21. Fejezet ~ Barátok és ellenségek

 Sziasztok!

Íme, az utolsó Alice és Jasper szemszöges fejezet! :)

Alicék adnak egy esélyt Edwin-nek, Katherine kinyírása érdekében.

Viszont Kathy-bébi ravaszabb hőseinknél, és olyan titkot árul el, ami még jobban megrémiszti Alice-t...

Ja és persze közeleg a harc... :)

Jó olvasást! :)

Április 14. Csütörtök

Alice szemszöge:

Reggel még felköszöntöttük Lizát szülinapja alkalmából. ^^
Húszpercesben, pedig összefutottam Edwin-nel. Oda is mentem hozzá.

- Kap egy esélyt, hogy végre végezzen Katherine-nel – álltam meg előtte.

- Ezt hogy érted? – kérdezte szemöldököt vonva.

- Ha megfutamodik, ha elcseszi, ha… - na jó ezt hagyjuk, nem nyomda képes – bármi lesz, mi nem segítünk többet. Ha nem tudja megölni a volt szeretőjét, feleslegesen töltjük Önnel az időnket. Persze, ha mi csesszük el, ugyan úgy segítünk.

Edwin-ből leírhatatlan érzések áradtak. Szinte egy örökkévalóságig néztünk farkas szemet.

- Szóval én csak egy esélyt kapok? – szólalt meg végül.

- Miért maga talán adott nekünk többet? – vágtam is vissza egyből. Nem válaszolt. – Na látja! Mindig csak ki akart nyírni, miért kapna Ön több esélyt egy volt szerető kinyírásához…?

Gyilkos tekintettel lépett hátra.

- Ma délután? – kérdezte megenyhülve.

- Ötkor?

- Megbeszéltük. Szólok Jasper-nek is.

- A szokott helyen – biccentett.

- Ott – bólintottam és visszamentem a terembe.

~*~

Délután minden a megbeszéltek szerint haladt.

- Nyúldiétán vagy? – kérdeztem a megjelenő Katherine-t az erdőben.

- Ne magadból indulj ki - flegmázott le.

- Mi a célja Nataljának? – tettem fel egy kérdést.

- Te miről beszélsz? – értetlenkedett.

- Vajon miről? Arról te rohadt szuka, hogy miattatok halt meg Caroline! – akadtam ki.

- Tudtommal Edwin ölte meg! – jött hozzám elég közel.

- Ha nem változtatod vámpírrá, még mindig élne! – hátráltam.

- Nataljának kellettek a bennfentesek – vigyorgott, s ő is hátrébb lépett – De mivel kijelentette, hogy kiszáll, már nem érdekelt mi történik vele…

- Te rohadt szuka! – szorítottam meg a torkát.

Ebben a másodpercben ugrott ki a fa mögül Edwin és már készült leszúrni Katherine-t, de…

- Ennél jobb terv kell baba! – vigyorgott, s a kezemnél fogva vágott a földhöz. – Nem kéne Edy! – fordult meg.

„Szúrd már le az Istenért, te barom!” – kiabáltak a gondolataim.

De Edwin a kezét már nem lendítette meg. A kis kurva pedig vigyorgott egy sort és… olyat láttam, amit nem kellett volna. Katy… köhöm, megcsókolta Mr. Harrison-t.

Na, ekkor jött az én zseniális ötletem. Egy apró telekinetikus trükkel azt a verbénás vackot, Katherine-be nyomtam. Erre a várt hatás következett. Káromkodva összegörnyedt.

- Hogy lehetsz ekkora rohadék, Katerina? – kérdezte idegesen, mégis… (áh hagyjuk) Edwin, majd  pedig… elájult (?!) Oh my God! WTF?

- Te mit tettél vele? – grimaszoltam.

- Én semmit, de Natalja annál inkább! – válaszolt.

- Mi van? – kérdezte az ekkor felbukkanó Jasper.

- Mondjuk úgy. Ha egy bő óra alatt nem kerül korházba… - kezdte Katherine vigyorogva.

- Meghal? – vágtam a szavába.

- Dehooogy! Csak kicsit nagyobb amnéziába kerül… Na, pusz, pá nektek! – vigyorgott, s eltűnt.

Natalja biztos magához teleportálta, mivel az eltűnést szó szerint értettem!

- Azt hiszem felhívom Simon-t és alszok – jelentettem ki előkeresve a telóm.

- És mi lesz Katerina ügyével? – kérdezte Jasper.

- Egyértelmű. Edwin nem szeretett ki abból a caffkából. És már nem is fog. Ez biztos. Szó mi szó, megölni nem tudja. Elcseszte. És én mondtam, hogy csak egy esélyt fog kapni…

- Szóval komolyan gondoltad?

- Halál komolyan – bólintottam. Ez nem volt jó példa, de erre futja, sajnálom.

~*~

Hazaérkezve hét óra volt.

- Sikerült! – találtam a szobámban Jessicát.

- Hm?? – és hogy kerül ide?

- Teleportáltam – mondta úgy, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Héé!! – Bocsi, hogy a fejedben turkáltam, nem volt szándékos – mosolygott.

- Na elmondanád mi sikerült? – türelmetlenkedtem.

- Violet ismét Henry szövetségese.

- Csak tudnám, miért szorult össze a gyomrom…

- Félted. Ez egyértelmű.

- Jó persze, de én is ezt akartam, most meg… A lényeg, hogy jól döntött – mosolyogtam. – És, hogy megy a gyakorlás?

- Nagyon gyorsan tanul. De ez titok – kacsintott.

- Köszönöm, hogy elmondtad.

- Megváltozott – tette a vállamra a kezét.

- Ki?

- Henry. Jó útra tért. Több bizalmat neki, csajszi!

- Ezt a látomásaimnak mond…

- Azok képlékenyek!

- De nem a kék Hold idejében látottak…

~*~

Miután Jessica elhagyta a házat, Jasper pedig elment vadászni, egyszerűen elaludtam. Nem bírtam ébren maradni.

 Álmomban az erdőben bóklásztam, amikor is felbukkant velem szemben Caroline.

- Szellemeket látok? – csodálkoztam.

- Nem. Csak velem álmodsz.

- Minek álmodok veled? Tűnj el innen! – ordítottam rá.

- Nem tudok, amíg el nem engedsz… - billegett.

- Engem nem érdekelsz…

- Miért hazudsz még mindig mindenkinek? Mindenki tudja, hogy te nem vagy ilyen szívtelen.

- De, az vagyok!

- Nem vagy. Alice, nem hallja senki, mondd már el mit érzel valójában.

- Utállak… - de nem bírtam tovább és megkönnyeztem. – Miért tetted? A barátaid voltunk! Miért nem volt jó ez az élet?

- Katherine mondta nekem, hogy csak benne bízhatok. Ráadásul ők menőbbek és több izgalom volt egy napban, mint veletek egy héten. És azt hittem, hogy az a jó élet… - sírta el magát. – Ne haragudj, Alice! Esküszöm megbántam. Violet is megértette, akkor te miért nem?

- Mert én más vagyok!

- Jól van, hagyjuk… De amíg hazudsz, csak rosszabb lesz… - mondta, s lassan elindult.

- Ne, Caroline! – kiáltottam utána. – Meg… megbocsátok – sírtam el magam.

- Ó, Alice – mosolyogva ölelt magához – Örülök, hogy visszakaptalak – pityergett.

- Sajnálom, hogy már ilyen későn… - ziháltam.

- Jobb későn, mint soha – mosolygott.

~*~

Pénteken, amíg a folyosón pihengettem, láttam, hogy Edwin már jobban van, hisz itt van a suliban, és telefonált. Na, ha illik, ha nem, ezt most kihallgatom. Tudnom kell, ha ellenünk tervez valamit.

- Morris, mondjad! – hallottam is a vadász hangját.

- Főnök lenne egy nem túl kicsi probléma – szólt egy zaklatott férfihang.

- Figyelek.

- Thomas-ról lenne szó. Nem tudom, hogy hallott-e valamit róla mostanában…?

- Két napja semmit..

- Az a helyzet, hogy küldetésen voltam, és hazafele jövet megláttam a holttestét.

Mr. Harrison elsápadt.

- Szent ég! – szólalt meg.

- És volt egy levél rajta. Önnek címezve. Katherine Pierce-től.

- Ezt nem hiszem el! – emelte meg a hangját. A telefont pedig éppen készült földhöz vágni, csak Morris közbeszólt.

- De nem olvastam el! – mentegetőzött – Az van ráírva, hogy saját kézre.

- Baromság. Halljam, mi van benne!

- Nyitom – jött a válasz, s a levélcsörömpölés. Megköszörülte a torkát és olvasni kezdte –

„Kedves Edwin!

Ezt a kis áldozatot Caroline barátnőmért kapod. Apropó… Remélem, már jobban vagy és tudunk még találkozni, hogy folytassuk azt, amit abbahagytunk a varázslat miatt…

Puszil, a te Kathy-bébid.

Ui.: Tudom, hogy te is éppen annyira élvezted a csókot, mint én. Sajnos már nem volt olyan, mint a régi szép időkben, de attól még nem kell utálnunk egymást, Edwinkém!”

Mr. Harrison lángvörös lett.

- Ez meg miről ír? – szólalt meg ismét Morris.

- Kinyírtam Caroline-t, az új szövetségesét, ezért most mindenfélét hazudozik… - hazudta félvállról, de eközben a vörös arcszíne megmaradt. Talán még vörösebb is lett…

~*~

Szombaton délután, két óra körül elugrottam Violet-hez. Jack Hetfield nyitott ajtót.

- Jó napot! Violet itthon van? – kérdeztem kicsit félénken.

 Tény és való, hogy elég rég nem találkoztam vele, és a mai napra már igazán meglehet a véleménye a vámpírokról és a szélsőséges érzelmekkel rendelkező tündérbabáról. Bele se merek gondolni. Jaj! Őszintén, megérteném, ha elküldene a francba… :’D
 Jack nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott.
- Itthon. Gyere csak be.

- Köszönöm - mosolyogtam és átléptem a küszöböt. Felmentem Violet szobája elé, és az ajtófélfának támaszkodtam. - Zavarok? - kérdeztem a boszit. Tudniillik épp valami nagy fazékban kevergetett mindenféle zöld trutyit.
- Szia! - mosolygott fel rám. - Dehogyis. Épp ezzel a szarral szenvedek...
- Ami pontosan mi is? - léptem be a szobájába.
- Henry egyik receptje. Házi mandragórafőzet lesz belőle, már ha nem ájulok el a szagától. Még így nyersen is rohadt büdös, el nem tudom képzelni milyen lesz, ha kifőzöm...

- Még aztán főz is neki! - húztam fel a szemöldököm, majd lágyan nevetve huppantam le az ágyára. 

- Dilis! - kacagott Viol. - Ez Natalja ellen készül. Már csak napok kérdése, és jön a harc.

- Ugye tudod, hogy marha bátor vagy? - húztam fel a lábam. Barátnőm fülig pirulva kapta fel a fejét.
- Ne mondj ilyet Alice, mert el fogom sírni magam.

- Ugyan, miért? A saját mérgedet főzöd! Ne segítsek? - tereltem is egyből.
- Hát, lehet jobb lenne. Amennyit belélegeztem ebből... kitudja milyen mellékhatása lesz - hagyta ott egy fintorral a fazekat.

- Pihizzél! Mondjad, hogy mit rakjak még bele... - majd lefagytam. Ezek a boszilötty-nevek megőrjítenek. - De inkább azt mondd, milyen színű löttyből mennyit, és válaszolj arra a kérdésemre, hogy ezt miért nem Holmes csinálja? - dobtam bele kicsit nagyobb erővel a füvet, amit Viol a kezembe nyomott, s egy füstfelhő keletkezett.
- Mert nem akarja, hogy az ő drága menyasszonyának baja essen... De ha nekem esik, az nem okoz neki szívfájdalmat.

- Értem... De ő már halott! Nem eshet baja... Na mindegy... Most mit rakjak bele?
- Már csak egy marék angyalfű és kész.

- Áháá! - megtaláltam, és tanulva a hibámból ezt már kisebb lendülettel dobtam bele. - Kész. Kell még vele valamit csinálni? - pörögtem egy sort.
- Megfőzni, de azt majd később. Pár óráig állni kell hagyni - mosolygott a boszi, majd rádobott egy konyharuhát a fazékra, és ismét rám pillantott. - De kétlem, hogy csak azért jöttél, hogy velem főzőcskézz. Mi újság?

- Régen ültünk már így össze... Talán még akkor amikor Lizánál voltunk... - kémleltem a földet. - Úgy várom már, hogy vége legyen ennek a Nati-Kati-akciónak...
- Hidd el, én is. Ti hogy álltok Katherine-nel?

- Sehogy... - vontam meg a vállam. - Edwin egyszer próbálta megölni, de... mondjuk úgy hogy kudarcba fulladt. De nem képes megtenni, szóval nem is rágódok már ezen. Egyelőre reménykedek, hogy ha Natalja meghal ez a ribanc is eltűnik innen... Annyira elegem van már belőlük... Miattuk távolodunk el egymástól... Mert elérik, hogy velük foglalkozzunk... Te Jessicával gyakorolsz, hogy ki tudd nyírni Natit. Én és Jasper Edwinnel töltöttük az időnket, s próbáltunk élve maradni... Egymásra is alig van időnk... Ráadásul tényleg rád is alig van... És Damon? - pislogtam rá - Mi van közted és Damon között? Bevallottad már neki, hogy szereted? - vigyorogtam.
- Alice, hogy vagy képes olyan szinten témát terelni, hogy az élet-halál harcokból a szerelmi életembe kapcsolsz át? - fújta fel az arcát.

- Talán már elegem van a rossz dolgokból és már valami jót is akarok hallani, viszont ki kell adnom magamból... De, hé! Te pedig ne terelj! Szóval? - mosolyogtam ismét. - Ne mááár, még mindig húzod? Meddig akarod?
- Nem én akarom így. Legyünk őszinték: eddig Jessica is sok volt, de Henry már szabályszerűen kikészít! Ha nem bájitalokat főzök, bokszzsákot püfölök vagy varázsigét tanulok, akkor alszom! Damon... - pirult el mélyen. -... nem igazán fér már bele mindebbe. Majd mielőtt elindulok a harcba... elmondok neki mindent, mert semmi kedvem úgy megdögleni, hogy ne vallottam volna neki szerelmet.

 A gyomrom görcsbe rándult. Nem tudtam, mit mondjak, nem tudtam, mit fogok mondani...

- Nem fogsz meghalni! Holmes nem tenne ilyet... - most hazudok?!
- Ki beszélt Holmes-ról? - hökkent meg őszintén Violet. Ööö...

- Hát te, nem? Hiszen nem varázsolhatod túl magad... És hogy később. Holmes nem fog megölni - na jó ebből hámozzon ki valamit :'D
- Ööö... - Nem ért semmit, sirály. - Szerintem megártott a mandragórabűz, mert fogalmam sincs, miről süketelsz, Alice.

- Hogy értetted, hogy nem akarsz úgy meghalni... Miért halnál meg?

- Mondjuk, mert egy ezer évvel idősebb/erősebb banyával fogok harcolni. Hogy máshogy?

- De... az utolsó csapást nem te méred rá. Azért van az a barom, hogy ne halj meg - kapálództam a kezemmel.

Öh na ez jó :')

- Ha eljutunk odáig, és nem nyiffant ki valami hókuszpókusszal - húzta el a száját. - Nem azért, igazán hízelgő, hogy mindenki ennyi hitet helyez belém, de csak én érzem úgy, hogy az első két percben ki fog nyírni?

- Igen - vágtam rá hamar. - De már csak azért se nyír ki, mert meg kell halnia..., hogy esetleg visszatérjen! Hallod Natalja nem ölhet meg! Akkor felesleges lett volna ez a hercehurca!
- Hát, csak reménykedni tudok és mindent beleadni.

- Ez meg a másik, hogy erős vagy, és jó csapat vagy Henry-vel! Nem lesz baj! - öleltem meg a csajszit, majd a könnyeim záporként hullottak.
- Ne bőgj már! Így nem fogom elhinni! - korholt le viccesen, majd simizni kezdte a hátam vigaszként.

- Az örömkönnyekről hallottál már? - léptem hátra nyelvet öltve.
- Igen... de akkor is!

- Jó éjt! - pusziltam meg, majd távoztam a szobából.

~*~

Hazafele menet összefutottam Katherine-nel.

- Mennyire is vagy nagy hatással Violet-re? – kérdezte elég komolyan.

- Hangulatától függően semennyire, vagy éppen annyira, amennyire kell… - vontam meg a vállam.

- Beszélj vele! Hagyja Natit életben! – állított meg.

- Ugyan minek? – fordultam felé értetlenül.

- Elmesélem, rendben?! Szóval, ha Henry megöli Violt, Natalja visszahozza Sophie-t az élők sorába… Viszont egy kis idő múlva elveszi Sophie erejét – lépett előre kecsesen. – Remélem, számolsz. Ez már kettő – vigyorgott. – Utána, lesz elég ereje Jessicát is visszahozni… És elveszi az ő erejét is…

- Három… - suttogtam.

- Ügyes – vigyorgott. – Ezután sikeresen felbőszíti kis Elizabeth Millert is. Így Liza meg akarja majd ölni Natalját, de ahhoz fekete boszorkánnyá kell válnia. És mivel már senki nem lesz, aki visszatartsa… Addig gyilkol, míg fekete boszi nem lesz belőle. Ekkor készül majd megölni Natit, persze sikertelenül, s ezért elveszi az ő erejét is…

- Ez csak négy…

- Úgy látom, te is tudod, hogy öt kell, mi? – bólintottam.

Hisz, nem hiába a pentagramma a boszorkányok jelképe. Öt boszorkány ereje kell ahhoz, hogy egy nagyhatalmú fekete boszorkány legyőzhetetlen legyen…

- Ki lenne az ötödik? Talán Rosemarie? – kérdeztem.

Katherine hátravágta a fejét és úgy nevetett. Majd komoly tekintetét szegezte rám.

- Te! – a vér meghűlt bennem.

- De én…

- Egyszer már visszamentetek a múltba, vagy tévedek?

- Nem tévedsz, de…

- Én is így gondoltam, baba. – nem fejeztem be, baszd meg! – Nos, a következőket kell tenned. Vagy beszélsz Violet-tel, hogy hagyja a francba az egészet, vagy pedig Holmes-szal beszélsz. Ami lehetetlen, ha a menyasszonyáról van szó…

- Talán benne is van valami emberség…

- Ugyan már… Bármit megtenne, csak hogy Sophia az ágyát melegítse… - vigyorgott igazi dögként.

- Fogd be! –löktem hátra – Nem fogom lebeszélni Violet-et. Meghozta a döntését és én tiszteletben tartom. Talán nem díjaztam az elején, de basszus, a barátnőm. És átgondoltam a helyzetet. Az ő helyében én is ezt tenném! Én… Bízok Mr. Holmes-ban! Ami pedig téged illet Katarina…

- Ne lássalak erre soha többet! – jelent meg Mr. Harrison egy óriási fakaróval és kegyetlenül döfte volt szeretője mellkasába.

- Miért tetted? Én tényleg szerettelek téged Edwin! – nyekeregte a kurva.

- Régen én is… Sajnos – motyogta a vadász.

Kihúzta a karót, hogy ismét beledöffe, hogy szenvedjen a ribanc, de ekkor megjelent Natalja… 

Mr. Harrison lefagyott. Nem csodálom. Natalján egy földig érő fekete ruha volt, s a tekintete égetett. Lepillantott a barátnőjére, majd odament hozzá és ránk nézett. 

Látszott rajta, hogy valami olyat szólna be, amire mi nem igazán tudnánk mit mondani, de inkább hallgatott. Barátnője karját fogva elteleportált.

- Rohadt ribanc! Pedig már tényleg majd nem megöltem! – vágta a földhöz a karót Edwin.

- Nem gond – mosolyogtam rá kedvesen.

- Most mit mosolyogsz?

- Tényleg meg tudta volna tenni?! Ez… Tudja mit? Csillapodjon le a Natalja ügy és ismét segítünk megölni Katherine-t, ha továbbra is a városban lesz. Rendben? – tartottam ki a kezem.

- Rendben – mosolygott ő is és kezet fogtunk.

Jasper szemszöge:

Április 18.-án hétfőn ültünk a folyosón Alice-szel, amikor Natalja egy lappal a kezében, fenekét rázva vágtázott fel a lépcsőn, amit Henry Holmes szemrebbenés nélkül nézett végig.

- Most komolyan? – nyilvánult meg Alice hirtelen.

- Sziasztok! – köszönt ránk.

- ’Reggelt! – köszöntem vissza.

Alice viszont nem válaszolt, csak még mindig grimaszolt.

- Most miért? Attól, hogy banya, még jó a segge! – vigyorgott Holmes.

- Felesleges fantáziálnia, ha úgy is kinyírja – tettem hozzá.

- És undorító. Legalább ne a suliban… - grimaszolt Al.

- Fogadd el baba, hogy pasiból vagyok. Na meg, ha úgy is megölöm, miért ne élvezzem, az utolsó perceit? – vigyorgott, majd hirtelen a mosoly lefagyott az arcáról.

- Próbálkozni szabad – vigyorgott a megjelenő Natalja.

- Halott leszel, ba… - sípolta ki a csengő.

- Tudom én azt! – önelégült vigyora rémisztő volt – De vajon örökre?

- Még jó hogy! – ugrott meg Alice.

- Mit is vársz, te banya?! – kérdeztem.

- Tudjuk mi azt, ugye Henrykém? – mosolygott bájosan a banya.

- Takarodj a pokolra, te rohadt szuka! – emelte meg a hangját Henry.

- Vigyél el! – lépett hozzá közelebb Nati. Fúúj… Én azt nem nézném meg…

- Már tartásod sincs Nat? – jelent meg könyvekkel a kezében Liza. Oh, a megváltó.

- Kéne, hogy legyen?

- Hát nem ártana - torpant meg hirtelen Liza. - Bár igaz is, hogy a ribancoknak sosincs... - tette hozzá halkabban, szélesen mosolyogva.

 Natalja erre a fejét hátravágva nevetett fel, de utána már alkalma se volt reagálni, mivel rikácsolva jelent meg Carmen.  

~*~

Aznap este Alice az ablakban állt a függönyt résnyire elhúzva.

- Még mindig aggódsz? – kérdeztem meg szerelmem.

- Nem tudom, mit higgyek. Most, hogy itt van Sophie, megmutatkozott Henry embersége…, de ha el fogja veszíteni, megint egy barom állat lesz, és könnyű szerrel végezhet Violet-tel… - grimaszoltam. – Nem teheti meg!

- Nem fogja! – csókolgattam a nyakát.

- Hm…, mit csinálsz? – húzta be a nyakát.

- Ideje már, hogy magunkkal is foglalkozzunk egy kicsit – csókolgattam őt ismét.

- Szeretlek – sóhajtotta, s megfordulva egy hosszú szerelmes csókot adott. 

- Nem akarlak elveszíteni! – pihegte az ajkamra. Elmosolyodtam.

- Bizonyítsd!

Alice összehúzta szép szemeit ici-picire, majd az ágyra lökött. Felém magasodott és ismét megcsókolt. Lekapta a pólómat, majd lágyan felnevetett, amikor ő került alulra.

- Ejnye, Alice! – mosolyogtam.

- Mi az? Ez nem megfelelő bizonyíték?

- De. Tökéletes –csókoltam meg őt.

- Ajánlom is – mosolygott kacéran, majd megszabadultunk a ruháinktól és… Azt hiszem, ezt már nem kell részleteznem. ;)

Szándékosan nincs dátum. Ez már Violet része. Számomra ez csak egy kis betekintő. :)

Alice szemszöge:

A harc napján egyszerűen készen voltam. Még mielőtt elment volna Violet, beszéltem vele telefonon, hogy nyugodjak meg. Vagyis. Egymást nyugtattuk. :) De… A látomásom nem hagyott nyugodni, s folyton magam előtt láttam azt a képkockát, amikor Holmes azzal a mandragórás injekcióval nyakon szúrja Violet-et, hogy Sophie-val élhessen tovább örökké.  

- Ne aggódj már! – hallottam meg Jasper hangját magam mellől.

- De ha tényleg nincs emberiség abban a baromban… - kezdtem.

- De ha meg van, feleslegesen aggódsz, még mindig – kezdte csókolgatni a nyakam. Felsóhajtottam az élvezettől, viszont ő egyszer csak elhajolt tőlem.

- Na menj! – küldött el.

- Hm? – néztem rá.

- Menjél. Nem tartalak vissza!

- Köszönöm! – csókoltam meg.

Magamra kapva pár ruhát futottam Liza házához. Jessica nyitott ajtót.

- Szia! – ölelt meg hirtelen – Liza a nappaliba van! Gyere csak be!

- Szia, köszi! – öleltem vissza, majd beléptem a nappaliba.

- Szia, Alice – ölelt meg ő is. – Gyere beljebb.

- Gyere te! – biccentettem a fejem.

- Mi a gond? Mondhatod Jessica előtt is.

- A látomásom nem változott meg… Kérlek Liza, gyere velem, hogy legalább az utolsó pillanatban meg tudjuk akadályozni Holmes-t, ha ki akarja nyírni Violet-et.

- De kicsim… - kezdte Elizabeth.

- Figyelj, ha te nem jössz, megyek egyedül… De ha Henry hozzá mer érni Viol-hoz én tuti megölöm!

- Két percet kérek! – állt fel a fotelről Liza és eltűnt a szobájában.

- Ennyire nem bízol Holmes-ban? – kérdezte hirtelen Jess.

- Van rá nekem bármi okom?

- Edwin-nek is adtál új esélyt.

- Ő más. Ő már bizonyított!

- És Henry? Ő nem? Az első adandó alkalommal, amikor Violet felment a házába megölhette volna, de nem tette.

- Mert kell neki, hogy megölje Natit! Utána meg már végezhet vele és én ezt akarom megakadályozni. Érted már?

Jessica bólintott.

- Mehetünk – lépett be a szobába Eliza – Megtanultam két varázsigét is a biztonság kedvéért.

- Rendben – bólintottam, s elindultam a kijárat felé.

- Én akkor itt leszek, és várlak titeket – mosolygott Jessica – Vigyázzatok magatokra!

- Igenis anyu! – nyelvet öltve fordultunk Lizával egyszerre Jess felé.

Majd viccet félretéve Liza kipityegtette a kocsiját, majd amíg tudtunk kocsival, utána pedig az erdő szélétől gyalog futva érkeztünk meg a harc színhelyére…

Egy fejezet és jön a 2. könyv zárófejezete. Gondoltátok volna? o.O

Nekem is hihetetlen, hogy lezárul még egy könyv :(

Komi határ 3 !

Puszi: Alice