszek - simítottam meg az arcát, majd az ajtóhoz léptem. - Sziasztok! - köszöntem el végleg tőlük, majd távoztam a panzióból.
Nem vagyok normális, amiért egyedül hagytam őket, de nem fogok fölösleges harmadik lenni.
Frusztráltan és lelkemben tompa fájdalommal indultam el mamához. Egyedül, ugyanis Liza nem jött. Csak kitaláltam.

~*~

- Már azt hittem, elfelejtettél, lányom! - szorította ki belőlem a szuszt drága nagyanyám. - Hiányoztál!
- Te is nekem, mama - öleltem vissza. - Ne haragudj, csak annyi minden történt mostanában. De most már itt a nyári szünet, és jobban odafigyelek a kapcsolataimra... - engedtem őt el, majd rámosolyogtam.
- Ajánlom is! - kacagott fel, majd leültetett a kanapéra, és kimasírozva a konyhába a kezembe nyomott egy csésze teát.
Ő is hozott be magának, és hosszas beszélgetésbe kezdtünk. Csak most jöttem rá, mennyire elhanyagoltam őt, és mennyire hiányzott már beszélgetni vele. Ő még csak nemrég tudta meg, hogy visszanyertem az emlékeim Lizáról, úgyhogy volt miről trécselnünk.
- És a kis barátnőd jól van? A kis tündérbaba, Alice - mosolygott kedvesen mama.
- Hááát... nem állítom biztosra - húztam el a szám. - Felbukkant néhány ismerőse a múltjából. Kellemes és kellemetlen egyaránt. - Hirtelen felkaptam a fejem. - Ha már itt tartunk, mama... te mit tudsz a vérfarkasokról?
- Azt tudom, hogy itt vannak a városban, mivel már rákérdeztél - kortyolt egyet a teájából. Eh, túl jól ismer az öreglány.
- Igen... És most nem tudom, hogy félnem kéne-e tőlük.
- Nos - tette le mama az üres csészéjét a kávézóasztalra. - A vérfarkasok, másnéven likantrópok olyan alakváltók, akik képesek farkassá alakulni. Vérfarkasnak születni lehet, de azzá is lehet válni. Időtlen idők óta ellenszenvet táplálnak a vámpírok iránt, de a boszorkányokat sem szívlelik, hisz ők tették rájuk a Hold átkát, miszerint teliholdkor muszáj átváltozniuk, ami rendkívüli fájdalommal jár.
- Tehát csak teliholdkor tudnak átalakulni? - kérdeztem. Nagyi megcsóválta a fejét.
- Ezt nem mondtam. Akaraterejükből is átváltozhatnak, de teliholdkor magától jön. Természetes mérgük a sisakvirág, de a hegyi kőris is be szokott válni.
- Természetes méreg?
- Mint nekünk a mandragóra.
- Értem - bólintottam. - És... az ezüsttel mi van?
- Azt nem bírják. Lassítja a gyógyulásukat, ami egyébként van olyan gyors, mint egy vámpírnak - mondta mama.
- De nem halhatatlanok, ugye? - kérdeztem.
- Nem, korántsem. Ők élnek, így öregszenek is.
- Okéé. És mi a helyzet a falkával? - kíváncsiskodtam tovább.
- A legtöbbjük falkában él, igen. Az élén a falkavezérrel, akinek engedelmeskednek.
- És... izé... emiatt nagyon aggódok, ugyanis van az a legenda, miszerint a harapásuk a vámpírra halálos... - pillantottam rá aggódva.
- Erről szó sincs - mosolygott rám a nagyi. - Bár tény, hogy nem egy kellemes érzés, és a harapás olyan vegyi anyagot juttat a vámpír szervezetébe, amitől nagyon lassan gyógyul be a seb, de ennyi.
- Huh, megkönnyebbültem - kaptam a szívemhez. - Köszönöm, mama! - mosolyogtam rá. - Te felérsz egy természetfeletti útmutatóval.
- Hát, találkoztam már ezzel-azzal - nevette el magát. Úgy szeretem.
Beszélgettünk még pár órát, és ebédre is ott maradtam, de fél kettő felé már úgy gondoltam, hogy eleget nyüstöltem őt, és hogy ideje indulni.
- Rendben, de ha bármi gond van, szólj! - kötötte a lelkemre nagyi.
- Fogok, ígérem - mosolyogtam rá. Erre ő hirtelen elkomorult.
- Nagyon könnyedén dobálózol ezzel az "ígérem" szóval, tekintve, hogy máris megszegted. - Értetlenül pillantottam rá. - Alice látomását és a riadókészültséget mintha elfelejtetted volna megemlíteni... - húzta össze mindentudóan a szemöldökét. Bakker, Damon-nek tökre igaza volt velem kapcsolatban.
"Amint van valami gond, elhallgatod előlünk, és mész a makacs kis fejed után."
Van benne valami, de jelen pillanatban inkább a feledékenységem a bűnös, mintsem a makacsságom.
- Miért mondjam el, ha már úgyis tudod? - kötözködtem egy kicsit. - Amúgy kiment a fejemből...
- Hogy mehet ki a fejedből egy figyelmeztetés, ami egy emberrablásra irányul?! - akadt ki mama.
- Úgy, hogy ez szubjektív. Más dolgok viszont nem azok, és elterelik a figyelmem... - húztam el a szám. Ezek a "más dolgok" ennyit tesznek: Wendy, Wendy és Wendy. Grrr.
Nagyim lemondóan felsóhajtott.
- Nem kéne így lebecsülnöd Alice látomásait, lányom. Pláne nem úgy, hogy én is láttam ezt-azt. - Elképesztő volt a tény, hogy miközben ezt mondta, teljesen higgadt volt a hangszíne. Pedig az unokája elrablásáról beszélt.
- Mit? - támadtam le.
- Homályos foszlányokat. De egy vámpír az illető, mégpedig egy iszonyú idős példány. Egy férfi.
Gyomromba beleállt a görcs.
- Tök jó - fújtam egyet ironikusan.
- Vehetnéd komolyabban is a dolgot, drágám!
- Hát te is, már megbocsáss. Úgy beszélsz, mintha az időjárást vitatnánk meg.
- Csak azért, mert nem féltelek annyira, mint Alice és a többiek - simogatta meg a vállam. - Mert tisztában vagyok a képességeiddel, ezért mint boszorkányt nem féltelek. De mint unokámat, nagyon! Úgyhogy leszel szíves vigyázni magadra, különben bekasztlizlak a pincébe!
 Wow.
- Észben tartom - mosolyodtam el, majd megöleltem. - Ígérem, hogy vigyázni fogok. Köszönök mindent - nyomtam az arcára egy cuppanós puszit. - Nagyon szeretlek.
- Én is téged, kincsem - szorongatott össze.

Az utcán kirázott a hideg, pedig nyár elején jártunk. Ahogy ezt kigondoltam, rögtön eszembe jutott a március eleji hasonló ködös incidens. Akkor is az első gondolatom az volt, hogy már tavaszodik, mi a picsáért van itt köd? Aztán megéreztem a vámpírt, akit aztán meg is láttam a sikátorban cigizni...

Ahogy felidéztem magamban a jelenetet, megremegtem. Szinte éreztem a halál jeges fuvallatát. Éreztem a halált, amitől fémes íz lepte el a szám. Akár a véré.
 Megint itt van. Megint ő az.
 Igyekeztem elnyomni a pánikot, ami elöntött ezen felismerés hatására. Egy bűbáj segítségével megpróbáltam feloszlatni a ködöt, de nem működött.
- A picsába! – káromkodtam, majd jobb ötlet híján rohanni kezdtem. Az első méter után nekimentem valaminek, ami nagyon nagyot ütött. Valószínűleg egy oszlop volt.
A fenekemre pottyantam, s ugyanebben a pillanatban lépteket hallottam meg magam mögül. Sajgó popsi ide vagy oda, egyből felpattantam, és újból rohanni kezdtem, de ismerve a szerencsém, ismét az utam állta valami, amibe beleütköztem. Csakhogy ez egyúttal egy személy volt.
 Felsikítva ugrottam hátrébb, és rendeztem le egy extra erős boszi-migrén cuccot, mire az idegen fájdalmasan felordított. A hangja viszont nagyon is ismerős volt.
- Violet, te ki akarsz nyírni? – rivallt rám a szenvedő vámpír. Azonnal felhagytam a kínzással, és döbbenten kezdtem el tapogatózni a nagy ködben.
- Jasper? - kérdeztem bizonytalanul.
- Te sosem szoksz le erről a hülyeségről? - kérdezte viccesen, de a hangjában hallatszódott a leszidás is. - Bár jó kis trükk, de rohadtul fáj - panaszolta.- Jobb félni, mint megijedni... – vakartam meg zavartan a tarkóm. A köd elkezdett feloszlani. Hála az égnek.
- Hát azt érzem, hogy nagyon félsz. Miért vagy egyedül? Alice kinyírna, ha ezt látná...
- Tudom... – feleltem. – Csak elugrottam a nagyihoz, most épp hazafelé tartok.
- Hazafelé, vagy Damon-höz? – vigyorodott el. Ezt tisztán láttam, ugyanis végre teljesen elpárolgott a köd.
- Hát, fordított sorrendben. Hazamegyek, csak előtte elhozok néhány cuccot tőle. Apám már hiányol – nevettem el magam. – És te mit keresel itt egyedül?
- Vadászgattam, most indultam vissza, de elkísérlek.
- Jasper, a hű testőr - poénkodtam. - Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, majd megöleltem őt. Fáziskéséses üdvözlés és bocsánatkérés volt egyaránt, bár az utóbbit szóban is megtettem. - És bocsánat a migrén miatt.
- Semmi gond – vigyorodott el, majd elindultunk. Ő pedig faggatni kezdett. – Jól vagy?
Nem akartam hazudni neki, meg hát olyasvalakinek, aki úgy olvassa ki belőlem az érzelmeket, mint egy könyvből, annak nem is nagyon lehet.
- Nem, nem igazán. Elég feszült vagyok mostanában. Szokásomtól eltérő módon most komolyan vettem Alice jóslatát, még ha ez a kis összefutásunk most nem is ezt bizonyítja, de akkor is tudod, hogy így van - pillantottam rá jelentőségteljesen. Ő bólintott, így folytattam. - Az utóbbi időben furákat álmodok, és úgy érzem, hogy valaki figyel. Ma reggel pedig meglátogatta Damont egy régi ismerőse, egy dögös boszorkánygyűlölő csaj, és nem képesek leakadni egymásról, akkora az öröm... - morogtam.
- Jaj, és most félsz, hogy szereti? – kérdezte évelődve Jasper. Jaj!
- Dehogy. Csak felesleges harmadiknak érzem magam - motyogtam. – Szerintem, ha Alice múltjából bukkanna fel valaki, akivel rengeteg a közös élménye, te pedig hozzá sem tudsz szólni ezekhez, te is így éreznél.

- Értem én. Sőt ismerős a helyzet...
- Ezt David-re érted? - kaptam fel a fejem.
- Rá - bólintott.
- Mesélj. Fulladjunk bele ketten az önsajnálatba. Egyedül nem buli.
- Á csak fura ez a jelenlegi helyzet. Mintha... - elharapta a mondat végét, majd átlátszó módon a témát is elterelte. – Siessünk, mielőtt megint köd lesz.
- Mintha? - kérdeztem vissza, de azért rákapcsoltam.
- Mintha bele lenne zúgva...
Nagyot nyeltem, és kényszeríttettem a lábaim, hogy menjenek tovább, és ne cövekeljenek le az út közepén. Nagyon remélem, hogy Jasper csak rémeket lát, mert ha Alice szétcseszi a kapcsolatukat, én megpörkölöm azt a csajt.
- Azért ne ítélj elhamarkodottan, Jasper - nyögtem ki végül ezt. - Alice-nek volt egy élete előtted, a vámpírlét előtt. Most ennek az életnek az emléke utolérte őt, és nagyon nehéz neki. Tisztára össze van zavarodva... Azt javaslom, hogy légy továbbra is nagyon türelmes, még ha nehéz is. Ha összevesztek, csak még rosszabb lesz neki.
Ahogy a szerelmi tanácsaimmal bombáztam Jaspert, megérkeztünk a Salvatore házhoz.
- Miért van olyan érzésem, hogy te többet tudsz nálam? - hunyorított rám. - Várjalak meg, vagy majd a barátod hazakísér?
- Mert paranoiás vagy! - nyújtottam rá a nyelvem. - És nagyon kedves vagy, de majd Damon elkísér. Legalább kicsit velem is foglalkozik ma. - Hú, ez nagyon önző barátnősen hangzott...
- Lehet... Amúgy meg tudom, mire gondolsz, és hidd el, nem volt önző mondat. – kacagott fel. - Na jó éjt! - köszönt el.
- Jó éjt, Jasper. Puszilom Alice-t! – kiabáltam utána, hisz már iszkolt is volna el. Szavaimra még hátrafordult, és bólintott egyet, majd vámpírgyorsasággal elszelelt. Mosollyal az arcomon szedtem elő táskámból a kulcscsomóm, melyen egy régi, díszes kulcs a Salvatore házat nyitotta. Az ember azt hinné, ha egy vámpír és egy boszorkány járni kezd, akkor lehetetlen, hogy olyanná váljanak, mint egy normális, nyálas pár. Hát, nálunk Damon-nel a lehetetlen lehetséges. Ugyanis két kulcsom volt, az egyik a kulcscsomómon, a másik pedig egy aranyláncra fűzve, ami ékszerként funkcionál, és a verbénás nyakláncommal együtt hordom.
Hát, na. Van ilyen.
Beléptem az ajtón, és valamiért a mosolyom még feljebb szökött. Ez viszont csak addig tartott, amíg be nem léptem a nappaliba. Ahol ott találtam Damont, amint Wendy csuklóján végignyalva a fogait a lány fehér bőrébe mélyesztette, aki hátravetett fejjel nyögött fel a harapásra.

Valami koppant a földön, és az nem az állam volt. Bár, az is. Meg a kulcsom.

A fűzöld szemek ijedten pattantak fel, és meredtek rám. Mint egy kisfiú, akit valami rossz dolgon kapott rajta az anyukája. Valahogy a boszorkánygyűlölő, dögös régi ismerőséből való ivászat elég rossz dolognak számított.
Egyszerűen csak álltam ott, mint egy hülye, miközben azt latolgattam, hogy robbantsak-e mindkettejük képébe egy-egy tűzgolyót. Rémesen hülyén éreztem magam. És... megsértve. Mintha megcsaltak volna.
- Kicsim... – szólalt meg rögtön Damon, miután elszakadt a csaj kacsójától. – Ez nem az, aminek látszik... – nyögte be ezt a híresen szar dumát. És én? Sarkon fordultam, és kimentem a házból. Semmi hisztis elfutás. Méltóságteljes távozás. Kapok egy piros pontot.
 Persze, ez csak a látszat volt. Amint átléptem a küszöböt, rohanni kezdtem haza, és merő véletlenségből ismét teleportáltam. Vajon az égiek elnézik ezt nekem, ha figyelembe veszik a szerelmi krízist? Nem valószínű.
Szerencsére most nem mentem neki a falnak, bár olyan indulatos voltam, hogy megtehettem volna. A düh forró olajként ömlött rajtam végig, az ágyam körül elhelyezett gyertyák pedig meggyulladtak, lángjaik szinte a plafonig felmagasodtak. Még jó, hogy apa még dolgozott, és nem volt itthon. – A jó kurva életbe... – káromkodtam. Miért kellett ezt látnom? Egyáltalán Damon-nek... miért kellett ezt tennie? Jó, tudom, hogy vámpír! A vámpíroknak vér kell.
Őrülten hangzik, de valahogy sosem jött fel közöttünk az, hogy... az én véremet igya. Teljesen természetesnek gondoltam, hogy nem teszünk semmi ilyesmit. Én a barátnője vagyok, nem a vérbankja. Persze, olykor ivott belőlem, igen. Amikor haldoklott. Én meg megmentettem őt ezzel, kétszer is. De valahogy ez sosem volt téma nálunk... most már bánom. De hát én vagyok a hülye, a francba is! Damon amióta velem van, vérzacskókból iszik... Ez olyan, mintha én nyersen enném a kaját. Természetes, hogy... ínycsiklandóbb számára közvetlenül az erekből friss, meleg vért kapni, de... nem a Wendy-ét! Bakker!
- Violet – térített magamhoz az idősebb Salvatore hangja, én pedig a szívemhez kapva fordultam meg. Picsába, a méregtől azt sem éreztem meg, hogy bejött.
- Most ne – figyelmeztettem. – Légy szíves.
- Meghallgatsz?
- Nem – feleltem, majd faképnél hagytam, és kimentem a szobámból. Reménytelen kísérlet volt, hisz a lépcsőnél már utol is ért.
- Miért? – kérdezte. A düh, a gyűlölet Wendy iránt és a sértettségem fojtogatni kezdtek. Egy vulkánhoz hasonlíthatok most, ami kitörés előtt állt. Pedig nem akarok vele veszekedni, tulajdonképpen okom sincs rá. Ő csak azt tette, ami neki természetes. Hogy ez nekem miért esett rosszul? Nem tudom. Hülye emberi természet.
- Mert félő, hogy szarrá égetlek. Jelen pillanatban a türelmem az utolsókat rúgja, úgyhogy kérlek, a saját érdekedben hagyj most békén! – kiabáltam rá mégiscsak, pedig nem akartam. A francba. Egy féltékeny picsa vagyok... De ha egyszer fáj, amit tett!
- Ne dramatizáld már túl a dolgot, légy szíves. – És nem érti. És hülye. És csak azért is mondja! – Rám tört az éhség, elindultam a vérzacskókért, de Wendy aztán felajánlotta a vérét.
- És az volt a vonzóbb lehetőség – puffogtam.
- Igen, az volt. Mi a baj ezzel? - Erre nem tudtam mit felelni, csak rámeredtem gyilkos tekintettel, méregtől kipirult arccal. – Ez nem jelent semmit.
- Szóval semmit? – raktam csípőre a kezem. Áh, ez kész. Egy idegbajos, őrült, féltékeny, hisztis barátnő vagyok.
- Semmi olyat, amire te gondolsz. Te sem táplálsz mögöttes érzelmeket a hamburger iránt, amit megeszel.
- Wendy nem egy kibaszott hamburger, hanem egy gyönyörű boszorkánygyűlölő csaj, akit szaros kora óta ismersz, és vele együtt nyírtad ki a magamfajtákat. Sajnálom, hogy nem omlottam a karjaidba azok után, hogy megszívtad! – rivalltam rá.
- Nem ejthetnénk a témát? – kérdezte Damon unottan. Még van képe ilyen lekezelően beszélni velem erről? Talán nem jogos a kiborulásom? Nem az, de valahol mégiscsak az. Vagy nem...?
- Már elnézést. Ha rajtam múlt volna, bele sem kezdtünk volna ebbe a beszélgetésbe. Megmondtam, hogy ne most zaklass, és hogy hagyj békén, de persze mindennek úgy kell történnie, ahogy te akarod! – kiabáltam újfent. Violet, a sárkány. Jaj.
Damon elkomorult. Nagyon. Nem tetszett neki a tűzokádó sárkány énem. Gondolt volna rá azelőtt, hogy megcumizta Wendykét.
- Tudod, én rohadtul igyekszem, de néha komolyan úgy érzem, hogy neked semmi nem elég! – emelte meg ő is a hangját. – Amióta megismertelek, nem öltem embert, nem ittam emberből, csak vérzacskókból. Neked már az is baj, ha erőszak nélkül, egy barátomtól jutok vérhez?
Ajj, nem! Persze, hogy nem. Ha az a barátod nem az a ribanc. De ezt nem mondom ki hangosan.
- Nem fogod fel, hogy nem a véren van a hangsúly? – okádtam ismét tüzet. Nem fogja fel, mennyire rosszul esett nekem ez az egész?
- Akkor mi ez a hiszti? – kérdezte. Na, most már valaki fogjon le.
- Damon... hagyjuk ezt abba. Menj haza.
- Francokat.
- Akkor én megyek el innen! – rohantam le dühösen a lépcsőn, de ekkor a bejárati ajtó hirtelen kivágódott, és valami beszökött a házba. Valami, amit nem láttam, csak éreztem a hideg fuvallatot, amit maga után hagyott, miközben felsuhant a lépcsőn. Döbbenten elkerekedett szemekkel fordultam hátra, de ekkor már csak azt láttam, hogy Damon métereket repül. Te jó ég.
- Ne! – sikítottam, de ekkor... hirtelen elárasztott a rettegés. A halálfélelem.
Térdre estem, a testem pedig vacogni kezdett, mintha meztelenül álltam volna a hóesésben. Az elmémbe éles karmok martak bele, nem tudtam gondolkodni, semmit nem tudtam tenni. Hallottam a verekedés hangjait, hallottam a saját zihálásom, és ahogyan azt suttogom folyamatosan, hogy istenem, istenem. Azt a jelenlétet éreztem, amit a ködben is, amit a buli után is, amit annak idején a szobámban is... Csak sokkal intenzívebben. Belefészkelte magát az agyamba...

Aztán váratlanul az egész elmúlt, mintha csak felemeltek volna egy függönyt. Ismét tudtam mozogni, gondolkodni. A magam ura voltam, nem pedig a halálfélelem bábja. Több nem is kellett.
- Damon! – sikítottam, majd rohanni kezdtem a konyha felé, ahonnan a csörtetést hallottam. Amikor odaértem, hirtelenjében csak a lábát láttam meg, ami kilógott a pult mögül. Szűzanyám. – Damon! – kiáltottam fel hüppögve, arcomon végigcsordultak a könnycseppek, ahogy lehajoltam hozzá. Még élt, és eszméleténél is volt, de éppen hogy csak. Azonnal leguggoltam, és vizsgálgatni kezdtem. Nem láttam sok mindent, csak vért. Azt viszont mindenütt. Rajta, a padlón, a pulton, a kezemen...
Nem ájulhatok el. Nem.
- Violet... – nyöszörögte. – Menekü...
- Sss – csitítottam el, miközben egyik kezemmel megsimogattam az arcát, a másikkal pedig a mobilom után nyúltam. – Minden rendben lesz. Minden.
Az arcát cirógató kezem a mellkasához vándorolt, és lehunytam a szemeim, hogy koncentráljak a gyógyításhoz. Ami... nem ment.

Nem volt varázserőm.

Rémülten pattantak fel a szemeim, és őrült módon kezdtem el nyomkodni a mobilom. Alicet hívtam, ő pedig valami csoda folytán a második csörgésre fel is vette.
- Szia, Violet. Minden oké? – A hangja hallatán kitört belőlem az adrenalin által eddig visszatartott zokogás.
- Alice, Damon súlyosan megsérült, nincs varázserőm, és valaki itt van a házunkban!
Ennyit bírtam kimondani, ugyanis az idegen hátrarántott a pulcsimnál fogva, én pedig a konyha másik végébe csúsztam, a fejem beverve a szekrény sarkába, a mobilt már régen elejtve. Ahogy felpillantottam, egy magas férfit láttam nekem háttal állni, ahogy Damön-höz lehajolt, kezében egy... karóval?
Abban a szent pillanatban már pattantam is fel, a pultról felkaptam egy kést, és az idegen vámpír vállába döftem. Ő felordított mély hangján, majd ismét eltaszított, de most repültem. Az ütéstől minden levegő kiszorult a testemből.

Iszonyatos erővel csapódtam a szekrénynek. Először a hátam, majd a fejem. Bumm. A világ szürke lett, én pedig elvágódtam, a szemeim előtt kis csillagok kezdtek táncolni. Levegőhöz akartam jutni, ami sikerült, de égette a mellkasom.
- Damon... – nyöszörögtem, majd hirtelen vér lepte el a számat. Elöntötte a testem a fájdalom, mely főleg a mellkasomba és a koponyámba nyilallt bele. Fogadok, hogy jó pár bordám eltörött.
Azonban nem értem rá ezen filózni. Koppant előttem két férfi csizma, én pedig minden erőmet összegyűjtve pillantottam fel a jövőbeli gyilkosomra.
Hosszú combok, melyeket fekete nadrág borít, bordó ing, telt ajkak, enyhe szőke borosta, sötétzöld szemek, aranyszőke haj, arisztokratikus arc...
- Da... Damon... – nyögtem fel újból, miközben mozogni próbáltam. Lehetetlen volt. A fájdalmon kívül semmit nem éreztem.
- Végre megtaláltam az én drágámat. – Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam. A hóhérom mondta. Kellemes, brit akcentusa még sokáig csengett a fülemben, aztán elsötétült a világ, és már semmi sem fájt többet.