29. fejezet ~ Édes bosszú

Sziasztok!
Na, visszatértünk hőseink szemszögébe. Ebben a fejezetben kicsit sok az átírás, de szerintünk páran kíváncsiak arra, mi játszódott le Damon-ben Violet „balesete” után.
És ahogy a cím is elárulja, végképp megvilágosodunk, hogy mi is történt Sharone-nal.
De ez még nem minden... korántsem... :)
Jó olvasást!

Damon szemszöge:

Nem sokkal azután, hogy a kis tündérem elhagyta a panziót, vacsira elfogyasztottam pár zacskó kórházi vért, majd épp ledőlni készültem volna, amikor kaptam egy telefont.
- Ajánlom, hogy fontos legyen... – morogtam a mobilomba.
- Nem ismerem ugyan az értékrended, de szerintem ez az – szólt bele a túloldalról Simon. Ez meg mi a hóhért akarhat? – Violet-et elütötték. Az én kórházamba hoztuk be.
Hirtelen olyan alapfunkciók álltak le nálam, mint a légzés, vagy egy kurva pohár megfogása, melynek hiányában az széttört a padlón.
- Mi van? – akadtam ki. – Ki ütötte el? És hogy van?
- Nem tudom, ugyanis volt olyan kedves és továbbhajtott. – Hülye.
- Violet-re gondoltam, te marha. Mindegy, úton vagyok – csaptam össze a kis szar kütyüt. Ha az ütötte el, akire gondolok... akkor hosszú idő óta először fogok ismételten gyilkolni...

A kórházban nagy volt a sürgés-forgás, amit csak tetőztek a megérkező tündérbabáék, de – bár sosem hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok gondolni – örültem nekik. Főleg, mert legalább nem éreztem magam hülyén amiatt, hogy aggódok. Az ő aggodalmuk (főleg Alice-é) mellett én tuti nem rúghattam volna labdába.
- Damon – nézett rám ijedten a kiscsaj, majd hirtelen megölelt. Normális esetben az agyam eldobtam volna, de most jól esett. Violet még a halál küszöbén is ilyen elképesztő dolgokra képes.
- Szerbusz tündérbaba – öleltem vissza. Jaspy persze kiakadt, Alice meg nyomban elengedett, de ezek most mind jelentéktelen dolgoknak számítottak nekem. Próbáltam a szokásos ridegségemmel hozzáállni a dolgokhoz, de nem ment.
- Ugye nem te voltál? – csapott meg egy érdekes kérdés Jasper-től.
- Szerinted ezt tenném a játékszeremmel? – kérdeztem vissza, kissé felháborodva. Sosem bántanám. Többé már nem.
- Hahó, mi történt?! – kalimpált a baba tovább. Levázoltam neki töményen a helyzetet, mire ő is okosan kikövetkeztette azt a retkes Henry-t.
- Hogy mi? – képedt el hirtelen, mikor az iménti monológom végén elkapta azt a bizonyos „hívni akartalak titeket” részt.
- Mi ilyen meglepő ezen? – Nem vagyok kőből. De ezt Violet-en kívül senki nem fogja megtudni.
Hirtelen kijött Simon, hogy lesokkoljon minket. A drágámnak belső vérzése, és súlyos sérülései vannak. Alice szemei nyomban könnybe is lábadtak. Simon rám nézett, és egyértelmű volt a pillantása. „Nélküled nem éri meg a reggelt.” Beleegyezőn bólintottam.
- Bemehettek hozzá, de csak egy percre, és csak egyvalaki. – Óh, Simon... idióta... ezt nem kellett volna mondanod. Az életben nem jutok be oda egy mini-háború nélkül. És igen, el is kezdtek méltatlankodni. Bár csak Jaspy, ami meglepett. Ami meg még jobban, az az, hogy Alice engem választott első látogatónak. Oké, világos, az aggodalom kicsinálta a pici agyacskáját.
- Jól hallottad – vigyorgott rám. – Menjél befele.
- Oké, de a biztonság kedvéért vizsgáltasd ki magad. Szerintem lázad van – simítottam meg a homlokát.
- Szerintem pedig neked van. – Felesel, mindig felesel... Még visszanéztem rá, majd beléptem a kórterembe. A látvány rosszabb volt, mint amire felkészültem. Mindenféle csövek álltak ki szegény kiscicám vénáiból, a homlokán pedig egy íves, véres horzsolás díszelgett. A kórházi ruha eltakarta a többi látványt, ami gyanítom, csak rosszabb lehetett.
 Közelebb léptem hozzá, s homlokára simítottam a kezem, végighúzva sebén az ujjaim.
- Kicsim... – szólítottam halkan. Eszméletlen volt, de a kis kötelékünknek hála ki tudtam váltani belőle pár percnyi éberséget.
- D-Damon... – suttogta, laposakat pislogva. – Én...
- Css. Ne fáraszd magad. – Ujjaim ajkaira siklottak le. – Violet... – szólítottam újból, mielőtt ismét elájulhatott volna. – Innod kell a véremből.
- Mi? Nem... – nyöszörögte. – Nem akarok... vámpír lenni...
- Nem leszel – ültem le mellé egy székre.
- Nem akarom... – ismételte meg dünnyögve. Menten el fog ájulni. Sietnem kell.
- Szívem – fogtam közre óvatosan szép arcát. – Nem leszel. De nem veszíthetlek el...
Amint ezt kimondtam, vörös szemekkel haraptam a csuklómba, majd az egyik csövet kihúztam az infúziós tasakból, és a bőröm alá nyomtam. A vörös nedű a kis csőben szabálytalanul folydogálva, lassan Violet artériájába vezette magát az életet. Ettől már holnapra teljesen fel fog épülni, bár fájdalmai még lehetnek utána. Az álca kedvéért ez nem is olyan nagy áldozat.
Pár perc múlva kihúztam a csövet, és visszadugtam a tasakba. Violet már ezerszer jobban nézett ki, és a horzsolás is eltűnt a homlokáról. Egy apró csókot leheltem a seb hűlthelyére, mire ő rettentő halkan és gyengén azt suttogta: Köszönöm.
 Azzal a különös módon melengető tudattal léptem ki a szobából, hogy másfél évszázadnyi idő után tettem valami jót is. Bár, ha kissé előrepörgetjük az időt, ez már korántsem tűnik így.
- Készen volnék – jelentettem ki Jasper-nek. Nyilván rájött, miről is szólt ez az egész. – Hát a kis nikkelbolha hová tűnt? – kérdeztem.
- Érdekel is az téged... – állt fel a padról megvetően, majd bement Violet-hez. Úgy tettem, mint aki meg sem hallotta, majd kisétáltam a kórház kapuin. Lépteim pedig egyenest egy tavalyi ismerősöm lakása felé vették az irányt...
 Sharone Blake. Eggyel járt felettem, tavaly ballagott. Jelenleg egyetemista és Henry Holmes személyre szabott kurvája.
 Bekopogtam a tölgyfaajtón. Pár perc után ajtót is nyitott a festett hajú, köntösben ácsorgó lány.
- Damon...? – tátotta el a száját. Mosoly lendült a számra, miközben kiterjesztettem rá a bájolásom.
- Szia, Sharon! Volnál olyan szíves beengedni?
- Naná, szépfiú! Gyere csak be... – Köszönöm. Átléptem a küszöböt, majd a bájolást végig fenntartva folytattam a csevejt.
- Ugye Holmes ma nincs itt?
- Nem, nincs... dolga akadt... – Igen, nem is hétköznapi.
- Éppenséggel a barátnőm akarta kinyírni, de elbaszta. És ismered a mondást, Sharon... kölcsön kenyér visszajár.
- Miről...? – kérdezte volna, azonban én rávetettem magam a nyakára, sikolyát pedig elfojtottam a tenyeremmel. Bensőm égett a dühtől, a bosszúvágytól és a haragtól. Valósággal téptem a bőrét fogaimmal, vérét mohón kortyoltam, majd amikor az ájulás szélére került, lelöktem őt a kanapéra. Már nem nagyon volt magánál, de sírt. Letöröltem számról az éltető folyadékot, majd lassan a lány fölé másztam a kanapén. Ujjaimmal közrefogtam állát, hogy szemkontaktust tudjak létesíteni vele.
- Ha ezt túléled, drágám... felejtsd el, hogy mit tettem veled, és azt is, hogy itt jártam. Ha majd a pasid a kórházi ágyad mellett fog toporogni, csak ez az egy mondat jusson az eszedbe: Ami veled történt, az bárhol, bármikor vele is megtörténhet, ha nem állítja le magát.
- És ha nem élem túl? – kérdezett vissza megbűvölve. Okos lány, nem csoda, hogy csíp téged a tanár bácsi.
- Akkor ez az este a kettőnk titka marad, amit a sírba is magaddal viszel – mondtam komoran. – Nagyon örültem, Sharon. Igazán finom teremtés vagy... – paskoltam meg a pofiját, majd a maradék vért lenyaltam a nyakáról. – Nehogy véres legyen a kanapé – kuncogtam fel halkan, majd leszálltam róla, és becsaptam magam után az ajtót.


Violet szemszöge:

Kedvesem látogatása csak darabosan maradt meg az emlékeimben. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy mennyire fájt mindenem. El is ájultam, s talán órák - de lehet, hogy csak percek – után ébredtem fel. Kinyitottam a szemeim, s csodák csodájára sokkal jobban éreztem magam. A fájdalom mintha sosem létezett volna...
- Jobban vagy? – térített magamhoz egy férfias hang. Jasper volt az; mellettem ült.
- Fogjuk rá – grimaszoltam. – Bár ez a mostani állapot a mennyország, az öt perccel ez előttihez képest.
- Mi történt egész pontosan? – kérdezte hirtelen. Pont ez volt az, amire nem nagyon akartam visszaemlékezni. Én... inkább kertelni is kezdtem Jasper-nek.
- Henry ütött el? – hajolt közelebb. Bah. Nem tudom... azt hiszem... valószínű...
- Igen, ő... azt hiszem – feleltem feszélyezve. – Talán csak odaképzeltem őt – tettem hozzá, mire rávágta, hogy az lehetetlen, ugyanis Alice is látta. Apropó, Alice! Vajon hol lehet? Hogyhogy nem pattog itt mellettem? Nem mintha elvárnám, csak... hiányzik... olyan rémes volt ez az egész...
- Vadásznia kellett – érkezett meg a válasz az érdeklődésemre. Óh. Ráadásul a hülye beteglátogatási határidő miatt nem is biztos, hogy visszaér... de nem szabadna követelőznöm. Képzelem, mennyit aggódhattak így is miattam.
- Jasper... – pislogtam fel rá szomorúan. – Sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem...
- Csss... - halkítottam el. - Most ne törődj ezzel. Csak gyógyulj meg hamar. Hadd essen le Henry álla, ha majd beszambázol a töri órára. – Erre mindketten felnevettünk.
- Köszönöm... – suttogtam, mire ő biztatón megfogta a kezem az ágyon. Rögvest ezután pedig édesapám bombaként robbant be a kórterembe, kiszakítva abból a biztonságos illúzióból, amit a szöszi érintése nyújtott. Miközben bizonygattam neki, hogy élek, Jasper lassan kisétált a szobából, de néma szavakkal elbúcsúztunk egymástól. Mama nem jöhetett be hozzám a szabályok miatt, de este beszéltünk telefonon.
- Damon mentett meg, nemde bár? – faggatott. Damon... ő is hiányzik.
- Igen... úgyhogy cseréld ki a jósgömböd sürgősen – kuncogtam fel.
- Azért emlékszel még, mit mondtam nemrég, ugye? – Jelenleg azt is nehezemre esik megmondani, milyen évet írunk.
- Ezt leszel szíves kifejteni, ugye? – „szemtelenkedtem”.
- Holtan nem sok hasznodat venné. – Lekonyult a mosoly a számról. Utálom ezt a mondatot.
- Mama. Ha tudsz valamit, amit én nem, mondd meg, és ne csak célozgass.
- Csak arra próbálok kilyukadni, hogy boszorkány vagy, és ez egy magafajtának...
- Igen, boszorkány vagyok – vágtam a szavába. – Aki meg elütött, egy boszorkányvadász. Henry Holmes, a történelem tanárom. Inkább erre koncentrálj, nagyi... légy résen.
- Hogy... milyen gyógyszert adtak ott be neked, lányom? – Bah. – Miről beszélsz?
- Arról, hogy elegem van. Szeretem Damont, ő is engem, és ezt már számtalanszor bebizonyította. Most mindenkinek. És ahelyett, hogy a nem létező veszélytől akartok ti mindannyian megvédeni, inkább foglalkozzatok a vadászainkkal... – morogtam durcásan.
- Vigyázz a szádra! – nagyiskodott a vonal túlsó végéről.
- Nézd, fáradt vagyok, sajnálom. Megyek is aludni. Jól zárd be az ajtód! – aggodalmaskodtam.
- Rendben van... – sóhajtotta. – Jó éjt, kicsim. Aludj jól.
Elbúcsúztam én is, majd amikor letettem a telefont, szinte varázsütésre ájultam álomba.

Hajnalok-hajnalán arra ébredtem, hogy valaki megpuszilja az arcom, és a nevemen szólongat.
- Mmm... – nyöszörögtem álmosan. Damon jött vissza? Nem, ő szájon csókolt volna. Akkor...
- Na ki van itt? – kérdezte babusgatva egy ismerős, női hang. Alice?!
- Alice? – ugrottam fel, nyomban éberen, felcsillanó szemekkel.
- Talált. És egy kis tea – mosolygott. Illetve... azt hiszem, mosolygott, ugyanis tök sötét volt. De nem sokáig. Ugyanis ő se perc alatt körbeugrálta a kórtermet, és először villanyt kapcsolt, majd kitöltötte nekem a teát a termoszból. Nyú, porzik a vesém.
- Alice, hajnali negyednégy van – pillantottam az éjjeli szekrényen lévő órára. – Ne idegesíts – mosolyogtam rá ravaszul.
- Igyál. Tudnom kell, hogy jót csináltam-e – parancsolt rám. - És amúgy is, holnap nem kell korán kelned – nyomta a kezembe a teát. – Nem forró. Pont iható. – Rávágta, mielőtt még megkérdezhettem volna. Hehe. Alice az Alice, még hajnali negyednégykor is.
- Na, inni! – parancsolt rám.
- Igen is! – szalutáltam, majd lehajtottam a teát. És-és... juuuuuuuuuj! – Hisz ez őszibarackos!
- Tudom – felelte vigyorogva. Valami isteni volt az ital.
- A kedvencem! – vágtam rá, teljesen elalélva.
- Ezt is tudom.
- Köszönöm szépen! – ugrottam a nyakába, majd szépen összepuszilgattam őt.
- Nincs mit. Aztán csak óvatosan a puszikkal. Nem akarok én is beteg lenni... – mondta komolyan.
- De hát én nem vagyok beteg! – háborodtam fel. – Elütöttek... – vágtam be a durcit.
- Csak vicceltem... – kacagta el magát, mire én játékosan kinyújtottam rá a nyelvem. Ő is ivott a teából, majd beszélgettünk egy kicsit, de nem maradt sokáig.
- Mindjárt kezdődik a reggeli ügyelet, és elég furán alakulna, ha itt találnának – vakarta meg a tarkóját Alice. Megértőn bólogattam.
- Persze, semmi gond. Köszönöm, hogy benéztél. Nagyon hiányoztál – öleltem őt át. – Úgy féltem... – csordult ki hirtelen a könnyem, pedig nem akartam magam sajnáltatni (ennél is jobban)...
- Jaj, drágaság – szorongatott meg biztatón. – Én pedig úgy féltettelek – könnyezett meg ő is. Éreztem a vállamon.
- Ne haragudj, hogy gondot okoztam – suttogtam a fülébe.
- Nehogy már bocsánatot kérj! – torkollt le viccesen. Mosolyogva töröltem le a könnyeim. – Inkább aludj. Pihenned kell.
- Rendben. Szia! – pusziltam őt meg, majd elfordultam, hogy lekapcsoljam a lámpát. Mire visszafordultam, barátnőmnek már hűlt helye volt. Még forgolódtam egy picit, de sikerült visszaaludnom.


Damon szemszöge:

Pénteken, az utolsó órában volt egy társadalomismeretünk, amit szintén az a ficsúr Holmes tartott. Már amikor belépett a terembe, akkor láttam, mennyire feldúlt és ideges, a félelmének fémes illata pedig még itt, a leghátsó padban is érezhető volt. Szóval megtaláltad a kiscsajt, mi? Örülök. Vajon sikerült kinyírnom? Nos, meglátjuk. Ha a mindjárt bekövetkező kis akciómra elbőgi magát, akkor valószínű, hogy kinyiffant.
- Milyen szép nap van ma! – kurjantott fel Jamie a hátsó padban. – Nem mához egy évre volt a tavalyi osztály ünnepi műsora? – kezdte el a nosztalgiázást. Hehe. És bizony, ez a feldobott téma rögtön futótűzként terjedt, és mindenki hozzáfűzte a maga emlékeit.
- Emlékeztek Sharone Blake szerepére? – kérdezte Tiffany. – Az volt még csak jó!
 Imádom a bájolóerőm. Mondtam már?
 Miközben próbáltam visszatartani a nevetést, Henry arcát figyeltem. Hű, mint aki menten felrobban. Mocskos rohadék állat. A következő te leszel.
- Most... ki kell mennem. Legyetek csendben – motyogta halkan, majd kimasírozott, bebaszva maga után az ajtót. Hm. Valószínűleg még él a csajszi, hisz ha már egy hullazsákban lenne, Holmes be sem jött volna ma dolgozni.
 Az óra felének elteltével visszajött Henry. Épp akkor jött egy üzenet a mobilomon. Óh, a boszim írta.
„Kérlek, mondd, hogy nem csináltál semmi hülyeséget Henry-vel!” – Violet
 Drágám, későn kapcsoltál. De végül is Henry-vel nem tettem semmit. A kurvájára meg nem vonatkozott az SMS...
„Nem csináltam semmi hülyeséget Henry-vel. Ma meglátogatlak. Csók.
U.i.: Csak a saját nevemben írtam az üzit... – Damon
Bizony, ugyanis tuti, hogy Alice ahelyett, hogy Holmes leggyengébb pontját – a szívét – támadta volna, egyszerűen a testét és az idegeit vette célba. Na de... a kezdők hibája...

~*~

Szombat délelőtt a kórházból mentem hazafelé, amikor találkoztam Jasperrel a parkban.
- Nem unod még a szereped? – kanyarodott be mellém, zsebre vágott kezekkel.
- Te kémkedsz utánam? – kérdeztem, rá sem nézve.
- Ha tudni akarod... – kezdte. Egy szóval sem mondtam, hogy tudni akarom. -...Simonnál voltam bent. Violet ma délután már hazajöhet.
- Mondj olyat, amit nem tudok... – sóhajtottam. – Na és hogyhogy nem Ms. Duracell-el sétálsz?
- Van neve is – gurult be.
- Igen. Ms. Duracell – vigyorogtam. Ő csak fújt egyet.
- Tudod, az utóbbi időben sok szar a fejünkre hullott, és ez kicsit elterelt téged a gyűrűdtől...
- Nem terelt el – vágtam a szavába. – Csak meghosszabbította a várakozási időt.
- Akkor kapcsolj rá – állt meg velem szembe. – A boszi a tiéd, képes a varázsigére, mi sem könnyebb? Tedd meg! Csak hagyd abba ezt az időhúzást, ugyanis Violet fejére már pályázik egy Henry Holmes nevezetű vadbarom.
- Majd akkor szerzem vissza a gyűrűt, ha úgy érzem! Egyelőre jól szórakozom a virágszálammal...- vigyorodtam el. Jasper-nek meg több sem kellett, megragadta a dzsekim, és nekivágott a kirakatnak.
- Ő nem egy játékbaba! Nem azért létezik, hogy téged szórakoztasson, vagy hogy felvegye, amit te leejtesz! – oktatott ki dühöngve.
- Tisztában vagyok vele! – ráztam le a kezeit magamról.
- Ráadásul Alice barátnője, úgyhogy neki is kurvára fáj ez az egész! És ami Alice-nek fáj, az nekem is! Szóval vidd véghez gyorsan a terved, és lépj ki az életünkből örökre! – Na jó, elég.
 Megragadtam a torkát, és fordítottam a helyzetünkön. Még jó, hogy nem járt arra senki.
- Neked meg azt javaslom, hogy maradj szépen a helyeden, Jaspy... te nem vagy több a huszárnál, aki védi a kis futóját, meg egy ponton a királynőt is. Csakhogy, ez a kis huszár az én bennfentesem, és ha nem akarja, hogy a futója kihulljon, akkor marad a seggén és kussol, vagy épp nekem segít – szorongattam őt meg. – Még te mondod nekem, hogy játékszerként bánok Violet-tel? Megmentettem őt a véremmel.
- Persze, mert holtan nem sok hasznát vennéd. – Ez a mondat egy visszatérő motívum.
- Tényleg csak ezért? – engedtem őt el idegesen. Törődök vele, baszd meg... nem igaz, hogy nem érzed.
- Te... – hűlt el hirtelen. – Törődsz vele... – Éljen, Jaspy felvilágosult.
- Pedig nem kéne. – Nyeltem egyet. – De ez nem változtat semmin. Attól még ugyanúgy szétrúgom Alice seggét, és a te tiédet is egyaránt, ha bekavartok. – Ez sem teljesen igaz, de nem hinném, hogy megérezné.
- Damon – szólt rám higgadtan. – Ennek nem kell így lennie. Violet megszerzi érted a gyűrűt, de ez nem jelenti azt, hogy ki kell őt löknöd. Ha törődsz vele, akkor nem.
- Ja, persze! – fordultam felé ingerülten. – És húzzak egy sorszámot, hogy melyik bábu nyírjon ki, ugye? Alice sosem fog bízni bennem.
- Nem olyan biztos... – dünnyögte. – Elvégre, amíg együtt vagy Violet-tel, megvéded. Erre már ő is rájött...
 Sóhajtva a hajamba túrtam. Erre már rájöttem másfél évszázada, de örök igazság: érezni szívás.
 Tekintetem a kirakatra tévedt, amit majdnem betörtünk Jaspy-vel. Pillantásom megakadt egy ibolyaszínű karkötőn. A rohadt életbe, nem igaz, hogy egy cseszett színről is Ő jut az eszembe!
- Hazudj csak magadnak, ha neked így jó – vonta meg a vállát Jasper, majd a bolt bejárata felé fordult. Aztán vissza felém.
- Mi van? – kérdeztem.
- Venni akarok a szerelmemnek egy nyakláncot, amit már egy ideje kinéztem. Te meg, meg akarod azt venni Violet-nek, úgyhogy... – eh. Hülye érzetbefolyásolás.
- Miért csinálod ezt? – emeltem meg a szemöldököm.
- Mert az Edwin-Henry természeti csapás duó, valamint az elmebeteg, szadista James mellett te már inkább tűnsz a szövetségesemnek, mint az ellenségemnek, Damon...
 Ezen elgondolkodtam egy kicsit, de mivel én is valami hasonlót kezdtem érezni, inkább abbahagytam az agyalást, és bementem vele a boltba.

~*~

Amikor hazaértem, kissé meglepődtem. Az egész házban ibolyaillat terjengett.
- Stefan? – szólongattam kis öcsémet. Mi a franc, ideültetett egy ibolyabokrot, vagy mi?
Nem kaptam választ, így felmentem a szobámba. Amikor kinyitottam az ajtót, egy test csapódott nekem hátulról, és csak azért nem vágtam a falhoz, mert az illatból rájöttem, hogy Violet az.
- Meglepetés! – kiáltotta, majd letepert a fölre, és kacagva magasodott felém. Kész ez a csaj.
- Kiengedtek? – mosolyogtam rá.
- Ühüm – simult hozzám igazi kiscicaként. – De mivel nem jöttél be hozzám, én jöttem ide.
 Hát, nem tudtam, hogy pontosan mikor jöhet haza...
- Van mentségem – simítottam meg a pofiját. – Ajándékot vettem a kiscicámnak. – Kivettem zsebemből az apró díszdobozt, és –még mindig Violet alatt heverve- adtam a kezecskéjébe.
- Ezt... nekem? – suttogta nagy szemekkel, majd amikor felnyitotta a dobozt, örömében lángra gyúltak a gyertyák a szobámban. Hehe. Aranyos... – Juj, köszönöm szépen! – ölelt meg mosolyogva, majd forrón megcsókolt. Igen, ez már nagyon hiányzott... a finom kis csókja, teste melege, illata... Ez mind-mind kell nekem.
- Van rá mód, hogy ezt megháláld nekem... – vigyorodtam el, miközben összekapcsoltam vékony csuklóján a karkötőt, másik kezem pedig fenekére simult. Ravasz kis tekintettel emelkedett fel rólam.
- Éspedig? – mosolygott sunyin.
Nem válaszoltam, csak újból megcsókoltam, majd magam alá tepertem. Ő átkarolta a nyakam, és elégedetten túrt a hajamba.
- Hiányoztál – súgtam rá ajkaira, majd ismét rájuk tapadtam, miközben megszabadítottam őt a blúzától. Akarom... itt és most... mindörökké.

Violet szemszöge:

Szeretkezés után szinte rögtön elaludtam, és csak másnap reggel ébredtem fel. Laposakat pislogtam a szobába beszűrődő fény miatt, de amint visszanyertem a látásom, kivettem Damont, ahogy mellettem alszik. Hehe... mennyire ártatlannak tűnik így. Ártatlannak, de nem ártalmatlannak.
 Óvatosan keltem ki mellőle az ágyból, az én takaró részemet magamra csavarva, majd lebotorkáltam a fürdőszobába. Benyitottam, és egy idegen lánnyal találtam szembe magam, aki ugyanúgy egy takaróba volt csavarva, mint én. Döbbenetemben még a sikoly is a torkomra fagyott.
- Ööö... – nyögtem ki. – Te... ki is vagy? – Biztos Stefan egy... „barátja”...
- Én Elena Gilbert. Stefan barátnője... és te? – kérdezett vissza, kissé végigmérve. Ehhe.
- Violet Hetfield vagyok – mosolyogtam rá. – Damon barátnője.
 És ahogy az tőlem kitelik, képes voltam kezet fogni vele egy szál takaróban. Ő felkacagott. Én is jobban megnéztem őt magamnak. Magas lány volt, tőlem kb. egy évvel lehetett idősebb. Hosszú barna haja volt, és a szemei is ezt a színt viselték.
- Én nem is tudtam, hogy Stefannak van barátnője – jegyeztem meg. Ennyit a bizalomról.
- Gondolom, nem verte nagydobra, mivel elutaztam a nyárra, és csak tegnap este értem haza.
 Világos. Ezek szerint tegnap este mind a ketten... ehhe... ez jó.
- Így már értem – mosolyogtam rá továbbra is. – Tudod mit? Zuhanyozz csak le nyugodtan, majd... visszajövök később – intettem neki egyet, majd már csapódott is utánam az ajtó. Oké, eddig bírtam. Nevettem egy nagyot.

~*~

Miután sikeresen megkaparintottam a fürdőszobát és lezuhanyoztam, mind a négyen leültünk csevegni egy kicsit a nappaliban. Meglepetten vettem észre Stefan nyakában a Cullen napfénymedált. Vajon ez Jasper-é? De hát mi van az övével? Rendben, azt hiszem ideje lesz kifaggatnom Damont, hogy mi lett az ő gyűrűjével, amiért Stefanét állítólag elvette. De ezt majd négyszemközt.
- De már jól vagy? – kérdezte meg ijedten Elena tőlem, miután az egyik testvér elkotyogta, hogy elütöttek.
- Persze, csak az oldalam kapta el a kocsi... – magyarázkodtam kissé idegesen. Persze, ezt tuti nem veszi be, azok után, ahogyan látott reggel. Baleset után szerelmeskedni... érdekes párosítás. Vajon a csaj tudja, hogy a pasija egy vámpír?
 Hirtelen csengettek.
- Nyitom! – pattantam fel, majd az ajtóhoz suhantam, hogy feltépjem. Kint Alice és Jasper álltak mosolyogva. He? Ők itt? Hogyhogy? És mindketten...? De hát akkor a medál...
- Violet! – ugrott rám Alice, megölelve. – Már mindenhol kerestelek, de gondolhattam volna, hogy itt vagy... – csicseregte, egy kis érezhető daccal a hangjában. – Jöttünk egy kis mini-bulit tartani annak örömére, hogy kiengedtek!
- Tessék?! – akadtam ki. Bulit, nekem? Na, nincs az az isten.
- Próbáltam megregulázni... – lépett beljebb Jasper, adva egy puszit.
- Mintha ez lehetséges lenne... – dünnyögtem mosolyogva, majd megöleltem őt is. Persze kicsit mindketten megdöbbentek, amikor meglátták Elenát, de hamar feloldódtak, és bekapcsolódtak a traccspartiba (főleg Alice).
- Szia tündér babóci – vigyorgott Damon, mire barátnőm hirtelen egy puszit nyomott az arcára. Nagy szemekkel léptem Jasper mellé.
- Valami alternatív univerzumba kerültem? – pislogtam. Ő csak nevetett, de mást nem fűzött hozzá a kérdésemre.
- Hoztam egy tortát is! – pattant fel hirtelen Alice. Ahogy ugrott, a lendülettől kiugrott a blúzából egy gyönyörű, kékköves medál. Ahogy néztem, és a lánc beleért a napfénybe... hirtelen megértettem, és a varázslatot is megéreztem rajta. Tehát az is egy napfénymedál. De ki csinálhatta? A Nagyi?
- Violet, te kérsz? – pattant elém hirtelen a tündérbaba. Meglepve pillantottam rá.
- Öm.. aha, köszi – mosolyodtam el végül, de hirtelen megszólalt a telcsim. – Egy perc.
 Félrevonultam.
- Igen? – szóltam bele. Először csak lihegést hallottam, majd egy sírástól elnehezült hang szólalt meg:
- Ezt azért kapjátok, mert a pasid majdnem kinyírta a barátnőmet... – Mi a franc?
- Kivel beszélek? – akadtam ki. Ki nyírt ki majdnem kit?
- Jó étvágyat a tortához... – suttogta az idegen, majd letette. Rémülten néztem oldalra, és láttam, hogy Alice pont most nyelt le egy falatot.
- Alice, ne! – hajítottam el a mobilom, majd rémülten barátnőmhöz rohantam. Aki... undorodva köpte ki a sütit, majd a torkához kapva esett volna össze, ha Jasper el nem kapja.
- Alice! – fogtam közre az arcát bepánikolva.
- Mi történt? – kérdezte Stefan is, ijedten. Damon is közelebb jött, majd beleszagolt a süteménybe, de undorodva kapta el a fejét.
- Ez tele van vasfűvel.

IV. bónuszfejezet ~ Az erő, ami ellen nem lehet harcolni

Sziasztok!

Meghoztuk az ígért bónuszfejit, amelyből kiderítjük, hogy milyen érzelmek játszódtak le Henry Holmes-ban. És ezáltal az is kiderül, hogy még sincs ő kőből, de...

Henry Holmes szemszöge:

A csütörtök esti incidens után már semmi másra nem vágytam, csak hogy meglátogassam Sharone-t, a barátnőm, és az ágyába bújva elfelejthessek mindent és kiadhassam a dühömet. Már éjfél felé járt az idő, úgyhogy nem csöngettem, hanem bementem a kulcsommal. Felkapcsoltam a villanyt az előszobában, levettem a kabátom és a cipőm, majd beléptem a nappaliba. Ahol a barátnőm vérezve feküdt a kanapén.
- Sharone! – kiáltottam rémülten, majd odarohantam hozzá, és a karjaimba vettem a testét. A rengeteg alvadt vér csak úgy csorgott a vállánál... – Édes Jézusom... – hűltem el, majd gyorsan kitapintottam a pulzusát. A nagy rémületben még a könnyeim is elöntötték az arcom, majd amikor tompán, alig érezhetően megéreztem szívének dobbanásait, megkönnyebbülten borultam rá a mellkasára, s férfi létemre mégis kitört belőlem a sírás...
 Szerencsére nem fagytam le teljesen, mert kihívtam sürgősen a mentőt, és míg kiért, megpróbáltam a vérzést elállítani. Na, ekkor rémültem meg és dühödtem be igazán. Barátnőm nyakán megannyi harapásnyom ékeskedett...

~*~

Péntek. Hajnali kettő, én meg itt ülök a barátnőm kórházi ágya mellett, fogom a kezét, és minden bizonytalan. Sharone rengeteg vért vesztett, így vérátömlesztést kapott. A doki szerint túléli, de még mindig halálra vagyok rémülve... pedig állítólag hamarosan fel is ébred, de...

 Vajon melyik vérszívó rohadék volt az?! Biztosan Alice... a rohadt kurvája...!
Szabad kezem úgy ökölbe szorult mérgemben, csoda, hogy a vérem ki nem szaladt a bőröm alól...
- H-Henry? – térített magamhoz Sharone hangja. Rögtön magamhoz tértem.
- Édes, jobban vagy? – simítottam arcára a kezem. – Mi történt, ki tette ezt veled?
- Ami ma velem történt... – suttogta erőtlenül.
- Igen? – hajoltam közelebb hozzá.
- Át kell adnom egy üzenetet... – lehelte elhalóan halkan. – Ami ma velem történt... bárhol, bármikor veled is megtörténhet, ha nem állítod le magad – szorította meg a kezem.
- Mi van? – értetlenkedtem. – Drágám, ki üzente ezt? Ki támadott meg?
- Arra nem emlékszem... – gördült ki egy könnycsepp a szeméből. – Ahogyan semmi másra sem...
 A kurva életbe. Megigézték – esett le. Damon Salvatore tette.

Órákkal később, éppen csak, hogy beértem az első órámra, és nem késtem el. Alice osztályával volt törim... remek...
 Beléptem, köszöntem, majd amikor észrevettem Violet üres padját, majd szétvetett a büszkeség...
 Amikor Carmen megkérdezte, hogy „Hogy van, tanár úr?” ,rávágtam volna, hogy idegesen, mert a boszi barátja ki akarta nyírni a barátnőmet, viszont amikor láttam, hogy a banyát sikerült elütnöm úgy, hogy nincs suliban mosoly került az arcomra.

 Miközben a tündérbabával társalogtam az ajtó kivágódott.

- Renée, becsuknád? Köszönöm – szóltam az első padban ülő csajnak, de ahogy a lány felállt, az ajtó becsapódott. Valaki megnézhetné ezt az ajtót.

Majd amikor megtudtam, hogy a banya él és hétfőn már jön suliba, inkább elkezdtem az anyagot, mielőtt mást nem teszek... Viszont, amikor a tollamért akartam nyúlni, az elgurult. Ezt meg hogy? Amikor elkezdtem írni az anyagot, az a rohadt ajtó ismét kivágódott.

- Valaki zárja már be az ablakot – morgolódottam már kicsit hangosabban.

- De hát tanár úr… - nyafogott Alice. – Olyan meleg van…

- Vedd le a pulcsid, baba... - vigyorogtam rá.

- Héjj! – csapott az asztalra Jasper.

- Jól van, szöszi. Nem hajtok a barátnődre, megnyugodhatsz... - mosolyogtam, amire mindenki el kezdett nevetni. Úgy látom itt is nagy sikerem van.

Az ajtó újra becsapódott. Pár perc múlva megint kinyílt.

- Ezek a szellemek, most nagyon mérgesek lehetnek – mosolygott Caroline.

- De még mennyire – tette hozzá Alice.

Talán Alice csinálja ezt?

- Na, jó. Kezdem magam úgy érezni, mint egy horror filmben – rikácsolt Carmen.

- Akkor aludj – lökte neki oda Jasper.

Megunva ezt az egészet elindultam, hogy kulcsra zárjam azt a kurva ajtót ezzel is túljárva Alice eszén, de persze a kis kurva miatt odacsuktam két ujjamat.

- A kurva életbe! – kiáltottam – Valaki szerezzen valahonnan egy kis jeget!

A csajok tömegestől tódultak volna ki az ajtón, de csak két csajt engedtem. Alice viszont csak mosolygott Jasper-rel az oldalán.

- Meghoztuk – tért vissza a két miniszoknyás lányka.

- Köszönöm csajok, majd meghálálom valamivel – feleltem és miközben helyre mentek, végignéztem formás testükön. Hm.

*Délután*

Az utolsó órám a Salvatore osztályban volt. Stefan persze szokás szerint nem volt jelen.
 Amikor viszont köszöntem az osztálynak, hirtelen valaki benyögte, milyen szép nap van ma, majd egyik hozzászólás követte a másikat, és eljutottunk a tavalyi osztály műsorához, egészen pontosan az én barátnőm, Sharone szerepéhez.
 Az ideg és az aggodalom úgy öntött el, mint a víz... Hát még amikor ránéztem arra a fasz Damon-re, aki mindentudóan vigyorgott rám. Kész, eddig bírtam. Túl eleven még a tegnap éjjel...
- Most... ki kell mennem. Legyetek csendben – mentem ki a teremből. Amint kiléptem, meghallottam, hogy mindenki pofázni kezd... de nem érdekelt. Csak elkezdtem hívni őrült módon a csajom. Ha a kórházban csinálni mert vele valamit... átveszem Edwin szerepét, és ledöföm Damont!
- Henry! – hallottam meg hirtelen Elizabeth hangját. Óh, ennek a kurvának is olyan időzítése van...!
- Mi van már megint? – kérdeztem meg nagyobb hangerővel.
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet – tette csípőre a kezét. Hülye csitri... – És különben is, már az óráidról is ellógsz, csak hogy telefonálj? – Na jó, valaki fogjon le.
- Fontos a hívás. Rohadtul, úgyhogy hagyj békén! – küldtem el a francba...

Eléggé beesteledett, mire végre hazaindulhattam. Kiléptem a sötét parkolóba, megkeresni a kocsimat.

- Ezt mégis hogy képzelte? – kiáltott utánam a dobbantó baba. Hát ez lerázhatatlan?!

- Nekem szóltál, Alice? – néztem hátra.

- Ne tettesse itt a hülyét! Tudom, hogy maga ütötte el Violet-et. Miért tette? Mit ártott Önnek az az ártatlan teremtés? – borult ki.

Tudod ki az ártatlan, te vérszívó liba! Bájolós mosolyom felrakva kérdeztem őt:

- Honnan veszed, hogy én voltam? – léptem hozzám közelebb. Hm.

Majd a beszélgetésből kivettem, hogy igen is Edwin hívta a mentőket... Közben a csajszi felé indultam, aki tolatásának köszönhetően egy fának ütközött.

- Ha meg mer csókolni, jelentem az igazgatónak, diákbántalmazásként... - fenyegetett. Ha-ha, jó vicc.

- Butus. Ami sulin kívül történik, az nem tartozik az igazgatóra – vigyorogtam rá. 

- Komolyan? – vetett be kacér mosolyt.

Ez már nekem is tetszik... Sakk!

- Bizony... - vigyorogva hajoltam felé.

- Remek - mosolygott még mindig kacéran.

Csak tudnám, hogy ha ő is meg akar csókolni, akkor mire kellett ez az előjáték? De mint kiderült az a liba csalt tőrbe és ő adta be nekem a sakkot, mert nem megcsókolni akart, csak megrúgni a férfiasságom.

- Áú… - lépettem hátra - Én azt hittem… - hogy te is akarod a csókot.

- Nem vagyok elmebeteg! – vicsorított rám, mint egy véreb. Komolyan a dobermann egy tacskó hozzá képest. – Most pedig tessék elmenni a kórházba, bocsánatot kérni Violet-től – mutatott jobbra. – Mert ha nem, bajok lesznek.

- Na ne etess kiscsaj – lengettem meg előtte egy verbénával teli üvegecskét.

- Nem viccelek – vigyorgott, majd elment.

Elindultam én is hazafelé. Kész, elegem van...
 Kihajtottam a főútra, és bekapcsoltam a rádiót. Egyszer csak egy kurva nagy zaj kíséretében egy fa (!) ráborult az autómra. Minden elsötétült.

~*~

A kórházban ébredtem, ahol egy csini nővérke szúrt belém valami szart.
- Ó, már fel is ébredt, Mr...?
- Holmes. Mi a jó ég történt?
- Egy fa borult az autójára. – Erre felvontam a szemöldököm.
- Egy fa. Most komolyan?
- Hatalmas vihar volt... a szél csavarhatta ki. Szerencsére kutya baja, csak a lába szorult be a totálkáros kocsiba.
- Totálkáros? – Baszd meg... – Remek.
- Még a kocsi miatt aggódik? – nevette el magát a szöszi, kivágott blúzában megremegtek a mellei... Azt hiszem kibírom még itt egy darabig.
- Telefonálhatnék?
- Persze – válaszolta, majd odahozta a telefont. Aztán továbbra is nézett kökény kék szemeivel.
- Bizalmas lenne... – célozgattam.
- Óh, elnézést. De ha szüksége van bármire... mondom, bármire, csak szóljon... – Szóval mellém bújnál az ágyba, értem én. De előre szólok, mostanság nem biztonságos mellettem...
- Oké – vigyorogtam rá. Kiment, én meg felhívtam Edwint.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Honnan tudod, hogy kórházban vagyok?
- Én találtam rád és hívtam mentőt – felelte.
- Áh. Ismerős szituáció, nem? A banyának is te hívtál... – Mély csend.
- Henry...
- Ne fáradj. Ha már így elárultál, engesztelj ki, és csinálj most már valamit a rohadt vámpírjaiddal. Violet-nek ugyanis sok veszélyes és bosszúszomjas barátja van... pechemre.

- Bizonyíték nélkül semmit nem tudok tenni, de majd intézkedem. Ja és ha már a bosszúnál járunk, szerintem örülj, hogy Violet él különben...

- Tudom, tudom, Sharone se élne... De akkor is. Kezdj velük valamit, minél gyorsabban!

28. Fejezet ~ Vallomások

Sziasztok!

Íme az új fejezet, egy-két vallomással és merénylettel...

Nem is szaporítom a szót, hanem teret hagyok nektek, hogy olvassatok :)

Ja és ha komit írok, nem harapjuk le a fejeteket! :P 

Jó olvasást! 

Puszi: Alice és Violet

Alice szemszöge:

Szerda este Jasper mellett feküdtem az ágyon és a TV-t kapcsolgattuk. Egyszer csak Simon kopogott az ajtónkon.

- Gyere be! - szóltam ki.

- Alice, Jasper, akkor holnap maradtok itthon?

- Igen. Tudsz igazolást szerezni? – kérdeztem rá egyből.

- Persze nektek bármikor – mosolygott és kiment volna az ajtón, de úgy vettem észre látomása van. Ó, jaj! – Nem lesz ez így jó.

- Mi történt? – kérdezte Jasper.

- Mit láttál? – bombáztam meg én is egy kérdéssel.

- Nem kerülheted el James-t. – Simon egyszerre volt ideges, de szinte már a könnyezés határán állt. – Ő lesz az új iskola pszichológusotok.

- Egy életre elegem van belőlük! Ráadásul James? Miért? És Edwin… - még a végén örülök, hogy a suliban van… - Neki biztos van beleszólása. Ha már James vámpír.

- Alice te is tudod, hogy bizonyíték nélkül nem ölhetnek.

- Igen… És ez jó… De James…

- Tudom. Ismerem…

- Egyáltalán, hogy lehet, hogy még él?

- Szorozd be Damon-t kettővel… Vagy hárommal… Hát úgy!

- Még is hány éves már?

- 530 körül van.

- Atya úr isten!

- Értem, szóval, ha azt akarom, hogy ne legyen az én drágámnak semmi baja, ki kell nyírnom vagy éppenséggel nyírnunk James bácsit? Jól sejtem? – csattant fel Jasper.

- Vagy nyíratni, igen. – helyeselt Simon.

- Képtelenség, hogy harcolhatnék egy 530 éves vámpírral?

- Jasper. 1; Még újszülött vagy. 2; Nem kell egyedül harcolnod.

- Hát jó.

- Na de én megyek. Holnap nekem munka – vágott egy gúnyos mosolyt. Felálltam és adtam neki az arcára egy puszit.

- Jó munkát! – mosolyogtam.

- Nektek meg jó pihit.

- Köszi – mondtam egyszerre Jasper-rel.

~*~

Csütörtökön reggel tíz óra körül a ház már üres volt és én szerelmem karjaiban pihentem, a rádió zaja mellett.

- Nagy hibát követtem el Alice – dünnyögte Jasper.

- Mit? – néztem fel rá. – Ugye nem csaltál meg?

- Nem, de talán felér egy megcsalással – sóhajtott nagyot Jass.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva. Gyomrom kicsit összeszorult.

- Ellened játszottam – monda Jasper.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem és felültem. Ő is felült.

- Amikor te elindítottad a játékot, hogy olyan jó barátok vagyunk Damon-nel, én másnap már megállítottam Violet-et, hogy ne bízzon bennünk… - fejét lehajtotta, és észrevehetően kerülte a tekintetem.

- Miért tetted? – kérdeztem zavartan.

- Nem tudom, Alice. Talán meg akartam akadályozni a megakadályozhatatlant. – Majd fejét ismét felém fordította.

- Igen. Ezt én is próbáltam, de… - talán jobb, hogy nem mondtam semmit.

- Violet túl makacs és naiv. Nem lehet lebeszélni Damon-ről.

- Ez logikus. Hisz ő a naiv királynő… Persze, hogy kitart az elmebeteg királya mellett, főleg mivel fülig bele van zúgva… Miért nem tud észhez térni?

- Alice. A szerelmet nem lehet irányítani. A szerelem nem logikus. Csak egy érzés, ami a szíved mélyéről lép elő. Ha tilos, ha nem. Ha lehetetlen, ha nem.

- De Violet… Ő nem csak a vámpírbáj hatása alatt van?

- Is. De az nagyon minimális.

- Jasper. Te most kinek az oldalán állsz? – néztem rá.

Jasper a fejét felemelte és rám nézett. Elmosolyodott és egy szenvedélyes csókot adott.

- Szerinted? – kérdezte, amikor elváltunk.

- Az enyémen?! – csókoltam meg őt.

- Pontosan – mosolygott.

~*~

Este hirtelen tömérdek ibolya illat csapta meg az orrom.

- Violet! – ültem fel az ágyon.

- Alice, nyugi biztos csak elesett – húzott vissza maga mellé Jasper.

- Lehet… - sóhajtottam.

Ahogy hátravágtam magam, és lehunytam a két szemem, képek kezdtek ugrálni előttem. Violet-et hordágyon szállítják. Simon. És Damon!

- Úristen… - ültem fel újra, most már sikeresen magammal rántottam Jasper-t is.

- Baj van? – kérdezte rémülten Jass.

- Violet. Korház. Menjünk – lihegtem értelmetlenül.

Annyira felkavart, hogy a kis boszi barátnőmet korházba viszik, hogy szinte menten elbőgtem volna magam. Még inkább felzaklatott Damon jelenléte. Ha ő tett vele valamit, lefejezem. Simon volt az egyetlen, aki vigasztalt. Viszont, amikor beértünk a korházba, és észrevettem Damon fájdalommal teli arcát, minden undor elszállt belőlem, és olyat tettem, amit eddig még soha…

- Damon – néztem rá.

Felnézett rám. Tekintetéből nem igazán tudtam mit kiolvasni, de talán valami halvány jele lehetett ennek: „Jó látni titeket!” Aggódik Violet-ért?

- Téged is jó látni – mondtam, mire oldalra fordított fejjel nézett ránk.

Nem foglalkoztam ezzel. Odamentem hozzá, és megöleltem. Fogalmam sincs, miért tettem, de éreztem, hogy nem tudom őt utálni, mivel Violet szereti és hát talán tényleg van normális oldala.

- Szerbusz tündérbaba – ölelt vissza elégedetten.

- Lemaradtam valamiről? – mosolygott Jasper.

Elléptem Damon-től és szembe álltam vele.

- Nem tudom. De ha rájössz, mi ütött a barátnődbe, akkor szólj kérlek. Köszi – vigyorgott.

- Jól vagyok köszi. De Damon – néztem rá –, mi történt Violet-tel?

- Ugye nem te voltál? – kérdezte Jasper kissé ingerülten.

- Szerinted ezt tenném a játékszeremmel? – vágott egy grimaszt Damon.

- Igaz annyira nem vagy idióta… - forgatta a szemeit Jass.

- Hahó! Mi történt? – kalimpáltam.

- Kiszúrod a szemem, babuci – nyomta le óvatosan a karjaim Damon. – Amúgy, annyit tudok, hogy valaki elütötte. Amikor beértem, hívni akartalak titeket, de Simon azt mondta, hogy már úton vagytok.

- Henry… - sóhajtottam. Tuti ő volt… - A rohadék. Törjön el a két keze, amiért elütötte… Hogy mi? – pislogtam, amikor az utolsó mondat is eljutott az agyamig. – Te hívni akartál? – csodálkoztam.

- Mi ilyen meglepő ezen? – nézett értetlen arccal. Na jó. Itt valami tényleg nem stimmel…

- Sziasztok – lépett ki a kórteremből Simon. 
- Apa! - ugrottam rögtön hozzá. - Na? Hogy van?
Megrázta a fejét.
- Nem jól. Súlyosan megsérült, és belső vérzése van.

Szemeimet könnyfátyol borította el. Kérdő arccal nézett Damon-re, aki bólintott… Oké… Miről maradtam le?

- Bemehettek hozzá, de csak pár percre, és egyszerre csak egyvalaki – mondta Simon.

- Miért csak egy? – szólalt meg Jasper, amikor megérezte, hogy kissé feszült lettem erre a kijelentésre. Hajh. – Nem tehetnél nekünk kivételt?

- Tennék, de a betegnek akkor is rossz lenne… - felelte Simon.

- Jass, nem kell ez. Menjen csak Damon elsőnek – mondtam kissé dacosan, de a könnyeim még mindig elborították a szemem.

- Hogy? – kérdezte értetlenül Damon. Biztos várta, hogy egy óráig vitázok vele, hogy én akarok elsőnek menni, és nem engedem, hogy ő egyáltalán bemenjen…

- Jól hallottad – vigyorogtam. –Menjél befele – öltöttem rá játékosan a nyelvem.
- Oké... - állt fel bizonytalanul a padról. - De a biztonság kedvéért vizsgáltasd ki magad. Szerintem lázad van.

- Szerintem pedig neked van... - mondtam kavargó érzelmekkel, amikor a kilincsért nyúlt. Még egyszer visszanézett rám, de szó nélkül bement.

- Ez mi volt? – nézett rám kérdőn Simon.

- Ezt inkább én kérdezném tőled… - tettem csípőre kezeim.

- Damon megmenti Violet életét… - Úgy mondta Simon, mint ha a világ egyik legtermészetesebb dolga lett volna. Várjunk csak. MI VAAAN?

- Adni fog a véréből? – néztem rá ijedten.

- Igen – bólintott.

- De ne már. Ezzel is csak a kötelék erősödik meg köztük. Nem teheti!

- Alice. Ezekkel, minddel én is teljesen tisztában vagyok, de ő az egyetlen reményünk.

- Nem – makacskodtam – Itt vagy te, én, Jass… - kezdtem a sorolást.

- Nem jó. – szólt közbe Simon. - Damon a legidősebb. Neki kell lépni. – Faszomat! Azt…

- Ez nem fair – dobbantottam.

- Alice, nyugi. Már nem utálod Damon-t, és ez egy jó pont. Ne rontsunk a helyzeten – karolt át Jasper.

- Nem – bújtam ki a karjai közül. – Nem. Ez akkor se… Ez nem… Nem lehet igaz… - rohantam ki bőgve a korházból.

Hazáig meg se álltam csak bőgtem és bőgtem. Jasper nem jött utánam, amit most nem is bántam. Csak nyugtatna. Nem. Nem akarok megnyugodni! Otthon az ablakon ugrottam be. Amilyen idegben voltam simán beletörtem volna zárba a kulcsot.

- Alice, te vagy az? – lépett be Elizabeth. Erről meg is feledkeztem, hogy itthon lehet.

- Anya? – néztem rá pityeregve.

- Kicsim, jól vagy? – kérdezte aggódóan majd leült mellém az ágyra.

- Nem – öleltem meg. – Kicsit sem.

- Mi a baj? – simogatta a hátam.

- Damon… Violet… Henry… - mondtam összefüggéstelenül, majd újra sírásba törtem ki.

- Csss.

- Henry elütötte Violet-et. Belső vérzése is van. Lehet, hogy nem is éli túl, ha nem iszik Damon véréből. Már csak a kérdés az, hogy iszik-e… - ziháltam – És tudod mi a legszörnyűbb? Az én vérem egy nagy fos. Meg se tudnám menteni a barátnőm életét… - sírtam újra el magam – Én kinyírom Henry-t - álltam fel, hogy elinduljak megkeresni, de Elizabeth leültetett.

- Alice. Maradj itt. Akkor is lenne megoldás. Az, hogy meg kinyírod, az nem megoldás. Kérlek, higgadj le. Hozok neked nyugtató teát. Pihenj egy kicsit. Kérlek. Ne mozdulj.

- De én… Henry… Violet… ÁÁÁ… - fejem a párnába vágtam és kifeküdtem.

- Nyugi – mondta nevelő anyám és lement nekem teát készíteni.

Jasper szemszöge:

Alice már a szétrobbanás határán volt. Megértem. A barátnője haldoklik és nem is tud rajta segíteni, ráadásul MEGINT Damon lesz meg a hős megmentő… chh -.-”

- Alice, nyugi. Már nem utálod Damon-t, és ez egy jó pont. Ne rontsunk a helyzeten. – karoltam át őt nyugtatásképpen, de ő csak elment.

- Alice…! – néztem utána.

- Hagyd – fogta meg a kezem Simon. – Egyedüllétre és dühöngésre van szüksége, különben teljesen szétrobban.

- Szegény lány. Nem szokott ilyen lenni. Viszont, ha már ilyen, akkor már nagy baj van.

- De megértem.

- Én is. Teljes mértékben.

~*~

- Készen volnék. – jött ki Damon. – Hát a kis nikkelbolha hova tűnt? – kérdezte meglepetten, amikor körülnézett.

- Érdekel is az téged… - forgattam a szemem, és bementem Violet-hez.

Amikor megláttam Violet már az ágyon ült. Neki dőlt a háttámlának.

- Jobban vagy? – kérdeztem mosolyogva és leültem az ágy melletti székre.

- Fogjuk rá... - temette grimaszos arcát a tenyerébe. - A fájdalom nagyjából elmúlt, és újra érzem a tagjaimat, de gyenge vagyok - panaszolta gyötört hangon. - Bár, ez a mostani állapot a mennyország, öt perccel ezelőtthez képest. - Elmosolyodtam válaszára.
- Feküdj csak vissza. Pihenned kell.
- Oké... - mosolygott vissza, majd lassan rádőlt a párnájára. Csönd borult ránk.
- Mi történt egész pontosan? - kérdeztem meg óvatosan. Azonnal észrevettem, hogy bekönnyezett kicsit a szeme.
- Én... olyan ügyetlen vagyok. Tudod, az úttest közepén leguggoltam összeszedni a cuccom, és bumm... 
- Henry ütött el? - akaratoskodtam. Sóhajtva emelte rám fáradt tekintetét.
- Igen, ő... - felelte kelletlenül. - Legalábbis azt hiszem. Talán csak odaképzeltem őt.
- Ez kilőve, ugyanis Alice is látta. - Amint ezt kimondtam, már tudtam, hogy hiba volt.
- Alice... Jasper, hol van Alice? - kérdezte hirtelen. Ügyes Jasper és akkor most…

- Vadásznia kellett… - jól van, hazudj. Csodás…

- És visszajön? – nézett rám.

- Nem hiszem. Nem tudom… - jaj, arról nem volt szó, hogy betanult szöveggel állítsak be. – Nyolcig van beteglátogatás és már háromnegyed nyolc van. Alice most indult el… Nem hiszem, hogy visszaér… - hát, na.

Mégse sújthattam le még az igazsággal is. Elég nagy fájdalom az neki, hogy a bűvös vadásza elütötte… Mellesleg tényleg nyolcig van beteglátogatásra lehetőség.
- Jó, értem én - felelte. - Jasper... - nézett fel rám. - Úgy sajnálom, hogy ennyi gondotok van velem... 
- Csss... - halkítottam el. - Most ne törődj ezzel. Csak gyógyulj meg hamar. Hadd essen le Henry álla, ha majd beszambázol a töri órára - nevettem fel halkan, csak hogy oldani tudjam a feszültséget. Bejött, hiszen Viol is felkuncogott.
- Köszönöm... - mosolygott rám gyönyörűen, mire én biztatóan megfogtam kis kezét az ágyon. És ekkor hirtelen berontott a kórterembe az apja.
- Úristen, Violet! Jól vagy? - rohant a lányához rögvest. Persze azonnal elkaptam a kezem, hisz nem akartam a boszit félreérthető helyzetbe sodorni. Na meg magamat sem, ha már itt tartunk.
- Igen, szerencsém volt... csak könnyen sérültem meg.
- Kicsim, halálra rémültem... - ölelte őt át aggódva, majd felém fordult. - Te meg miért nem értesítettél?!
 - Mr. Hetfield, Simon szólt, amint tudott, de a lányát kellett elsősorban ellátni... - mentegetőztem. 

Azt azért mégsem vághattam a képébe, hogy Violet egy boszorkány, akit a vadásza, Henry ütött el, és kis híján meghalt volna, ha a vámpírpasija nem ad neki a több, mint százéves véréből. Heh. Na meg persze ha már itt járunk, a pasija értesíthette volna... Ő hamarabb tudott a dologról...
Jack persze szinte meg sem hallotta a kifogásom, helyette Viol-t kezdte faggatni. Szememmel intettem a kis virágszálnak az ajtó felé,  jelezve, hogy inkább megyek.
"Köszönöm." - formálta a szájával.
"Nincs mit. Aludj jól." - válaszoltam némán, majd magukra hagytam őket.

- Hazamentem – szóltam Simon-nak.

- Alice-t visszahozod? – kérdezte. – Tehetek kivételt – mosolygott.

- Attól függ, milyen állapotban lesz. Meg hát az apja… Ő is bent van.

- Ahogy gondolod. Nem sokára megyek én is. Megvárhatsz.

- Meddig van műszakod?

- Nyolcig.

- Jó. Iszok egy kis teát, és megvárlak.

- Rendben.

*Este*

- Nem tudok aludni – dörgölőzött hozzám Alice egy kisbabaként.

- Esti mesét? – vicceltem vele.

- Kettőt – csókolt meg.

- Hm… Nem akarsz inkább te mondani valamit? – simogattam.

- Lejössz velem a konyhába? – pislogott.

- Persze – feleltem.

Felkapcsoltam a villanyt, és lementünk a konyhába.

- Van itthon őszibarackos tea? – ugrált Alice. Végre ismét a hiperaktív önmaga.

- Azt hiszem, még van. De én nem vagyok jártas a konyhában, szóval nem tudom.

Alice felkuncogott és körbeugrálta a konyhát. Elővette a teát, és megfőzte.

- Hol van a termosz? – kérdezte előttem elfutó csíkként.

- Itt – húztam az ölembe, amikor elértem őt.

- Héjj – öltötte rám a nyelvét, de én forrón megcsókoltam.

- Szóval, hová készülsz? Amúgy a termosz az edények mögött van – mosolyogtam.

- Köszi – pattant fel, és átöntötte a teát termoszba. – Violet-hez. Elkísérsz?

- Most? De hát hajnali három van. Holnap nekünk suli. A korházba meg már nincs bejárás. Mi több, Violet biztos alszik.

- Édesem – csókolt meg -, ne légy ilyen butus – kuncogott – Kipihent leszek a sulira. Van ablak, én meg vámpír vagyok. Violet, meg majd felébred.

- Elkísérlek – mosolyogtam.

- Rendben – felelte Alice. Elmentünk a korházhoz, majd megálltunk az ablak alatt.

- Lent maradok – öleltem meg.

- Köszönöm – mondta Alice, majd felszökkent az ablakhoz és bemászott.

~*~

Pénteken történelem órára, ahogy belépett tanár, mindenki elolvadni készült.

- Na megjött ez a bunkó is – fújtatott Alice.

- Csss, még meghallja – csitítottam el.

- Leszarom… - dőlt hátra a székkel.

- Hogy van, tanár úr? – rikácsolta Carmen.

A tanár Violet helyére nézett, és amikor látta, hogy nincs itt a kis boszi, elvigyorodott:

- Remekül, és ti? – bunkó fasz… -.-”

- Jól – felelték a lányok.

- Fáradtan – tették hozzá a fiúk.

- Szarul és idegesen – huppant előre Alice. A tanár megvetően nézett rá.

- Ó, igen? És szabad tudnom, miért? – vetett egy féloldalas mosolyt a tanár. Chh-.-”

- Hát persze – tette Alice kezeit a padra. – Valami elmebeteg gyilkos elütötte Violet-et – mutatott a barátnője helyére. – Ha megtudom, hogy ki volt az a rohadék, én kibelezem. - Alice, ha a tekintetével ölni tudna, a tanár már nem élne…

- Ez szörnyű – tett úgy a tanár, mint aki meghatódott, de attól a temérdek elégedettségtől, ami belőle áradt, felfordult a gyomrom. – Nagyon sajnálom.

- Hazudsz – sziszegte Alice, és erejével kivágta az ajtót.

- Renée, becsuknád? Köszönöm. – De ahogy a lány felállt, az ajtó becsapódott.

- Alice, kérlek – fogtam meg a combját. – Nyugi.

- Chhhhh … - sziszegte. – Jól van… - tette karba a kezeit. – De hétfőn már jön – mosolygott az én drágám.

- Hogy? – tátotta el a száját Henry. – De hát elütötték… - hű, de aggódik, de aggódik..

- Igen, de szerencsére nem sérült meg nagyon, szóval hamar kiengedték, és hamar hívták a mentőket, szóval nem is – Alice nagyot nyelt – vesztett sok vért.
Kár is lett volna érte. =)

- Hát értem, na de ne húzzuk tovább az időt, hanem inkább kezdjük az órát.

- Nem is örül tanár úr? – húzta tovább az idegeit Alice.

- De, nem látszik? – vigyorgott a tanár. Közben a düh majd’ szétvetette.

Őszintén?! Nem látszik. =)

- Akkor jó. Én is – vigyorgott Alice.

- Alice, most már tényleg elég – simítottam végig a karját.

- Jól van. Már csak egy valami – felelte.

Nem tudtam, mit akart, mert nem szólalt meg. A felelés ma kimaradt, és elsőpadost sem íratott. Belekezdtünk az új anyagba. Viszont, amikor a tolláért akart nyúlni, az elgurult. Alice elégedetten mosolygott. Ügyes. Nagyon ügyes. Amikor elkezdte írni az anyagot, az ajtó kinyílt.

- Valaki zárja már be az ablakot – morgolódott Holmes.

- De hát tanár úr… - nyűgösködött Alice. – Olyan meleg van…

- Vedd le a pulcsid, baba…

- Héjj – csaptam az asztalra. Elég. Az én barátnőmmel ne játsszon senki!

- Jól van, szöszi. Nem hajtok a barátnődre, megnyugodhatsz… - mosolygott a tanár, amire mindenki el kezdett nevetni.

- Kurva vicces – sziszegtem.

Az ajtó újra becsapódott. Pár perc múlva megint kinyílt.

- Ezek a szellemek, most nagyon mérgesek lehetnek – mosolygott Caroline.

- De még mennyire – tette hozzá Alice.

A tanár kérdőn és megvetően nézett rá. Alice vigyorgott és az összes ablakkal együtt az ajtó is kinyílt.

- Na, jó. Kezdem magam úgy érezni, mint egy horror filmben – sipákolt Carmen.

- Akkor aludj – löktem neki oda.

A tanár elindult, hogy bezárja az ajtót, amire Alice rásegített, szóval a tanár odacsukta két ujját.

- A kurva életbe! – káromkodta el magát – Valaki szerezzen valahonnan egy kis jeget!

*Délután*

Alice szemszöge:

Henry Holmes ma egész nap nagyon fel volt zaklatva valami miatt és félóránként nézte a mobilját. Na meg persze az ujjaival volt elfoglalva amikre édesen vágtam rá az ajtót. Ez a minimum. És még csak a kezdet...

- Nem tudlak róla lebeszélni, ugye? – kérdezte tőlem Jasper.

- De nem ám! – feleltem. – Amúgy, miért is akarsz? – néztem rá kérdőn.

- Ha csak egy szót mondok. Egy nevet. Annyit, hogy Violet… Akkor? Akkor megérted?

- Azt hiszem – hajtottam le a fejem.

- Szóval? – fogta meg a vállam.

- Nem érdekel – durciztam be. 
Pont miatta akarom megölni! Nem, hogy miatta hagyjam életben… Kezdek összezavarodni. De el is indulok, mielőtt még meggondolnám magam.

- Alice – szólt utánam Jasper.

- Igen? – néztem hátra.

- Légy óvatos.

- Az leszek.

- Várj – futott velem szembe és megcsókolt. – Egy kis útra való.

- Imádlak.– csókoltam vissza. – Köszönöm – feleltem, majd elfutottam.

Mivel a drága vadász is az erdőn keresztül ment a kocsijához, simán utolértem, még az erdőben. Amikor megláttam, nagy levegőt vettem, és dobbantottam egyet.

- Ezt mégis hogy képzelte? – kiáltottam utána.

- Nekem szóltál, Alice? – nézett hátra értetlenül.

- Ne tettesse itt a hülyét! – Bocs ezt nem is kell… - Tudom, hogy maga ütötte el Violet-et. Miért tette? Mit ártott Önnek az az ártatlan teremtés? – borultam ki.

A tanár nem kissé gurult be azon a szón, hogy ártatlan, de úgy tettem, mint aki észre sem vette, és ő is… Bájolós mosolyát felrakva kérdezte:

- Honnan veszed, hogy én voltam? – lépett hozzám közelebb. Kurva anyád!

- Láttam. – upsz…

- Hogy? – értetlenkedett.

- Tegnap este hét óra körül Violet-tel mentem hazafelé. Én már átértem a zebrán, és azt hittem, hogy ő is, de amikor hátrafordultam, már azt láttam, hogy elütötték, és egyből hívtam is mentőt… - hadartam el gyorsan. – Akik szerencsénkre hamar kijöttek.

- Ezt nem értem. Te ott voltál és most itt vagy? – csodálkozott.

Fasza. Lemaradtam valamiről?

- Igen. Mondom, én már átértem, ezért csak Violet-et ütötte el tanár úr.

- Na persze, ha ott voltál, akkor ki volt az anyós ülésen? - húzta fel a szemöldökét. Én hallgatlak ki téged baszd meg, nem fordítva!

- Edwin tanár úr. De nem ez a lényeg. Azt kérdeztem, miért tette?!

- Alice, nyugi – jött még közelebb.

Én tolatásomnak köszönhetően egy fának ütköztem. Hajj... -.-

- Ha meg mer csókolni, jelentem az igazgatónak, diákbántalmazásként… - emeltem fel a mutatóujjam.

- Butus. Ami sulin kívül történik, az nem tartozik az igazgatóra. - vigyorgott elégedetten. Seggfej... 

- Komolyan? – vetettem be kacér mosolyom. El akartam érni, hogy közelebb jöjjön hozzám. Nem is kellett hozzá sok. 

- Bizony… - vigyorogva hajolt felém. Rossz döntés... =)

- Remek. - mosolyogtam még mindig kacéran.

Úgy tettem mint aki vissza akar csókolni, de amikor már elég közel volt hozzám, belerúgtam egy nagyot a gyenge pontjába. Olyan kedves vagyok. ^^

- Áú… - lépett hátra - Én azt hittem…

- Nem vagyok elmebeteg! – vicsorítottam rá. – Most pedig tessék elmenni a korházba, bocsánatot kérni Violet-től – mutattam jobbra. – Mert ha nem, bajok lesznek.

- Na ne etess kiscsaj – lengetett meg előttem egy verbénával teli üvegecskét.

Tudja? Persze. Edwin biztos kitálalt neki.

- Nem viccelek – vigyorogtam, majd elmentem.

Láttam, ahogy a tanár balra indul. Újabb rossz döntés. Végzetesen rossz döntés! Követtem a tanárt hazafelé. Amíg ő a kocsiban ment, én szépen az út melletti fákon ugráltam, egyikről a másikra. Amikor már közel voltunk a zebrához, erőmmel kicsavartam a fát és rávágtam az autójára. Mind ezt egy fa tetejéről csináltam, nehogy bárki is észre vegyen. Hirtelen nagy ellenszél kerekedett, de még ez sem állíthatott meg!

- Ezt neked, te rohadék! – sziszegtem a markomba…

ui.: Ez a fejezet után tervben van egy bónusz fejezet. De mivel a komihatárt se vettétek figyelembe, ezért mi is megszüntettük. De most tényleg arra a határozásra jutottunk, hogy ha nem komizik MINIMUM 3 ember, hogy kéri a bónusz fejit, akkor nem lesz!

~ Viszont mivel közvetlen ez a fejezet után jönne, kérlek titeket, hogy legkésőbb szerdáig jelezzétek, hogy meg tudjuk írni.

- Ha szerdáig nem jelezitek nincs bónusz feji, hanem pénteken (de lehet, hogy késve, vasárnap) jön az új (29.) fejezet !