2. Könyv - I. bónusz fejezet ~ Amikor a titkok lelepleződnek…

Sziasztok!

Íme a bónusz fejezet!

Ugyebár, mindenkinek megvan a maga múltja... Tekintsünk csak bele egy kicsit Edwin Harrison múltjába...

Na meg persze az is kiderül még, hogy ki is az a bizonyos új, fehér boszi. :)
Ezáltal pedig rájövünk, hogy mennyi múltbeli szál kapcsolódik össze...
Jó olvasást!

Edwin szemszöge:

Csütörtökön a harmadik órám lyukas volt, ezért elindultam megkeresni Elena Gilbert-et. Beszélni akartam vele. Éppen óra volt, és láttam, hogy  jön fel a lépcsőn.

- Elena – ejtettem ki a nevét. Fura, úgy tett, mintha nem is neki szóltam volna. – Elena!

Amikor megfordult, éreztem, hogy nem ember.

- Elena? – kérdeztem meg ismét, amikor elindult felém széles mosollyal.

- Nem éppen – vigyorgott. Úristen…

- Katherine Pierce?!- döbbentem le teljesen. Ez lehetetlen.

- Ez már mindjárt találóbb, Edwinkém.

- Hát te még élsz? – forgattam a szemeim.

- Amint látod, drágám.

- Ezt jobb, ha befejezed Katherine! És mégis, hogy lehet, hogy még élsz?

- Ez pofon egyszerű. Te nem öltél meg, más vadászokkal meg nem találkoztam - kezdte el egy hajtincsét csavargatni, miközben végigmért engem.

- Akkor majd én kinyírlak.

- Elfelejtetted, hogy évek óta nincs ellenem bizonyítékod? - vonta fel a szemöldökét egy széles mosollyal.

- Majd lesz.

- Azt kétlem. Most már meg tényleg kétlem. Hiszen ideköltöztem Mystic Falls-ba, ahol itt él az én drága hasonmásom, Elena Gilbert. Vagyis, ha engem akarnál bajba sodorni, akkor természetesen Elenát kevernéd bajba.

- Nem is egy bizonyítékom volt ellened… - dühödtem be.

- Akkor, hogy lehet, hogy még élek? – gúnyolódott.

- Mert mindet elvetted, úgy. Te rohadt vadállat.

- Vissza kívánom azokat az időket, amikor még nem voltál vadász.

- Már akkor is bennem volt a hajlam - feleltem, egyre dühösebben.

- Az lehet, de akkor még nem akartál megölni. - Ch...

- Mert kedves voltál, és segítettél nekem a kutatásban. Persze, hogy nem gyanakodtam rád. Sőt, elhittem, hogy hiszel a vámpírokban, és te is vadásznak tanulsz… - Feleltem, enyhe fájdalommal a hangomban...

- De utána eltűntem, mert feltűnt volna, hogy amíg te szépen lassan megöregszel, én még mindig ugyanúgy nézek ki.

- Utána újra láttalak, és megtudtam, hogy mi vagy – tettem fel a szemüvegem.

- Azt a fejet soha nem felejtem el - nevette el magát. - „Katherine, hisz’ te egy vámpír vagy!” Azóta nevetek azon a fejen, ha eszembe jut..

- Hát, én nem találtam olyan viccesnek akkor. Mint ahogy most sem - szorultak ökölbe az ujjaim.

- Még mindig a barátnődnek hiszel, Edwin? - incselkedett.

- Miért tenném, hiszen már van feleségem!

- De régen az voltam! - ült le a padra Kat. 
- Régen! - kontráztam rá.
- De az három évig tartott.
- Ami volt, elmúlt, Katerina! - förmedtem rá, teljesen kivetkőzve a béketűrésemből.
- Olyan naiv voltam - lelkizett. - Reméltem, hogy soha nem leszel vadász… De amikor már egyre többet tudtál rólunk, jártál edzésre és csatlakoztál a Cooper-klánhoz, mint ifjú vámpír vadász... Akkor tudtam, hogy el kell hagynom a várost. Aztán nyomozgattam utánad, és hallottam, hogy megalapítottad a Harrison-klánt. Tudtam, hogy soha nem láthatlak újra. Tudtam, remek vadász lettél, én meg még mindig vámpír voltam. Várt rám a biztos halál – mondta, a lábait kinyújtva.

- Mégis visszajöttél… - tettem karba a kezem egy grimasz kíséretével.

- Látnom kellett.

- És lett bizonyítékom. Nem is egy.

- Mégis. Igazad van, néhányat közülük én loptam el, de vannak, amik különleges okok miatt tűntek el… - tekintete égetett… Igen, voltak olyan bizonyítékok, amiket elégettem. Na. Fiatal voltam és naiv… Mindenki követ el hibákat…

- Hülye voltam. Nem akartam elhinni, hogy a barátom egy vérszívó… Viszont van olyan, amit mái napig őrzök. Egy közös fotó.

- Most jön az a rész, hogy ordítva felállok, és megkérdem, hogy „Mi van?”? Hát, nem. Ki kell, ábrándítsalak, hogy nem. Hiszen... egyet meg kell jegyezned. Ha ellenem teszel lépést, akkor azzal az ártatlan Gilbert lányt sodrod bajba…

- Hidd el, egyszerre két dologra is tudok koncentrálni. Elena védelmére és a te halálodra. – Ahogy ezt kimondtam, éreztem, hogy nem gondolom komolyan…

- Na persze – vigyorgott.

- Jól van, hagyjuk. Amúgy elmondanád nekem, hogy miért jöttél vissza? Mert, hogy nem miattam, az biztos. Ismerlek.

- Egyszerű. Damon Salvatore miatt. Szórakozhatnékom van, ő meg úgy is szerelmes belém, és hát egy kis mókában mindig benne van, ha szeret valakit, ha nem. Na meg persze Violet Hetfield véréért. Hiszen a boszorkány vér nem csak finom, hanem még erősít is minket. Aztán ott van Alice Cullen, meg az érdekes ereje. Cseppet sem fogok unatkozni. Hát nem szuper?!

- A másodikat nem engedem. Nem ölhetsz embert. Ebben a városban nem.

- Miért Edy, drágám? Máshol szabad? – elindult felém és simogatni kezdett. Én persze hátráltam. Három okból is. 1; Nős vagyok. 2; Ez itt előttem egy vámpír. És 3; Ez valahogy nekem olyan, mint ha Elena állna előttem…

- Nem, máshol sem szabad – szedtem le a kezét.

- Mi a baj? Régen szeretted, ha simogattalak.

- Az még akkor volt, amikor nem tudtam, hogy mi is vagy valójában… Szóval ott jártunk, hogy nem ölheted meg Violet-et!

- Ugyan már… Annak a jóképű Henry-nek tennél szívességet, ha megengednéd, hogy megtegyem azt, amit akarok...

- Lehet. De közben magamat ásnám el, mint vadász.

- Ha meg úgy vesszük, akkor pedig őt árulod el… hiszen azt véded, akire ő vadászik - duruzsolta jellegzetes, kacér hangján.

- Ez egy ilyen dolog. Légy jó, Katherine, és lehetőleg tűnj el, mire kicsengetnek.

 Elindultam a tanári felé, de ő hirtelen előttem állt. A zsebemből elővettem egy mini kémcsőt amiben vízben oldott verbéna volt.

- Ne akard, hogy ezt hozzád vágjam! – fenyegettem. Őszintén, én sem akarom…

- Vágjad csak – mosolygott.

- Hozzászoktattad magad a verbénához?

- Ügyes vagy – vigyorgott rám, mire megszólalt a jelző csengő. – Azt hiszem, én megyek.

 Egy ideig még vigyorogva nézett rám. Majd egy lehelet puszit adott és eltűnt az ablakon keresztül. Szuper.

Mesélő szemszöge:

Még aznap délután, amikor a rejtélyes boszink meglátta, hogy Alice és Jeremy csókolóznak, tudta, hogy csak Natalja varázslata alatt állnak, ezért elmondta a varázsigét, ami megsemmisítette a bűbájt:

- Amilyen varázslat alatt áll e két lény,

  Szűnjön most az meg örökké!

 A kis versike hatott is, hisz a két fiatal értetlenül vált el egymástól, amit boszink csak egy mosollyal nyugtázott. Hiába, már elég régóta a "szakmában" van, egy ilyesmi meg sem kottyan neki.
 Amint távozott az épületből, elindult régi ismerőséhez, Rosemarie-hez.

- Ó, kedvesem - nyitott neki ajtót a boszimama – Fáradj beljebb. Mi szél hozott erre?

Ez a mondat kicsit ironikusra is sikeredett, mivel a mivel a rejtélyes nő történetesen egy szélboszi.

- Natalja egy varázslata – felelte, miközben átlépte a küszöböt.

- Kérsz egy kis teát?

- Egy keveset. Köszönöm.

- Azonnal hozom, közben foglalj helyet és mesélj - csukta be az ajtót Rose.

- A drága Natalja varázslatot szórt Alice-re és Jeremy-re, hogy Violet meglássa őket csókolózni…

- De miért tette?

- Nati jól tudja, hogy a szívfájdalom legyengíti a boszit... - ült le az asztalhoz a nő.

- Úristen, Natalja most az én unokámra pályázik?

- Nem, Rosemarie, ilyenkor még korán van neki. Bár néha napközben is tud akkora szélviharokat keverni, hogy alig bírok velük…

- Talán neked is növelned kéne az erőd, hogy jobban tudj védekezni… - érvelt a nagyi.

- Ha Jessica most itt lenne… - mélyedt bele fájdalmas emlékeibe a nő.

- Jessica Black? Nem lenne jó ötlet. Könnyen visszaváltozna fekete boszorkánnyá.

- Rosemarie, adott nekem egy jó ötletet - pattant fel hirtelen a szélboszi, figyelmen kívül hagyva vendéglátója utóbbi mondatát.

- Mit?

- Talán Natálját is helyrehozhatnám, mint annak idején Jessicát. Hiszen te magad mondtad, hogy ő is fekete boszorkány volt. De nekem sikerült őt visszaemlékeztetni a jóságra, még ha nem is változhatott vissza teljesen fehérré.

- Nem lenne jó ötlet - csóválta meg a fejét Rose. - Már csak azért sem, mert Natalja nem akar megjavulni, és te is tudod, hogy amikor Jessicán végezted ezt a varázslatot, belőled is majdnem szürke boszorkány lett. Egy olyan varázsló, aki igazán egyik oldalhoz sem tartozik, s habár jó akar lenni, mégis időnként elragadja őt a fekete mágia hatalma...

- Igaz, de akkor hogy növeljem az erőm? - ült vissza csüggedten a fiatal nő a székbe.

- Gyakorlással. Haladj sorban, kezdd mondjuk a telekinézissel.

- Például lebegtessek köveket az erdőben?

- Igen. Csendes és kicsi helyre menj. Keress egy ilyet az erdőben… Zárd ki a külvilágot, és gyűjts erőt a szélből, amit a kövek lebegtetésére használsz - töltötte ki az aranybarna folyadékot Rosemarie a csészékbe.

- Nem is rossz ötlet. Akár még ma este el is kezdem…

- Remek. Minél előbb, annál jobb. Egyébként... - kortyolt a teájába Rose. - Te már találkoztál személyesen Nataljával?
- Mármint, mióta újra itt legyeskedik, vagy még Jessica idejében? - tette le a teát a boszi az asztalra.
- Mióta visszatért.
- Pont tegnap futottam össze vele... Nézett egy ideig, és csodálkozott, hogy miért nem érzi, hogy boszorkány vagyok, szóval csak sikerült összezavarnom... - mondta a rejtélyes nő.
- Értem. Sajnálom, kicsim - fogta meg a kezét Rosemarie. - Tudom, hogy nehéz róla beszélned. Főleg, mivel nagy szerepet játszott Jessica halálában.
- Mégis... Nem Natalja volt az, aki rámérte a végső csapást, hanem az a hálátlan dög! - dühödött be hirtelen, ezért az ablakok egy kicsit kicsapódtak, de Rosemarie visszazárta őket nyomban. - Bocsánat - tette hozzá a szélboszi. - Nem akartam, csak...
- Tudom drágám, semmi baj. Igyál a teából inkább, mielőtt elhűl teljesen - mosolygott Rose.

A nő csak mosolygott, és felemelte a teát, de mivel tényleg elhűlt, picit melegített rajta.

- Még egy dolog – ivott egy kortyot. – Azt hiszem, Alice rájött, hogy mi is vagyok. Csak még nem biztos benne.

- Ugyan már, Elizabeth Miller, te is tudtad, hogy el fog jönni az a nap, amikor kiderül, hogy egy szélboszi vagy!

Reméljük, tetszett nektek! :))
Szerintünk ez azért sok dolgot megmagyaráz, ha visszagondoltok az 1. könyvbéli Elizabeth-Henry csatákra.
Egyébként sejtettétek, hogy ő lesz a boszi? Írjátok le akár komiba, akár chat-be! :D
Puszi: Alice és Violet