19. Fejezet ~ Kék Hold

Sziasztok!

 Megérkezett az új fejezet. Nos, mit is mondhatnék?

Alice a kék holdnak köszönhetően megtud valamit Holmes-ról, s a kérdés ezután már csak az, hogy életben hagyja-e őt...

És hogy tovább feszítsem a húrt... Valakitől búcsút kell mondanunk ebben a fejezetben...

Mi több... Ebben a fejezetben találkozunk a sötét alakkal. Kiderül, hogy ki is ő...

... Úgy nagyjából ... ;)

Jó olvasást! :)

Jasper szemszöge:

A hajnali órákban, arra ébredtem fel, hogy szerelmem egy „Neee!”-t sikítva ül fel az ágyon.

- Alice – kaptam magamhoz a drágám, aki szinte transzban volt.

Nem is szinte. Kapálódzott, harcolt a levegővel –s ez esetben az én kezemmel is– az erejét is használta. Az asztalon lévő poharat csuklóból, telekinézissel vágta a falnak, s hirtelen a levegőbe reppent. Áh, még ébren is nehezen tudja a levitációt irányítani, nemhogy alva.

Most viszont… Teljesen ura volt önmagának.

- Alice, gyere le! – kiáltottam feleslegesen.

Bár annyira nem volt felesleges, mert nevelő szüleim tűzoltókként rontottak be a szobába.

- Mi a… - kapcsolta fel Simon a villanyt.

Én felmutattam a lebegő – alvó – transzba esett Alice-re.

Elizabeth nem sokáig teketóriázott, felugrott az ágyra, és lassan lehúzta onnan. Nem tudom, mit csinált, de Alice a nyakába vetette magát, és sírni kezdett.

- Nyugodj meg, kicsim – ült le, s Alice az ölében volt. Ekkor felébredt.

- Elizabeth?! Te… - s ennyit tudott kimondani, mert ismét sírásban tört ki.

Én leültem a lányok mellé, míg Simon inkább a függönyt húzta ki. A következő tárult elénk, aminek következtében nevelőapukánk hátra is lépett.

Nem is kérdezősködtem, hisz, miután Alice lenyugodott Simon vette át a szót.

- Alice, jól vagy? – kérdezte rémülten.

- Én csak rémeket álmodtam – felelte könnyes szemekkel.

- Alice, te transzba estél – felelte nevelő apám, megfogva szerelmem kezeit. – A kék Hold miatt – folytatta a magyarázkodást.

- Hogy? – s Alice telekinetikus erejével elhúzta a függönyt. – Úristen! – bújt Elizabeth-hez.

- Alice, amit álmodtál nem álom volt. Látomás.

- Mi? – indultak meg a drágám könnyei. – Nem, az nem lehet!

- Mi volt az álom? – kezdtem már én is aggódni.

- Violet halála.

Pár másodperc néma csend.

- Hogy mi? – törtem meg végül azt.

- Azt álmodtam, hogy Violet és Henry közös erővel legyőzik Natalját. Holmes az ölébe kapja az ájult barátnőmet, hazaviszi. Lefekteti ott egy ágyba. Betakarja, s ki megy a konyhába Sophie-hoz. Ahol a fekete boszi megszólal, hogy „Akkor tudod, mit kell tenned, hogy még holnap is az ágyad melegítsem! Ugye nem szalasztod el ezt a csodás lehetőségedet vadász létedre?” Amire Holmes csak vigyorgott, megcsókolta Sophiát, elővett egy mandragórás injekciót és…

Alice már nem tudta befejezni a mondatot, de nem is kellett. Felfogtuk. Nagy nehezen, de lenyugtattuk a babámat és visszabújtunk az ágyba.

- Én nem fogok még egyszer elaludni – bújt hozzám, s fejét a mellkasomra rakta. – Nem tudok. Ez már túl sok. Egyszer az a látomásom a sötét alakról Violet házában…

- Ami nem is volt ott…

- Legalább is Violet ezt mondta…

- Éreztem, hogy igazat mond.

- De nekem minden látomásomnak van jelentése! – akadt ki hirtelen könnybe lábadt szemekkel. – Nem veszíthetem el őt! Ő is annyi mindent tett, hogy megmentse az életem, most rajtam a sor.

- Mit akarsz? – érdeklődtem. Nem lesz ez így jó!

- Kinyírom Holmes-t. Ha végez Nataljával, megölöm őt és akkor 100%, hogy Violet élni fog.

- Kicsim. Tudod mit. Hívd fel Violet-et, hátha ez megnyugtat – válaszoltam a haját simogatva.

Megfogadta a tanácsom, így hát hajnali egykor, Alice a kis tűzboszival dumált. Még meg sem nyomta a hívás gombot, de már őrült módon motyogni kezdett.

- Vedd fel, vedd fel… Szia Violet! – köszönt végül. Hallottam, ahogy egy óriási kő esett le a szívéről. – Jól vagy? – kérdezte, mielőtt még a boszi reagálhatott volna.
- Alice...? - nyöszörögte álmosan a virágszál a telefonba. - Bakker, van fogalmad róla, hány óra van?!!
- Fogalmam sincs - ismerte be, miután kifújta magát - Csak tudnom kellett, hogy vagy - mondom kicsit még mindig zihálva.
- Miért, történt valami? - kérdezte Viol még mindig álmosan, de lassan kikörvonalazódott neki a tudat, hogy ha Alice hajnali egykor felhívja, akkor valami gond biztos van.
- Szörnyű álmom volt... - nyelt egyet - És tudnom kellett, hogy épségben vagy-e. Főleg mivel az álmom rólad szólt és a kék hold miatt Simon azt mondta, hogy az álmom látomás volt és... - az alsó ajkába harapott - hallanom kellett a hangodat.
- Kék hold? - értetlenkedett. - Á, bakker, tényleg! - Nyilván kinézett az ablakon. - Ez sok mindent megmagyaráz... szóval, ne aggódj, jól vagyok. Minden rendben. Ne félts, Alice. 
- Az égszerelmére is. Már hogy ne féltenélek, ha összefogtál Holmes-szal! - de Alice ahogy kimondta bal kezével ismét a szájához kapott. Már meg is bánta, hogy kimondta így egyből terelni is próbált. - Akkor jó, ha nincs semmi bajod. Csak nekem most nagyon új ez a kék hold.És ráadásul Simon is rám hozta a szívbajt... De talán jobb lenne ezt holnap folytatni ugye? Vagy teljesen kivertem az álmot a szemedből? - viccelődött Alice.
- Hülyéskedsz? Elképesztő képességem, hogy bármikor vissza tudok aludni! - oldotta a feszkót a boszi is a túloldalon. - De ezt holnap mindenképp folytatjuk. Próbálj meg aludni, Alice. Szia!
- Megpróbálok, virágszál! Álmodj szépeket! Szió! - Lerakta majd visszabújt mellém.

- Akkor sem tudok aludni – fordult az ablak felé.

Én a fejét magam felé fordítottam, s forrón megcsókoltam.

- Próbáld meg – ajánlottam neki.

Elaludtunk. Reggel megtudtam tőle, hogy Caroline halálával is álmodott. Mi tagadás ez nem hatotta meg úgy őt. Nem is csodálom. Mióta Katherine oldalán áll nem igazán beszélünk vele. 

Március 29-én a suliban még volt bő tíz percünk becsengőig és kivételesen a boszi is időben megérkezett, ezért kiültünk beszélgetni az udvarra.

- Megígértem, hogy mindent elmondok… - kezdte Alice a földet kémlelni.

- Csak nagyon nehéz neki… - tettem hozzá.

- Hallgatlak Alice – mondta Violet, de ekkor már ő is feszélyeztetve érezte magát.

- Szóval… - sóhajtott Al. – Amit a kék hold idejében álmodok. Zárójeles megjegyzésként egymás után két éjszaka van ez a jelenség. Szóval, amit akkor álmodok, az valójában látomás. És én azért hívtalak fel, mert tulajdonképpen…  Nem tudom hogy mondjam el – fordult felém, s szemeit ismét elárasztották a könnyek főleg mivel meglátta a távolban Mr. Holmes-t. Ekkor már a harag is felgyülemlett benne, s telekinetikus erejével a kerítésnek lökte Henry-t.
Nem csinálta feltűnően, és valójában Viol az egészből nem vett volna észre semmit, ha az a baromállat nem áll neki jajveszékelni.
- Ez ilyenkor mit kap? - fordult Holmes felé a virágszál, s nagy szemekkel pislogott.
- Franc tudja - vontam meg a vállam.
- Mindegy is. Akkor mi volt az álom? – kérdezte Violet kicsit sürgetően.

- Én… Megálmodtam a halálod… - hajtotta le a fejét Alice.

Pár perc néma csend után folytatta.

- És nem elég, hogy ez egy látomás volt. Míg miközben történt a látomás én teljesen transzban voltam. A saját szobámban lebegtem és használtam a telekinetikus erőm. Harcoltam érted, de hiába… - zihálta – És ez mostanság nagyon így van…
A boszi egy ideig hallgatott, majd kissé előrehajolt a padon, és megfogta a szerelmem kezét.
- Alice... a látomásaid képlékenyek. Én és az életveszély meg nem állunk olyan messze egymástól, mint szeretném. Most készülök egy élet-halál harcra Nataljával, úgyhogy ha szabad ilyet mondanom, természetes, hogy ilyeneket álmodsz. - Nézett komolyan a szemeibe. - Annyit viszont megígérhetek, hogy nem fogok elpatkolni. Jessicával olyan keményen edzünk, hogy a lelket is kihajtja belőlem. Nem fogok alul maradni. Higgy nekem!
- Nem megy! - suttogta Alice vámpírhalkan. 
A boszi kicsit el volt gondolkozva így jogos volt a kérdése.
- Mi? Nem hallottam - rázta meg a buksiját.
- Azt mondtam, hogy; Rendben, hiszek - ölelte meg őt Alice. - Teszek róla, hogy hinni tudjak! - mondta nekem szintén vámpírhalkan. 

~*~

Aznap a hatodik és egyben utolsó előtti óránk osztályfőnöki volt.

- Ja és még egy jó hír mára – fejezte be az órát kicsengő után ofő. – A fizika tanárnak váratlanul el kellett mennie, így ma elmarad a fizika.

Az osztály nagy éljenzésben tört ki.

- Viszont én még rabolnám az időtöket egy kicsit. Fontos dolgot kéne megbeszélnünk.

Ez a fontos dolog megbeszélés kicsit elhúzódott, így már öt perce becsengettek a hetedik órára. Ezért is, már Liza épp elengedett minket, amikor is, kinyílt az ajtó.

- Oh, Natalja, te itt vagy? – lépett hátra hirtelen Liza.

- Engem is meglep – motyogta Alice mellettem.

- Láttam, hogy nem helyettesít senki… - kezdte a banya a magyarázkodást.

- Mert nem volt megbeszélve – vágott is közbe Eliza.

Héhé, nem kéne, hogy az ablakok kivágódjanak!!! Csigavér boszik! – futott át a fejemen.

- Micsoda? – értetlenkedett Natalja.

- Az órák! Most beszéltem meg velük! – mosolygott – Mehetnek haza!
- Légy átkozott te kurva! – suttogta Nati, amit én is csak vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam meg az ordító tömegtől.

- Az már te vagy! – vigyorgott vissza Liza.

- Vigyázz, hogy mit beszélsz Elizabeth! Kedvelnek engem! – húzta ki magát.

- Azért köszönjük Ms. Belikov – bájolgott Carmen. – Viszlát! – vágtázott ki.

- Szia, drága! – mosolygott vissza a kis ribanc – Látod én megmondtam.

Majd a kurva nagy baráti látszatot fenntartva, megveregette Eliza vállát. Már mindenki kiment, én léptem – volna – ki utoljára, de Alice visszaugrott.

- Jól vagy? – kérdezte hirtelen.

Megtorpantam. Elizabeth a vállát fogja. Azt amit Natalja érintett meg.

- Az a banya csinált valamit – vágta rá sziszegve – Kiállt a vállam – grimaszolta.

- Meggyógyítsam? – ugrott be hirtelen Viol is.
- Hát...
De a tűzboszinak ennyi már elég is volt, ugrott is Lizához, és rátette a kezét a vállára.
- Natalja csinált néhány görcsöt az izmaidban, azért fáj - közölte, majd lehunyta a szemeit. Érdekes módon a gyógyítása csak anno járt fényjelenséggel, most már (legalábbis az ilyen csip-csup sérüléseknél) nem.
- Köszönöm Violet! - intette magához az unokahúgát a szélboszi. Viol vette a lapot és szorosan megölelte a nagynénjét. - Annyira szeretlek.

~*~

Suli után még Alice-szel odamentünk Mr. Harrison-hoz.

- Ideje lépnünk Katherine ügyében! – üdvözölte őt a kedvesem.

- Már szólni akartam… - habozott hirtelen Edwin – De te menekültél! – vágott is vissza hirtelen.

- Én… - kezdte Alice

- Ne kezdj nekem itt hazudozni – erre válaszként Al csak felvonta a szemöldökét – Szóval, akkor mikor lesz jó? – vigyorgott. Pff… -.-”

- Ne szerdán, mert gyógytesi és utána még egy csomót kell tanulni föcire… - szívózott vele egy kicsit. Ezek olyan gyorsán váltották a szavakat, hogy én még levegőt se vettem.

- Nagyon vicces – vágott vissza faarccal. – Péntek délután három? – adott is egy pontos időt.

- Azt hiszem ez inkább kijelentés volt, mint kérdés – döntötte Alice kicsit oldalra a fejét

- Tökéletes. Ott leszünk – szólaltam meg végre én is.

Ő biccentett egyet a beszélgetés lezárásaként, majd a tanári felé indult el. Mi meg Alice-szel haza is mentünk.

Alice szemszöge:

Szerdán viszont úgy döntöttem, hogy valakivel akkor is meg kell beszélnem az álmaimat. A teljes egészet. Azt, hogy Violet Holmes-tól van veszélyben és, hogy Caroline is a halál küszöbén van. Mivel, hogy korahajnalban beszéltük ezt meg Liza házában, így együtt értünk be a suliba. Még az emeleten váltottunk pár szót. Éppen menni készültem, de megjelent egy csuris csaj, aki kérdezett valamit Lizától. Ő meg is adta a precízt választ.

- Barátnéd merre van? – kérdezte a válasz után Elizabeth.

- Elvan – vonta meg a vállát a lány egy kevés fájdalommal a hangjában.

- Összevesztetek? – lepődött meg a szélboszi.

- Neem – tiltakozott hevesen a leányzó.

- Á nem, csak nem igazán érdekel titeket, hogy mi van a másikkal…

A csaj félrenézett. Megigazította a csuriját, majd Liza jelentőségteljes szemeibe nézett és csak megvonta a vállát.

- Őt nem érdekli, hogy mi van velem… - felelte szomorúan a csaj.

- Szerintem menjél be és beszélj vele! – tette a kezét a lány vállára.

- Azt mondja tanárnő? – nézett rá félénken, mégis már megnyugodva a lány.

- Persze. Próbálj vele beszélni, ha meg elhajt, vagy meg sem hallgat, akkor meg ne magadban keresd a hibát… Ő nem akar valamit. Vagy rossz napja van.

- Egy hete? – csúszott ki a gúnyos kérdés a lány száján. El is takarta a száját nyomban.

Csend.

- Figyelj, ne rágódj ezen. Az őszinte beszéd a legjobb. Ha nem válik be, pedig hagyd a francba.

- Talán igaza van tanárnőnek. Jaj, annyira köszönöm. Megyek is – mosolygott a lány.

- Hess – küldte el viccesen.

A lány még visszafordult és szélesen mosolygott.

- Megint túlteljesítettél magadon Liza! – tettem vicces megjegyzést.

- Miért is?

- Fogalmad sincs, hogy milyen a kapcsolatuk, mégis csodás tanácsot adtál.

- Ebben tévedsz. Második éve szinte elválaszthatatlanok. Ennyit tudok róluk, és ez pont elég, hogy megmondjam Phoebe-nek, hogy az őszinte beszéd a legcélravezetőbb.

- Phoebe? – akárcsak a nagyi…

- Akár csak a nagyid – kacsintott.

- Te boszorkány – tettem ismét vicces megjegyzést Lizának.

- Halkabban még meghallják! – biccentett a fejével a hátam mögé.

Elmosolyodtam, majd a lány után néztem, aki immáron kijött a teremből –Liza reakciójából leszűrve– az előbb említett barátnőjével. Phoebe hálásan ofőmre mosolygott, majd megölelte a barátnőjét, aki látszólag szorosan ölelte őt vissza.

- Ezt, hogy csináltad? – kérdeztem.

- Mondtam. A legjobb gyógyír az őszinteség – felelte majd kacsintva megsimogatta a vállam és bement a tanáriba, én pedig visszamentem a terembe, ahol egyedül hagytam Jasper-t, Violet-tel.

~*~

Az egyik szünetben az emeleten neki álltam hallgatózni. Na jó nem. Csak töprengve ültem az asztalnál, de meghallottam, ahogy Henry telefonál.

- Hiányzol – kaptam is el egy mondatot.

„Hogy oda ne rohanjak!” – futott át az agyamon.

- Te is nekem – hallottam a vonal túlsó végéről Sophie hangját.

Ez viszont tele volt érzelmekkel. Hm…

- Miért nem hallhatok meg, hogy veled legyek örökre? – kezdett dramatizálásba Mr. Holmes.
- Szívem, ne merj ilyenekre gondolkodni! Most itt vagyok neked, és akkor is ilyeneken agyalsz, ahelyett, hogy élveznéd az együttlétet?

- Élvezem én, nagyon is… Csak igen sajnos ilyenkor is csak ezen agyalok, hisz tény és való el foglak veszíteni és fogalmam sincs, hogy kibírom-e újra…

„Még sosem hallottam ilyennek… Még megsajnálom.” – futott át egyből az agyamon.

- Helló! – szólított meg valaki.

- Mimimi? – ugrottam fel. – Jaj, szia Carrie!

- Uh, bocsi…

- Jaj, semmi gond! – mosolyogtam.

- Elgondolkoztál? – kérdezte.

- Öhm… Jaja.

- Mi jón? – csüccsent le mellém.

- Dolgokon… Mind egy, hosszú. Mizujs veled? – fordultam felé.

Még éppen tudtunk beszélgetni pár percet. Sajnos nem sokat, mert becsengettek.

~*~

Csütörtökön délután kicsit a suliban maradtam. Gondolkodni.

- Alice! – hallottam egy ismerős hangot magam mögül.

- Holmes… - forgattam meg a szemem.

- Mit keresel még itt ilyenkor.

- Hát nem magát!

- Csak nem Edwint?

- Nem mint ha magára tartozna, de nem. Vele már megbeszéltem mindent.

- Irigyellek… - ült le mellém a boszorkányvadász.

- Höh – húzódtam arrébb – Ha jó pofizni akar, inkább ne tegye! SZÁNALOM!

- De Alice, nem is ismersz!

- Nem is akarom megismerni. Az is sok, amit magáról tudok!

- Amúgy – terelte el a szót – Azért irigyellek, hogy tudsz még egy esélyt adni Edwin Harrison-nak. Hogy ilyen jó szíved van.

- Halljam. Mit akar ezzel elérni? – tettem karba a kezem.

- Tényleg semmit. Csak én már a helyetekben kinyírtam volna magunkat…

- De mi nem vagyunk gyilkosok! – üvöltöttem le a fejét és teljesen véletlenül a falnak vágtam őt a telekinetikus erőmmel. – Úristen! – rohantam utána. – Bocsánat! Jól van?

- Csak a bokám ment ki – felelte egy sikertelen felállási kísérlet után.

- Segítek – felsegítettem és leültettem a tanári folyosón lévő fotelbe – Hívjak orvost?

- Persze és el is mondhatnád, hogy mit tettél…

- Ez kész röhej… Itt ülök magával és szabadkozok arról, amit tettem…

- Nem értelek.

- Tudom, hogy ki akarja nyírni Violet-et.

- Miről beszélsz?

- Tudok Natalja tervéről!

- Violet-nek elmondtad már?

- Hogy kiakadjon? Kösz nem! Szóval – néztem rá komolyan – megöli?

- Alice- sóhajtotta, majd elfordította a fejét.

- Erről beszéltem…

- Mint mondtam. Én már megöltem volna magam a helyetekben…

- Én pedig mondtam. Mi nem vagyunk olyanok mint maga!

- Hagyjuk ezt a témát. Létszi, inkább hívd fel Sophie-t – mutatott a tőlünk párméterre, darabokban álló telefonjára.

- Rendben – összeszedtem a telefon darabjait, majd odaadtam Henry-nek, hogy hívja fel a menyasszonyát.

Amikor Sophia ide teleportál egy csók után meg is gyógyította kedvesét, majd felém fordult.

- Mire volt ez jó? – kérdezte.

- Meg se fordult a fejedben, hogy ez a barom a hibás – pattantam fel.

- Lányok, nyugodjatok meg! – csitított el minket Mr. Holmes.

Végül megbeszéltük a történteket, majd hazamentem.

~*~

Április 1. Péntek.

- Biztos jó ötlet ez az egész? – agyaltam, azon, hogy mit is keresek itt.

Miközben ezen gondolkoztam, hirtelen egy szellő csapott meg. Hátra is fordultam.

- Caroline?!

- Szia! Figyelj, elhiszem, ha a hátad közepére se kívánsz, csak hallgass meg! – jött egyre közelebb, s mintha könnyezett is volna…

OH, ISTENEM! A LÁTOMÁSOM!

- Ne gyere közelebb! Fordulj meg, fuss innen! Siess! – kiáltottam, megérezve a veszélyt.

- De, miért? – értetlenkedett. – Figyelj, csak egyszer hallgass meg! – jött még közelebb.

- Nem kíváncsi rád! – felelte egy mély férfihang. Majd, durr. Puskalövés. Én hirtelen se jobbra, se balra nem néztem, csak egy fa mögé bújtam. – Előjöhetsz kislányom, rád nem lövök!

Kiléptem. És igen. Edwin Harrison állt ott. Caroline... Holtteste mellett.

- ÚRISTEN! – kiáltottam. – Maga… Megölte… – akadtam ki habogva.

Caroline holttestében egy fakaró is díszelgett.

- Miért? – néztem mélyem a szemébe.

- Megőrült. Embereket mészárolt le. Nem nézel híradót?

- Van jobb dolgom is! – ordítottam rá.

- Mindezek mellett Katherine csatlósa – folytatta, mint aki meg se hallotta azt, amit mondtam neki. – Jóság már nincs benne... – mondta hallhatóan nehéz szívvel.

- Csak vigye innen! – fordultam az egyik fa felé, megjátszott nem törődöm stílusban.

- Tíz perc és vagyok! Utána még edzés – mondta – Vagy más programod van?

- Tíz perc és Jasper is itt lesz – intettem a kezemmel, hogy húzzon már el.

- Rendben – felelte, majd hallottam, ahogy Caroline testét felemeli.

És, amikor elment én a fa mentén összekuporodtam és potyogni kezdtek a könnyeim. Hajamba túrva hagytam, hogy a szapora könnyeim befedjék az arcom, de egyetlen egy síróhang se hagyta el a torkomat. Amolyan… Néma pityergés.

- Kicsim, jól vagy? – jelent meg Jasper.

- Megölte… Edwin. Caroline-t – feleltem.

- Hogy mit tett? – akadt ki. Fasza, még őt is mélyebben érinti, mint engem…

- Lelőtte, majd leszúrta – vontam meg a vállam.

~*~

Csakhogy aznap este mégsem igazán tudtam aludni. Így elaltattam Jasper-t. ^^ Hajnali kettő körül járt az idő, amikor is sétálni indultam.

Ne tegyétek! Veszélyes! Legalábbis egyedül ne! Én is csak azért tettem, mert vámpír vagyok és meg tudom védeni magam.

Szóval, míg így sétálgattam, betévedtem egy sikátorba. Hova máshova? Én hülye… Addig mentem, mentem, mendegéltem, míg szokásomhoz híven neki nem mentem valakinek a sötétség és a lehajtott fejnek köszönhetően.

- Elnézést! – léptem is egyből hátra.

Megnéztem magamnak a sötét alakot. Napszemüveget viselt. Fekete (mert feltételezem az volt) kabátja hosszított volt. Vigyora pedig széles. Enyhe cigarettaszag is áradt belőle. Miért is van nekem ilyen rossz érzésem vele?
- Semmi gond, kedvesem. Megesik - felelte mézédes hangon.
Szűzanyám! Ez a hang... Ez a hang ismerős. Ráadásul az egyik látomásomból... Abból, amikor egy sötét alak Violet szobájában ólálkodik.
Ráadásul megéreztem, hogy nem ember... Hova kerültem?
- Ismerjük mi egymást? - kezdtem el a baráti beszélgetést mosolyogva. Tudom álszent vagyok! Nem kell máris leszedni a fejem. ^^"
- Alapvetően nem, de végül is egy tőről fakadunk... - változott át a széles vigyora kedves mosolyra. Tehát ő is rájött, én mi vagyok! De miért is ne jött volna rá?
- Ki maga és mit akar itt? - változott meg hirtelen a hangszínem.
Képzeltem egy kis átmenetet a beszélgetésünkben, de ez nem jött össze igazán...
- Nem számít, hogy ki vagyok, kedvesem. Az sem, hogy mit akarok. Bár, a kérdésed elég butuskán tetted fel, ha már itt tartunk - szívott egy újabb slukkot a cigijéből. - Elvégre nem mit, hanem kit...

Erre a válaszra kicsit pipa lettem. A cigijét vagy hetven méterrel arrébb repítettem, telekinetikus erőmnek köszönhetően. Őt viszont nem sikerült. Biztos kapcsolatban áll valami boszorkánnyal...
- Ejnye. - Hangja lehordó volt, de a mosolya nem fagyott le az arcáról.
- Mit vigyorog? - húztam össze a szemem.
- Újabb buta kérdés. Inkább min. Mellesleg rajtad.
- Most ezt hogy érti? - flegmáztam le.
- A bájos kis tudatlanságodon... fogalmad sincs, ki vagyok, mégis a körmeidet meresztgeted...

- Igaz. De azt pontosan tudom, hogy kit akar és nekem ennyi pont elég. De nem fogja őt megkapni! Meg fogom védeni őt a barátaim segítségével.

- Te is tudod, hogy képtelen vagy rá. Kudarcot fogsz vallani, mint már azt oly’ sokszor tetted... Mindez csakis azért, mert nem mondasz el neki mindent.

- Fogja be azonnal! – ordítottam le a fejét kavargó érzésekkel.
- Nocsak, egyre vulgárisabbak leszünk - nevette el magát. - Kitudja, talán mindjárt le is tegezel...
- Ez még magázódás volt - forgattam meg a szemem -, de csak, hogy Önnek legyen igaza... - kicsit közelebb léptem - Fogd be te barom állat!
- Meg akarsz halni?

Közelebb is lépett hozzám. Mosolya már nem volt olyan széles. Sőt… A gyomrom görcsbe is rándult. Nem éreztem még ilyen erős félelemmel és undorral ötvözött düht… Senki iránt. James-t leszámítva…

- Már halott, ha még nem jöttél volna rá… - bukkant fel Edwin Harrison.

Két dolog. Egy. Ez, honnan kerül elő hajnali kettőkor? Kettő. Most ő lenne a „megmentőm”?
- Igazi halálra gondoltam - lépett hátrébb unottan az alak. - De pont egy vámpírhóhérnak magyarázom ezt?

- Vámpírhóhér, mi? Visszatértél?! Nem a legjobbkor.

- Hidegen hagy, mikor nektek a legjobb.

- Mi hozott vissza ebbe a városba, kedves…? – csak én látom úgy, hogy direkt nem mondja ki a nevét?
- Majd idejében megtudod, öreg. Egyelőre nagy a felfordulás, kicsit hagyom, hogy lecsengjenek a dolgok. Ha már itt tartunk, Katerinát üdvözlöm. - Azzal ismét hátrébb lépett, és egyszerűen eltűnt a sötétségben.

- Mocskos rohadék – sziszegte, majd felém fordult. – Azért, jól vagy?

- Jól. Azt hiszem – tettem hozzá egy halvány mosollyal. – Köszönöm!

- Ez természetes – biccentett. Nem igazából korántsem az. De ha ő mondja…

- Amúgy honnan ismeri őt? Ha megkérdezhetem.

- Régről… Elég régről.

- Köze van Katherine-hez?!

- És még mennyi mindenhez… Ha te azt tudnád…

- Elmondja, hogy ki volt ő?

- A saját érdekedben mondom. Nem.

- És ez miért lenne saját érdek?

- Alice, ismerlek! Ha megmondanám a nevét kutatnál, kérdezősködnél és bajba kevernéd magad. Ezt meg nem hagyhatom. Mi több. Mindenki addig van biztonságban, amíg nem tudják, hogy ki ő.

- Ha tudnám, mit akar ezzel most elérni… - sóhajtottam.

- Kerüld el őt jó messzire, hallod! És másokat se engedj a közelébe.

- De hogy tegyem ezt, ha azt se tudom kiről van szó?

- A hangját megismered. A többit bízd a megérzéseidre! – tette a kezét a vállamra.

Hát jó. Még mindig nem tudok eligazodni rajta, de rendben… 

Mivel ebben a fejezetben búcsút mondtunk Caroline-tól és felbukkant ez a csúnya gonosz sötét alak, 

(és mivel nekem (Alice) van egy kis dolgom... x"D)

 Ezért kaptok egy egy hetes gyász szünetet, ami azt jelenti, hogy a következő fejezet majd csak 27.én jön.

Puszi nektek addig is: Alice és Violet :)