23. fejezet ~ Kötelék

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, aminek nem véletlenül az a címe, ami. Hisz előbb vagy utóbb, de mindenki felülkerekedik önnön gátlásain, és beismeri, hogy igenis kötődik másokhoz. De ilyen magas, erős falak között is lehetséges ez? Ha védeni próbáljuk, akit szeretünk, nem lehet, hogy visszafelé sül el és csak jobban megbántjuk?
Jó olvasást! :)

Damon szemszöge:

Miután eljöttem a boszimtól, még sokáig a fejemben keringett az édes kis „vallomása”. Persze, más lányoktól is kaptam már törődést és szerelmet (elvégre lassan már 146 éve vagyok vámpír), de ez valahogy más volt. Nem is tudom megfogalmazni... igazibb. Elhittem. És az elégedettségen és a tervemen kívül is jól esett... És ha már ennyire belemélyültem a lelki elemzésekbe, akkor tegyük hozzá még azt is, hogy jó érzés volt ma vele lenni. Tetszett ez a kis akció. Belegondolva abba, hogy a gyűrűm megszerzésével örökre elmarom magamtól ezt a csajt, kicsit talán még hiányozni is fog nekem. Talán.

Az éjszaka folyamán – évek óta először – rémálmom volt. Olyan tiszta volt az élmény, hogy izzadtságban fürödve ébredtem. Újból átéltem azt az éjjelt. Még mindig a fülemben csengett annak a lánynak a halálsikolya, gyűrűm koppanása a vizes aszfalton. Szemeim előtt szinte villogtak a szirénák fényei.
- Rossz álom? – lopta el a szövegem Stefan, az asztalomnál ülve. Valami könyvet olvasott. Látszólag.
- Belemásztál a fejembe... – esett le lassan a tantusz. – Nem rossz. Csak nem mókusokat eszel mostanában? – kaptam magamra időközben egy pólót.
- Rohadt vicces – kommentálta grimaszolva. – De tudod, még nem kelt fel a nap, gondoltam szebbé teszem az álmodat.
- Hálásan köszönöm. Ugyanis álmomban végre emberből ittam, amit már hetek óta nem csináltam – fújtam egyet bosszúsan.
- Violet miatt? – emelte meg a szemöldökét.
- Ja, szívás. De bíznia kell bennem, ez van. Egy kis diéta kis ár ahhoz, hogy továbbra is nem élő élőszemély maradjak. – Elvigyorodtam. – Pardon. Maradjunk.
- Mert Edwin tud az egészről, ugye? Tud rólunk.
- Pont ő ne tudna? – Röhög a vakbelem. – Csak bizonyíték kell neki. A gyűrű a rendőrségen van, a rendőrök meg teletömve vasfűvel. Csak azt várja, hogy leleplezzem magam.
- Magunk – javított ki Stef. Vigyorom letörölhetetlen volt.
- Pontosan – feleltem, majd az asztalon lévő kést egy óvatlan pillanatban gyönyörűségesen belevágtam a hasába. Összegörnyedve szisszent fel a fájdalomtól. – Ezt az álomért kaptad – vetettem még oda neki, majd elmentem egy közeli kórházba, hogy frissítsem kicsit a vérkészletemet. Hazafelé valaki a nevem kiabálta hátulról. Jaj, ne. Mindig megszívom, ha kiteszem a lábam hazulról.
- Nem bírok tovább falazni neked – kezdett pattogni a drága kis Alice. Óh, jóságos ég. Ehhez le kell ülnöm egy padra. - Nem lehetne, az hogy leszállj Violet-ről? Majd én segítek, neked visszaszerezni a gyűrűt csak mond, meg hol van... – Szóval tudsz mindent, már meg sem lepődöm... - Talán per pillanat, képes lennék azt is kimondani, hogy leszek a bábod, csak hagyd békén a barátnőmet! – Jaj, babuci, ez rohadtul rossz terv... Vámpír nem képes azt a szart onnan visszaszerezni. Még nekem sem menne, nemhogy neked.
- Bár óriási a kísértés, hogy hagyjalak téged besétálni a csapdámba, de azzal csak saját magam alatt vágnám a fát. Már egyszer elmondtam: ha ti kihulltok, engem is magatokkal rántotok. – Mondatomra halkan felmordult hátul a babuci kopója. Jé, itt van Jaspy is!
 Alice végre ráébredt, hogy nyertem, és kérésemre még ki is fejtette az ábrát: mellém állnak, hogy minél hamarabb „az ágyamba segítsék” Violet-et, csak azért, hogy minél hamarabb legyen meg a gyűrűm. És hogy minél hamarabb megölhessenek, bár ez már mögöttes tartalom volt.
- Eljátsszuk, hogy marha jó haverok vagyunk, amivel még inkább arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.
- És a marha jó barátok kapnak puszit? – incselkedtem vigyorogva, mire természetesen ő gyűlölködő ellenállásba kezdett, végül megenyhült.
- De ha segít, ha bizonyíték... talán Violet előtt kaphatsz.
- Jó, de csak óvatosan... mindketten tudjuk, hogy végződött az, amikor a múltkor rajtakapott minket. – Vigyorom följebb szökött az emlékre.
- Che, az is te voltál már megbocsáss – ciccegett sértetten.
- Milyen igaz. Mégsem én kaptam a fejemre a kiscicámtól, hanem te.
 Bizony, az én kis kedvencem nagyon engedelmes... imádom is érte, hehe.
- Hogy lehetsz ennyire...? – fakadt ki.
- Mázlista?
- Én köcsögöt akartam mondani. – Félmosolyomat továbbra is fenntartottam, míg ő sértetten hátat fordított nekem, és elrángatta magával a szöszit, aki rendkívül furcsa pillantást vetett rám. Hm. Biztos.
Violet szemszöge:

Miután Damon elment, lezuhanyoztam, és aludtam egy hatalmasat. A vasárnapot otthon töltöttem, mindenféle izgalom nélkül.
Hétfő reggel, amikor az udvaron át elindultam a suli bejárata felé, megláttam kedvenc vámpírjaimat egy csoportba tömörülni, és ami még elképesztőbb volt, az az, hogy láttam Alice-t puszit adni Damon-nak. Egyszerre lepődtem meg, örültem és lettem féltékeny egy pillanat alatt.
- ’Reggelt édes – húzott magához az említett hímegyén, és kaptam egy édes kis üdvözlő puszit. Persze én már a számra, hehe. Mivel dolguk volt Stefannal, el is mentek, én pedig hihetetlenül nagy örömmel ugrottam barátnőm nyakába. Úgy örülök, hogy végül semmi baja sem lett, és hogy Henry-t is sikerült félreállítani az útból! De valami még nyomasztott, ezért félrehúztam egy picit Jaspert.- Elmondanád, hogy értetted azt, hogy ne bízzak meg bennetek? – támadtam őt le. Nagyon összezavart. - Hiszen az előbb is olyan jóban voltatok Damonnal, Alice még puszit is adott neki – érveltem.
- Csak tedd meg és kész – sóhajtotta. Persze, mert ez már csak így megy.
- Nem értelek.
- Nem is kell. – Nem kérhetsz tőlem ilyet, mindenféle magyarázat nélkül! - Csak légy óvatos. Vigyázz magadra és ne higgy nekünk…
- Ez most valami készátverés? – bokszoltam a vállába, picit ellazulva. Tuti, hogy ezt is ő csinálta.
- Olyasmi – mosolygott. - De azt, hogy légy óvatos, azt teljesen komolyan gondoltam.
Jasper szavaira megremegtem, és sikerült nagyon összezavarnia. Nem hagyom annyiban ezt a dolgot, még csak ne is számíts rá, Jasper Hale! De nem most fogok jelenetet rendezni.
 Visszalépkedtem Alice-hez, s a szöszi is követett.
- Tessék, visszahoztam egy darabban – mosolyogtam barátnőmre. Éreztem, hogy háborgó lelkem picit megnyugszik.
- Értékelem öntől e kegyet, Ms. Hetfield – dramatizált viccesen a tündérbaba. Elnevettem magam, majd mindkettejük nyakán észrevéve a sálakat, iszonyat ravasz kifejezés ült ki az arcomra.
- Bár, belegondolva, hogy miket rejthet eme kendő a kedvese nyakán... nem merem biztosra venni, hogy egy darabban van – vigyorodtam el szélesen. – De ahogy látom, a „vonzalom” kölcsönös volt. – A szám már szinte fülig ért, miközben Alice-nek olyan szép rózsás pír költözött az arcára, amilyet még nem láttam rajta. A következő pillanatban hatalmas csiki-támadást kaptam hátulról Jasper-től.
- Csak nem féltékeny, kegyed? Ön is szeretne egy ilyet? – kérdezte incselkedve, miközben éppen halálra csikizett. Mellesleg Alice is rohadt jól szórakozott. :D
- Éppen.. most.. áhárultad el magát – próbáltam kinyögni valami épkézláb mondatot a visítós nevetés közepette.
- Nem baj, tetszik a vigaszdíj – vigyorodott el gonoszan Jasper, majd amikor elengedett, a vállába bokszoltam.
- Te...!!
- Igen. Eléggé lehetséges az, hogy kölcsönös volt a vonzalom – mosolygott Jasper. - És ha ön is parancsol egyet csak szóljon.
 Mélyen elpirultam a szavaira, majd rámosolyogtam. Felmentünk hárman a terembe, és pontban akkor be is csengettek.

~*~
Negyedik óra előtt az első emeleten, egy oszlopnak dőlve csókolóztam Damonnal. A szívem úgy zakatolt a mellkasomban, hogy azt hittem, menten kiugrik.
- Ugye tudod, hogy az iskola összes női tagja ki akar engem nyírni? – simultam hozzá mosolyogva.
- Mm... nem mindegyik – kulcsolta össze tenyerét a derekamon. – Csak a jó ízlésűek.
- Heh, vicces... – öltöttem rá nyelvet, amit aztán el is kapott egy lágy keringőre. Akárhányszor megcsókolt, az mindig egy tüzes élmény volt számomra, és úgy éreztem, nem számít már semmi. Képes lettem volna meghalni a karjaiban.
- Utálom magam, amiért szétrombolom a pillanatot – sóhajtott egyet. – De most jön le mögöttünk Henry a lépcsőn.
Félelem borzongatott végig tetőtől-talpig. Amikor ránéztem a tanárra, az olyan feltűnően vizslatott minket, hogy azt hittem, menten kiesik a szeme.
- Kérlek, csókolj meg – súgtam Damon fülébe.
- Ez nem olyan kérés, amit visszautasítanék – mosolygott rám, majd újból elmerültünk egymás ajkaiban.
- Remélem, hogy nem emlékszik semmire.
- Nem hinném, hogy emlékszik. Már volt vele órám.
- Akkor jó... – biccentettem. – Mielőtt még itt hagynál, mondanom kell valamit... tegnap megláttam valamit az emlékeiben, ami nagy veszélybe sodorhat titeket. Stefant és Alice-éket is.
- Hadd találjam ki – forgatta meg a szemeit. – Edwin Harrison.
 Eltátottam a szám.
- Te tudtad?
- Yup – bólintott. – Ha visszatérős vagy a szülővárosodba, mindig felméred a konkurenciát. De azt nem tudom, milyen alapon gyanakszik Alice-re.
- Hát én sem. Mindenesetre, kérlek... – simítottam végig a mellkasát. – Vigyázz magadra.
- Igenis, főnökasszony – mosolyodott el, majd ismét csókban forrtak össze ajkaink.

Amikor visszaindultam a terembe, a folyosó közepén Alice sírva landolt a nyakamban.
- Alice! Jézusom, mi történt? Mi a baj, bántott valaki? – rémültem meg teljesen.
- Se-semmi... – szipogta. Visszaöleltem nyugtatóan, de közben az aggodalom szétmarcangolt belül. Semmi, ugye? A semmi miatt nem sír az ember! Se a vámpír. Még a boszi sem. – Nem bántott senki... csak félek Henry-től. Biztos megint meg akar majd ölni... – sírta csendesen. Megsimítottam a hátát gyengéden, majd finoman eltoltam magamtól, végig mosolyogva rá.
Közöltem vele boldogan, hogy már nem kell aggódnia emiatt, hála a tegnapi akciónak. Nagyon örült a hírnek, és ismét a nyakamba vetette magát.
- Te is megtetted volna értem ellenkező esetben. Mire valók a barátok? – mosolyogtam szüntelen. Kijelentésemre viszont mintha fájdalom villant volna a tekintetében, főleg, amikor a mögöttem tornyosuló Jasper-re nézett. Remélem, nagyon remélem, hogy az a Henry-vel való csók nem okozott feszültséget közöttük. Elvégre, én tudom, miért tette... Edwin kényszerítette...
 Ezután kissé félve, de elmondtam, hogy hogyan is került bele a vasfű Henry teájába... hát, Jasper nem volt elragadtatva tőle. Kérdést kérdések után hajigáltak hozzám, így végül elmondtam nekik, hogy micsoda is Edwin Harrison, és hogy gyanakszik a barátnőmre.
- Szuper – törölte le a könnyeit Alice. - Számítottam rá, már vagy kétszer, vagy hányszor nekimentem, és mindig éreztem valami furát. Tisztára éreztem, hogy valami ellenség-féle. Szóval... gondoltam rá, hogy vámpírvadász.
- Ne aggódjatok, én veletek vagyok! Bízhattok bennem, a titkotok nálam biztonságban van... és bár ti amúgy sem csinálnátok soha hülyeséget, azért majd figyelek Edwinre. És Alice... sosem fogok még egyszer ennyire óvatlan lenni, hogy veszélybe sodorjalak téged – tört fel belőlem az aggodalom-roham, és pár könnycsepp az én szemembe is beleszökött...
- Köszönöm, Violet – ölelt meg újból, szívfacsaróan sírva. - Annyira szeretlek. Én is vigyázok rád, nem akarom, hogy bármi bajod essen!
- Szeretlek – súgtam a fülébe, érzéssel visszaölelve. Jasper megsimogatta kedvese kezét, én pedig a hátát, és így álltunk egy darabig. Alice lassan megnyugodott, mert elkezdett vitatkozni azon, hogy ő jobban szeret engem. Bah, még mit nem!

A nap végén egyedül mentem most haza kivételesen, ugyanis ismét Mamához mentem tanulni. Kivágtattam a teremből, és a lépcsőfordulónál kis híján ledöntöttem a lábáról Henry Holmes-t. Megijedtem, de nem csak a meglepetéstől, hanem tőle is féltem. Mielőtt nekicsapódhattam volna, hátraléptem, de már el is felejtkeztem róla, hogy lépcső van mögöttem, így annak a mocskos gravitációnak hála zuhanni kezdtem. Kinyögtem valami artikulálatlan jajszerűséget, majd rémülten lehunytam a szemeim. Tudtam, hogy fájni fog. Nagyon. De nem fájt.
Felnyitottam a szemeim, és az érzékszerveim közül először a látásom győzedelmeskedett. A meglepett, méregzöld szemek hirtelen túl közel kerültek. Hirtelen azt is meghallottam, ahogyan zihálok. Megéreztem, hogy a szívem rögtön ki fog szakadni a mellkasomból, és a kiborult kávéjának az illata is belopódzott a tudatomba.
- Jézusom – nyögtem ki az első értelmes mondatot, ami a félelemtől elhomályosult agyvelőmbe beszállingózott. – Bocsánat! Tényleg, nagyon-nagyon sajnálom – kapaszkodtam meg a korlátban. Észrevettem hirtelen, hogy mi miatt is nem estem hanyatt... az ő karjai a hátam alján, főként a derekamon fonódtak össze. Te jó ég... már sistereg is az arcom. Ez kurva égő.
- Végül is már megszoktam, Ms. Hetfield. – Basszus...
- Ne haragudjon! – szabadkoztam újból, majd végképp stabilan megálltam az alattam lévő fokon, mire ő lassan elengedett.
- Semmi baj, de jobban is vigyázhatnál magadra.
- Re-rendben, majd igyekszem. – Áh, el akarok futni. Most. – Még egyszer bocsánat, Mr. Holmes. És izé... köszönöm – biccentettem félénken, majd ostoba módon ugyanazzal a sebességgel száguldottam le a lépcsőn. Mindenféle baleset nélkül értem ki a suliból, majd elmentem a nagyihoz. Szokás szerint feltéptem az ajtót, hiszen sejtettem, hogy az emeleten van, mint mindig.
- Nagyi, megjöttem! – kiabáltam fel. – Ma milyen varázsos dolgot fogsz nekem tanítani? – dobtam le a tatyóm a földre.
- Erre én is kíváncsi lennék – lépett elő hirtelen apa a konyhából. Lesápadtam.
- Apa, te meg mit keresel itt?
- Te mit keresel itt? – tette karba a kezét. – Mi folyik a hátam mögött, Violet?
- Hűtsd le magad, fiam – robogott le mama a lépcsőn. – Vagy öntselek nyakon egy kis vízzel?
- Mondd, kérlek, mondd, hogy nem azokra a hülyeségekre tanítod a lányom! – fortyant fel apum. Na, ez így nem lesz jó...
- Miről beszélsz? – kérdeztem.
- Azok nem hülyeségek – fújt egyet nagyim. – De legyen csak igazad. Hiszen mindig igazad van. Ez a te nagy bajod. Az unokámnak éppenséggel pedig varázslatos recepteket tanítok, hogy Stasy születésnapján ünnepi ebédet főzhessen. Meglepetés lett volna.
 Visszafogtam a hatalmas, megkönnyebbült sóhajomat. Ma már másodjára rémültem halálra...
 Apa láthatóan nagyon zavarba jött, s el is szégyellte magát.
- Nem tudhattam... sajnálom Anya, jó?
- Bocsánatkérés elfogadva – biccentett a nagyi, majd szúrósan rám nézett. Rögtön vettem a lapot.
- Nagy baj, ha én ezt most nem értem? – tettettem a hülyét. Ami egyébként jól ment. Heh.
- Egyáltalán nem – fújt egyet apa. – Viszont én most megyek, még van egy kis dolgom, csak beugrottam nagyanyádhoz. Otthon találkozunk – puszilt a hajamba.
- Rendben – öleltem meg őt. Amikor kilépett az ajtón, végre kiszakadt az a nagy sóhaj belőlem.
- Nem sok hiányzott – üdvözölt közben mama.
- Hát nem – feleltem. – Öm... te tudtad, hogy Edwin Harrison egy vámpírvadász? - Hirtelen iszonyú gonosz szemeket kaptam tőle. – Jó-jó, ha tudtad volna, elmondtad volna. Értem.
- Nem tudtam, hogy az. De ezt lehetett sejteni. – Tök jó. Senki sem akadt ki a hírtől, csak én.
- Tud Alice-ről. Nincs bizonyítéka, de tud. Mama, úgy féltem őt... – könnyeztem meg. Nem eshet baja a barátnőmnek...
- Jaj, ne félj, te kis csacsi – ölelt meg. – Az ilyesfajta vámpírvadászok jól szervezett klánokhoz tartoznak, és engedély, de legfőképpen bizonyíték nélkül soha nem cselekednének.
- Cselekedni? Hogyan? – váltam el tőle ijedten.
- Ezt komolyan kérdezted?
- Nem, csak nem akarom elhinni... – csorogtak le a könnyeim. – Mi van, ha még elsüti máskor is ezt a vasfüves-izét? Vagy valamit, amivel árt Alice-nek...
- Alice okos és erős. Újszülött vámpír. Mindazonáltal nem bánt senkit. Edwinnek semmi oka bántani őt, de ha mégis megteszi, akkor azt mi boszik –a természet védelmezői- nem hagyhatjuk.
- Tehát segítesz őt megvédeni? – csillantak fel a szemeim. Bólintott. Én pedig a nyakába vetettem magam. – Imádlak.
- Én is téged, kicsim.
Ezután gyakoroltunk pár órát, s pár kisebb varázsigét is a magamévá tettem. A tűzzel szinte már mindent meg tudok csinálni, és erre a gondolatra majd kicsattanok az örömtől!
- Nem baj, ha indulok? – vettem fel a táskámat. – Kezd sötétedni, és tudod, milyen nyuszi vagyok...
- Dehogyis baj – mosolygott. Hátranyúltam, hogy megigazítsam a lófarkam, de ekkor hirtelen az eddig az asztali pohárban lévő víz pár centire felemelkedett, majd pár pillanatnyi lebegés után az asztalra fröccsent.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem. Mama meglepett arcot vágott.
- Nem én csináltam.
 Na ne.
- Pedig más vízboszit nem látok rajtad kívül – pislogtam nagyokat.
- Az lehet, de én látok egy tűzboszit, aki nagyon gyorsan tanul, és máris figyelemreméltó ereje van. – Az állam nagyjából a padlón koppant...
- Basszus – hátráltam el hirtelen. – Telihold van. Biztos amiatt...
- Nagyon valószínű – mosolygott a nagyi. – De ne félj tőle. Csak egy kis boszipubertás.
 Ha-ha.
- Elég nekem egy elemet uralni. A többi különben is csak varázsigével megy, azt mondtad! – makacskodtam. Éppen elég baj, hogy nyakig belemerültem ebbe az egészbe. Elsüllyedni már nem akarok benne.
- Ez így van. De mint azt te is mondtad, telihold van. És ahogyan én mondtam, figyelemreméltó erővel rendelkezel.
- Szuper... – ironizáltam egy nagyot sóhajtva. – De most akkor is megyek. Bosziság ide vagy oda, én bizony nyuszi maradok. Szia Mama! – nyomtam egy puszit az arcára, majd kisuhantam a házból. Megint az erdőn keresztül mentem hazafelé. És megint megéreztem egy vámpírt.
- Öm... Jasper...? – ejtettem ki nagyon bizonytalanul ezt a nevet. Valamiért teljesen úgy éreztem, hogy ez ő lesz.
 Hirtelen széllökés érkezett hátulról, amitől ijedtemben fenékre ültem.
- Violet, te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.
- A földön? – vigyorodtam el.
- A sötét erdőben... – Felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Éltem ezzel a lehetőséggel.
- Hazafelé megyek. Te meg gondolom, vadászol... csak mindig megijedek, ha vámpírt érzékelek.
- Á, értem.
 Kínos csend.
- De nem baj, mert úgyis beszélni szerettem volna veled... – mondtam halkan.
- Mégis miről? – Che, ne tettesd a hülyét, Jasper Hale!
- Hogy mégis miért ne kéne bennetek megbíznom – tettem karba a kezeim. – Van ennek bármi köze ahhoz, hogy miután ezt mondtad, olyan jóban lettetek a barátommal? – kérdeztem. Amikor kimondtam a „barátom” szót, feszült szemeket kaptam viszonzásul.
- Nem szállsz le erről a témáról, ugye? – kérdezte lustán felsóhajtva.
- Ne is álmodj róla! – fakadtam ki. – Válaszolj, kérlek. Miért ne bízhatnék bennetek?
- Mert úgy leszel a legjobban megvédve! – bukott ki belőle hirtelen. Nem értem... annyira nem értem!
- Megvédve? Mitől? A barátaimtól?! – Most már fel is idegesített...
- Nem mondhatok neked többet, értsd meg – fordított hátat. Ugye, most nem akar itt hagyni engem?
- Jasper, nem mondhatsz ilyeneket, hogy aztán távozz!
- Miért nem? – fordult hátra ingerülten. Nagyot dobbant a szívem a félelemtől.
- Mert a barátod vagyok.
- Tisztában vagyok vele, Violet, oké? És pont ez a baj! – Basszus, ha utálsz, mondd meg kerekperec! Mást már nem tudok ebből kikövetkeztetni, sajnálom.
- A bizalmat kiérdemlik – léptem hozzá közelebb. – Ti kiérdemeltétek. Te kiérdemelted. Most mindezt mégis el akarod dobni magadtól... vagy magatoktól... Miért, Jasper? – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. – Szerinted nekem így lesz jó? Így leszek „védve”?
- Értsd meg... – Vett egy nagy levegőt, majd megfogta a két vállamat. – Nem mondhatok többet! Azzal aláírnám egy olyan személy halálos ítéletét, akit szeretek.
Úristen... Vajon Alice?! De áh, miért nem lehetek beavatva?! Ha Alice veszélyben van, pont, hogy segítenem kéne, nem védve lenni!
- Akkor mondd meg, hogy kiben kéne megbízzak – hajtottam le a fejem.
- Az nem az én dolgom, csak bennünk ne. Könyörgöm, Violet!
- Ez nem így működik. Még nyomós okkal sem biztos, hogy le tudnék mondani rólatok, nemhogy így...
- Talán át kéne harapnom a torkod hozzá?! – dühödött be. Erősebben szorította meg a vállaimat. Megijedtem. De mégis, olyan fájdalom áradt a szemeiből, hogy arra nincs jó szó. Tényleg képes lenne bántani? Nem. Hazudik...
- Te nem bántasz engem – húztam ki magam. Holott féltem, igen. – Azt látom rajtad, hogy felvettél valami hideg maszkot, hogy elmarj engem magatoktól, csak... nem tudom, miért.
- Két szerettem életben maradásáért. És a kettő közül az egyik te vagy. – Ezt már nem bírtam ki könnyek nélkül. – Gyűlölj csak nyugodtan. Úgy könnyebb lesz mindkettőnknek.
 Nem akartam elhinni, amit mondd. Sosem tudnám őt gyűlölni!
 Láttam, hogy amint kimondta, már ugrott is egyet az ádámcsutkája.
- Jó éjt, Violet – szólt halkan. Rá sem néztem, csak könnyáztatta arccal fürkésztem az avart. Amikor felpillantottam, már senki sem volt ott. Nyugodtan leroskadhattam egy fához sírni.