4. fejezet ~ Váratlan fordulatok

Sziasztok!
Kész a 4. fejezet is. :)
Mert a különös új dolgok váratlan fordulatokat hoznak maguk után... de még milyeneket...
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

A szünet utolsó estéjén a hallban ültünk Stefannal, és próbáltunk valami értelmes okot keresni arra, hogy mi ette haza azt a ribanc Katherine-t.
- Nem tudom – sóhajtotta az öcskös.
- Eddig már én is eljutottam – vigyorogtam rá.
- Úgy értem, tényleg semmi értelme. Ez a város hemzseg a vadászoktól. Még nekünk is rizikós itt lenni.
- Mégis itt vagyunk – csaptam a combomra. – Mindenkinek van valami oka.
Hirtelen mély csend ereszkedett ránk, amit végül megtört egy ismerős, női hang.
- Kíváncsi lennék a tiédre...
 Egyszerre kaptuk fel a fejünket Stefannal, és néztünk az ajtó irányába, aminek nekitámaszkodott Elena 2.
- Ó, egek – sóhajtottam. – Vigyázz Stefan, elszabadult az őrült exünk.
- Örülök, hogy másfél évszázad csiszolt a humorodon, Damon – lökte el magát a faltól Katherine, felénk tipegve. – És ahogy látom, sok egyéb máson is... most szexibb vagy...
- Fejezd be – morogta Stefan.
- Jaj, ne légy féltékeny... – libegett oda hozzá is Kat. – Mindig is te voltál a kedvencem... – pf.
- Mi a francot keresel itt? – tettem fel egy egymilliós kérdést.
- Hm, érdekes... én is megkérdezhetném ugyanezt. A gyűrűcskéd már megvan.
- Honnan tudsz róla? – támadtam le rögtön.
- Sok mindenről tudok, Damon... ez alatt értsd azt, hogy mindenről. – Majd az öcsimre nézett. – Elenáról is...
- Mit akarsz tőlünk? – dühödött be Stefan, nekivágva Katherine-t a falnak. Persze reménytelen kísérlet volt: a ribanc kicsavarta a kezét, és ha jól hallottam pár ujját is eltörte...
- Miért van az a benyomásotok, hogy ez a történet rólatok szól? – pimaszkodott. – Csupán már hiányzott a hazai légkör... a vendégszeretet... – vigyorodott el.
- Itt halálra unnád magad – szellemeskedtem.
- Biztos ez? Te is maradtál, pedig mindenki gyűlöl... vagy még mindig tepersz a boszi után? – Na, itt már bennem is felment a pumpa. Kikaptam magam alól a székem és hozzávágtam, de persze elugrott előle...
- Őt hagyd békén, vagy kapsz egy karót a szívedbe! – morogtam rá.
- Ezt meghívásnak tekintem.
- Tűnj innen! – kiabált rá Stefan.
- Csak mert te kéred, édes... – dobott neki egy csókot Katherine, majd már csak a becsukódó ajtót láttam belőle.
- Cseszhetjük – huppantam le a kanapéra.

Violet szemszöge:

A tükör előtt állva, a hajamat felgumizva alvás előtt, összegeztem magamban a szünet élményeit.
Caroline-t elgázolták, Katherine Pierce is visszatért a városba, és gazdagabbak lettünk egy fekete boszorkánnyal. Ha lehetséges, az utóbbitól jobban félek, mint Katherine-től. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg gyilkosságról számoltak be a hírek. Rejtélyes állattámadásokról... vajon James tért vissza? Nagyon reménykedek egy „nem” válaszban.

Másnap, január 3-án megkezdődött az iskola. Már reggel tudtam, hogy valamiért ez a nap különleges lesz. Tudniillik: reggel fekete eső esett. A fészkes fene jött rám, amikor megláttam. Aztán a rádió bemondta, hogy túl sok korom került a levegőbe, és biztosan csak azért. Aha, hihető is lett volna, ha az ajtón kilépve nem marta volna savként végig a kezem az eső.
- Hogy az a jó...! – ugrottam vissza a verandára. A szomszéd Mary néni hatalmas szemekkel bámult rám. Hát neki könnyű volt, nem őt égette meg a víz.
 A karomra szorítottam a kezem, és beljebb húzódtam, hogy ne lássa senki, ahogy meggyógyítom a sebet... Visszaszaladtam az esernyőért, és nagyon reméltem, hogy annak már nem lesz baja. Végül is nem lett, és beértem a suliba.
 Németen fontos, elképesztő felfedezést tettünk Alice-szel. Caroline-ból... vámpír lett...
- Katherine volt, ugye? – támadta le barátnőm a szöszit az udvaron.
- Igen... – felelte. De hát hogyan??!
- De jól vagy? – aggodalmaskodtam. Holott a válasz nyilvánvaló volt: nincs.
 Kicsit kellemetlen is volt, amikor Carol éhesen megközelített... de szegénynek még minden annyira új és félelmetes lehet. A vámpírok világában minden élesebb...
- Majd mi segítünk az átvészelésben – ölelte meg Alice a szöszit. Titkon én is ebben reménykedtem...

***

Mire feleszméltünk, már csütörtök volt. Óh, ha mindig ilyen gyorsan telnének a napok, könnyebb lenne kihúzni a tavaszi szünetig...
- Szia Caroline! – köszöntem szöszi barátnőmnek az aulában.
- Hali! – intett vissza nekem, majd ahogy közelebb lépett és megölelt, észrevettem a vért a pólóján.
- Te jó ég! – rántottam be őt hirtelen a mosdóba. – A reggeli nyuszik maradékai nem az iskolába valók! – mosolyodtam el. – Még a végén valaki azt hiszi, megsérültél.
- Igaz, véletlen volt – sóhajtotta. Én csak elmosolyodtam, majd a kezébe nyomtam egy zsepit. Amikor elvette tőlem, véletlenül hozzám ért, és bevillant egy kép. Egy kép, ahogyan megöl egy férfit. És ugyanazt a pólót viselte, mint most...
 Ijedten rántottam el a kezem.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Nem nyuszi volt – hajtottam le a fejem. – a reggelid. Te megöltél valakit.
- Ó, el is felejtettem. Te vagy a boszi – forgatta meg a szemeit.
- Caroline, egész téli szünetben ártatlanok vérét ontottad! Nem hibáztatlak, elvégre egyedül voltál, csak magadra utalva egy teljesen új világban, de most ott van neked Alice, Jasper és Stefan is! Ezt be kell fejezned!
- Különben? – förmedt rám. – Egyáltalán kinek képzeled magad? Nekem nem fogod megmondani, mit ehetek és mit nem. Lehet, hogy a többség, akit ismersz, állatokból táplálkozik, de nem ez a vámpírok igazi természete. Lehet, hogy a természet védelmezője vagy, de nem akadályozhatsz meg abban, hogy azt tegyem, ami nekem természetes! – kiabált rám.
- Caroline, fogd vissza magad... – sziszegtem rá dühösen.
- Megint fenyegetőzünk? – lépett közelebb.
- Csak neked akarok jót... te csak egy fiatal lány vagy. Nem akarhatod ezt. Nem akarhatsz ölni...
- Vért akarok, Violet! – borult ki. – És egyre többet. Nem fogok leállni, még a te kedvedért sem! Lehet, hogy ez Damon-nél bejött, de engem nem hatnak meg a szemeid.
- Nem azt mondtam, hogy ne igyál vért, csak hogy ne ölj meg érte egy csomó embert! – hátráltam el.
- Ez a természetem. És ne is álmodj róla, hogy lehűtött vértasakokból fogok enni!
- Katherine manipulál így téged, vagy te magadtól vagy ilyen ribanc? – akadtam ki végleg. – Csak jót akarok. Sőt, mi mindnyájan, Caroline. Engedd meg, hogy segítsünk!
- Nincs rátok szükségem! – vágta bele a kukába a zsebkendőt, majd kiviharzott a mellékhelyiségből. Én még ledermedve álltam pár pillanatig, majd én is kiléptem az ajtón, és arrébb nekitámaszkodtam a falnak, lehunytam a szemeim és vettem egy mély levegőt. Mikor felnyitottam a szemeim, megpillantottam Holmes-t az aula túloldalában, ahogy engem kémlelt. Fújtam egyet, majd elindultam órára.
Töri előtt bejött az osztályfőnök, hogy valami papírt kiragasszon nekünk a falra. Mikor elsuhant a padunk mellett, láttam, hogy Alice arcára hatalmas mosoly száguldott.
- Mi az? – kérdeztem furcsán.
- Öö.. csak... nem is tudom. Olyan természetes liliom illata van az ofőnek, nem? – Öööh.
- Nem tudom, nem szoktam szagolgatni – nevettem el magam.
- De komolyan. Mostanában tűnt fel. És olyan furcsa, van egy látomásom, ami olyan homályos, ködös... csak azt tudom, hogy kapcsolatban áll vele.
- Nem tudom, de ha jön még egy természetfeletti, lefejelem az asztalt!
- Hali csajok! – huppant be közénk Jasper. – Mizujs?
- Te győztél – koccintottam homlokom a padnak mosolyogva.

~*~

Túlélve a történelmet azzal a pöccsel már épp összepakoltam, hogy Alice-szel elszáguldjunk a könyvtárba, amikor hirtelen a fülem kettéállt.
- Violet! Maradj már itt pár percre, kérlek – kérte Henry elég komoly hangnemben.
- Nem tudok, sietek – kaptam fel a táskám. – Majd máskor.
- Csak egy perc – pakolta el ő is a cuccát. Fáradtan felsóhajtottam. Mit akar?
- Ugye nem maradsz? – bökött oldalba Alice.
- Nem, de nem akarok az osztály előtt veszekedni vele. Megoldom.
Barátnőm komolyan nézett rám, mire hozzátettem: nem lesz bajom. Ő megölelt, majd kiment a teremből. Örülök, hogy azért bízik bennem.
 Mikor az összes gyerek elpárolgott, én is megindultam az ajtó felé.
- Letelt az egy perc. Rohanok – vigyorogtam rá, de ő hirtelen elkapta a karom. Már úgy megedződtek a reflexeim, hogy elrántottam a vállam, őt meg nekilöktem a táblának és elszaladtam. Volna. De ez a mocsok soha nem adja fel.
- Kérlek, csak beszélni akarok veled! – fogott le a két vállamnál.
- Bármi is az, nem izgat! – löktem ismét el. – Csak hagyjon békén!
- Nem tehetem – mondta hirtelen. – Mert... szükségem van az... együttműködésedre... – halkult el a mondat végére, majd az ablakot kezdte bámulni.
- A mimre? – tettettem a hülyét. Ami kétségkívül jól ment. ^^
- Segítened kell. - Itt megfontoltam magamban, hogy vágjam-e szájba visszakézből, avagy sem. Az utóbbi győzött. Helyette viszont közelebb léptem hozzá, és pokoli dühösen, a szemeibe nézve kezdtem suttogni:
- El akart rabolni. Elütött a kocsijával, meg akart fojtani a tulajdon ágyamban, a saját párnámmal! – hangosodtam fel egy kicsit. – Lebuktatott az apám előtt, számtalanszor bántotta Alice-éket, és ó, tényleg, egy halom vadásszal akart kinyírni! – Rávicsorogtam. – Ezek után örüljön, hogy még nem égettem szénné, nemhogy még bármit is kérni merészeljen tőlem! Menjen a pokolba!
 És ekkor olyat mondott, hogy majdnem hátraestem.
- Sajnálom.
 Jó ég, mi ez? Egy új stratégia, hogy megölhessen?
- Nem érdekel – fordítottam oldalra a fejem iszonyat dühösen.
- Dehogynem – lépett közelebb. Nyomban hátraléptem. Nem, nem félelemből. Egyszerűen undorodok ettől a férfitól. Jobban gyűlölöm, mint Damont és Jamest összerakva. Azt hiszem... – Violet... – nézett rám, tökre elgyengülve. – Már bánok mindent. Kérlek...
 Felpillantottam rá. Zöld szemeiből sütött a bánat. Ejj, de jó színész vagy.
- Csak... maradjon távol tőlem... – sziszegtem.
- Nem tehetem – ismételte meg. – Szükségem van rád. Egy iszonyú erős és öreg feketeboszorkány jött a városba! – Itt hirtelen még az ütő is megállt bennem, úgy néztem fel rá. Tudja. Majd pont ő ne tudna róla.
- Ő a legújabb a listán, mi? Szóval most az ellenségem ellensége a barátom? – vontam fel a szemöldököm.
- Kérlek. Fogjunk össze.
- Nem! – hátráltam el egy újabb lépéssel. – Szó sem lehet róla! Nem segítek magának sem most, sem máskor!
- Fogalmad sincs, milyen veszélyes Natalja... – sóhajtotta.
- Így hívják...? – pillantottam rá lehiggadva egy csöppet. Orosz névnek hangzik.
Henry elmosolyodott.
- Volt már vele dolgom... még annak idején... – Hirtelen hosszasan maga elé meredt, teljesen transzba esett az emléktől. – Mindenki, akit ismersz és szeretsz, veszélyben van. Hatalmas veszélyben. Ha tényleg a természetet véded, ahogy azt annyira hangoztatod, akkor nem hagyhatod ezt annyiban! – emelte meg a hangját.
- Nem fogom. De magával nem vagyok hajlandó összefogni, szemétláda!
- Mindenért bocsánatot kérek. Bocsáss meg, kérlek... – nyúlt volna felém, azonban én elütöttem a kezét.
- Nem! Képtelen vagyok! – rontottam ki a teremből, a könnyeimmel küszködve. Mégis miért teszi ezt velem...?

Órák után Alice-ékkel még maradtunk egy kicsit, és leültünk az első emeleti folyosón egy padra.
- Brr, de hideg van – gömbölyödtem össze fázva.
- Ühüm – bólintott Alice. – De ez ne akadályozzon meg abban, hogy elmondd, mi nyomaszt, azóta, hogy beértél a suliba – vonta fel gyanúsan a szemöldökét. Hát igen, mindent észrevesz.
- Hol is kezdjem? – dőltem neki fáradtan az oszlopnak.
- A legelején? – mosolygott a tündérbaba. Még az én ajkam is kigörbült, pedig nem különösebben volt okunk a vigyorgásra. De ilyen Alice. A jókedvétől egyszerűen neked is az lesz.
- Oké... – sóhajtottam. – Caroline-nal nincs minden rendben.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy...?
- Nem igazán akar az állati vérre ráfanyalodni - néztem félre egyből.
- Azok után, hogy a téli szünetet szabályszerűen végiggyilkolta, ez nem meglepő - szólt hozzá a témához Jasper is.
- Pedig, amikor velünk volt, jól ment neki - pattant fel Alice, majd elkezdett előttünk jobbra-balra járkálni -, ésés... azt mondta, hogy nem fog többet embert ölni, meg hogy szól nekünk, ha nem bír magával... és a legszörnyűbb, hogy a látomásom ma reggelre szólt, amiben megtámad egy férfit, de hittem, hogy nem fogja megtenni... De végül is megtette, pedig én nem tudni akartam, hanem hinni. Hinni, hogy nem teszi meg, de mit is képzeltem? Ááá... - huppant le újra - De ugye téged nem bántott? - fogta meg egyből a karom.
- Azért annyira még nem vetkőzött ki önmagából... - mondtam halkan. - De fogalmam sincs, hogyan tovább. Katherine biztos ott van a háttérben. Még az is lehet, hogy Caroline által nyomoz le minket.
- Sziasztok, srácok! - jött fel a lépcsőn hirtelen Jeremy, majd amikor meglátta a gyászos arckifejezésünket, ijedt arccal jött közelebb. - Már megint Katherine szemétkedett?
- Nem, ő most visszamászott a háttérbe... - mondta Jasper.
- Az a rossz kurva, sok mindent nem tudunk még róla...  - motyogott Alice - Te hogy vagy? - mosolyodott el halványan.
- Élem a halandók unalmas életét - viszonozta a mosolyt Jer, majd ledobta a táskáját, és ő is leült közénk. Egészen pontosan mellém. - Te jól vagy? - kérdezte tőlem.
- Persze, miért ne lennék? - kérdeztem megszeppenve, picit mosolyogva.
- Csak aggódtam érted. Mindig belekerülsz valamibe, amibe nem kéne - húzott magához kedvesen, mire én belebokszoltam a mellkasába.
- Zavarunk? - vigyorgott Alice, mire én elpirultam zavaromban, és kibújtam Jeremy szorításából.
- Öm, szóval, még nem értem a panaszlistám végére - kanyarítottam vissza a témát a legelejére. - Holmes szövetségre akar velem lépni - forgattam meg a szemeim.
- Na jó, most jött el a perc, hogy bevágtázok és kinyírom a kétszínű rohadékot! - állt fel egyből barátnőm.
- Alice, csüccs - húzta vissza a szöszi a hiperaktív kis tündérbabáját, beleültetve az ölébe.
- Nyugi, elküldtem melegebb éghajlatra. Nem is tudom, mit képzelt... ezt a nagyképűséget már tanítani kéne! - dühöngtem. - De megtudtam, hogy a rivális boszit Nataljának hívják. Úgy látszik, Holmes sokat tud róla... például azt is mondta, hogy rettenetesen idős, erős és veszélyes. - Éljen, így sincs elég bajunk.
- Chh... vajon honnan tudhatja? - forgatta Alice a szemeit.
- Azt mondta volt vele dolga annak idején... - merengtem el. - Talán többet is megtudhatnék.
- Higgy nekem, ha te odamész, nem jössz vissza anélkül, hogy ne válnál a szövetségesévé... - fújt egyet Alice. - Főleg, mivel mégis csak vadász, és azért valljuk be, hogy nem hülye ő. Tuti nem mondana el neked semmit. - Majd elváltoztatta a hangját - "Mindent elmondok neked, amit tudni akarsz róla, csak csatlakozz hozzám!"
- Tudom. De eljátszhatnám, hogy segíteni fogok neki. A saját technikáját fordítanám ellene... - érveltem.
- Nem, felejtsd el! - szólt közbe Jeremy, mire meglepetten néztem rá. - Túl veszélyes. Nem teheted.
- Főleg mivel, He... - Alice hirtelen elhalkult. - Csókolom, tanárnő! - mosolygott. Mindannyian oldalra néztünk, és láttuk, hogy Elizabeth Miller ment a tanári felé.
- Sziasztok! - lépkedett gyorsan, majd hirtelen megállt és hátranézett ránk. - Van valami baj?
- Hosszú történet, de megoldjuk - mosolygott fájdalmasan Alice.
- Ha tudok segíteni, szóljatok.
- Rendben - bólintott barátnőm, majd az ofő bevágtázott a tanáriba. - Szóval, ott jártam, hogy főleg, mivel Henry egy szívtelen vadász, tuti, hogy csapdát állítana neked... vagy kinyírna, mert hazudtál neki... Két szó: Nem engedem! - ért a monológja végére.
- Befejeztétek? - kérdeztem fáradtan. A tündérbaba és Jeremy is bólintott. - Akkor jó. Erről még fogunk veszekedni, de nem most, mert éhes vagyok. És ha éhesen veszekszem, olyan dolgokat is a fejetekhez vághatok, amiket nem gondolok úgy - mosolyodtam el. - Úgyhogy ellépek kaját venni.
- Elkísérlek! - pattant fel Jeremy. Hajh, nem értem, miért aggódik így értem. Nekem van varázserőm. Ő pedig... na, ő speciel nagyobb veszélyben van, mint én.
- Megoldom, de ha már ennyire aggódsz... Jasper elkísér - vigyorodtam el.
- Rendben, boszikám. - Alice leült a padra Jeremy mellé, Jasper pedig felállt és mellém lépett. - Indulhatunk? - viccelődött. Bólintottam, és levágtáztunk a lépcsőn.
- Bocsi, igazán nem akarlak ugráltatni – mondtam neki, mikor leértünk. – Csak tudom, hogy Alice mellett Jeremy biztonságban lesz, és ha te velem vagy, ő sem aggódik – mosolyogtam.
- Nem gond – vigyorgott a szöszi, majd hirtelen közelebb hajolt. – Ha már itt tartunk, mi van köztetek, boszikám?
- Tessék? – ugrottam egyet hátra. – Semmi, mi csak barátok vagyunk! – pirultam el teljesen.
- Aha, akkor miért lettél ilyen vörös? – szélesedett ki Jasper mosolya.
- Mert zavarba hoztál! – durciztam be viccesen.
- Ugyan, nekem elmondhatja a kisasszony... – ökörködött tovább.
- De hát nincs mit elmondanom! Kedvelem őt, és sokat lógunk együtt. Na meg ő sportoló, én meg pompon lány. És... jó érzés végre, hogy van valaki, aki rajtatok kívül is megért – tűnődtem el. Pár pillanatra csendben maradtam, majd félve rásandítottam Jasper-re, aki... bah, még mindig vigyorgott!
- Belezúgtál, mi?
- Ajh, Jasper – vágtam hátba. – Inkább gyere, és vegyünk végre valami kaját, éhen halok!

Két perc múlva már egy nagy szendvicset majszolva lépegettünk vissza a lépcsőn, mikor valami furcsa vibrálást éreztem a levegőben.
- Te is érzed? – kérdeztem a szöszit.
- Mit is?
- Hát ezt a... – Elakadt a szavam, mikor felérve a lépcsőn megpillantottam Alice-t és Jeremy-t elmélyülten csókolózni. Még a szendvics is kiesett a számból, a szívem pedig valamiért összeszorult.
 Aztán meghallottam mellettem Jaspert felmordulni, és ez kitisztította a fejem, s rögvest megértettem: varázslat! A mágiát éreztem az imént a levegőben!
- Jasper! – fogtam meg a vállát, de ő elütötte magától a kezem, s rém dühödt arckifejezéssel megindult a párocska felé, de én nyomban elé szaladtam, és lefogtam a vállánál.
- Jass, Jass, nyugi! Ez varázslat, nem önszántukból teszik! – Amint kimondtam, hallottam, hogy egy cuppanással elvált egymástól a két „bűnös”.
- Miért tetted? – förmedt rám a szöszi. He?
- Hülye vagy? Nem én voltam! – léptem hátra felháborodva, majd megfordulva tekintetem Alice-ékre szegeztem, akik értetlenül pislogtak egymásra, nem értve, hogy kerültek ilyen közel egymáshoz, és hogy Alice miért fogja Jeremy kezét, ami történetesen a derekán időzött...
- Alice! – lépett végül közéjük Jasper, a Gilbert srác kezét elütve barátnőjétől. – Jól vagy?
- Persze, de mi történt? – értetlenkedett a tündérbaba.
- Natalja... – suttogtam halkan. Ijedten néztem körbe, de csak az osztályfőnököt láttam a folyosó végén, ahogy a cuccával, nagykabátban távozik.
- Hát ti? – mosolygott ránk. – Még mindig itt vagytok?
- Igen, de én speciel indulok – kaptam fel villámgyorsan a kabátom (na meg a szendvicsem a földről). Ofő tök aranyos volt, mert megállt, hogy megvárjon engem.
- De Violet, várj már... – lépett utánam Jeremy. – Ez nem az, aminek tűnt...
- Tisztában vagyok vele – kaptam fel a táskám. – De ti nem, úgyhogy Jass, légyszi, mondd el, hogy Nati drága szemétkedett. Majd beszélünk! – Azzal huss, már ott sem voltam.

Még nem is láttam, ezt a ribanc boszorkát, de máris gyűlölöm. Ez övön aluli ütés volt. És mindenkinek nagyon fájt. Nekem is.

Köszi, hogy elolvastátok! :)
A Damon-rajongóknak üzenem, hogy nem kell elkenődni! Tudom, kevés volt most az ő szerepe itt, de be kell látni, hogy az első könyvvel ellentétben itt nem ő van a középpontban. De ettől még nem feledkezünk meg róla. Hogy is lehetne? ;)
Úgyhogy ne csüggedjetek, lesznek még nagy szerepei neki is. Csak nem a legelején...

Komikért továbbra sem gyilkolunk meg senkit. :D
És igen, a komi határ nagyon is él. Kifejtettük az okait... És szerintem azért, hogy hetente újabb fejezeteket olvashassatok, nem nagy kérés pár szót leírni. =)
        
                                                        Puszi: Violet