13. Fejezet ~ Válaszút előtt állva

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Hőseink, amikor visszaértek az idő is visszafordult.
Azután viszont, természetesen rohan is tovább.
Edwin próbálja Alice-éket a szövetségébe fogadni.
Henry pedig... megőrült!

~ A szünet miatt pedig fogadjátok szeretettel a szereplők videót! ;)

Puszi: Alice & Violet 

Jasper szemszöge:

Amikor hazaértünk, Alice egyből be is huppant az ágyba.

- Milyen nap van? – dünnyögte.

- Szerintem a párna erre nem ad választ – mosolyogtam, mire ő rám öltötte a nyelvét. – Amúgy péntek – pillantottam gyorsban a naptárra.

- Akkor ez most olyan, mint ha el se tűntünk volna? – pislogott fel rám szerelmem.

- Esetleg pár órára – vontam meg a vállam, majd mellé bújtam.

- Szó mi szó, eléggé elfáradtam.

- Elhiszem. De mégis mi volt az oka, hogy kimentél Nataljához?

- Cynthia. Azt mondta, hogy ott van vele. És a hangját is hallottam – könnyezett meg szerelmem.

- De nem volt ott. Ugye?

- Nem. Nem volt ott. De esküszöm, hogy az ő hangját hallottam.

- Biztos annak a banyának volt az egyik trükkje.

- Lehet – tette Alice buksiját a mellkasomra. – De annyira hiányzik. És tudta… Tudta, hogy ha őt használja csalinak, akkor félredobva mindent ott leszek. De elmondanád azt, hogy Holmes hogy került oda? Mármint az erdőbe.

- Elizabeth felhívta őket.

- Tudta, hogy ha Natalja veszít, akkor megtámadja a leggyengébb láncszemet, aki Sophie.

- Igen – sóhajtottam. – Nehéz szívvel tette meg, de ezt látta a legkönnyebb megoldásnak.

- Értem.

~*~

Hétfőn amíg a csajok tracspartiját hallgattam az első emeleten, megláttam, amint Edwin Harrison közeledik felénk.

- Lányok! Látogatónk érkezett… - mondtam halkan.
- És békével jött - tartotta maga elé Edwin a kezeit.
- De valamit akar... - húzta össze Alice  a szemeit - De már mondtam, hogy nem kérünk ebből az egészből. 

- Ööö… Én azt hiszem, megyek – szólalt meg Violet. – Mama vár és még az edzésre is vissza kéne érnem – mondta boszi, majd gyorsba megölelte Alice-t meg engem – Sziasztok! Viszlát!

- Szia! – köszöntünk egyszerre Alice-szel.

- Azt hiszem, követjük a példáját! – húzott maga után Alice.

- Alice! – fogta meg szerelmem karját Edwin. – Értsétek már meg, hogy szükségem van rátok! Végezni akarok Katherine-nel – szavai határozottak voltak, teljes ellentétben az érzéseivel.

- Akkor miért érez kétséget e felől? – kérdeztem rá hirtelen. Alice megtorpant Edwin pedig szúrósan nézett rám. – Miért érez bűntudatot? Miért ilyen bizonytalan?

- Ez most itt nem lényeg! – vágott vissza ingerülten a vadász. – Kérlek, csak hallgassatok meg. Legalább egyszer. Mondjuk ma délután?

- Én gyógytesis vagyok. Ma nem jó – felelte Alice.

- És ha egyszer…?

- Nem. Nem fogom kihagyni a gyógytesit!

- És holnap?

- Holnap… Holnap? Mikor és hol? – tette karba a kezeit szerelmem.

- Hogy? – kérdeztem rá.

- Tudom, mit csinálok!

- Két óra. Itt a suli előtt? – kérdezte Edwin.

- Hány óránk lesz? – nézett rám szerelmem.

- Hat – vágtam rá hirtelen.

- Rendben. Két óra. Tökéletes – bólintott Alice.

- Akkor holnap – biccentett a vadász – Sziasztok!

- Viszlát! – köszöntünk el egyszerre és hazamentünk.

~*~

Kedden délután találkoztunk Mr. Harrison-nal. Elvitt minket egy érdekes pincébe, amivel Alice-nek kapcsolatban támadt egy nagyon szörnyű érzése.

- Nyomasztó egy hely! – nyilvánult meg Alice, Edwin szónoklata kellős közepén.

- Nem is akármiért – mosolygott elégedetten a vadász – Ugyanis pont most akartam mondani, hogy ez lenne az a pince, ahova nektek valami úton-módon le kéne csalni Katherine-t, hogy végezzek vele.

- Edwin! Te vagy itt? – hallatszódott egy ismerős hang.

- Nem, Henry! A mumus! – vágott vissza mosolyogva.

- Heh, jól van. Én csak nem akarom, hogy bárki – és ekkor ért le a lépcsőn Holmes – tudjon erről a helyről. Harrison, ők mit keresnek itt? – váltott hangszínt a boszorkányvadász.

- Tanulmányozzák a helyet – vonta meg a vállát Harrison.

- Csak nem ide akarod hozni Katy-baby-t? – vigyorgott Henry. Szóval tényleg volt köztük valami… És ezt nem csak a becenévből szedtem ki, hanem abból is, hogy a vámpírvadász majdnem szétrobbant a méregtől. – Ugyanis remélem, nem mára kell, mert ma nekem van rá szükségem…

- És mikor?

- Úgy egy óra múlva…

- Küldetés?

- Kivégzés! – vigyorgott Holmes.

- Natalja?

- Nem, de egy majdnem olyan erős boszorkány…

- Ugye nem Violet? – kapta fel egyből a fejét Alice.

- Nem. Őt nem bántom… - vonta meg a vállát Holmes.

Alice nagyot nyelt és kifújta magát.

- Basszus! – kapott hirtelen a fejéhez szerelmem. – Ez az a pince, ahol maga megölte Jessicát! – mutatott Alice a boszorkányvadászra. Egyszerre volt dühös és félt is. – Azt hiszem, mi itt mára végeztünk! Viszlát! – köszönt el Alice és maga után húzva, vámpírgyorsasággal rohantunk haza.

Alice szemszöge:

Körülbelül, úgy fél óra telt el, amikor szinte villámcsapásként ért a felismerés. Holmes nagyon ki van borulva Elizabeth-re. Szinte képes lenne… Megölni…

- Úristen! – kaptam a szívemhez.

- Mi a baj kicsim? – kérdezte aggódva Jasper.

- Az, hogy… - hadartam el – Henry.

- Mert…?

- Ugyebár teljesen ki van borulva Lizára és szinte képes lenne megölni. Mi van, ha ma őt akarja kinyírni? – kérdeztem zaklatottan. – Figyu szívem, te maradj itthon, én jövök vissza hamar. Szeretlek – nyomtam neki gyorsba egy csókot majd elvágtattam Elizabeth-hez.

Gyorsban elfutottan Lizhez. Pont kopogni akartam, amikor meghallottam a hangját.

- Nyitva van!

Bementem és felvágtattam az emeletre.

- Gyere csak be! – mondta, amikor pont az ajtó elé értem. – Szia – köszönt, amikor benyitottam.

- Szió – mosolyogtam – Készülsz valahová? – kérdeztem kicsit rémülten.

- Aham – bólintott – De, ha baj van, akkor maradok. Jól vagytok? – kezdett az aggódásba.

- Mi jól. De te hova készülsz?

- Henry-vel találkozok. Beszéltem vele tegnap. Bocsánatot kért és ma találkozni akar velem. Megbeszélni a dolgokat. Hát belementem. Fél óra múlva találkozok vele.

- Liza – fogtam le a kezét – Kérlek, ne menj el!

- Miért, mi a baj? – ült ki az ő arcára is aggodalom.

- Egy fél órája találkoztam Edwin-nel… Elmentünk abba a pincében, ahol Jessica meghalt. Majd megjelent Holmes, hogy neki egy óra múlva kell a pince, mert kivégzés lesz ott.

- Nem hinném, hogy a mai napról beszélt volna – hallatszódott egy másik szobából a hang. – A dolgozóban vagyok! – rakta hozzá.

- De ígérd meg, hogy vigyázol magadra – álltam a falhoz.

- Nem lesz baj kicsim – ölelt magához. – Holnap meg nagyit idézünk, rendben?

- Ööö – felpislogtam rá – Köszönöm.

- Ugyan nincs mit. Na nyomás tanulni! – mosolygott.

Végül is úgy tettem, ahogy mondott. Tanulgattunk Jasper-rel és pihengettünk. Ő viszont egy óra múlva elment vadászni nekem pedig egy szörnyű látomásom lett.

„- Elizabeth, te hallod ezt? – kérdezte Holmes.

- Mit kéne hallanom? – csodálkozott Liza.

- Ezt a keserves hangot. A pincéből jön. Lerohanok és meglesem – mondta azzal huss, eltűnt. – Ááá! – hallatszódott a kiáltása.

- Henry, jól vagy? – kérdezte Liza, majd mivel a vadász nem válaszolt, Elizabeth lerohant. – Henry?! – nézett körül csodálkozva.

- Szia Liza! – mosolygott rá egy mandragórás injekcióval a kezében – Viszlát Liza!

Azzal beledöfte Elizabeth-be. Liza egy fájdalmasat sikítva hullott a földre, mivel a boszi nem tudott telekinetikus erővel védekezni.”

"Nem kellett volna elengednem!" - eredtek meg a könnyeim, majd útnak indultam. Vissza a pincébe nem éppen rózsás hangulatomban.

- Mit művel maga rohadék? – kérdeztem, amikor láttam, hogy Henry nagy erőfeszítéssel vonszolja Elizabeth-et valami kínzópad szerűség felé.
- Elégtételt veszek a menyasszonyom haláláért! - kiabálta. - És most tűnj innen!
- Maga elmebeteg rohadék, engedje el őt! - eredtek el a könnyeim és el akartam lökni őt, de a telekinézis nem használt. - Maga szemétláda - rogytam le a földre.
- Alice... menj innen... - nyögte Liza hulla kábán, miközben Holmes kibilincselte őt a falhoz.
- Én hallgatnék rá - fordult felém Henry, egy újabb injekciót előhúzva a zsebéből.
- Talán a telekinézis nem működik... De még vámpír vagyok! - csillogtak a szemeimben a méreg szikrái.
Több se kellett, ahogy kimondtam Holmes nyakára vetettem magam. Elkábítottam és egy nagy taslival neki vágtam a falnak. A számat letöröltem és odafordultam a boszihoz. A bilincset kitéptem a falból.
- Liza, jól vagy? - emeltem fel a fejét.

- Voltam már jobban - nyöszörögte. – Mi lesz vele? – mutatott Holmes-ra.

- Nem tudom, de ez most jól esett.

- Na várj – kúszott közelebb Liza Henry-hez.

- Te nekem, nehogy varázsolni merj!

Persze a falhoz beszéltem. Mint később megtudtam Liza kitörölte az emlékeiből, hogy én voltam, és azt varázsolta a tudatába, hogy Katherine támadta meg őt.

- Hiába. A naivitás és a makacsság öröklődő – ráztam meg a fejem viccesen.

- Hehe – mosolygott Elizabeth. – Induljunk haza! – mondta, de ahogy felállt szinte a nyakamba borult. – A mandragóra elvette az egyensúlyérzetem – nyöszörögte.

- Akkor, hazaviszlek – jelentettem ki, majd ölbe kaptam és vámpírgyorsaságomnak köszönhetőn sec-perc alatt Liza házánál voltunk. Az ajtó előtt éppen ott állt Cole Turner.

- Édes Istenem, Elizabeth! – termett előttem. Lizát leállítottam a földre.

- Cole – suttogta elhalóan, majd beleszédült szerelme karjaiba.

- Mi történt vele? – kérdezte rémülten a fickó.

- Henry Holmes. Mandragórás injekciót döfött Elizabeth-be.

- Az a rohadék… - sziszegte. – Alice, megtennéd, hogy kiveszed a kulcsot a zsebemből és kinyitod az ajtót? – kérdezte kedvesebb hangszínbe váltva.

- Persze – mosolyogtam. Kivettem a kulcsot bementünk az ajtón, Cole pedig felvitte szerelmét az emeletre. Lefektette az ágyba, én pedig megvártam őt a konyhában.

- Köszönöm, hogy hazahoztad – támaszkodott az ajtófélfának.

- Ugyan ez a legkevesebb – mosolyogtam halványan, s a szemeim könnybe lábadtak. – Visszajöhetnék később? – kérdeztem meg félénken.

- El akarsz menni? – kérdezte Cole hirtelen.

- Lizának pihenésre lesz szüksége, viszont két-három óra múlva fel kéne ébreszteni és erőnövelő teát adni neki, hogy erőre kapjon holnapra.

- Igaz úgy se tudnám megállítani, hogy ne menjen dolgozni.

- Ő már csak ilyen.

- Kis lelkiismeretes – mosolygott.

- Az – mosolyogtam én is. – Na akkor megyek, majd még nyolc előtt akkor benézek.

- Rendben, szia – kísért az ajtóig.

- Viszlát – intettem.

- Héj Alice! – állított meg. Megfordultam. – Tegeződünk! Ugye emlékszel?

- Ja persze… Csak még szokom. Szia! – suhantam el a fák között.

Nyolc óra volt, amikor visszaértem Elizabeth-ékhez. Cole felébresztette szerelmét, adott neki forró teát, én pedig megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Így is lett, hiszen másnap Liza már a suliban volt, amikor Jasper-rel beértünk a suliba.

Amikor megláttuk Ms. Miller-t, Jasper-rel egyből oda is mentünk hozzá.

- Tanárnő! – kiáltottam utána.

- Alice, Jasper?! – fordult meg, majd kicsit megimbolygott.

Én viszont, telekinetikus erőmet használva, nem hagytam, hogy Liza elzúgjon.

- Jól vagy? – kérdeztem halkabban.

- Kicsit fáj a fejem, meg az oldalamnak az a része, ahol Holmes megszúrt, de jól vagyok – felelte fájdalmas mosollyal a boszi.

- Nem kellett volna kicsit otthon maradnod és pihenned? – kérdezte Jasper aggódva.

- Nem. Tényleg jól vagyok. Voltam már rosszabb helyzetben. Áuh –nyúlt hirtelen az oldalához.

- Nagyon fáj? – kérdeztem.

- Kicsit – bólintott. – Na megyek teázni, ti pedig menjetek be a terembe, Violet már lehet, hogy vár titeket. Nyomás! – mutatott az ajtó felé.

- Rendben tanárnő! – mosolyogtunk és bementünk a terembe.

~*~

Csütörtök. Már jóval becsengő után, töri előtt ültünk Violet-tel a folyosón, amikor Elizabeth is feljött a lépcsőn. Mázlista nincs órája! Halványan rámosolyogtam, ő pedig vissza. Majd Violet felé fordultam, de hirtelen lett egy látomásom, amiben Liza elájul, ezért fel is pattantam.

- Violet, Liza mindjárt elájul, gyere gyorsan és kapd el a magnót – mondtam neki.

- Hooogy??? – kérdezett csak ennyit, de elindult utánam.

- Elizabeth! – kiáltottam utána.

Eliza lassan fordult meg, s már a magnó csúszott is ki a kezéből, amit Violet ügyesen kapott el én pedig az éppen elájuló Liza fejét fogtam meg, s úgy engedtem le a földre.

- Elizabeth – pánikoltam – Úristen – sóhajtottam.

- Jesszus. Gyógyítok rajta – rakta le a földre a magnót Viol.

- Ne! – ráztam meg a fejem. – Tele van a szervezete mandragórával.

Ujjaim Elizabeth nyakára raktam.

- A pulzusa gyenge – nyeltem egyet – De nem akarom, hogy varázslattal kontárkodjunk bele… Főleg, mivel tele van mandragórával… Az neked is fáj…

Violet is leguggolt mellém.

- Hát ti, miért is nem vagytok órán? Gyertek csak azonnal be! – jelent meg Holmes.

- És hagyjuk itt Lizát mi? – tekintetemmel gyilkoltam.

- Szóljatok valamelyik kollégának, majd ők elintézik.

Annyira ridegen mondta, hogy szinte érződött benne a győztes hangnem.

- Biztos, hogy nem! – kiáltottam rá – Maga volt ugye? Hogy lehet ennyire elmebeteg, hogy már másodjára akarja kinyírni?
- Mi van? - értetlenkedett barátnőm, aki rám, majd Holmes-ra nézett. Végül csak azért is Liza homlokára tette a kezeit, és minden bizonnyal gyógyítani kezdte.
- Nem titok, hogy bosszút akartam állni a halott menyasszonyomért... - lépett hozzánk közelebb az a barom.
- Hogyan? - csattant fel dühösen Violet. - Hogy volt erre képes? Sophia vesztét Natalja okozta, ezen már átrágtuk magunkat! - kiabálta dühösen.
- De ha Elizabeth nem játszik varázs-rendészetet, most is élne!
- Ez nem igaz! - szóltam közbe. - Natalja elvette volna az erejét, és ugyanúgy meghalt volna. A menyasszonya sorsa meg volt pecsételve, értse meg!
- Te... - morogta dühösen Henry, és megindult felém. Már épp elterveztem, hogyan fogom kinyírni, amikor Violet közénk pattant. Holmes megtorpant, és pár pillanatig farkasszemet néztek.
 Majd püff. A vadász feje majd elszállt barátnőm pofonjától. Ezek mindig úgy tetszenek! :D
- Hogy tehette? - kérdezte fájdalmasan a tűzboszi. - Én megmondtam, hogy maga mellett állok, és már csak Sophia miatt is segítek Nataljával végezni, erre maga hátulról mellbe döf? - kérdezte dühösen. - És megtámadja a nagynéném?
- Tulajdonképpen már nem vagyunk egy csapat, cica - vonta meg a vállát a vadász, arcán dörzsölgetve a pofon helyét. - Azért is vetettem véget a mi kis szövetségünknek, mert szövetségeseket nem támadok hátba. - Tessék? Miről beszél ez? A szövetségük tudomásom szerint nagyon is él! - Viszont készültem megtámadni a drága nagynénikédet, ezért gondoltam, hogy legyen vége a mi kapcsolatunknak. Ami pedig Natalját illeti... Már nincs erőm őt üldözni...
 Violet pár pillanatig szótlanul állt.
- Akkor menjen a pokolba... - sziszegte indulatokkal fűtötten, majd visszafordult Lizához, aki épp ébredezni kezdett. Könnyezve ölelte őt meg, azt suttogva, hogy sajnálom...
- Jól hallotta. Inkább takarodjon be a terembe! – és egy elegáns kézmozdulattal az ajtónak löktem, majd visszarohantam a lányokhoz.  
- Sss - csitította Elizabeth Violet-et.
- Jól vagy Liz? - kérdeztem, megérintve a kezét.
- Jól igen - mosolygott erőtlenül a szélboszi. - Köszönöm - hálálkodott az unokahúgának, majd rám nézett. - És neked is, drágám - ölelt magához.
- Nincs mit - mosolyogtam és megöleltem. - Ugye nem akarsz ilyen erőtlenül kocsiba ülni? - kérdeztem hirtelen hátrahőkölve.
- Majd felhívom Cole-t - sóhajtotta.

- Leszedné tanárnő a fejünket, ha kihagynánk a töri órát? – kérdeztem egy ravasz, halvány mosollyal, valamilyen szinten téma terelés szempontjából.
- Cseppet sem - mosolygott ránk.

- Köszönjük. És, hogy van a másik sebed? – kérdeztem.

- Jól… jobban – sóhajtotta, majd kicsit felhajtotta a pólóját. – Tudom. Eléggé csúnya seb. A kifolyt mandragóra lemarta a bőröm.

- De, de, de, ez nem volt ilyen ronda… - néztem rá hirtelen. – Nem, nem kérsz inkább egy kicsit a véremből?

- Nem, Alice. Köszönöm, de ezt vissza kell utasítanom – rázta meg a fejét.
- És ez pontosan hogy keletkezett? - kérdezte Violet, bár gondolom sejtette a választ.
 Sóhajtottam egyet, majd mindent elmeséltem...
- De mielőtt elájulnál, tudd, hogy szívós vagyok, és te is látod, hogy nincs semmi bajom! - dőlt az oszlopnak Liza. Ugyanis leültünk a folyosón a padra.
 Barátnőm teljesen úgy festett, mint aki menten berobban a terembe, és az osztály szeme láttára, a tanári asztalon végzi ki Henry Holmes-t.
 Végül nem így tett. Irigylem az önkontrollját.
- Dehogyis nincs! - nézett rá Viol Lizára, majd minden ellenkezés ellenére begyógyította a sebét.
- De nem kellett volna... - ölelgette őt a szélboszi.
- Tévedsz - simogatta meg a hátát az unokahúga, majd egyik ujjával letörölte a vért, ami az orrából jött.
- Ezt meg kell hálálnom valahogy - töprengett Eliza - Meg is van. Gyertek át ma hozzám, persze csak is tanulás után! - emelte fel a mutatóujját az osztályfőnök.
- Én benne vagyok! - mosolyogtam - Viol? - néztem a barátnőmre.
- Naná - mosolygott.

~*~

Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam Elenát. Persze később jöttem rá, hogy ez valójában Katherine. Vigyorogva vágtatott be mellém.

- Hali, tündérbaba – köszönt.

- Katy-baby! – tettem fel én is egy kis önelégült vigyort.

- Szóval tudod – húzta össze a szemét.

- Hát, ha arról van szó, hogy régen kavartál Edwin Harrison-nal és ez volt a beceneved, akkor igen.
- Nem csodálom, hogy ezzel dicsekszik a vénember - vonta meg a vállát. - Büszke lehet az emlékre.

- Ő nem mondott erről semmit – vontam meg én is a vállam. Szemei kikerekedtek. Élveztem, hogy fogalma sincs, miről beszélek. – Most pedig megjátszod a rideg ribancot, aki sose szerette őt. Viszont, azt is tudom, hogy ez csak színjáték.

- Mi vagy te? Szerelmi tanácsadó? – gyökerezett le Katherine lába. Kezeit csípőre tette és a szemeivel ölni készült. Hát kész. Most leplezte le magát…

- Nem igazán, de úgy látom, jó lennék annak – vigyorogtam, de hamar komoly arckifejezés ült az arcomra, s tovább lépkedtem. Katherine pedig a nyomomban – Elmondanád, hogy mi a fenét keresel itt? – mutattam magam mellé.

- Csak gondoltam érdekel, hogy a szöszid megcsal a bosziddal.

- Szar terv –válaszoltam ridegen – Nem hiszek neked.

- De pont a suli előtt vannak és...

- És? Nevetgélnek?

- Igen.

- Barátok, baszd meg! Nem tudom, mire megy ki a játékod te ribanc, de jó lenne, ha lekopnál rólam és mindenkiről, aki kedves nekem, rendben?

- És Damon hova tartozik? – erre a kérdésre hirtelen megtorpantam.

- Barát – bólintottam pár másodperc néma csend után.

- Barát. Komolyan? Barát? Neked barát az, aki kihasználta a legjobb barátnőd?

- Pofa be, Katherine! – üvöltöttem le a fejét. – Damon őszintén megbánta. Megváltozott… Vagy én ismertem félre. Nem tudom, de már nem is érdekel. Rendes, normális és szerelmes… Nekem ennyi pont elég, ahhoz, hogy ne utáljam és meg tudjam neki bocsátani a tetteit.

- Csak nem estél bele te is? Megdöntött már? – kérdezte vigyorogva.

- Most már tényleg fogd be! – nyomtam a falnak a torkánál. – Nem döntött meg egyszer sem.

- De szeretnéd mi?

- A legkevésbé se!

- Szóval még mindig utálod?

Szorításom, akaratom ellenére is meggyengült, szóval most ő nyomott a falnak.

- Jó lenne, baba, ha hamar megtanulnád. Velem ne packázz, mert még megszerzek magamnak valakit, akinek az elvesztése igen fájdalmas lesz neked… - vigyorgott, majd a torkomat jobban megszorította, s amikor elengedte én a földre rogytam. – Még találkozunk Alice! – vigyorgott és eltűnt. Eltűnt az épületből. Én még mindig a torkom fogtam, s csak egy helyben kuporogtam.

- Alice – jelent meg hirtelen Edwin, s őszintén aggódva, gyors léptekkel közelített felém – Mi történt? Jól vagy?

- Miért? Érdekli az magát? – kérdeztem nagyokat lélegezve.

- Nem lenne jó, ha meghalnál itt nekem.

Kitartotta a kezét. Én párat pislogtam, de engedtem neki, hogy segítsen felállni.

- Miért? – kérdeztem, amikor már megtaláltam az egyensúlyom.

- Alice én nem szoktam könyörögni. Főleg nem egy vámpírnak. És életemben talán nem vártam ennyit egy válaszra, mint most a tiedre – kezdett mesélésbe a vadász. – De meg kell, hogy értsd. Szükségem van rátok, hogy eltegyem láb alól Katherine-t –tette a kezét a vállamra – Segítettek akkor kinyírni? Csatlakoztok hozzám? Összefogtok velem?