27. fejezet ~ A végzet fenyegetései

Sziasztok!
Meghoztuk nektek a friss fejit! :)
Szerintem a címe eléggé passzol hozzá... hisz lassan már az ellenség sem tudja, mit is akar, hogy is érez... mindenkinek a lelkében egy igazi érzelmi zsákutca van, ahonnan próbálnak kitörni... De az idő közben nem áll meg, s a végzet fenyeget minket. Mindnyájunkat. De felül tudjuk múlni...?
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Péntek este volt, és éppen a Nagyitól mentem hazafelé, amikor az erdőben megláttam Alice-t. A fűben guggolt, és hiába szólongattam, nem akart megfordulni.
- Jobb lenne inkább, ha elmennél! – mondta hangosan és határozottan. Megszólalt, csoda történt! Kár, hogy amit mondott, az már korántsem tetszett annyira.
 Megfordult, mire én elszörnyedtem. A sötétben szinte világított a vörössé vált szeme, a száját pedig karmazsinvörösre festette a vér... Pont olyan ijesztő volt, amikor először láttam őt így. Csak éppen most nem gyújtottam fel egy bokrot.
- Menj... el! – csikarta ki magából a szavakat. Kezei ökölbe voltak szorítva, tekintete pedig nem egyszer a nyakamra tévedt...
- Nem félek tőled – léptem felé egyet. Ő az, aki sosem bántana engem. Ebben biztos vagyok. Csak izé.. olyan fura ez az érzés, hogy jelenleg vacsiként néz rám... – Tudom, hogy nem fogsz bántani.
- Menj már el... – mordult fel ismét.
- Én... – bízom benned. De nem tudtam végigmondani, ugyanis a felbukkanó Jasper belém fojtotta a szavakat.
- Jaj, Violet, sose mondták neked, hogy ne zavarj egy vámpírt vadászat közben? Gyere, gyorsan, menjünk innen – részesített szentbeszédben, majd sutty. A vállára kapott, mint valami krumpliszsákot.
- Héé, tegyél le! Tudok egyedül is menni! – kapálóztam. - Jasper, azonnal eressz el, különben varázslathoz folyamodok! – Mostanában gyakran fenyegetek meg ezzel vámpírokat, vagy csak én érzem így?
 Végre letett.
- Bocsánat, de magadtól nem jöttél volna. – Az is igaz.
- Most mégis mi ez a hőslovagos cucc? – támadtam le rögtön. - Nem azt mondtad, hogy ne bízzak meg benned? Pardon. Bennetek. És mégis, miért kerültetek egész nap? – Szarul esett...
- Igen. Azt mondtam, hogy ne bízz meg bennünk, de nem azt, hogy nem vagyunk a barátaid, akik megvédenek, ha kell valakitől. – Hát ez kész. A kettő csak egy kicsit mond ellent egymásnak. - Amúgy meg, azért kerültünk, mert most van az a korszakunk, amikor nehezen bírunk a vérrel... Átváltozásunk óta nem ittunk emberi vért... Ugye nem kell ecsetelnem?
 Karba tettem a kezem. Oké, ez legalább jó érv...
- A barátság a bizalom velejárója... – motyogtam durcásan.
- Én ezt értem, de Violet, hidd el, hogy csak jót akarok neked, azzal, hogy azt mondom, ne bízz meg bennünk...
- Valahogy a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Főleg úgy, hogy most is azt kéred, hogy bízzak benned – néztem a szemébe. Naná, hogy nem értette. Bah, férfiak! Mi olyan nehéz ebben? Azt akarja, hogy higgyek neki, és közben meg ne bízzak benne. Teljesen összezavar!
- Tessék? – értetlenkedett aranyosan.
- Egyszerű. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mi folyik itt, de bízzak meg benned és ne bízzak bennetek. Szerinted ezek után nem jogosan vagyok összezavarodva? – kérdeztem, mire ő előadta a régi szövegét, amiből akár már le is vizsgázhatnék.
- Nem tehetek semmit, Alice érdekében, és tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam, és bízz bennünk! – He? Én ezt kinyírom. Döntsd már el, hogy mit akarsz, Jass! >.<
- És mi lesz azokkal a fenyegetett életekkel? – toporzékoltam. Pedig már kezdtem feloldódni. Örülök, hogy leállt ezzel a hülyeségével. Bennük ne bízni? Olyan, mintha azt kérné, hogy ne vegyek levegőt!
- Van egy természeti csapás, amitől nem tudsz megszabadulni... És, hogy mi van a megfenyegetett életekkel, hát tessék: Az egyik ugyebár te vagy, nem is tudok rá mit mondani, ha védeni próbállak, akkor valaki mást keverek bajba. Ezért próbáltam a tudtodra adni, hogy ne bízz bennünk, és akkor talán meg tudnálak védeni. A másik élet, az én vagyok, de ez zavar a legkevésbé. A harmadikat, meg azt hiszem magadtól is kitalálod... – Oké, vágom, Alice. De így összességében ránk csak két „természeti csapás” veszélyes.
- Valami támpontot igazán adhatnál. Edwin Harrison-ról van szó? Esetleg... – nyeltem egyet. – Henry-ről?
- Igazad van, mindkettő természeti csapás – mosolyodott el. Az én szám is kigörbült. - De sajnos bármit is mondanék, Alice feje a tét...
 Sóhajtottam egyet.
- Jól van, Jasper. Megbízom benned, és minden tettetekben igyekszem majd kételkedni. – Ilyen iróniát. - De egyet jobb, ha megjegyzel - léptem közelebb. - Sosem lennék képes igazán haragudni rátok,  ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek...
- Ezt örömmel hallom – simított el egy tincset az arcomból, mire elpirultam, és rámosolyogtam. - Remélem, majd akkor is így fogsz vélekedni, ha Alice majd odaáll eléd, hogy "Én megmondtam!". Apropó, Alice! Már biztos vár. Szóval elköszönök, Violet. Vigyázz magadra! Szia! – hadarta el egy szuszra.
- Szia... – nyögtem ki meglepődve. Megfordultam, de ő hirtelen a nevemen szólított, így megtorpantam. Szinte ugyanaz a vívódás játszódott le a tekintetében, mint a múltkor, és ez a jelenet is pont ugyanolyan volt, mint Stefannal... – Semmi... – fordult meg, azzal elindult. Eh. Déjà vu.

~*~

Szombat délután randim volt Damonnal a mólónál. Mivel eléggé el volt borulva, senki sem járt arrafelé, szinte csak mi ketten voltunk, meg még pár járókelő. Jobb is volt így.
- Kérdezhetek valamit? – pilláztam fel kedvesemre, miközben a vízparton sétáltunk.
- Már megtetted – mosolygott rám. – De persze, nyugodtan. De csak addig, amíg nem a hajápolás és a sminkelés van terítéken – nevette el magát. Felkuncogtam halkan.
- Nem erről van szó – kacagtam még mindig. – Csak... Stefan. Meg Alice-ék.
- Mit csináltak már megint? – fordult hirtelen velem szembe, így megálltunk. A szél az arcomba csapta a sós tenger páráját. Most mondjak el neki mindent? Igen, ezt pontosan ezt fogom tenni.
- Azzal tömködik a fejem, hogy ne bízzak benned. Illetve, ezzel az öcséd állt elő. Jasper meg azzal, hogy bennük ne bízzak. Kész röhej... – szontyolodtam el. Kisebb hallgatás után Damon az állam alá fonta az ujjait, majd felemelte a buksim, hogy a szemeibe nézhessek.
- Mit mondtak még? – kérdezte aggódva. De édes. Ebből is látszik, hogy törődik velem.
- Semmit. Azt, hogy engem védenek, és hogy ha többet mondanak, emberek fognak meghalni. De nekem elegem van abból, hogy mindenki meg akar védeni... hisz tudtommal veszélyben sem vagyok, de ha így is lenne... nem vagyok gyenge. – Kipislogtam a könnyeim a szemeimből, majd ismét az övéibe néztem.
- Az biztos, hogy nem vagy – mosolyodott el. – Csak makacs és naiv.
- Ez most sértegetés? – komorultam el. Ő csak megrázta a fejét.
- A vonzerőd része – suttogta, majd lágyan az ajkaimra simult. Szorosan hozzábújtam; remegő testem erősen tartották kezei. Dörgött egy hatalmasat az ég, majd valósággal lezúdult az égből az eső. Ott álltunk bőrig ázva, egymás karjaiban, csókolózva. Csakúgy, mint először a focipályán. Gyönyörű volt. Annyira magával ragadott a pillanat varázsa, hogy egy másodperc múlva már kedvesem karjaiban voltam, majd még pár másodperc után már otthon, a szobámban.
- Aszta! – tátottam el a számat, de azért nevettem. Ez a képesség nem hátrány.
- Itt szárazabb – vigyorodott el, majd újból megcsókolt. – Nem akarom, hogy megfázz.
- Amiatt ne aggódj – csókoltam vissza, majd egy apró mozdulattal a nadrágunkban és a hajunkban lévő vizet kicsaptam az ablakon. Kaptam egy meglepett szempárt.
- Már ilyet is tudsz? – mosolygott. Hehe, bizony. De pillanatnyilag csak ennyit. A víz olyan makacs tud lenni velem néha.
- És még mennyi mindent... – nyújtottam rá nyelvet. – Öm.. ne szárítsalak meg felül is? – pirultam el hirtelen a gondolatra, hiszen ahhoz le kell vennie a pólóját...
 Nem szólt semmit, csak végigsiklott rajtam perzselő tekintete, majd egy szó nélkül lehúzta magáról a pólóját. Olyan nagyot dobbant a szívem a látványra, hogy az ágyam körül lévő gyertyák egyszeriben meggyulladtak.
- Segít a varázslatban... – motyogtam pipacsvörösen. De kis hazug lettem hirtelen.
 Kinyújtotta felém a kezét, majd amikor belécsúsztattam tenyerébe az ujjaim, hirtelen magához rántott. Persze nem néztem rá, hiszen így is céklafejem volt, hát még ha láttam volna a – minden bizonnyal – izzó tekintetét...
Damon szemszöge:

Magamhoz húztam Violet törékeny testét, és amikor a kis kezei felsőtestemen kezdtek kalandozni, az ágytakaróba kellett markolnom, nehogy magam alá gyűrjem szegényt. Fantáziámat – és mást is – felizgatva simogatott, s közben a víz fokozatosan párolgott a bőrömről. Ahogy az övéről is.
- Óh, ez oda-vissza működik? – mosolyodtam el. Lesütötte a tekintetét. Kis drága.
- Nem éppen, de... sok minden felerősítheti egy boszorkány erejét... – motyogta. Érdekes.
- Például? – vigyorom levakarhatatlan volt. Felpillázott rám a drága, majd egy apró csókkal a számra simult. Értem, szóval „ilyesmik”. Hehe.
Hátát simogató kezeim lecsúsztak a derekára, és blúza alá befurakodva vettem le róla könnyedén az idegesítő ruhadarabot. A kis virágszálam persze szégyenlősen összehúzta melltartója előtt a karjait.
- Ne takard el magad – súgtam a fülébe. – Az túl nagy veszteség lenne.
Hangom csábító búgására végre elemelte magától kezeit, én pedig hátradöntöttem őt az ágyon. Csókjaim ajkairól nyakára tértek le, majd arra a részre a mellein, amit a melltartó még szabadon hagyott. Lágy sóhajai zeneként csengtek vissza a fülemben. Mosolyogva emelkedtem vissza egy újabb, mohóbb csókért, amit készséggel adott meg, végigsimítva az arcomon.
- Damon... – sóhajtotta halkan. Ajaj, szét fogom őt szedni, ha így folytatja. – Téged nem zavar, hogy mindenki szörnyetegnek hisz? – kérdezte hirtelen, könnycseppekkel a szemében. A kurva életbe. Kinyírom Jaspert. Miért nem tud nyugton maradni?!
- Nem, mivel az vagyok – feleltem, de a mosolyomat nem tüntettem el. – Gonosz vagyok.
- Inkább csak jó színész – mosolygott rám. Mi van? – Amikor először találkoztunk, még én is egy hideg kőnek gondoltalak... ami belül üres... – mesélte halkan, kezeivel izgatóan simogatva. Hm.
- És most? – pattintottam ki észrevétlenül melltartója kapcsát hátul.
- Mint mondtam, nagyon jó színész vagy – mosolyodott el szélesen. – Hiszen van lelked... érzéseid... van benned szeretet... – Amilyen áhítattal mondta, még én is elhittem.
- Csakis irántad – súgtam az ajkaira, majd fekete csipkés melltartója a szoba másik végében landolt.
Forrón csókoltuk egymást, egyre több ruhadarabtól megszabadítva a másikat. Helyesbítek: én cincáltam le magunkról a ruhát, ő pedig édesen pirult hozzá. Ajkaimmal teste minden kis porcikáját végigsimítottam, és piszkosul hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy a szemfogaim ne mélyesszem a bőrébe. De érte még erre is képes voltam.
Testünk lágyan simult egybe, akár a simogató, meleg tengervíz a hideggel. A gyönyör teljesen elárasztott, elöntött, mint a forró láva. Már nem is érzékeltem, mennyire kell küzdenem a szomjúság ellen, csakis Violet létezett számomra. Még egyetlen nővel sem éltem át ilyen szeretkezést, pedig... tapasztalatom az bőven van.
A gyertyák lángja hatalmasra lobbant, és ahogy egyre hevesebben űztük a gyönyört, minden egyes mozdulatra lüktettek egyet a fénycsóvák. Kezünk összekulcsolódott a párnán, ajkaink egybeforrtak, így vágott végig testünkön az orgazmus jeges ostora.

~*~

Hajnalban arra ébredtem, hogy Violet nyöszörögve hozzám simult. Az álom rögvest ki is szállt a szememből, így őt kezdtem nézni, ahogy alszik. Az arca szép volt és szerelmes... mindazonáltal biztosra vettem, hogyha csak egy centire is eltávolodnék tőle, akkor azonnal felébredne. Így mozdulatlanul néztem őt tovább, miközben ismeretlen okok miatt elmémbe csapódtak tegnapi szavai.
„Nagyon jó színész vagy... van lelked, érzéseid... van benned szeretet...” – hülyeség, gondoltam. És mégis, a „vámpír kapcsolóm” már nem funkcionál olyan jól, mint az átváltozásom kezdetén. Kizárni az érzelmeket, mi sem könnyebb. Az elején. De másfél évszázad után már csak a színlelés marad. Valahol mélyen igenis jól érzem magam Violet mellett, a mosolya felmelegít...

Bassza meg.

Én törődöm vele.

- Mmm... – rántott vissza boszim nyöszörgése a gondolkodásból. – Hány óra van? – pislogott fel rám. Arcomra valami hülye, lágy kifejezés ülhetett ki az álmos látványra.
- Hajnali négy... aludj vissza – tettem mellkasomra a fejét, majd a hajával kezdtem játszani. Bólintott, de hirtelen ismét felkapta a fejét. – Basszus! Apa...
- Nem aludt itthon – mosolyogtam rá. Kis kótyagos még.
- Azt tudom, de hazajön reggel, mert megy dolgozni.
- Vasárnap?
Biccentett.
- Akkor majd mielőtt jön, lelépek. Legfeljebb délután átjössz hozzám – pusziltam meg a száját. Elmosolyodott, majd se perc alatt elaludt a karjaimban. Uh. Talán nem is baj, ha elmegyek... ugyanis egyre hülyébbeket gondolok és érzek...
Violet szemszöge:

Hétfőn egész nap csak szárnyaltam és szárnyaltam. Az egész elképesztő, fantasztikus történetet megpróbáltam Alice-nek diszkréten legömbölyíteni, és úgy előadni. Ami nehéz volt, főleg, hogy fülig szerelmes vagyok, és nem is lehetnék boldogabb. Barátnőm persze mosolygott, viszont jól láttam, mi bujkál a mosoly mögött: utálat, undor és megvetés, ami nagyon rosszul esett. Én elfogadom a szerelmét Jasperrel (miért is ne tenném?), de már nagyon fáj, hogy az enyémtől minden szerettem utálkozik.
 Másnap nem történt semmi különös, az utolsó órát leszámítva. Az osztályfőnök bejelentette, hogy valami pszichomókus pasi jön be tesztet íratni csütörtökön. Hát, nekem nyolc.
Hátrapillantottam Alice-re, aki hatalmas, rémült szemekkel nézett rám. Mi a...?
„Ismered?” – kérdeztem egy pillantással. Bólintott. Ezt nem is hagyhattam annyiban, ezért szünetben rákérdeztem nála.
- Alice, ki ez a fickó, aki idejön? – kérdeztem meg aggódva. Barátnőm csinos arca még mindig nagyon sápadt volt.
- Öm... ő... ő volt az egyik régebbi ápolóm még... tudod, hol. – Eltátottam a szám.
- Igen, de... Biloxiban? – kérdeztem. Nem is tudtam, hogy ő ott született.
- Igen. Őrült egy pasi volt, és... nem igazán akarom viszontlátni, ezért be sem jövök, ha nem bánod... – nézett félre.
- Természetesen, megértem – öleltem át őt szorosan. – Úgyis töri óra helyett lesz, szóval legalább Henry nem fog zaklatni. Te pedig nyersz egy Edwin-mentes napot – mosolyogtam rá, hátha jobbkedvre tudnám deríteni. Sikerült.
Hirtelen valaki megcsikizett hátulról, mire én sikkantva ugrottam egyet. Ez már végképp megnevettette Alice-t, aminek örültem. Hátranéztem a merénylőmre, aki történetesen Jasper volt.
- Ne lepj meg így egy boszorkányt! – bokszoltam ravasz tekintettel a vállába. Ezt imádom.
- Ne fenyegess meg egy vámpírt... – súgta a fülembe. Picit kimelegedett az arcom, amikor közelhajolt, majd megöleltem őt is.
- Maradj otthon Alice-szel csütörtökön, jó? Nem szeretném, hogy egyedül legyen.
- Ez alap dolog, hölgyem – simogatta meg a fejem mosolyogva.
- Hékás, kezdek féltékeny lenni... – szólalt meg Alice, tettetett durcival a hangjában.
- Pedig igazán nincs okod rá – lépett hozzá egy vigyorral Jasper, majd forrón megcsókolta őt. Mosolyogva figyeltem őket. Jobb barátokat nem is kívánhatnék magamnak.

***

Két nappal később elérkezett a horror töri óra... amin szerencsére a vadászom nem vett részt, így boldog voltam. Viszont felkeltette a kíváncsiságomat ez a pszichológus hapsi, Alice miatt. Hm.
 Becsengettek, én pedig leültem a helyemre. Pár perccel később egy magas, hosszú szőkéshajú férfi lépett be a terembe. Amint betette a lábát, máris lyukat ütött az engem körüllengő mágiába. Úristen... hiszen ez egy... vámpír...
- Üdvözöllek titeket, a nevem James Connor – mutatkozott be; mély hangjától az égnek álltak a kis pihék a tarkómon. Basszus, ne már. Ismeretlen vámpír a suliban. És idős... a csontomig hatol az ereje. – Biloxi-ból jöttem hozzátok, az egyetem pszichológia szakáról, és ti vagytok a mesterképzésem utolsó állomása, szóval most én is izgulok – mosolygott ránk. Carmen épp elolvadni készült mellettem. És én? Én hányni akartam.
- Amit csak akar... – mosolygott hátul Caroline. Bah, ne már. Ez kurva szar érzés! Egy kitudja hány százéves vámpír jópofizik a teremben, és egyedül én tudok róla. Az én felelősségem itt most mindenki élete. Jaj, ha legalább Alice-ék itt lennének...
- Akkor légy szíves, nyisd meg az ablakot, cica – vigyorgott Mr. Connor. Lesápadtam.
- Ne! – fordultam hátra hevesen. Mindenki értetlenül nézett rám. – Így is olyan hideg van, ti... nem érzitek...? – dörzsöltem meg a karjaimat. Mellesleg tényleg hideg volt.
- Kit izgat? Vegyél fel valamit... – alázott meg Carmen. Hurrá.
Kiosztották a pszicho-tesztet, én pedig leengedtem a hajam, hogy legalább mentsem a menthetőt. Hiába. Két perc múlva jött egy nagyobb széllöket, és előrefújta a tincseimet, egyenesen Mr. Connor irányába. A kurva életbe!
 A férfi lehunyta a szemeit, majd mélyet szippantott a levegőbe. Arcára az éhség és a vágy kifejezése ült ki, szemei pedig halványan felvillantak. Tekintete rám siklott, de úgy, mint amikor az ember előtt egy tál sült krumpli illatozik. Keményen néztem vissza rá, mire kaptam egy megdöbbent szempárt. Aztán szépen leesett neki, és mintegy lenyűgözve nézett rám.
 Ökölbe szorítottam a kezeim, és legyűrtem a késztetést, hogy ott helyben felgyújtsam őt. Megírtuk a tesztet, és az idő lejártával engem kért meg a köcsög, hogy szedjem be a lapokat.
Megtettem, majd levágtam az asztalra a stócot. Ő csak nyájasan mosolygott.
- Köszönöm, Ms...
- Hetfield – morogtam neki oda. – Szívesen. – Megfordultam, és leültem, de ahogyan észrevétlenül utánam szagolt, az borzasztóan irritált!
- Nos, a feladatom véget ért. Köszönöm szépen a segítséget, gyerekek! – vigyorgott elégedetten.
- Nem jönne be máskor is töri órára? – nyávogta Carmen.
- Hé, azért Mr. Holmes-t nem cseréljük le semmi pénzért! – mondta valaki. Ja, ez fogós kérdés. Bár mindkettő ki akar nyírni, csak másért. Akkor meg nem mindegy?
- Ígérem, hogy még látjuk egymást – mosolygott továbbra is James, de közben végig rám nézett. Anyád.
Megszólalt a kicsengő, és mondanom sem kell, hány száz lány özönlött oda a pasihoz. Én szépen kivártam a sorom, majd mikor már mindenki kiment, kecsesen odaléptem hozzá, kihúzva magam. Tudja csak, hogy kivel áll szemben.
- Ki vagy te? – igen, letegeztem csípőből. Ez van.
- Már bemutatkoztam, drága – mosolygott tovább. – De a kedvedért megismételhetem.
- Miért jöttél ide? – förmedtem rá, figyelmen kívül hagyva az előbbi mondatát.
- Ezt is elmondtam. Nem figyeltél, boszikám? – kérdezte, vigyorogva. Imádom a leleplező virágillatomat, mondtam már?
- Jó, nem is érdekel – tettem karba a kezem. – De ne merészelj még egyszer idejönni!
- Ó, milyen kis hevesek vagyunk – lépett egyet felém. Nem hátráltam meg. – Kijelölöd a területed, mi?
- Ahogy mondod. Régi vámpír vagy, érzem rajtad. Ahogy azt is, hogy nem a kis teszted miatt jöttél.
- Valóban nem – kontrázott rá.
- Nem tudhatom, hogy miért. Nem is érdekel. De figyelmeztetlek... sok vámpír él a városban, és az iskolában, mindazonáltal én is itt vagyok. Ha bárkinek bármi baja esik, én nem fogok gondolkodni – fenyegettem meg burkoltan. Ő csak mosolygott. Majd hirtelen eltűnt a szemem elől, és csak azt éreztem, hogy repül a hajam. Két kar ölelt át hátulról, s a szívem kihagyott pár ütemet.
- Látod? – duruzsolta a fülembe. – Illetve elnézést, dehogy látod. Nem tudom, milyen vámpírokkal volt eddig dolgod, de véleményem szerint nem több pár újoncnál. Én gyorsabb vagyok, erősebb... – nyeltem egy hatalmasat. – És ha úgy akarnám, a fejedet lecsavarhatnám, akár egy posztóbabáét, mielőtt pisloghatnál. Mivel még kis kezdő vagy, ezt a tiszteletkört megengedtem neked lefutni, de... – lassan rálehelt a nyakamra, én pedig szinte lebénultam a félelemtől. -... ne merj még egyszer megfenyegetni, boszikám. - Orrát végighúzta a bőrömön, és mélyen beszívta az illatom, majd újból elém lépett. – Örültem a találkozásnak... – búgta nyájasan, azzal pedig kiment a teremből.

- Dögölj meg... – morogtam halkan, majd dühösen kivetettem magam az ajtón. Kitaláljátok, mi történt? Naná, nekimentem valakinek. Újabb tipp? Bizony, Henry Holmes-nak.
 - Bocsánat... – dünnyögtem, majd lehajoltam, hogy segítsek felvenni az elejtett könyveit. – Már nagyon elege lehet belőlem. – Mit teszem itt a szépet? Ő a vadászom...
- Hozzászoktam – mosolygott. Én is megejtettem egy mosolyt (talán azért, mert továbbra sem tudtam egy gyilkosnak elképzelni őt), majd hirtelen egyszerre nyúltunk egy könyvért... Az ő keze az enyémre simult, de gyorsan el is kapta rólam. Undorodsz tőlem, értem én.
- Még ezek vannak – nyújtottam oda neki pár iratot, melyek közül váratlanul egy cd csúszott ki, amire rá volt írva: A boszorkány halála. Lesápadtam egy percre. – Öm... nem hittem volna, hogy tanár urat ennyire érdekli ez a téma... – öleltem át magam a karjaimmal, feszülten.
- Jobban, mint gondolnád – rakta el komoran a lemezt. Most teszek valami őrültséget.
- A múltkor nagyon kíváncsi volt a véleményemre – tartottam őt fel. – Hát itt van: az én álláspontom szerint a boszorkányok nem égetnivaló, gonosz, sátánnal háló nőszemélyek, hanem a természet szolgái, akik a világ egyensúlyért felelnek. – Egy szuszra hadartam el neki. – Megvédik azt, aki rászorul, és büntetik azt, aki veszélyezteti a békét. Hálát érdemelnek, nem pedig máglyát.
 Mondandóm végére elhalkultam. Henry kezei ökölbe szorultak, nyakán megfeszültek az erek. Egy szó mint száz: rohadtul felhúztam. Nem is szólt semmit, csak egy megvető pillantással hagyott magamra a folyosón.

Este Damonnal voltam, a panzióban. Ő a kanapén ült, én pedig az ölében feküdtem, élvezve, ahogy a hajamat cirógatja.
- Legszívesebben sosem mennék haza... – dünnyögtem. – Amint el vagyok választva tőled, történik valami baj – panaszkodtam, mire ő lemosolygott rám. – Ez a James is biztos okoz még bonyodalmakat.
- Ötszáz éves vámpír, aki a tündérbabát üldözi, mit vártál? – mosolygott továbbra is. Én azonban megdermedtem a szavaira.
- Te... ismered?
- Csak futólag. Mikor átváltoztam, pár évre mellécsapódtam, de ez már a múlt. Hallottam róla, hogy pár hónapja Alice-t keresi.
- De hát miért?! – ültem fel kétségbeesetten.
- Nem tudom. Az ápolója volt, és nagyon rá volt gerjedve a kiscsaj vérére. Ezt Simon is tudta, ezért kirúgatta őt, majd egy évre rá átváltoztatta Alice-t.
- De miért nem mondta el nekem? – túrtam a hajamba. – Láttam, hogy felzaklatta, de nem mondta, hogy vámpír... azt sem, hogy mi volt a múltban. Mármint... csak azt, hogy az ápolója volt, és őrült volt – agyaltam a dolgon.
- Akárhogy is, James veszélyes. Légy óvatos – húzott vissza az ölébe. Hirtelen eszembe jutott, amit egyszer Nagyi mondott.
- Holtan nem sok hasznomat vennéd, ugye? – nyújtottam rá nyelvet. Azonban ő ledöbbent.
- Tessék...?
- Csak vicceltem. Semmiség. Na de megyek, nem akarom otthon apát egyedül tudni. Na meg... beszélnem kell Alice-szel. Aggódom érte.
- Rendben – csókolt meg lágyan, magához ölelve a hátamnál. – Holnap megismételhetnénk a szombat estét... – puszilta meg a vállam. Felsóhajtottam.
- Jó, de itt leszünk, nálad. Apa otthon alszik – vigyorodtam el, majd megcsókoltam még egyszer, utána pedig a pulcsim magamra kapva az ajtóhoz suhantam. – Álmodj szépeket!
- Úgy lesz – kacsintott rám. Elpirultam.

Hazafelé most nem az erdőn át mentem, hanem a hosszabb úton, ami úttesttel járt. Csak egy kocsi jött a távolból, így elindultam, de hirtelen a táskám pántja megadta magát, és a földre zuhanva kiborultak belőle a dolgaim.
- Fene essen belé – szitkozódtam, majd mivel még távol volt az a kocsi, lehajoltam, hogy felszedjem őket. Csak pár másodperc volt, de amikor feltápászkodtam, két fényszóróval néztem farkasszemet. A szélvédő mögül egy tizedmásodpercnyi időre fel véltem fedezni Henry és Edwin arcát, majd a motorháztetőre felkenődve, az üveget betörve estem egy hatalmasat. Félig-meddig kivettem, hogy a kocsi továbbhajt, majd fejem nagyot koppant az aszfalton, és minden elsötétült.

26. Fejezet ~ Ösztönök

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Mint ahogy a cím is mutatja, az ösztönök néha felülkerekednek az embereken... köhöm-köhöm... akarom mondani a vámpírokon...  ^^

Hogy ez a jó vagy a rossz irányba fordul el az már egy másik kérdés... 

Jó olvasást! :)

Puszi: Alice és Violet

Alice szemszöge:

Másnap, csütörtökön, földrajzon Violet felelt. Edwin Harrison szokatlanul kedves és nyájas volt...  Violet csak a fél anyagot mondta fel neki, és beírt egy ötöst. Ez nem vall rá. Biztos tervez valamit Henry-vel, Violet ellen… Azt viszont ÉN nem hagyom szó nélkül…

A negyedik óra történelem volt. Jaj… Damon... chh -.-”
- Helló, gyerekek! – jelent meg a bájgúnár tanár, majd ironizálva kinyögte, hogy annak a rohadéknak az osztályával leszünk. Szuper. Hirtelen a kis boszi termett mellettem.

- Ülünk egymás mellé? – kérdezte mosolyogva.

- Naná! – öleltem meg vidáman, és ő visszaölelt.

Én és Jasper viszont előre mentünk, hogy befoglaljuk a helyeket, és hogy véletlen se kelljen végignéznem nyájas úrfi közbelépését… chh -.-” bunkó…

- Tanár úr! – szólalt fel Carmen, amikor mindenki leült a helyére. – Damon és Jasper túl magasak, nem látok tőlük! Nem ülhetnének ide hátra, mellém?

Max az álmodban baszd meg! Jasper-ék egyszerre fordultak hátra felháborodottan:
- Még csak ne is gondolj rá! – mondták egyszerre, majd Jasper keze az én combomra, a Damon-é meg a boszi barátnőm combjára siklott. Letörtem volna, de tűrtem. Most…
- Szerintem Carmen, ez most nem jött össze – mosolygott Henry. Szóval tisztázzuk csak. Mit is akar elérni ezzel a bájgúnári mosolyával? – A helyükben én sem ülnék el... – mondta halkabban, majd ránk nézett. Amikor Violet-re nézett, kacsintott egyet. Alig hallhatóan morogtam, de azt hiszem, meghallotta. – Nos – csapta össze a kezét. – Mivel ilyen bazira sokan összegyűltünk, - heh, és hol marad a nagyon sokan kifejezés? - úgysem fogok tudni órát tartani, - nem mint ha annyira tudnál, a kibaszott szexista megjegyzéseid nélkül… - szóval valaki dobjon fel egy témát, és beszélgessünk – dobta le magát az asztalhoz.

 Ez jó. Már tervezem, milyen beszólásom lesz, ha a boszik képbe jönnek. Persze a látomásaim képlékenyek, de… Jobb félni, mint megijedni… Amikor viszont szóba került… Olyan hirtelen jött, és ahogy Violet feszengett, az engem tökre lefagyasztott és elfelejtettem a nagy szónoklatom, majd csak ennyit mondtam:

- Biztos, hogy erről kéne beszélni?  Nem mindenki kíváncsi rá, hogy hogyan égettek meg több ezer ártatlan embert a máglyán.

Hirtelen lefagytam, hisz nem csak, hogy Violet, de még én ott végezhettem volna, hiszen annó, nem igazán szívlelték a képességem…
- Először is, Ms. Cullen... – komorult el Henry.

Ohh, most elolvadnom vagy félnem kéne? Vagy éppen megdicsérni, hogy ilyen komoly fejet is tudsz vágni? Jutalom falatkát nem kérsz? „Figyelek”- vigyorogtam.

- Abban a korban az egyház gyakorolta a legfőbb hatalmat, és akiket megégettek, korántsem voltak ártatlanok, mert valamilyen formában a vallás ellen bűnt követtek el. Ha pedig mégis ártatlanok voltak, akkor áldozatként tekintettek rájuk a nagyobb jó érdekében.

 Kösz, baszd ezt a drága monológot, de leszarom!
- Igen, kétségkívül sok volt a hülye elmebeteg akkor – feleseltem, persze vigyorogva. A társaság kétharmada nevetett, szóval, annyira nem lehetek rossz. – Bár, az sem különb, aki ezt most is helyesli. – magyarul, dögölj meg ezzel a hülyeségeddel együtt!
- Csak nem rám céloztál? – De. Rájöttél? Most már tényleg kapsz egy jutalom falatkát… Majd a csitridtől otthon! Violet feszülten nézett rám, tekintete ezt sugallta: „Köszönöm, de most már elég lesz!” Dehogy is! Én vagyok az álszent futó, szóval az álszentség az én erősségem. Azt teszem, amit a legjobban tudok. Szóval a szememből a következőt olvashatta ki: „Majd én megmutatom ennek a hülye köcsögnek!”
- Dehogyis, tisztában vagyok vele, hogy a tanár úr csak történelmileg, mindazonáltal pártatlanul tekint erre az egészre – mosolyogtam édesen. Ugye, ugye? Álszent vagyok?!

- Valóban pártatlan vagyok – viszonozta a mosolyt. „Én meg hülye vagyok, és elhiszem…” Azt hiszi komolyan mondtam… Meglepő milyen profi vagyok az álszentségben… majd hirtelen Violet-re nézett. – És te, Violet? – Kurva anyád!
- Psszt, Damon – sziszegtem, kurva halkan.

- Mi van? – kérdezte kurva kedvesen.

- Bunkó… Mindjárt csengetnek, igazán eljátszhatnád a hős szerelmest…

- Kösz… - ebben a flegma köszben, volt valami őszinte köszönöm is…

Vagy nem. Szerintem, csak hallucinálok. Ő meg az őszinteség… chh -.-”

- Talán majd máskor – szólalt meg Damon dühös hangja. Henry gyilkos pillantást vetett rá. – Ugyanis csengetnek – vigyorodott el.

Két másodpercre rá pedig megszólalt a csengő. Viol döbbenten nézett rám. Vigyorogtam. Hihi, én óra nélkül is tudom, mikor van kicsengő. :D Majd, amikor elvonult a tömeg, elhúztuk a csíkot. Jasper-rel előre mentünk, mert szintén nem volt kedvem végignézni az érzések nélküli enyelgését…

Amikor Violet visszajött a pulcsijával tudtam nincs rendben minden.

- Valami baj van? – kérdeztem aggódva.

- Ahj… - sóhajtotta. Jól van nem szóltam… - Csak láttam Henry-t.

- Á értem. De ugye nem csinált veled semmit?

- Nem nyugi.

- Oké. – Nyugi? Ugye ezt nem gondoltad komolyan????

Rajz előtt megláttam Stefan-t az ajtó előtt és láttam, hogy Jasper bólint.

- Alice, gyere egy kicsit. – fogta meg gyengéden a karom Jasper. Kimentünk. – Mi a baj Stefan? Gondterhelt vagy. Nem is kicsit, szóval?

Ekkor elsuhant mellettünk Violet.

- Inkább menjünk ki. – mutatott az udvari ajtóra.

- Mi történt? – kérdeztem most én, amikor kimentünk.

- Violet a gyűrűm iránt érdeklődött. – mondta Stefan a hajába túrva.

- Szuper. És mit mondtál, hol van?

- Azt mondtam, hogy Damon-nél.

- Kitalálom. Most az jön, hogy Violet megkérdezte, hogy és az övé hol van? – bólintott. – És mit mondtál rá? Hogy elhagyta, miközben megölt valakit?

- Nem. Azt mondtam, hogy nem tudom.

Stefan elmesélt mindent.

- Ó, hogy dögölne meg a drága bratyód.

- Már megtörtént, babuci – vigyorgott Damon a hátam mögül.

- Tudod, kit ijesztgess, baszd meg!

- Téged? – nyúlt volna az arcomért.

- Kopj le! – morgott rá Jasper.

- Jól van, na Jaspy. – mosolygott kajánul, majd a testvére vállát veregette meg. – Köszönök mindent, most már én vagyok a hős, te meg a… - úgy tett, mint, aki nagyon gondolkozik a megfelelő válaszon. – megbízhatatlan – vigyorgott.

- Rohadék – sziszegtem.

- Köszönöm – vigyorgott. – Ja, és örülnék, ha se a holnapi napom, se a hétvégémet nem tennétek tönkre. Különleges lesz a hétvégém, az szent.

- Hogy te mindig meg kapod, amit akarsz?! – rohantam volna el, de Damon visszarántott.

- Köszönöm a segítséget, babuci.

- Pukkadj meg – vágtam földhöz.

- Héjj… - mondta dühösen.

- Azt egy szóval sem mondtad, hogy a mai napod se lehet elrontani… - vigyorogtam.

- Ez így igaz – karolt belém Jasper és elindultunk befele.

- Vájatok meg! – szólt Stefan. – Jó pihenést a földön, bratyóm - vigyorgott a testvérére.

~*~

Pénteken egésznap kerültük Violet-et. Amikor hallottuk - vagy Jasper érezte -, hogy jönne hozzánk Violet, egyszerűen kimentünk a teremből. Így ment ez egész nap.

Délután éppen vadásztam, amikor megérzetem Violet illatát. Első reakcióm persze az volt, hogy nem foglalkozok vele, de utána rájöttem, hogy nem lenne jó, ha így látna, szóval elengedtem a kis nyuszit. Le akartam törölni a számat, de ahogy az ökölbe szorított kezemet kiengedtem, vagy 10 métert haladt a lábam Violet felé. Nem lesz ez így jó. Kezem gyorsan ökölbe szorítottam, és reméltem, hogy nem jön erre. Nem láthat meg így… Persze, hiába reménykedtem…

- Alice?! – állt be mögém. – Te, te vagy az? – tette rám kicsit bátortalanul a kezét.

- Eressz – csúsztam kicsit arrébb. Végig háttal voltam neki.

Hangom nem kicsit feszült, ideges és kétségbeesett volt egyszerre. Na meg persze éhes. Violet szíve hirtelen hevesebben kezdett verni erre a szavamra.

- Izé, igen. Én vagyok.– mondtam feszülten.

- És meg se fordulsz? Már látni se akarsz, vagy mi van? Egésznap elkerültetek. Leprás lennék? – hirtelen szintén arrébb húzódtam – Alice, mi történt?

- Jobb lenne, inkább, ha elmennél! – préseltem ki magamból, valahogyan.

Hirtelen fogalmam sincs, mi ütött belém. Talán a vadászösztön. Violet felé fordultam. 

Szemeim vérvörösek voltak, számról fojt a vér. Azt hittem, most fogom őt kinyírni. Hirtelen a szemeim Violet nyakára csúsztak, de uralkodva magamon, visszafordultam.

- Menj… el! – mondtam ismét határozottan, tagoltan.

- Nem félek tőled. Tudom, hogy nem fogsz bántani.

- Menj már el – morogtam ismét.

- Én…

- Jaj, Violet, sose mondták neked, hogy ne zavarj egy vámpírt vadászat közben? Gyere, gyorsan, menjünk innen – jelent meg Jasper. Hálásan néztem rá.

- Héé, én is tudok menni, tegyél le… - hallottam Violet hangját. Amikor végre tisztességes távolságban volt tőlem, folytattam a vadászatot, majd hazamentem.

Jasper szemszöge:

Amikor megéreztem Violet illatát, és hallottam, hogy Alice-szel beszélget, rohantam, hisz tudtam, Alice a vadászat közepén van. A hegyi beszédem után ölbe kaptam, hogy elvigyem, elvégre tudtam, amilyen makacs, megvárná, hogy Alice – természetesen akarata ellenére – rátámadjon. Még nem tudja magát kontrolálni teljesen. Ahogyan én sem.

- Héé, én is tudok menni, tegyél le! Jasper, azonnal eressz el, különben varázslathoz folyamodok – rúg kapálódzott Violet.

Ajaj, köztudott, hogy, amikor a kicsi boszi varázsol, az illat felerősödik, hiszen akkor a vérkeringése felgyorsul. Nem utolsó sorban pedig biztos, hogy a fejfájásra utalt…

- Rendben - leraktam. –, bocsánat, de magadtól nem jöttél volna.

- Tudok járni. És most még is mi ez a hős lovagos cucc? Nem azt mondtad, hogy ne bízzak meg benned? Pardon. Bennetek. És még is, miért kerültetek egész nap?

- Igen. Azt mondtam, hogy ne bízz meg bennünk, de nem azt, hogy nem vagyunk a barátaid, akik megvédenek, ha kell valakitől. – Damon-t leszámítva… - Amúgy meg, azért kerültünk, mert most van az a korszakunk, amikor nehezen bírunk a vérrel… Átváltozásunk óta nem ittunk emberi vért… Ugye nem kell ecsetelnem?
- A barátság a bizalom velejárója - nézett rám rendkívül haragos szemekkel.

- Én ezt értem, de Violet, hidd el, hogy csak jót akarok neked, azzal, hogy azt mondom, ne bízz meg bennünk...
- Valahogy a kettőt nem tudom összeegyeztetni. Főleg úgy, hogy most is azt kéred, hogy bízzak benned. - Mi van? Lemaradtam.
- Tessék?
- Egyszerű. Halvány fogalmam sincs arról, hogy mi folyik itt, de bízzak meg benned és ne bízzak bennetek. – bonyolult vagy, csajszi. Mondták már? - Szerinted ezek után nem jogosan vagyok összezavarodva? – De! De csak is Damon miatt van ez most…

- Teljes mértékben, megértem, amit mondasz Violet, és hidd el én örülnék annak a legjobban, ha vége lenne már ennek a játéknak... De nem mondhatok semmit. Értsd meg. Nem tehetek semmit Alice érdekében, és tudod mit?  Felejtsd el, amit mondtam, és bízz bennünk. - Remek. Már én is összezavarodtam egy kicsit.
Éreztem, hogy kissé bedühödik a válaszomra. Nemcsak az érzéseiből tudtam, hanem a pulzusa is a kétszeresére szökkent, és aranyosan felfújta az arcát.
- És mi lesz azokkal a fenyegetett életekkel? - kérdezte. - Miattam csak ne kerüljön senki bajba. Boszorkány vagyok, a természet védelmezője, ha nem tudnád - mosolyodott el halványan. Ezzel elkéstél. Nem is kicsit. Már bajban vagyunk…

- Az lehet... De van egy természeti csapás, amitől nem tudsz megszabadulni. – vagy is Damon-től. - És, hogy mi van a megfenyegetett életekkel, hát tessék: Az egyik ugyebár te vagy, nem is tudok rá mit mondani, ha védeni próbállak, akkor valaki mást keverek bajba. Ezért próbáltam a tudtodra adni, hogy ne bízz bennünk, és akkor talán meg tudnálak védeni. A másik élet, az én vagyok, de ez zavar a legkevésbé. A harmadikat, meg azt hiszem magadtól is kitalálod... – Ha nem segítek. Alice.
- Valami támpontot igazán adhatnál. Edwin Harrison-ról van szó? Esetleg... - nyelt egyet. - Henry-ről? – Nem…

- Igazad van. Mindkettő természeti csapás. Nagyobb, mint gondolnád... - oldottam a hangulatot egy kis viccel, amin Violet is elmosolyodott. - De sajnos bármit is mondanék, Alice feje a tét...
- Jól van, Jasper - sóhajtott egy nagyot. - Megbízom benned. És ezen túl minden tettetekben igyekszem majd kételkedni. De egyet jobb, ha megjegyzel - lépett közelebb. Bah, most fenyegetni készül? - Sosem lennék képes igazán haragudni rátok,  ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek. - Ezt még meglátjuk…

- Ezt örömmel hallom... - mosolyogtam és megigazítottam egy tincsét, mire elmosolyodott, halvány pír került az arcára, az én mosolyom viszont elszállt és hátra léptem. - Remélem, majd akkor is így fogsz vélekedni, ha Alice majd odaáll eléd, hogy "Én megmondtam!" Apropó Alice! Már biztos vár. Szóval elköszönök, Violet. Vigyázz magadra! Szia.

- Szia - nyögte ki a nagy zavarodottsága közepette.

- Violet! - rám nézett. "Vigyázz Damon-nel, kérlek." - Semmi... - mondtam végül és haza indultam Alice-hez.

 Alice otthon sírva borult a nyakamba. Az a fájdalom, keserűség és szomorúság, ami akkor áradt belőle, szinte képes lett volna engem is padlóra vinni.

- Utál, igaz? - szipogta, majd megölelt.

- Nem utál. 

- Honnan veszed?

- Ezt mondta, idézem: „Sosem lennék képes igazán haragudni rátok, ami azt jelenti, hogy rosszban sem igazán tudok lenni veletek.”

- Pedig ez lenne a legkevesebb. Úgy viselkedtünk vele, mint aki leprás. És persze, arról nem is tud, hogy végig ellene játszunk. Jasper. Az életével játszunk… és ez… Annyira szörnyű, képesek vagyunk bekergetni őt… - megcsókoltam.

- Csitt – váltam el tőle.

- De miért tesszük ezt? – lépett el könnyezve, és leült az ágyra. – Miért segítünk Damon-nek? Miért nem öltem meg? Miért vagyok ilyen tehetetlen liba…?

- Alice... - csitítottam el ismét szerelmem. – Mind a ketten azt akarjuk, hogy minél hamarabb vége legyen ennek az egésznek. Nemde? – bólintott. – Na, látod – adtam neki egy zsebit. – Azért csináljuk, hogy vége legyen a játéknak, Violet megutálja Damon-t, és kinyírhassuk. És te nem tehetetlen liba vagy, hanem egy okos csajszi.

- Azt mondod? – dőlt hátra az ágyon.

- Igen azt. Okos és furfangos – feküdtem be mellé.

- Szeretlek – tette a mellkasomra a fejét.

- Én is téged, én is téged - simogattam a kis hajacskáját.

Szombat reggel, amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy Alice feje a mellkasomon pihen.

- Jól aludtál? – kérdeztem egy puszi után.

- A körülményekhez képest egész jól. – felelte egy fél mosollyal az arcán.

- Próbáld meg kizárni Damon-t a fejedből… - simogattam.

- De nem megy, annyira zavar, hogy csak játszik Violet érzéseivel, hogy lehet valaki ennyire… - nem is hagytam, hogy fojtassa, hanem inkább, megcsókoltam őt.

Majd hirtelen megcsörrent Alice telefonja, és kiugrott az ágyból, hogy felvegye.

- Halló. – szólt bele. – Simon, de jó hallani a hangod. Mikor jösztök?

- Hétfőn délután. Mire hazaértek a suliból, már otthon leszünk. – hallottam a vámpírhallásomnak köszönhetően. – És jól vagytok? – kérdezte.

- Persze, nincs semmi gond. – füllentette Alice.

- Ezt úgy érted, hogy veletek nincs semmi, ugye?

- Ilyen jól ismernél?

- Hallom a hangodon, szóval? Talán csak nem Violet-tel van valami?

- Nem. Éppen még semmi, de lesz… De ezt te is tudod nem?

- Alice, tudod, hogy a jövő a döntések által változik.

- De ez nem fog. Te is tudod!

- Hát, ha nem tesztek ellene semmit, akkor nem is fog.

- De nem tudunk Simon… Lehetetlen! Ha Damon ellen lépek, vagy kinyír engem, vagy Violet-et, vagy Jasper-t… Vagy Violet omlik össze, ha valami baja esne, de ezt te is tudod.

- Alice. Nincs olyan veszteség, amit nem lehetne megszokni…

- De Simon… Violet egy örök életre megutálna…

- Hát jó, ahogy gondolod. De Alice, ha nem teszel ellene semmit, akkor csak próbálj meg ezen ne rágódni, oké? Szokj hozzá vagy verd ki a fejedből.

- Igen ezt kéne tennem. Megpróbálom… Persze nincs nagy esély a sikerre, de megpróbálhatom.

- Na de én leteszem. Legyetek jók. Puszi és puszilom Jasper-t is.

- Én is őt. – feleltem egyből.

- Ő is. – mosolygott Alice.

- Hallottam. – nevetett Simon. – Sziasztok.

- Puszi. – mosolygott Alice. – És, akkor ezt most kikapcsoljuk. – mosolygott.

Ez a mosoly, az a tipikus ravasz mosoly volt. Az, amikor készül valamire. És igen. Most is készült. Alice ledobta a telefont az ágyra és vadul csókolni kezdett. A ruháink hamar elkezdtek repkedni és egy mély szenvedélyes szeretkezésben részesített engem Alice. Lehet ezt így megfogalmazni? Hát, na. Én így fogalmazom meg. Majd egésznap ki se mozdultunk a házból. De még a szobából se. Ráadásul a szobából nyílt egy fürdőszoba is, szóval, ha úgy vesszük nem kellett elhagyni a mi kis szobánkat. Néha meg-meg csikiztem Alice-t és akkor – mivel irtó csikis. :P – mindig fel-felnevetett.

- Jasper, e-lé-hég. – préselte ki magából a nevetés közepette.

- Bocsi, de olyan édes vagy, amikor így nevetsz.

- Oh, na, megállj! – csikizett volna meg, de nem ment neki, mert csókokkal nyomtam le őt az ágyra.

- Babám, ha ellenem akarsz bármilyen merényletet is elkövetni, akkor hamarabb kell felkelned… Vagy ne is aludj el. – vicceltem vele komolyan, és kezeit lenyomtam az ágyra.

- Nem félek tőled. – vigyorgott.

- Miért is nem? – tréfáltam, még mindig halál komolyan.

- Mert tudom mi a gyenge pontod! – vigyorgott és hamar elérte, hogy ismét felettem legyen. – Ez. – mondta és olyan szenvedélyes csókot adott, ami felért az eddigi összes csókjának a kétszeresével.

- Azt hiszem, megint igazad van. – törődtem bele. Jaj de imádom ezt a csajt.

- Hihi. - pirult el. – Hisz tudod, egy jós ellen nem érdemes fogadnod. – mosolygott elégedetten. – Legalább is ellenem nem.

- Ez igaz soha többé nem fogok. – mosolyogtam, majd lerántottam magam mellé.

*2010. 09. 20.- án Hétfőn*

Alice szemszöge:

Amikor Violet az első óra után elmesélte a hétvége történéseit, én mosolyogva feleltem. Belül viszont szétmart az undor, a ridegség, a düh… Persze kicsit se voltam ledöbbenve, hisz tudtam mindenről, de ez nem ok arra, hogy ne legyek kiborulva!!!

- Ugye megbocsátasz egy percre?! – rohantam el azonnal Damon-höz.

Amikor odaértem, csak vigyorgott. Érthető, biztos látta, hogy Violet-tel beszélgetek. Számított rá, hogy idejövök hozzá. Akkor remélem erre is számított:

*Püff* - kevertem le neki egy nagy pofont.

Azt hiszem, Violet észrevette, de nem érdekelt.

- Szép napot neked is – nyúlt morcosan az arcához.

- Hogy merted ezt tenni, te szemét rohadék??? – kevertem volna le neki még egyet, de ekkor Damon megfogta a kezem. Amin csodálkoztam, mert nem csavarta ki és még nem is szorította meg. Talán beteg?

- Nem ez volt az egyik cél? – vigyorgott, majd elengedte a kezem.

- Csak a bizalmát kellett volna elnyerned, nem a…

*Csilliling* - szólalt meg a csengő.

- Szavad ne feledd, babuci. – vigyorgott. – Sietek órára…

Amikor elment mellettem a vállamra dobta a kezét. Ez undorító. Most is a földhöz vágnám, de megjelent Samanta, a teleportáló banya. Szóval kétszázzal vágtattam, hogy még előtte beérjek a terembe. Éppen, hogy abbamaradt a csengő, húsz könyvvel felpakolva indult el. Ráadásul a húsz könyv közül egyet, kettőt, ha használ…

Aznap úgy döntöttem, nem keresem fel Damon-t...

Simon jól mondta. Mire hazaértünk ők már otthon voltak. Elmondták milyen volt az út, és mi is elmeséltük, mi minden történt egy hét alatt.

*Kedden*

Ezen a héten az utolsó óránk osztályfőnöki. Ami azt jelenti, hogy most nincs fizika és húzhatunk haza. Igen, ez azt jelenti, hogy ma is kerültem Damon-t… Hisz győzött…

- Gyerekek, kicsit csöndesedjetek el. – mondta az osztályfőnök. – Köszi. – mosolygott. - Csütörtökön, történelem órán – jól kezdődik… - pszichológiai tesztet fogtok írni. – fognak… Én be nem jövök… - Biloxi-ból jön hozzátok, egy fiatalember. James Connor. -

„HOGY KICSODAAA?” – sikítottam magamban. Ő az, aki nem jöhet ide. Nem találhat rám… és Jasper-re se. Violet. Ő sem… Őt sem láthatja meg… Egyből oldalra néztem és Violet szemeiből szinte ki tudtam olvasni: „Ismered?” Fájdalmas, rémült arccal bólintottam, és egyből Jasper-re néztem.

- Kicsim, ha nem akarod, nem jövünk be. – nézett rám.

- Az jó lenne. – bólintottam. – Violet-et se kéne suliba engedni.

- Sose hittem, hogy ezt mondom, de ott lesz neki Damon, ha veszélyben lesz.

- Ugye ezt te se gondolod komolyan?

- Dehogy is nem.

- Tessék? – kérdeztem kicsit hangosabban.

- Alice, kicsit halkabban, ha kérhetem. – szólalt meg az ofőnk.

- Bocsánat. – mosolyogtam bájosan, és Jasper elérte, hogy a tanár együtt érző legyen.

- Hát jó, legyen. Hagyjuk itt Violet-et, a két elmebeteg karjai között.

- Alice. Tudod, hogy nincs más megoldás. Ha el is mondanád max valami ilyesmit mondana Violet, „Ennyi miatt felesleges kihagynom azt az egy napot. Meg tudom védeni magam.” – mondta Jasper.

- És milyen igaz. Tuti valami ilyesmit mondana. De ha azt is hozzá tenném, hogy ő egy nyomkövető?!

- Akkor valami ilyesmit tenne hozzá: „Majd beszerzek egy varázsigét, ja és, amúgy is ott van nekem Damon.” – elfintorodtam, de ő is.

- Mi az a fontos megbeszélni való, ami nem várhat a szünetig? – állt meg hirtelen mellettünk Elizabeth Miller.

- Hát… - azt nem mondhatom el… - most már semmi.

- Jól van. – nincs jól…

Semmi nincs jól. Ki hívta ide azt az elmebeteget? És még is meddig marad?

25. fejezet ~ Félelem és ellentmondás

Sziasztok!
Meghoztuk az új fejezetet. Az események továbbra sem akarnak leegyszerűsödni, sőt, egyre csak bonyolódnak. Csak nehogy a nagy gubancban olyat is bántsunk, akit szeretünk... hisz a félelem nagy úr.
Jó olvasást kívánunk! :)

Violet szemszöge:

Másnapra már valamennyire sikerült lehiggadnom, habár a szemeim bedagadtak a sírástól. Enyhe sminkkel ügyesen elrejtettem, majd elszáguldottam a suliba. Nem is történt sok érdekes dolog. Jasper került engem, így egyértelműen Alice-szel is kevesebbet tudtam beszélni. Piszkosul fájt, nem mondom. De aztán eszembe jutott a tegnap este, és az, hogy Jasper szemében mennyire más érzelmek kavarogtak, mint azok a szavak mögött, amiket mondott.
 Irodalom órán Alice szinte sírva kérezkedett ki, s a barátja is kikísérte. Szünetben persze aggódva odamentem hozzá, a mai nap először. Összefacsarodott a szívem, amiért ennyire megtörten kellett őt látnom.
- Mi volt a baj órán, Alice? – érdeklődtem, nem kicsit aggódva.
Ő el is mondta szépen, hogy látomása volt Edwin Harrison-ról. Megértőn és vigasztalón öleltem őt át. Szegénykém, mennyire félhet... Én is nagyon kiakadnék, ha valaki rám vadászna...
A földrajzórát már jobb, ha meg sem említem. Amikor a tanár belekötött Alice-be, legszívesebben fejbe rúgtam volna. Ehelyett csak ültem csendben a helyemen, s – habár a szemeim szikrákat szórtak az idős, kopaszodó Edwinre – tűrtem barátnőm megaláztatását.Szerdán kicsivel később indultam suliba, mint ahogy szoktam, ugyanis reggel olyan szépet álmodtam, hogy amikor a mellettem lévő éjjeli szekrényen az órám csörömpölve készült felrobbanni, egyszerűen nekivágtam az idegesítő tárgyat a szemközti falnak.
Ránéztem az telefonomra, és láttam, hogy kissé késésben vagyok, ezért rákapcsoltam, de véletlenül megbotlottam egy padkában, és kis híján orra estem, de végül csak lehorzsoltam a tenyerem. Remek...
- Violet? – hívott a nevemen egy ismerős hang. Döbbenten fordultam oldalra. Henry Holmes ült egy fekete Mercedes Benzben. Na, már csak ő hiányzott...
 Persze álszent mosolyom rögtön arcomra pattant. Utálom magam.
- Jó reggelt, tanár úr!
- Elvigyelek? – kérdezte, mire természetesen meglepődtem. Hogy nézne már ez ki...?
- Köszönöm, de inkább gyalogolok – utasítottam el kedvesen.
- Miért, a seprűt otthon hagytad? – vigyorgott. Öö... seprűt? Oké.
- Ezt most vehetem sértésnek? – túrtam a hajamba zavartan.
- Csak szarkazmus volt. De szállj csak be inkább, a végén még összetöröd magad, míg beérsz a suliba. – Szóval látta a bénázásom. Pazar. Bár, tapasztalta is már párszor, hiszen nemegyszer döntöttem le majdnem a lábáról.
 Megenyhülten felsóhajtottam.
- Hát, ha biztos nem baj, akkor...
- Köszi, hogy megvártál édes – kapott el hirtelen valaki hátulról a derekamnál. Hirtelenjében úgy megijedtem, hogy majdnem kupán vágtam reflexből az idegent. Helyette azonban csak egy apró sikkantás hagyta el a szám.
- Damon?! – lepődtem meg. – Te meg... hogy kerülsz ide?
- Lássuk csak... két lábon. Na gyere, menjünk – húzott arrébb. Értetlenül néztem rá, majd vissza a tanár úrra.
- Öm... már akadt egy másik lovagom, de azért köszönöm – mosolyodtam el.
- Igazán nincs mit – kacsintott egyet. – Majd máskor.
 Azzal elhajtott, és nekem valamiért hatalmas kő esett le a szívemről.
- Oh, hála az égnek... – temettem bele buksimat szerelmem mellkasába. – Komolyan kezdtem megijedni, hogy vele kell bemennem a suliba. Olyan akaratos volt...
- Te meg szokás szerint nem tudtál nemet mondani, ugye? – nevetett fel lágyan Damon, de a hangjában feszélyezettséget éreztem.
- Valahogy úgy. – Felpillantottam a gyönyörű szemeibe. – Egyébként, szia – tapasztottam ajkaim az övéire. Nyelve persze rögvest átsimult a számba, s elkapta az enyémet egy forró keringőre. Homályos szemekkel váltam el tőle. Huh, egy ilyen olvasztó csók után mindent akarok, csak suliba menni nem.
- Ez meg mi? – fogta meg hirtelen a két kezem. A francba. Én persze ökölbe szorítottam a tenyerem, de mivel jóval erősebb nálam, könnyedén szétfeszítette az ujjaimat. – Elestél?
- Csak egy apró horzsolás, semmi komoly – feleltem. – Ne érezd magad rosszul miatta.
 Ez csak vér – mondanám. De ami nekem csak egy vasas ízű, gyomorfelkavaró szagú folyadék, az neki maga a mennyország. Bár, nem értem, mi olyan kecsegtető az ibolyaillatú vérben. A vámpírok mégsem növényevők.
 Annyira jól elfilozofáltam ezen, hogy csak akkor tértem vissza a valóságba, mikor Damon a csuklóm a szájához emelte.
- Öm... – húztam volna vissza a kezem, de erősen szorított. Ne már, kezdek félni. – Damon...?
Ajkai a sebemhez értek puhán, s a fájdalom és a vágy keveréke ömlött végig rajtam. Forró csókot hintett a plezúros bőrömre.
- Csak egy kis gyógy puszi – mosolyodott el halványan, de zöld lélektükreiben különös kis fény táncolt. Azonban nem akartam további feszültséggel bombázni az így is megsűrűsödött levegőt körülöttünk.
- Ebben az esetben... a szám is fáj – villantottam egy kacér mosolyt. Vágy tüze lobogott a tekintetében, amikor felnézett rám, még mindig a csuklómmal a szája körül. Még egy hulla is elpirult volna azoktól a szemektől, nemhogy én.
- Ebben az esetben... állok rendelkezésedre – csókolt meg forrón, kezei a derekamra és – természetesen – a fenekemre siklottak, én pedig átkarolva a nyakát túrtam érzékien a hajába  tarkójánál. A gyenge tüdőkapacitásom választott el azoktól a csodás ajkaktól, de rögvest ekkor egy Alice ugrott a nyakamba, és elkezdte a fülembe duruzsolni, hogy milyen jó, hogy még élek.- Hát, tudtommal egy csókba még senki nem halt bele, de ha téged ez ilyen örömmel tölt el, rendben – viccelődtem, mire feszült lett az arca, majd végül vett egy nagy levegőt, és hatalmas szóáradatot zúdított rám.
- Azt hiszem Violet, veszélyben vagy. Henry Holmes egy boszirablást akart végrehajtani. – Úgy éreztem, kettéáll a fülem.
- Egy mit?
- Boszirablást. Violet! Henry Holmes egy boszorkányvadász. Ma reggel volt egy látomásom, amiben az volt, hogy elrabol téged. Elvisz valami pincébe vagy mibe, és ott kérdezed, hogy mit kerestek ott, és akkor mondja el neked, hogy ő egy boszorkányvadász...
 Nem lehet leírni azt az érzés, ami most a hatalmába kerített. Csalódottság és düh keveredett fel bennem, amelyeket megfagyasztott a félelem, s szüntelenül, monotonon dörömböltek a jégpáncél alatt. Még meg is szédültem. Ez nem lehet igaz... remélem, hogy még álmodom...Damon szemszöge:

Egyszerűen tök király. Most minek kellett elmondania ennek a kis nikkelbolhának? Megmentettem Violet-et. Hogy miért is? Először is mert ő az én tulajdonom. Az ibolyavirágszálam, a kiscicám, a játékszerem, akit mellesleg még kedvelek is... na meg ő az én titkos fegyverem. Még szép, hogy nem dobom bele Henry Holmes mocskos karjaiba. Egyenként törném ki a fogait és az ujjait, ha csak hozzáérne a boszimhoz.
 Düh halmozódott fel bennem, bár nem értettem pontosan az okát... de a birtoklási vággyal keveredve teljesen elborította az elmém.
 Amikor a kis drága könnyezve elrohant mellőlem Alice szóáradata végén, szinte utána akartam vetni magam.
- Kicsim! – kiáltottam utána. Eh... mi a francnak hívtam? Rendben, ez biztos csak a szokásos, Violet általi kicsapódott biztosíték üzemmódom.
- Te csak ne „kicsim”-ezz itt, mert kitépem a szíved és lenyomom a torkodon! – kiáltott rám a kis babuci. Leszedhetem a fejét? Légyszi.
- Abban én jobb vagyok, de majd valamikor kipróbálhatjuk – köptem vissza flegmán a szavakat. Alig várom. - De először magyarázd meg, miért kellett ezt most mind rázúdítanod?
- Tudnia kellett! És mióta vagy te ilyen kurvára lelkiismeretes, hogy a lelki békéjével törődsz?! – Még mindig nem érted? Pedig egyszerű...
- Mióta tőle függ az életem – feleltem meggondolatlanul, ösztönösen és... őszintén. Ajaj, valami komoly gáz van velem.
- Kifejtenéd? – Nem. Még én sem tudom, pontosan hogy értettem...
- Tudod jól, hogy értettem – fordultam meg, hazudva egy hatalmasat. Ami egyébként jól megy. Ugyan ő rám förmedt, hogy mégis hová megyek, de baszki, ilyen nehéz összerakni a kirakóst?
- Valakire szüksége lesz most, különben az első szökőkútba beleugrik... – feleltem a földet pásztázva. Ennyire már azért kiismertem Violet-et. Önzetlen, édes és mindenkiről csakis a legjobbat feltételezi... rendkívüli lány, még sosem találkoztam hozzá hasonlóval.
- És miből gondolod, hogy pont te rád lesz szüksége? – torkollt le. - És egyáltalán, hogy mered a bátorságot venni ahhoz, hogy bemutasd őt nekem?!
- Alice, elég! – nyilvánult meg hosszú percek óta először a kis Jaspy haverom. Végre.
- Én hallgatnék rá... – morogtam fenyegetve a kis Duracell-nyuszinak, azzal ott hagytam őket. Nem most fogok kibelezést végrehajtani.
  Elindultam arrafelé, amerre Violet elszaladt. Nem volt nehéz követni, hiszen mindent belepett az illata. A város közepén találtam meg, egy szökőkút peremén ülve, összegörnyedve, zokogva. Ismeretlen eredetű okok miatt ugrott egy hatalmasat az ádámcsutkám, majd odaléptem hozzá, s magamhoz húztam reszkető testét.
- Miért én? - szipogta, ujjaival az ingem markolászva. A járókelők hatalmas szemekkel néztek ránk, de leszartam. Csak le akartam őt nyugtatni... valahogy... - Semmi rosszat nem tettem se ellene, sem más ellen... ráadásul miért pont ő?
- Nem tudom - sóhajtottam, megsimogatva a hátát. Henry Holmes halott lesz. Én magam fogok gondoskodni róla.
- Csak olyan szar érzés... - törölte meg a szemeit. - Oké, még nem régóta ismerem, meg hát csak egy tanár... de basszus, tök szimpatikus volt, meg még tiszteltem is... - panaszolta gyötört hangon.
- Bizonyára az elejétől kezdve el akarta nyerni a bizalmad - húztam közelebb magamhoz. Vérének illata most a szokásosnál is erősebb volt, hiszen a keringése gyorsabb lett a stressztől és a sírástól. - Kinyírjam? - vigyorodtam el. Amúgy komolyan kérdeztem.
- Dilis... - hajtotta fejét a vállamra. Már nem sírt, csak a szemét törölgette. Hirtelen megállt keze a mozdulatban, és felnézett rám. Belém rekedt a levegő a tekintetétől. - Félek, Damon...
 Jaj, kis édes. Mindjárt megeszlek. Heh.
- Nincs okod rá. Én majd vigyázok rád, és ha ez nem elég, ott vannak a kis nikkelbolháék is... - mosolyogtam.
- Jó, de... - feleselt volna vissza aranyosan, de én hirtelen az ölembe kaptam őt.
- Sss - súgtam, majd egy apró csókot leheltem a kis szájára. Bár bensőm ordított egy mélyebb csókért (sőt másért is), de visszafogtam a vadállati énemet. - Elkésünk a suliból - fejeztem be a mondatom, majd elindultam vele az iskola felé. Pár lépés után persze könyörgött, hogy tegyem le, így kézen fogva mentünk tovább. A suliban összefutottunk Alice-szel, akinek olyan volt a feje, mint akinek menten felrobban az idegtől. Aminek az okát egyébként nem értem, mivel Henry a boszimra vadászik, nem rá. Van neki saját vadásza, és saját gondja... amit a múltkor is nekünk kellett megoldani, mondhatni feltakarítottunk utána. Hálásnak kéne lennie.
 Violet bocsánatot kért, hogy úgy kifakadt (bár jogos volt), és Alice is megenyhült. Hogy ez a csaj mennyit problémázik... áh...
 Mivel nem volt ma órájuk azzal a hülye faszkalappal (gyengébbek kedvéért Holmes-ra célzok), ezért magukra hagytam őket, bár kissé vonakodva. Az első órám lyukas volt, így kimentem a suli udvarára, ahol merő véletlenségből ott találtam a kis öcsim is.
- Te mit keresel itt? – üdvözöltem szokásosan. – Még csicsikálnod kéne az ágyban.
- Gondolod, hogy Alice telefonja után tudtam még aludni? – vonta fel a szemöldökét. Lefagyott a mosolyom.
- Tehát hallottad.
- Minden szót. Szóval most ez az új maszkod? Már nem csak a hősszerelmest, de a megmentőt is játszod, Damon? – emelkedett föl a padról. Vigyorogva félrenéztem. – Vagy ez már korántsem egy maszk? – Mimikámat fenntartva néztem újból rá.
- Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem.
- Hát, nem is tudom... Talán arra, hogy éppenséggel érdekel, hogy mi van Violet-tel...
- Még szép, hogy érdekel. Ő a megmenekülésem egyetlen esélye – válaszoltam rögtön. Halvány mosoly szökött Stefan szája szélére.
- Tényleg? Miért? Mi van a nagyanyjával?
- Óh, csak nem a régi kedves ismerősömre, Rose-ra célzol? – Heh, az emlékek olyan illatúak, mint a virágok. Szó szerint... – Ő soha nem tenné meg.
- Dehogyisnem. Ha megfenyegetted volna... – kezdte, majd elharapta a mondatot, amikor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen ő most tippeket ad nekem. Jaj, Stefan, Stefan... – Várjunk csak, hiszen... – nézett rám döbbenten.
- Leesett? – mosolyogtam ártatlanul.
- Ő a B terv, igaz? Ha Violet elbukik, Rose-t könnyedén ráveszed, csak az unokájával kell zsarolnod... aki ráadásul beléd van esve, így ha bánt téged, akkor azzal örökre elmarja magától Viol-t.
- Ding-ding-ding! – hülyültem. – Majd később megkapod a főnyereményt, jelenleg le vagyok égve.
- Hogy lehetsz ennyire mocsok?! – förmedt rám, még a szemfogai is kivillantak. Hű, de ijesztőő... - Még ilyen áron is meg akarod szerezni azt a szar gyűrűt?
Elkomorultam; arcom jéghideg kifejezést öltött magára.
- Ezek az emberek semmit sem jelentenek nekem. Ha ki kell őket használnom, hogy levakarjam a hátunkról a város Van Hellsing imitátorait, akkor elhiheted, hogy megteszem – mondtam rezzenéstelenül.
- Akkor miért nem mész el máshová? Megszabadulnál a vadászoktól!
- Az már egy új fejezet, Stef – paskoltam meg a vállát.
- Tudod, én marha, már kezdtem azt hinni, hogy másfél évszázad után hajlandó vagy valamit érezni... hogy végre valahára a saját gonoszkodásod győzött le, és sikerült találnod valaki olyat, aki mellett elfelejtheted, hogy milyen szörnyeteg is vagy... – Nyeltem egy hatalmasat. – Azt gondoltam, hogy a kis tűzboszi felolvaszthatja a jégszíved, de... már megint csak az a köcsög remény szívatott meg! – kiabált rám. – Szóval jól figyelj, mert ezt most őszintén mondom: Remélem, hogy Edwin Harrison megtalál téged, és átszúrja a szíved egy karóval, mert ha nem, Isten a tanúm, hogy én teszem meg!
 Wow.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – léptem felé komoran.
- Ezt vedd egy ígéretnek, bátyám! – Szemei szinte szikráztak, miközben ezeket mondta, majd ott hagyott engem a kopár udvaron. Ökölbe szoruló kezeim alatt felhasadt a bőr.Violet szemszöge:

Másnap, csütörtökön már korántsem mentem olyan nyúzottan a suliba. Persze féltem, naná. Amint felvágtattam a lépcsőn, már spuriztam is be a terembe, nehogy még véletlenül összefussak a töri tanárral.
Földrajzon én feleltem. Edwin Harrison szokatlanul kedves és nyájas volt... csak a fél anyagot mondtam fel neki, amikor leállított, és beírt egy ötöst. Szerintem a két kezén meg tudná számlálni, hogy még életében hány ötöst osztott ki... feh. De nem hat meg vele, hiszen a barátnőmet pécézte ki magának. Már pedig aki Alice-t bántani meri, annak a torka megismerkedik a lábammal!
 Negyedik órán eljött a „várva-várt” horror. A történelem óra.
- Helló, gyerekek! – lépett be nagy boldogan a terembe Henry. Kivert a hideg a hangjára, és egyszerűen nem bírtam ránézni. – Van egy nagyon rossz hírem – kezdte. Igen, hogy itt vagy, baszd meg.
- Írunk? – kérdezte valaki ijedten.
- Nem. Elmarad a felelés, ugyanis össze lesztek vonva egy osztállyal. – Rögtön kitört az éljenzés és a zsivaj. Csak én ültem még mindig sápadtan... – A 11. B-vel.
 Mimimi? Damon osztálya! Meg vagyok mentve!
- Viszont ennyi ember nem fog elférni egy terembe, szóval le kell mennünk a kémia előadóba. Mozgás, gyerekek! – terelgetett minket, mint holmi birkákat...
Alice-ékhez fordultam.
- Ülünk egymás mellé? – kérdeztem mosolyogva. Barátnőm arca szinte felragyogott.
- Naná! – ölelt meg, és én visszaöleltem. Lemasíroztunk, és útközben találkozott a két osztály. A lépcsőnél valaki átölelt hátulról, majd a nyakamba csókolt. Na, vajon ki lehetett? :)
- Szia, édes – morogta a bőrömbe Damon. Mosolyogva simítottam a hasamon pihenő kezére az enyémet.
- Szia! – fordultam hátra mosolyogva, és loptam egy finom csókot tőle. Az előadóban ötsoros padok voltak, így egy egész sort elfoglaltunk. Damon ült az ablak felől, én mellette, mellettem Alice és Jasper, Stefan pedig kívülre került. Hehe, Alice-szel összetartottunk.
- Tanár úr! – szólalt fel Carmen, rendkívül kényes hangon. Bah... – Damon és Jasper túl magasak, nem látok tőlük! Nem ülhetnének ide hátra, mellém? – Mi van?! Álmaidban...
A két hímegyed egyszerre fordult hátra felháborodottan:
- Még csak ne is gondolj rá! – mondták egyszerre, majd míg Damon keze az én combomra, Jasper-é a barátnőmére siklott.
- Szerintem Carmen, ez most nem jött össze – mosolygott Henry. – A helyükben én sem ülnék el... – mondta halkabban, majd ránk nézett. Amikor rám siklott a tekintete, és kacsintott egyet, tetőtől talpig megborzongtam. – Nos – csapta össze a kezét. – Mivel ilyen bazira sokan összegyűltünk, úgysem fogok tudni órát tartani, szóval valaki dobjon fel egy témát, és beszélgessünk – dobta le magát az asztalhoz. Jaj, csak ne a szexről... így is olyan mocskos beszólásai vannak néha...
 Nos, nem a szexről beszéltünk. Azonban egyik téma követte a másikat, és az egész valahogy lesüllyedt az irodalom órákhoz, ahol majd (!) a középkort fogjuk venni, ahol... boszorkányokat égettek. Első meglepettségemben belevágtam a térdem az asztalba, hintázás közben. Ez hülye.
- Biztos, hogy erről kéne beszélni? – kérdezte Alice, mikor látta, hogy feszengek. Huh. – Nem mindenki kíváncsi rá, hogy hogyan égettek meg több ezer ártatlan embert a máglyán.
- Először is, Ms. Cullen... – komorult el Henry. Damon megszorította a kezem, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Ez segített. – Abban a korban az egyház gyakorolta a legfőbb hatalmat, és akiket megégettek, korántsem voltak ártatlanok, mert valamilyen formában a vallás ellen bűnt követtek el. Ha pedig mégis ártatlanok voltak, akkor áldozatként tekintettek rájuk a nagyobb jó érdekében. – Kösz, baszd meg! Megnéznélek téged olyan áldozatként.
- Igen, kétségkívül sok volt a hülye elmebeteg akkor – feleselt Alice. A társaság kétharmada nevetett, én pedig elmosolyodtam. – Bár, az sem különb, aki ezt most is helyesli.
- Csak nem rám céloztál? – Ajaj. Feszülten néztem a tündérbabára, tekintetem ezt sugallta: „Köszönöm, de most már elég lesz!” Az övében viszont ezt láttam: „Majd én megmutatom ennek a hülye köcsögnek!”
- Dehogyis, tisztában vagyok vele, hogy a tanár úr csak történelmileg, mindazonáltal pártatlanul tekint erre az egészre – mosolygott édesen. Hirtelen nagyon megkönnyebbültem.
- Valóban pártatlan vagyok – viszonozta a mosolyt, majd hirtelen rám nézett. – És te, Violet?
 Dübb-dübb-dübb. Csend, kicsi szívem.
- Én másképp vélekedek az állítólagos boszorkányokról – mosolyogtam. Kurva álszentség...
- Ó, kíváncsivá tettél. Mesélj.
- Talán majd máskor – szelte át a levegőt Damon dühös hangja. Henry gyilkos pillantást vetett rá. – Ugyanis csengetnek – vigyorodott el. Két másodpercre rá pedig megszólalt a csengő. Döbbenten Alice-re néztem, aki mosolygott. Áh, értem... biztos olyan halkan mondta, hogy csak a vámpír barátaink hallják.
- Viszlát, Tanár úr! – állt fel szinte mindenki egy emberként a padokból. Mi utoljára maradtunk, hogy ne a tömegben őrlődjünk. Amikor az ajtóhoz léptünk, egy hideg kéz érintette meg a vállamat.
- Violet! – Henry. A fene... – Igazán érdekelne a véleményed... egyszer majd beszélgethetnénk erről...
Ösztönösen rámosolyogtam.
- Majd egyszer – feleltem. Inkább egy gyökérkezelés. A folyosón Alice-ék előrementek, viszont én még maradtam egy búcsúcsók erejéig a kedvesemmel.
- Egész jól viselted... – súgta a fülembe, miközben kezei a derekamat simogatták. Felsóhajtottam az érzésre, és a várva-várt biztonságérzetre.
- Csak mert velem voltál – simultam rá ajkaira. Nélküle – és Jasper-ék nélkül – már összeomlottam volna. – Következő szünetben látlak – leheltem a szájára.
- Igen, de nem garantálom, hogy csak nézni fogjuk egymást – vigyorodott el irtó szexin, majd végigsimított a fenekemen. Rózsás pír költözött az arcomra, majd újból csókban forrtunk össze, ezúttal egy mélyebbre és egy hosszabbra. Csak egy hatalmas ajtócsapódás választott szét minket. Holmes volt az... jól bebaszta az előadó ajtaját.
- Ó, elnézést, nem akartam félbeszakítani semmit – mosolygott „bájosan”. Na persze.
- A mi hibánk – mosolygott rá Damon, szinte ugyanazzal a kifejezéssel. Látom, ez nagyon megy.
- Akkor, majd látlak szívem – nyomtam még egy puszit az arcára, majd elspuriztam gyorsan, hiszen nem akartam azzal az elmebeteg Holmes-szal feljönni a lépcsőn.

A következő óra tesi volt, ami ugyebár nekünk nincs. Alice-szel el is mentünk a könyvtárba, de én még visszaszaladtam a pulcsimért. Ekkor ütköztem bele Stefan-be.
- Jesszusom, ne ijesztgess! – rémültem meg. Ő csak aranyosan elmosolyodott.
- Ne haragudj. De beszélnünk kéne... – na, ez nem kezdődik jól.
- Oké, de nincs órád? – firtattam.
- De, rajz... ott meg nem számít, ha kések – mosolygott még mindig. – De ez most nem lényeges. Az viszont annál inkább, hogy veszélyben vagy – komorult el. Egy pillanatra megijedtem. De csak egy pillanatra.
- Tudom... – túrtam a hajamba. Köcsög Henry Holmes...
- Akkor meg? – lett egy kicsit dühös. – Nem kell úgy érezned, hogy tartozol ezzel Damon-nak... – Mi van?
- Te meg miről beszélsz? – képedtem el. – Mivel nem tartozok Damon-nak?
- A bizalmaddal, Violet! Nem bízhatsz benne! – fakadt ki. Oké, az a bizonyos pohár színig van.
- Húzz egy sorszámot, rendben? Jasper már megelőzött ezzel téged, bár ő éppenséggel azt mondta, hogy benne és Alice-ben ne bízzak.
- Damon az, akiben nem szabad bíznod. – Egyre idegesebb lettem. Bár, ő is.
- Merthogy? – förmedtem rá. – Várj, kitalálom: nem mondhatsz semmit, mert emberéletek forognak kockán.
- Látom, ki vagy okítva – fújt egyet.
- Egy csöppet sem! Rohadtul nem tudok semmit, mert nem mondotok nekem semmit! – borultam ki.
- Téged védünk. Bízz bennünk... vagy ha Jasper nem akarja, legalább bennem bízz – szorította meg a vállam. Ordítani fogok menten...
- Tudod mit? Te is és Jasper is elmehettek a francba! – Oké, ez véletlenül csúszott ki, és már meg is bántam. – Mit képzeltek? Hogy gombnyomásra tudom ki-be kapcsolgatni a bizalmam? Miért ne kéne bíznom Damon-ban? Ő legalább őszinte velem!
- Nem értesz te semmit! – szorított meg erősebben. Elkomorodtam, s egy pillanat múlva már felszisszenve kapta el tőlem a kezét. – Te megégettél!
- Jogosan – fontam össze mellkasom előtt a karjaim. – Egyébként, hol van a gyűrűd?
 Meglepődött.
- Milyen gyűrűm?
- A napfénygyűrűd. Neked és Damon-nak is van, de rajtad sosem látom. Mellesleg, téged sem látlak, csak ha borult az idő. Szóval?
- Damon-nál van – felelte, ujjait ökölbe szorítva.
- Mi van az övével? – faggattam tovább. Rám nézett feldúltan.
- Nem tudom.
- Hazudsz. Látod, Stefan? Semmi értelme, hogy bízzak benned! – kerültem őt ki, de megragadta a karom, s visszarántott. Figyelmeztetőn felemeltem a mutatóujjam.
- Még egy ilyen, és ismét varázserőhöz folyamodok – fenyegettem.
- Ó, tényleg? – lépett közelebb hozzám. Túl... közel. – És ez az előtt, vagy az után lesz, hogy Henry Holmes elindul felénk?
 Mintha jeges vízzel öntött volna le a szavaival. A tanári felé kaptam a tekintetem, aminek az ajtajában ott állt a férfi, és a tekintetéből ítélve, már egy ideje minket figyelt. Nyeltem egyet.
- Szóval azt is tudtad, hogy mi ő. Hát köszönöm! Ma reggel kis híján elrabolt. És tudod, ki mentett meg? A bátyád, akiben nem szabadna megbíznom. – Kimartam magam a karja fogságából, majd bemasíroztam a könyvtárba Alice után.

~*~

Pénteken a suliban Alice és Jasper valamiért egész nap elkerültek. Jaspert mondjuk még meg is értettem, hiszen azóta a bizonyos hétfő este óta egy büdös szót, nem sok, annyit se váltottunk. De Alice... akárhányszor oda akartam menni hozzájuk, mindig kimentek a teremből. Nem nagyon értettem, hogy mi bajuk, ezért rosszul esett... lehet, hogy Stefan miatt? Hiszen olyan jó barátok ők hárman. Ha viszont őmiatta, akkor ez az egész nem ér annyit.
 Kipislogtam a könnyeimet a szememből, hiszen kezdődött a történelem óra. Ma már tanultunk, és nem a boszorkányok voltak terítéken. Henry sem úgy nézett rám, mint egy szörnyszülöttre. Az óra hangulata hasonlított ahhoz, mint amikor még nem tudtam semmit... Vajon jobb volt akkor? Annyi szent, hogy minden sokkal egyszerűbb volt...