20. fejezet ~ Indulatok

Sziasztok!
Mielőtt lecsesznétek, vagy az a gondolat suhanna át az agyatokon, hogy „már megint ennél a ribinél késik a feji”, felvértezem magam magyarázattal, miszerint tegnap még nem volt meg a 3 kommentár! :D
De mivel kigyűlt, és a szünet is letelt, elétek tárom hőseink újabb kalandjait... =)
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

Pénteken, április elsején kissé hamarabb felkeltem a szokásosnál, így úgy döntöttem, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal, és suli előtt tettem egy kitérőt.
 Kaján mosollyal a képemen álltam Violet szobájában. A helyiségből nyíló kis fürdőből kihallatszott a vízcsobogás, így én otthonosan érezve magam levágódtam az ágyára, s unaloműzőként kezembe vettem a párnákon mosolygó kis plüssmacit.
- Szóval most te vagy a hálótársa – húztam össze a szemöldököm. – Bocs, haver, de szerintem velem jobban el tudott szórakozni... esélyed sincs – csóváltam meg a fejem, majd elhajítottam a macit a fotelbe. Ekkor varázsütésre nyílt a fürdőajtó, és levakarhatatlan mosollyal intettem egyet a törülközőben kilépő drágának, aki éppen szívrohamot készült kapni.
- ’Reggelt, édes.
 Violet arcán sokat mondó kifejezéssel csapott a homlokára.
- Te meg mi a francot keresel itt?
- Be vagyok hívva – emlékeztettem.
- Stefan is – tette csípőre a kezeit. – És képzeld, egyszer sem találtam még a hálószobámban!
- Ez a szerencséje – vigyorogtam szemérmetlenül, mire neki pirosba öltözött az arca.
 Pici csend támadt, és ezt kihasználtam arra, hogy jó alaposan végigmérjem. Ó, ez a fincsi kicsi törülköző... előnyös. Lent szép rálátást biztosít azokra az istennői lábakra, habár fent kissé sokat takar...
 Tovább kúsztak testén zöld szemeim, s csodáltam csinos, pírban úszó arcát, melybe néhány nedves, barna tincs szexisen belelógott... Csodaszép.
 Violet is észrevette perzselő tekintetem, így szépen visszahátrált a fürdőszobába. Kíváncsian pillantottam a becsukódó ajtóra, majd pár pillanat múlva visszajött erotikus álmaim főhősnője.
 Egy rohadt köntösben.
- El fogok késni a suliból – célozgatott. – Kinyögnéd még ma, mit szeretnél?
 Mélyen a szemeibe néztem, és ő zavartan kapta el a tekintetét. Szerintem pontosan tudod, mit szeretnék...
- Nem tudtam aludni – sóhajtottam végül.
- És mindig bemászol egy lány ablakán, ha nem tudsz aludni? – mosolyodott el.
- Nem. Csak egy bizonyos lányén.
 Erre a kis flörtömre csak jobban zavarba jött, bár próbált közömbösnek látszani... édes.
- Esetleg... – dünnyögte halkan, majd megrázta a fejét. – Semmi.
- Most már bökd ki, szivi.
Kaptam egy durcis pillantást a becenévért, majd ismét lehajtotta a buksiját.
- Nem lehet, hogy... vasárnap este is... álmatlansággal küzdöttél...?
- Mi van? Nem – vágtam értetlen képet. – Vasárnap Stefan-nel kissé felöntöttünk a garatra. Nem kellett különösebb segítség az alváshoz. Miért kérdezed?
- Mert... – nyelt egyet. – Valaki itt volt.
- A házban? – ültem fel az ágyon, nyomban elkomorulva.
- Ühüm. Itt, a szobámban. – Ahogy mondta, éreztem, hogy egyre jobban félni kezd. – Basszus, pedig reménykedtem benne, hogy te voltál! – Hirtelen félrevert a szívem erre a mondatra. – Mármint nem úgy! Hanem mégis ki más járt volna itt az éjszaka közepén, aki megsimogat álmomban, majd beleszagol a blúzomba? Azt hittem, hogy te voltál, de ha nem... akkor ki...?
 Még mindig a hallottakat próbáltam feldolgozni. Valaki itt járt a szobájában. Éjnek évadján. És simogatta. Őt!!!
- Biztos vagy benne, hogy nem betörő volt? – próbáltam valahogy mégis megnyugtatni őt ezzel a reális kérdéssel.
- De hát nem hiányzik a lakásból semmi. És amint felébredtem, eltűnt. És ne mondd, hogy álmodtam, mert másnap reggel Alice rám küldte a Jasper terrorelhárító osztagot, tehát valami látomás jelezhette neki...
- Azért hamarabb is elmondhattad volna – jegyeztem meg korántsem jókedvűen. Mindig kihagynak mindenből. Mint akinek nincs köze hozzá. Majd pont nekem nincs közöm hozzá!
- Hogy aggódj? Nem terhellek ilyesmivel.
- Ha ez az aggodalom miattad van, az semmiképp sem teher. – Lesütötte szép szemeit. – És azóta? Volt bátorságod egyedül aludni?
- Hétfőn Lizánál aludtam, de a többi nap itt. Akkor már nem történt semmi.
- Akkor sem maradhatsz egyedül – jelentettem ki. Különben is, mi az, hogy egy vámpír csak úgy jár-kel a házukban? – Akárki volt az, valaki behívta. Valaki alatt pedig apukád értem. Talán még régebben, nem feltétlenül aznap.
- Az is lehet, hogy Natalja baromkodott... valami varázsigével... – Próbálta magát nyugtatni, de elég volt csak ránézni. Félt, és joggal...
- Ms. Duracell akkor is itt aludhatna párszor. Még ha Jaspy nem is örülne – tettem hozzá, hogy kicsit oldjam a feszültségét. El is mosolyodott, hála az égnek.
- Jól van – egyezett bele.
- Beszéltem vámpír barbival, mellesleg. Hallottam, hogy faképnél hagyta Katherine-t. Meg hogy te megbocsátottál neki.
- Így történt.
 Bólintottam.
- Én is megtettem. Régebben szemétkedtem vele, mikor ember volt, szóval a kis erőfitogtatását el lehetett nézni. Na meg, félig ő mentett meg Edwintől.
- Örülök, hogy így döntöttél, Damon – mosolygott rám rózsás arccal Violet. Viszonoztam a gesztust, majd az órára pillantottam. – Most már siess, mert tényleg elkésel. Én a kapu előtt megvárlak. Elkísérlek a suliba.
- De nincs szükségem testőrre! – makacskodott.
- Nem is azért teszem – mosolyogtam még mindig. – De minél tovább méltatlankodsz, annál jobban telik az idő, úgyhogy...
- Jól van, jól van! Csak menj már! – dobott meg egy párnával nevetve. Értettem a szóból, és úgy tettem, ahogy mondtam: lent megvártam. Hm, pedig igazán segíthettem volna neki öltözni... Mióta vagyok én ilyen nemes lelkű?

Violet szemszöge:

A suliban nem történt semmi érdekes, viszont töri óra után Henry még bent marasztalt a teremben.
- Elmegy a szünetem – puffogtam.
- Oké-oké, rövid leszek – lépett el az íróasztaltól. – Hajlandó vagy a történtek ellenére is ismét összefogni velem?
 Nem voltam meglepődve. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni...
- Ez most vicc? – flegmáztam le.
- Szerinted én most nevetek?
- Nevetnie kéne. Meg akarta ölni a nagynéném! És most piszkosul aljas módon elvárja, hogy hunyjak szemet efölött, csak mert időközben magába visszatért a harci szellem, mióta a menyasszonyát ismét ágyba tudja vinni! – hordtam le a sárga földig, majd ingerülten pillantottam rá. Hát, ha most nem basz hozzám valami mandragórás szart, szerencsésnek mondhatom magam.
 De nem tett semmi ilyesmit, csak elnevette magát.
- Én mondtam, hogy ez nevetséges... – forgattam a szemeim.
- Ne haragudj. Csak ez már hiányzott. – Hunyorogva pillantottam rá, miközben azon tanakodtam, vajon épelméjű-e. – De komolyra fordítva a szót: tudom, hogy képes vagy rá. Tudok Jessicáról és az edzésekről. És, ha így jobban tetszik, akkor nem a segítséged kérem, hanem felajánlom az enyémet neked.
- Tudja, mit csináljon az ajánlatával.
- Violet, nálad makacsabb boszorkányt még nem hordott hátán a föld! – akadt ki most már ő is. – És ha nem teszed félre végre a sérelmeid, nálad önzőbbet sem.
 Az állam valósággal leszakadt.
- Az elmúlt negyedévben mást sem csináltam, csak félreraktam a sérelmeim! És hadd emlékeztessem, hogy maga hagyott benne engem a szarban, nem pedig fordítva!
- Tudom, és sajnálom!
- Unalmas ez a sok bocsánatkérés – tettem karba a kezem.
- Ez a sok hiszti is... – fintorgott Holmes. Erre a középső ujjam volt a válasz, majd faképnél hagytam.

~*~

Szombat délben (2 órával azután, hogy kikecmeregtem az ágyból) Alice-szel kezdtem trécselni a telefonon, miközben a majdnem kész ebédet kavargattam.
- Mi újság? – kérdeztem.
- Előbb mesélj te. Mi a helyzet Mr. Holmes-szal? - hallottam a barátnőm feszült hangját.
- Mi lenne? - lepődtem meg. - Az egy patkány.
- Jó, akkor úgy kérdem, hogy mi lesz Natival? És mire az edzés Jessicával....?
 Nagyot sóhajtottam.
- Jessicával úgy szól az alkunk, hogy gyakorlunk, aztán meglátjuk, mi lesz Henry-vel. De én erősen hajlok afelé, hogy megkérjem Jessicát arra a bizonyos végső csapásra. - Elgondolkodtam. - Bár, nem valószínű, hogy az égiek örülnének neki.
- Az égiek cseppet sem örülnének neki... - huppant le valahová Alice, a zajból ítélve. - De hátha. És ha esetleg... Mivel Jessica végül is nem is létezik már, mi lenne ha Liza tenné meg az utolsó lépést?
- Nem lehet - ingattam a fejem. - Fehér boszorkány nem végezhet egy feketével anélkül, hogy maga is azzá ne válna.
- Értem - mély csend - De talán adnod kéne egy új esélyt Henry-nek. Én is adtam Edwin-nek...
- Jó ég, Alice! - csaptam le a pultra a fakanalat. - Adtam neki esélyt. Egyet. És elbaszta.
- Jobb lenne, ha akkor jönnél rá, hogy megérdemel még egy esélyt, ha meghalt...?! - szorultak a szavak barátnőm torkába.
- Már hogy a picsába halna meg?
- Nem úgy értettem, de... Liza félretette a gyűlöletét. Legalábbis látszólag. Tehetnéd te is ezt. Ha más nem, csak látszólag.
- Hm... - morogtam a telefonba, de mielőtt még valami konkrétabbat hozzáfűzhettem volna, kopogtak. - Pillanat, Alice. Tartsd, légyszi.
- Oké.
A bejárati ajtóhoz libbentem, és kinyitottam az ajtót, melynek a túloldaláról Damon vigyorgott rám.
- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ma nem az ablakomon másztál be? - mosolyogtam rá.
- Legyen neked gyereknap - vigyorgott továbbra is, mire én beljebb intettem a fejemmel, és ő be is fáradt.
- Egy pillanat, épp telefonálok, de mindjárt befejezem.
- Persze, nem gond - mosolygott sejtelmesen. Egy sötétkék inget viselt farmerrel, ráadásul a felsőjén direkt kihagyott egy-két gombot, hogy sejtesse, milyen felsőtest van alatta...
 Mielőtt a fantáziám még túl illetlen helyekre kalandozott volna, visszaszambáztam a konyhába.
- Itt vagyok, Alice! Hol is tartottunk? Ó, igen, épp témát készültünk váltani. Szóval, te jössz.
- Csak nem Damon ért oda?
- De igen, de ne terelj! - vörösödtem el. Eközben az említett Salvatore a konyhapulthoz lépve, otthon érezve magát kóstolt bele a levesbe, majd hümmögve kavargatni kezdte. Eh?
- Éppen időben, üzenem neki. Viszont, pocsékul érzem magam, hogy így el fogom rontani a hétvégédet, de el kell mondanom. Nem tudom, hogy lehet előadni az ilyet... De... Caroline-ról lenne szó.
 Nagyot sóhajtottam, miközben Damon-t próbáltam - sikertelenül - elhessegetni a leveses fazéktól.
- Alice, pont te pampogtál nekem alig öt perce második esélyekről, szóval ezen nem szeretnék vitatkozni... ő messze nem tett olyan dolgokat, mint Henry. Szerintem igazán megbocsáthatnál neki, már nem azért...
- Erről beszéltem. Makacsul akartam őt utálni, míg meg nem halt... - Meglepetten kerekedtek el a szemeim.
- Te miről beszélsz?
- Sajnálom, de... Többé már nem fogjuk őt látni...
 Itt hirtelen elpattant bennem valami.
- Hogy érted, hogy nem fogjuk? Mi a franc történt, Alice? - kiabáltam bele a telefonba. Damon aggódva nézett hátra.
- Mint mondtam. Nem látjuk őt többé. Meghalt... Edwin meglőtte.
 Azt a döbbenetet, amelyet ezután a mondat után éreztem... nem lehet szavakkal jól leírni. Olyasmi volt, mint a hidegzuhany. Vagy egy áramütés.
 Az ujjaim közül kicsúszott a telefon, és ha Damon az elképesztő gyorsaságának hála nem kapja azt el, darabokra hullott volna...
- Jól vagy? – hallottam a vámpír srác nagyon távolinak tűnő hangját. Ezután kiesett pár másodperc, ugyanis mire ismét körbenéztem, már az egyik konyhaszéken ültem, és Damon sietve adott a kezembe egy pohár vizet.
- Ezt idd meg, jó? – guggolt le elém, s kezét a térdemre tette. – Kicsim? – simított egy tincset a fülem mögé, mire lassan ránéztem. Szemeiből áradt az együttérzés és az aggodalom.
 Lepillantottam a pohárra, majd lassan a számhoz emeltem azt. Végül, mielőtt ittam volna egy kortyot is, visszatettem az ölembe.
- Nem megy.
 Damon – ha lehet ilyet mondani – még aggodalmasabban pillantott rám, majd elvette tőlem a vizet, és a tűzhelyhez lépve elzárta azt, a fazekat lehúzta a forró lapról, majd visszalépett hozzám, és a kezét nyújtotta felém.
- Gyere. Pihenned kell.
Habozás nélkül csúsztattam erős tenyerébe a sajátom, és üres tekintettel hagytam, hogy felvigyen a szobámba. Leültünk az ágyamra, ő pedig kedvesen elkezdte a hajamat simogatni.
- Nagyon sajnálom, Viol.
- Halott. A barátnőm halott... – motyogtam, s amint az utolsó hang is elhagyta a szám, a sokk lepergett rólam, és végre el tudtam sírni magam.
- Sss... – suttogta nyugtatón Damon, miközben átölelt, s gyengéden az ölébe húzott, hátradőlve az ágyon.
- Ez annyira... nem fair... – zokogtam tovább, a mellkasán pihentetve a fejem, míg ő csitítani próbálva a hátam kezdte simogatni.
- Tudom, kicsim. Tudom.

Remegve simultam erős karjai ölelésébe, s egy örökkévalóság után (ami a valóságban legfeljebb tizenöt perc lehetett), lassan abbahagytam a sírást, és szipogva feküdtem le Damon mellé, ráhajtva fejem a párnára.
- Nagy önzőség, ha megkérlek, hogy maradj itt velem egy picit? – pislogtam fel rá, könnyekkel a szemeimben.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Másra sem vágyom, csak hogy itt maradjak veled – puszilta meg a homlokom, majd ő is elnyúlt az ágyon mögöttem, és megsimogatta a derekam.
- Köszönöm szépen – dünnyögtem alig hallhatóan, majd szinte öntudatlanul nyúltam a kezéért, és szorítottam meg.
Nem sokkal ezután az álom sötét fátyla maga alá temetett...

~*~

Hétfőre a helyzet még borzasztóbb lett. Mivel hogy Forbes seriff előtt sem maradt titok a lánya halála (és atyaég, milyen szörnyűségeket élhetett át!), városi gyásznapot tartottak.
Az iskolában a tanítás elmaradt, de az aulában megemlékezést tartottak Caroline emlékére. Életemben nem küszködtem még annyira, hogy ne bőgjem el magam... És amikor megpillantottam Edwin Harrison-t...
Életemben nem küszködtem még annyira, hogy ne vessem rá magam egy harci ordítással, és addig püföljem, ameddig még lélegzik...
Körmeim a tenyereimbe mélyesztettem, hogy a fájdalom elfeledtesse velem a dühöt, legalább a megemlékezés végéig.
Amikor befejeződött a ceremónia, mindenki odaballagott Caroline szekrényéhez, és virágot, gyertyát, rajzokat helyeztek oda, kész kis emlékművet emelve neki.
- Violet – nyúlt a karom után valaki hátulról. Megfordultam, és Alice-t pillantottam meg magam mögött. Láthatóan nem volt annyira kikészülve, vagy egyáltalán meghatva, mint a többiek.
- Azt hittem, nem jössz el – „üdvözöltem” őt faarccal.
- Ennyi mindenkinek jár... – merengett el a tekintete. - Te hogy vagy? – Üres szemekkel meredtem rá erre a kérdésére. – Ne haragudj. Butaságot kérdeztem... – szabadkozott, majd lassan megölelt.
Amikor elengedett, csak akkor vettem észre, hogy a tömeg már-már eloszlott. Vettem egy nagy levegőt, és én is épp kimenni készültem, amikor...
- Hölgyeim! – hasított a húsomba magam mögül a gyilkos hang. A szó szerinti... gyilkos... hangja...
 Lassított felvételként fordultam meg.
- Hogy meri idetolni a képét? – sziszegtem Edwin Harrison felé.
- Az iskola diákja volt, és a tanítványom... még szép, hogy itt vagyok. – Olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, mint aki komolyan elhitte, hogy ő semmiről sem tehet. Hogy ő ártatlan.
- Maga... ölte meg... – közelítettem meg a vén szarházit, remegve az indulattól.
- Violet! – szólt utánam Alice.
- Te meg végignézted! – kiabáltam rá dühösen barátnőmre, majd visszafordultam a földrajztanárhoz. – Maga egy álszent, képmutató, gerinctelen féreg! Az emberi faj szégyene. Maga egy gyilkos...
- Te is tudod, hogy csak azt tettem, amit...

Ennyi.

Elszállt a híres önuralmam.

Mielőtt bárki bármit tehetett volna, és mielőtt még a vadász befejezhette volna a mondatát, meglendült az öklöm. Sebesen száguldott Edwin felé, aki túl szerencsétlen volt ahhoz is, hogy kitérjen előle.

Az ütésem hatalmasra sikeredett. Az öklöm egy gyomorforgató hang kíséretében találkozott az orrával, amiből a vér a szekrényekre spriccolt.

A vénember felordítva kapta kezét az arcához, Alice pedig szívrohamot készült kapni mögöttem. Én pedig... távoztam az épületből.

***

Ezután eltelt egy egész hét. Éppen a Jessica-féle edzésről értem haza, amikor apa otthon egy csokor virággal fogadott.
- Hát ez? – csuktam be magam mögött az ajtót.
- Én is ezt szeretném tudni. Az ajtó előtt volt – nyújtotta át bizonytalanul. Nárciszcsokor volt. Meglepődve pislogtam. Még sosem kaptam virágot senkitől. – Már megint a Salvatore gyerekkel kavarsz? – tette karba kezeit apa.
- Tessék? – kaptam fel a fejem fülig vörösödve. – Dehogyis...
- Javíts ki, ha rosszul emlékszem, de múlt hét szombaton véletlenül nem töltötte a délutáni órákat az ágyadban?
- Apa...! – hallgattattam el. Ha így folytatja, fel fog robbanni a fejem. – Jól tudod, mi történt aznap. Akkor tudtam meg, hogy... Caroline-t...
- Tudom, persze. Ne haragudj – simizte meg a buksim. – Csak fura volt úgy hazaérni, hogy a lányom a szobájában az exével alszik. – Eh...
- Mindenesetre, ezt a virágot nem ő küldte. – Kinyitottam a kis kártyát, és ahogy végigfutott rajta a szemem, az ájulás környékezett meg.

”Drága Violet!
 Nagyon sajnálom, ami a barátnőddel történt, és szeretném kifejezni őszinte részvétemet.
Henry
U.i.: Fontold meg az ajánlatom!”

- Pszichopata disznó! – akadtam ki teljesen, mielőtt a virág a kukában végezte volna.

~*~

A napok ólomsúllyal nehezedtek a vállaimra. Iszonyúak voltak... Istentelenül fájdalmas látni, hogy még egy ekkora tragédia után is pörög tovább az élet. Nekem momentán élni sincs erőm.
Persze túl igazságos is lett volna, hogyha ezalatt a másfél hét alatt az ember nyugodtan gyászolhatott volna. Nem... Nataljának ismét fel kellett bukkannia. Úgy gondolta, túl sokat pihent az Alapítói Bál óta, és úgy tűnik, most már nagyon szeretné összemérni velem az erejét. Ugyanis... ártatlanok vérét kezdte ontani. Egyszerű emberekét.
 Én meg... agyalva mindezen, még mindig Caroline halálán rágódva ültem Henry Holmes cseszett töri óráján.
- Mára ennyi, holnap még találkozunk. Az új anyagból pedig kérdezek, úgyhogy tanuljatok! – kezdett el pakolni. Mindenki egy emberként ugrott fel a padból, és sietve kezdte elrendezni a cókmókját, hogy el ne késsenek a tesiről. Én lassított felvételként mozogtam, úgyhogy mire végeztem, már mindenki elhúzta a belét.
 Megfordultam, hogy a szék támlájáról felvegyem a pulcsim, de ekkor levertem a táskám, amit nem zártam össze... így a sok könyv lavinaként ömlött ki belőle.
- Hogy rohadnál meg! – hajoltam le dühösen, hogy összeszedjem a dolgaim, majd amikor felemelkedtem, Holmes vigyorgó fejével találkoztam, ahogy felém tartott még egy pár füzetet.
- Ez még a tiéd, ha nem tévedek.
- Maga még itt van? – vontam fel a szemöldököm, elvéve tőle a dolgaim.
- Ahogy látod.
- Ez pedig azt jelenti, hogy én eltűntem – kaptam a vállamra a táskám, majd az ajtó felé száguldottam... ami nem nyílt ki.
- Upsz. Csak nem ezt keresed? – Csörgést hallottam a hátam mögül. Az a barom csörgette meg a kulcsot. Komolyan bezárt ide?!
- Most ovist játszunk? – döntöttem a hátam a falnak.
- Csak egyikünk. Aki olyan makacs, mint egy ötéves. – Anyád.
- Komolyan azt hitte, hogy egy zárt ajtó nekem akadály? Boszorkány lennék, vagy mi.
- Csak beszélgetni szeretnék.
- Nem.
- Még el sem kezdtem...
- Megspóroltam az idejét. A válaszom nem!
- Megkaptad a virágcsokrot? – váltott át ismét mézesmázosba. Plöö.
- A kukában landolt – vigyorogtam.
- Tudod te milyen drága volt?! – akadt ki. – Áh... mindegy. Gondolhattam volna, hogy kidobod. - Erre csak bólintottam. - Jól van, nem köntörfalazok. Elolvastad a levelet? - Ismét csak bólintottam. - És mi a válaszod?
- Már mondtam. Nem! - dühödtem be.
- És mégis kivel akarod kinyírni azt a rohadt banyát? - vágott hirtelen az első padra, így kicsit oldalra sasszéztam. -  Vagy már nem is érdekel, hogy mi történik az ártatlan emberekkel? Belegondoltál abba, hogy mi lenne, ha egyszer...?
- Fogja be! - szórtak rá villámokat a szemeim. - Megoldom maga nélkül is. Semmi köze hozzá, hogyan. Innentől ez már nem a maga problémája, ugyanis abban a pillanatban, hogy Lizát bántotta, leírta magát nálam. Hogy engem hányszor akart kinyírni, az nem érdekel, ezt még le tudtam nyelni, amikor összefogtunk. De maga kezet emelt a nagynénémre!
- Amit, mint már mondtam, ezerszer megbántam, és Liza is megbocsátott... Nem tudnád te is ezt tenni? Összefogni velem és kinyírni azt a rohadt kurvát?
 Nyeltem egyet. Oké, hogy Liza megbocsátott... de pont azért, amit már elmondtam. Ha engem bánt, az nem érdekel, de ha a szeretteim...
- Nem megy. Már nem tudok bízni magában.
- Mit kell tennem, hogy megbízz bennem? - kérdezte, de erre nem tudtam mit válaszolni, de ha tudtam volna sem hagyott volna időt rá. - Jó. Tudod mit? Ne bízz meg bennem... Nézd végig ölbe tett kézzel, ahogy végez egyesével a szeretteiddel... Szerinted ő nem akarta kinyírni Lizát? Hogy megszabaduljon egy nagyon erős vetélytársától? De oké, mondom, csinálj amit akarsz... Csak majd jussak eszedbe, amikor esetleg apukádra támad... - Itt a szívemet tömény sötétség lepte el, Henry pedig az ajtóhoz lépett a kulcsával.
 Ökölbe szorultak a kezeim.
- Katherine tanította meg önt így manipulálni, vagy magától képes rá? - vigyorogtam keserűen, de belül tomboltam. A francba, mit csinálok? Henry-nek igaza van... még ha ezt sosem fogom kimondani hangosan, akkor is. December óta csak azt hajtogattam Alice-nek, hogy a szükség miatt fogok össze vele. Mert így helyes.
 És az is volt. És amikor láttam összetörve a menyasszonya elvesztése során, megláttam benne az emberséget. De ezt a látomást könyörtelenül szétzúzta, amikor bántotta a keresztanyum. Mégis...
"Nem hagyhatom, hogy a saját konokságom miatt mások szenvedjenek."
"Egyszerűen csak... ismerem őt. És biztos vagyok benne, hogy más vadász Natalja megölése után azonnal kinyírna engem is, Holmes-nál pedig ez már lecsökkent egy „talán mégsem tenné”-re."

Mégis ilyeneket gondoltam és mondtam.

- Tudja mit? Kapja be! - kiáltottam rá könnyes szemekkel, mire ő meglepetten fogta be a száját, hisz éppen az előző visszavágásomra reagált. - Maga egy utolsó rohadék! Nem elég, hogy elérte, hogy megbízzak magában, de egyszerűen nem tudom magát igazán utálni! És ez az, amit igazán utálok... - szipogtam. - Tudom, hogy igaza van, csak olyan nehéz ez, mert félek, hogy ismét megbánom, hogy bíztam magában... én... nem akarok megint azt a félelmet és gyűlöletet érezni, mint ősszel...
 Henry a padlót kezdte vizslatni. Majd ismét az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot a zárban.
- Én nem manipulálok senkit, csak ismertettem a tényeket... - fújta ki magát. - Múltkor majdnem elveszítettem valakit, aki nagyon fontos nekem. Azért, mert én hülye a múltban éltem, és Lizát bántottam, ahelyett, hogy a jelenre koncentráltam volna. De az égszerelmére is! Elvesztettem Sophie-t... Aki mindenkinél fontosabb volt nekem... - Tudom, és ebben rejlik az igazi embersége. - Te nem ezt tetted volna a helyemben? Sajnálom, rendben? Hetvenmilliószor elmondtam. Azt, amit veled tettem és azt is, amit Lizával. És tudom, hogy ezzel nincs megoldva semmi, de mit csináljak? - huppant vissza a tanári asztalra. - Forgassam vissza az időt? Ember vagyok, Violet! Akárcsak te. Tévedtem, tévedek és még tévedni is fogok. Rettenetes hibát követtem el, és még nem is egyet fogok... És természetesen nem tudlak arra kérni, hogy szeress, hogy bízz bennem... Csak nyírjuk ki Natalját, mielőtt végez minden szerettünkkel...
- Maga komolyan ekkora hülye? Nem emlékszik, hogy télen is ezzel a mondattal fogadtam el az ajánlatát?

"- Szóval ez egy igen?
- Nem, ez egy kapja be, amiért győzött. És vésse az eszébe, hogy ez nem változtat semmin. Nem leszünk barátok, nem kedveljük meg egymást. Egyszerűen maga nem akar megölni, és közös ellenségünk érdekében összefogunk. Értve vagyok?"

- Összefogok magával megint, csak... ne vágjon át még egyszer... Megígéri?
Holmes most már felém fordult.
- Szóval ez egy igen? - mosolygott féloldalasan.
- Nem... - csuklott el a hangom. - Ez egy kapja be, amiért győzött...
 Nem folytattam a mondatot, ugyanis Henry ellépett az asztaltól, és határozottan magához ölelt. És én... hagytam.
- Köszönöm - suttogta, majd úgy vált el tőlem, hogy a hajamba puszilt. De ekkor, hirtelen, mintha kicserélték volna. - Mit csinálsz ma délután? - Eh? Az ilyeneket mindig olyan hangsúllyal nyögi be, mintha randira akarna hívni, és mindig félreértem egy pillanatra... - Mert akkor végre elkezdhetnénk az edzést.