22. fejezet ~ Halálra születtünk

Sziasztok!
Na... VÉGRE új fejezet!! :))
És mivel rengeteget késtem vele, ezért kárpótlásként jó hosszúra csináltam. ^^
Ez a 2. könyv utolsó előtti fejezete, a következő afféle összefoglalás lesz, pár elvarratlan szál elvarrása. Egy szó mint száz, eljött az igazság pillanata. Jó olvasást! :))

Violet szemszöge:

Peregtek a napok. Az időérzékem eltűnt, mint virágillat a szélviharban. Folyamatos edzések – boszi és boszivadász kurzus is! -, bájitalfőzések, varázsige-tanulások töltötték ki az életem. Szabad óráimban (már ha akadtak olyanok) aludtam...
Ki voltam merülve, de teljesen. Úgy éreztem magam, mint egy lemerült akkumlátor, ráadásul az izmaim különböző obszcén dolgokat üvöltöttek nekem, miközben Henry lakásán a bokszzsákot püföltem.
- A fenébe is, mi van veled, Violet? – förmedt rám Holmes, játszva a nagy mentort.
- Mégis mi volna? – ütöttem egy utolsót, majd lihegve léptem hátrébb, és a férfira vetettem dühös tekintetem. – Rohadtul el vagyok fáradva, maga meg továbbra is csak hajszol. Ha így folytatja, keresnie kell valaki mást Nati kinyírására, mert én végkimerülésben fogok kimúlni! – kiabáltam rá. Erre ő felsóhajtott, majd bólintott.
- Igazad van. Pihenjünk kicsit.
- Mi ez a többes szám? Én vagyok az, aki megállás nélkül...
- Hisztizik? – flegmázott le. Ó, hogy rohadnál szét...!
Megindultam felé a bokszkesztyűmmel, és jól odasóztam a vállának.
- Hé, nyugi már, csak vicc volt! – Aha, ilyenkor már csak vicc. Kiborító ez a hapsi, komolyan. – Mit szólnál egy kis fagyihoz? – kérdezte negédesen. Hümm.
- De csak ha van csokis, különben tovább ütök – húztam összébb a szemeim, mire Henry elnevette magát.
– Készültem...
Erre már én is elmosolyodtam, és míg ő a hűtőben kezdett matatni, én addig megszabadítottam magam a kesztyűtől, és ledobtam magam a kanapéra.
Kisvártatva vissza is tért a nagy vadász, kezében egy doboz fagyival, ami alá konyharuhát tett, a másik kezében meg két kanállal. Wííí!
- Kiérdemelted – vigyorodott el, látván a felcsillanó szemeimet. Leült mellém, a jégkrémet pedig közénk tette. Udvarias lány révén rögtön kikaptam a kezéből az egyik kanalat, és nekiestem a jeges csodának.
- Hmmm... Finom – vigyorogtam elégedetten, mint egy óvodás.
- Örülök, hogy ízlik – mosolyodott el, majd ő is kanalazni kezdte a fagyit. Nagy csend borult ránk, hiszen ettünk. Viszont mikor már úgy éreztem, hogy elértem a határomat, nagyot sóhajtva dőltem neki a kanapé karfájának.
- Kipukkadok...
- Figyelj, Violet. Mára már nem adok semmi feladatot. – Örömtelien kaptam fel a fejem erre a mondatra. – Illetve egyet mégis. – Ne már... – Ne csinálj semmit! Pihenj és aludj. Ugyanis holnap lesz a nagy nap.
- Mi van? – döbbentem le. – Hamarabb is szólhatott volna, hogy már kitűzte a napot!
- Ha így tettem volna, tiszta ideg lettél volna, ami csak gyengít a képességeiden – érvelt ő. Jó, van benne valami...
- Csak furán ért ez így hirtelen – dünnyögtem. – Egyébként annyira furcsa Natalja is, nem? Mindenáron arra számít, hogy maga megöl engem, és ő visszatér az életbe. Ezért jelölt meg. De ha csak ennyi lenne, szimplán meg is ölhetné saját magát. Minek ez a nagy harc? Miért adja ilyen nehezen magát?
- Gondolom, biztosra akar menni... – válaszolta Holmes. – Nincs számára garancia arra, hogy én megöllek téged.
- Hű, de önfeledten társalgunk az én megölésemről! – döbbentem rá. Ez tényleg ijesztő.
- De ugye bízol bennem, Viol? – simította rá tenyerét a térdemre. Oldalra billentettem a fejem.
- Hónapok óta ezt kérdezi tőlem, tanár úr.
- És mindig azt feleled, hogy nincs más választásod.
- Mert így van – vágtam rá.
- De most az egyszer szeretném hallani...
Erre felfújtam az arcom.
- Jól van, oké! Én... megbízom magában...
- A leghatározottabban hallottam! – vigyorodott el öntelten. Ch!
- De aztán vissza ne éljen vele! – emeltem fel fenyegetően a mutatóujjam. – Ha meghalok, egész életében kísérteni fogom, ami nem fog sokáig tartani, mivel a vámpír haverjaim már aznap kinyírják – nevettem fel.
Henry erre nem reagált különösebben, csak mosolygott, majd lenézett a félig üres fagyis dobozra.
- Elvihetem?
- Ühüm, csak még egy utolsó kanállal eszek belőle – csillantak fel a szemeim, majd...
Placcs.
A csokis jégkrém csodálatos mintát alkotva folyt végig a felsőmön.
- Azt a rohadt...!
- A mohóságod büntetése! – nevette el magát Henry. Meg fogom verni.
- Beszólogatás helyett nem adna inkább valami ruhát? – töröltem le a fagyi nagyját egy zsepivel, de így is jókora folt maradt az atlétámon.
- Persze – állt fel a helyéről, majd a szekrényéhez lépett, és hosszan turkálni kezdett benne.



~*~

Miután hazamentem (a saját felsőmben, amit aztán pici mágia igénybevételével nagyon gyorsan rendbe hoztam), lezuhanyoztam és lefeküdtem aludni, annak ellenére, hogy csak délután négy óra volt.Másnap hajnali négy órakor ébredtem. Frissen fitten ugrottam ki az ágyból, és magamra rántottam egy melegítő szerelést. Hát, na. Nem a legújabb divat, de épp élet-halál küzdelemre készülök. Valami harcra alkalmas darab kell.
Ezt végiggondolva úgy döntöttem, hogy a fogamat azért nem árt megmosni, feltéve ha nem a leheletemmel akarom a másvilágra küldeni Natalját. Heh.
Azonban, a vaksötétben nekimentem az ajtófélfának, és ennek köszönhetően derült égből villámcsapásként pergett le előttem az emlék, hogy hogyan is találkoztam először Damon-nel.
„Az első szünetben én a helyemen kezdtem el uzsizni. Sokan kimentek a folyosóra, és hála az égnek az idegesítő padtársam is. Nézelődni kezdtem a teremben, és épp amikor a nyitott ajtóra siklott a tekintetem, egy magas, iszonyatosan jóképű és szexi srác támaszkodott meg az ajtófélfán, és felém intett a fejével. Nagyra kerekedett bociszemekkel pislogtam rá, majd megfordultam, és láttam, hogy Alice padtársa – a szöszi – komor arccal int vissza.
 Ja, hogy ez neki szólt.... oh...”

És ennek az emlékképnek a hatására az is eszembe jutott, amit Alice-nek mondtam valamelyik nap, miközben valami mandragórás szart kotyvasztottam.
„Majd mielőtt elindulok a harcba... elmondok neki mindent, mert semmi kedvem úgy megdögleni, hogy ne vallottam volna neki szerelmet.”

Több sem kellett. Most vagy soha.

Már épp kiiramodtam volna a szobámból, de amikor elsuhantam a tükör előtt, visszaléptem. És hát pff. Így én át nem megyek.
Ledobtam magamról a melegítőt, és nem törődve a levegő hűvösségével, a szürke ruhácskám öltöttem magamra, azt, amiben az első nap is voltam a suliban. A melleim alatt átkötöttem a piros szalagommal, majd a sápadt arcomat feldobtam egy kis sminkkel. Hát, az ég legyen velem.

Kiléptem a szobámból, majd nesztelenül lementem a lépcsőn, és óvatosan benyitottam apa hálójába. Már napokkal ezelőtt megírtam neki egy amolyan „ha esetleg nem térnék vissza” levelet, viszont elhintettem benne egy kis varázslatot. Mivel szülőm semmit nem tud az egész harcról (még jó, hisz akkor még valami butaságot csinálna a végén), csakis akkor fogja tudni elolvasni a hátrahagyott levelem, hogyha... hát, meghalok. Egy olyan varázsigét raktam a papírra, hogy amíg életben vagyok, ne látszódjon rajta az írás, és csakis a halálom pillanatában rajzolódhat rá ki.
Leraktam a levelet az íróasztalára, majd odaléptem apához, és megpusziltam a homlokát.
- Nagyon szeretlek – suttogtam alig hallhatóan. – És köszönök mindent.
Ő persze nem ébredt fel, csak egy morgás kíséretében a másik oldalára fordult, amit mosolyogva figyeltem, mégis összeszorult a mellkasom.
Indulnom kellett.

~*~

Tétováztam néhány percig, mielőtt megnyomtam volna a Salvatore panzió csengőjét, de végül megtettem. Markolászni kezdtem a nyakláncom medálját, és idegesen forgattam az ujjaim között, végig azon agyalva, hogy mit fogok mondani. Nem jutottam sokra, ráadásul az ajtó is kinyílt, és egy iszonyú morcos és álmos Damon állt a túloldalán.
- Egek, Viol... – dörzsölte meg a szemeit. – Épp az előbb esküdtem meg rá, hogy bárki is vert fel ilyenkor az álmomból, szó nélkül átharapom a torkát, erre tessék... ugrott a hajnali nasim.
- Ne haragudj, csak... muszáj beszélnem veled, és... – kezdtem el szabadkozni.
- Hajnali négykor?
- Hát igen, mert...
- Nem úgy nézel ki, mint aki bajban van, bár fogalmam sincs, mi a francot gondoljak, mert még gondolkodni sem igazán tudok ilyen korán – ásította el magát. Istenem, egyszerűen lehetetlen, hogy Damon Salvatore sármjából bármi is lecsippentsen. Úgy értem, itt áll előttem gyűrötten és kómásan, és még így is olyan szexi, hogy azt be kéne tiltani.
- Csak jöttem közölni, hogy ma lesz a harcom Nataljával. – Na, erre a mondatomra szinte minden álom kiment a szeméből. – És mielőtt oda elmegyek, szerettem volna mondani neked néhány dolgot...
- Tehát továbbra sem mondtál le az öngyilkos hadjáratodról – tette karba a kezeit.
- Ez nem az...
- Már hogy a rohadt életbe ne lenne az? Tudod jól, hogy mindannyian megőrülnénk, ha bármi bajod lenne, te meg...
- Nem azért jöttem, hogy veszekedjünk! – szakítottam félbe. – Ha hónapokkal ezelőtt nem hatott rám a szentbeszédetek, akkor nem most fogtok megfutamítani. Nem azért jöttem, hogy ezt hallgassam...
- Akkor mégis miért jöttél? Mert nem fogom erre az áldásomat adni...
- Ezért! – fojtottam belé a szavakat azzal, hogy a karjaiba ugrottam, és úgy vetettem rá magam az ajkaira, mint cica a tejszínre. Ő első döbbenetében csak nézett és ámult, csak én csókoltam őt vágytól fűtötten, de amikor észbe kapott, egyből viszonzott. Nekilökött az ajtófélfának, közrefogta az arcom, és hevesen kezdte marcangolni ajkaim, majd letért a nyakamra is, és én boldogan döntöttem félre a fejem, hogy jobban elférjen.
- Várj, várj... kérek egy perc szünetet – vált el tőlem lihegve, majd végignézett rajtam. – Ezt most miért tetted?
 Teljesen jogos volt, hogy ezt kérdezte. Amikor legutóbb ő csókolt meg, hazudtam és elmenekültem. Aztán meg hol tűz voltam, hol jég...
 Nagyot nyeltem, majd belenéztem tengerzöld szemeibe.
- Mert szeretlek, te idióta. Eddig is... ezután is... a világon mindenkinél jobban – mosolyodtam el. – Igazad volt a múltkor, de én gyáva voltam és elszaladtam. De nem menekülök többé... – Ahogy ránéztem döbbent arcára, kihagyott a szívem pár ütemet. – Valójában sosem szerettem ki belőled, de ezt nem vallottam be magamnak, mert mindenáron gyűlölni akartalak azért, amiért kihasználtál. De már ez sem érdekel, mert ha nem lehetek veled, abba belehalok – szöktek bele a könnyek a szemeimbe, pedig nagyon elegem van már ebből a folyamatosan bőgő énemből. – Sosem tudnálak gyűlölni téged. A világ körülöttem sötét és üres, csak akkor telik meg színekkel, ha mellettem vagy... – hüppögtem el a mondat végét, Damon azonban elém lépett, és egy heves csókkal végképp betapasztotta a szám. Szorosan átöleltem őt, mire ő az ölébe kapott, én pedig a lábammal becsuktam az ajtót. Egy másodperc múlva már a hálószobájában döntött le az ágyra, miközben én lesimogattam róla az ingét.
- Ha tudnád, hányszor álmodtam arról, hogy ezt mondod – vált el tőlem zihálva, megsimogatva az arcomat.
- Nem akarlak elveszíteni többé. Ne hagyj el soha többet!
- Előbb halok meg – simult újra a számra, majd lassan levette rólam a ruhámat. A csókjai és érintései mind csak olaj voltak vágyam tüzére, mely teljesen elemésztett. Szétolvadtam a boldogságban...

~*~

Halk és óvatos mozdulatokkal kászálódtam ki a takaró alól. Damon visszaaludt, de ezen nem csodálkoztam, hisz nagyon korán felkeltettem. Utána meg... lefárasztottam...
Pírba borult arccal öltöttem fel magamra a ruhám, és amikor kisurrantam a szobájából, úgy éreztem magam, mint valami könnyű kis nőcske egy egyéjszakás kaland után, ahogy megszökik a még alvó partnerétől. De éppenséggel szorított az idő, hisz egy élet-halál leszámolás előtt voltam.
Amint ezt kigondoltam, már meg is rezzent a mobilom, de azonnal kinyomtam. Henry volt. Visszahívtam, de csak a Salvatore háztól néhány méterre, akkor is elég halkan beszélve.
- Ébren vagy már, ugye? – kérdezte.
- Persze. 
- Csak nem megzavartam valamit? - szemtelenkedett. Nem tudom, pontosan mire érthette (hiszen nem tudhatja, hogy mi történt), de zavarba jöttem rendesen.
- Ööö... nem, semmit. Ugyan, mit zavart volna meg? Nem. Épp összepakoltam a cuccom, meg hagytam apámnak egy levelet - hazudtam.
- Nem veszekszek - kacagott - Menjek eléd? - vette gúnyosra a hangját. Úh, de rájött a lovagiasság. Akkor viszont sietnem kell haza.
- Aha, az jó lesz. Ott találkozunk - bontottam a vonalat, majd elkezdtem rohanni hazafelé. Átvágtam az erdőn, és ahogy egyre inkább azon agyaltam, hogy mihamarabb otthon legyek, egyszeriben a szobámban teremtem. Olyan rohadt hirtelen történt, hogy még a lábaim sem bírtam lefékezni, így nekirohantam a falnak.
- Ó, hogy az a rohadt... - káromkodtam halkan, ahogy a földre puffantam. Megdörzsöltem a popsim, és csak ezután jutottam el arra a szintre, hogy kiakadjak. Én most... teleportáltam? De hát az fekete mágia! Basszuskulcs! Mégis hány óvatlan kis baklövésem fogják elnézni az égiek? – A francba is... – Felkászálódtam a földről, majd tényleg összepakoltam, és át is öltöztem. Mikor végeztem, Holmes is akkor érkezett meg. Kaviccsal dobta meg az ablakom, mire elég hülye fejet vágtam. Persze akkor minden nehézség nélkül be tudott törni a szobámba, mikor meg akart fojtani az ágyamban...
Odaléptem az ablakhoz, kihajoltam, és intettem neki, miszerint azonnal lent vagyok. Hátamra dobtam a felszereléssel teli hátizsákot, majd halkan kiosontam a házból.
A Nap még mindig nem kelt fel, ami egyszerre volt jó és rossz is. Előnyös volt, hisz az emberi élet még nem igazán kezdődött el ilyen korán... még mindenki aludt. Viszont én tűzboszorkány vagyok, és erőt tudok meríteni a Napból.
- Na, végre pontot teszünk ennek az egésznek a végére – mondta Henry, de én villámgyorsan elhallgattattam.
- Apukám szobájának az ablaka pont ide nyílik, úgyhogy halkabban!
- Bocs.
- Nem gond – feleltem, majd nagyot sóhajtottam. Nem érzem magam valami jól... tiszta ideg vagyok, és ezt a gyomromban is érzem. Mindjárt kidobom a taccsot.
- Jól vagy, te lány? – rakta a kezét a vállamra Holmes. – Minden oké?
Hirtelen nagyon erős hullámban tört rám a hányinger, így a szám elé kapva a kezem görnyedtem össze. Ahogy behunytam a szemem, egyre csak a tavalyi harc helyszínét láttam magam előtt, ahol a vadászokkal küzdöttünk meg. Natalja hangja csendült fel a fülemben.
”Itt kezdődött el a háború, és itt fog véget érni. Várlak.”

Várlak... várlak... várlak... – visszhangzott a fejemben a hangja.

- Violet! – térített magamhoz immár egy másik, mélyebb hang. Henryé. Még sosem örültem ennyire, hogy hallom. – Nem akarok kiabálni, de a frászt hozod rám!
Felemelkedtem, és vettem egy mély levegőt. A hányinger teljesen megszűnt.
- Az a ribanc küldött egy telepatikus üzenetet, vagy mi a frászt. Az erdőben vár minket, ahol tavaly maga meg Mr. Harrison...
- Ne mondd ki – szakított félbe Holmes.
- Miért? – lepődtem meg.
- Akaratlanul is régi emlékek öntenének el. Engem is, nem csak téged. És az emlékek érzelmeket is hoznak magukkal. – Rettentően értetlenül néztem rá. Mikor beszélt ő valaha is ilyen... költőien?! – És amit akkor éreztem, meg amit most, az totális ellentéte egymásnak. Most arra kell koncentrálnom, hogy megvédjelek és életben tartsalak. Ha közben azon agyalok, hogy mennyire gyűlöltelek és ki akartalak nyírni, az nem fog jól kihatni a teljesítményemre.
- De hát mégis csak kimondta... – döbbentettem rá.
- Igaz – vakarta meg a tarkóját egy idétlen mosoly kíséretében. Ajh. – De nem ez a lényeg.
- Szerintem induljunk – dobtam be végre az ütőkártyát, amivel elhallgattattam őt. Bólintott. – De az én módszeremmel megyünk – tettem hozzá, de mielőtt bármit mondhatott volna, megragadtam a karját, így vele együtt teleportáltam a harc helyszínére.
- Meg se kérdem - imbolygott meg, amikor megérkeztünk. 
- Ó, Henry! Hogy van Sophie? Alszik még? - hallottunk meg egy ismerős női hangot. Amint megcsapta a fülünk, Natalja már elő is lépett két fa közül - És Damon? - pillantott át rám - Jól lefárasztottad - kacagott halkan.
- Tudtam - kommentált Henry. Pff... ez a kettő több dologban hasonlít egymásra, mint azt bárki gondolná.
- Nem azért jöttünk, hogy trécseljünk - keményítettem be.
- Ugyan már... mire végzünk, csak egyikünk térhet vissza. Ez egy remek alkalom, hogy még utoljára lelkizzünk egy kicsit - mosolygott ártatlanul. Gyűlölöm ezt a kurvát... - Ugye, Henry? - vigyorgott győzedelmesen.
- Sophia jól van, köszönöm kérdésed - nyelt egyet a vadász - És Violetnek igaza van, harcolni jöttünk - keményített be.
- És arra a bizonyos kérdésemre mi a válaszod Holmes? 
- Az, hogy... IGEN! - válaszolta a vadász, majd a háttérbe húzódott. Ezt az utóbbi párbeszédet nem igazán értettem. - Hm... – tekerte ujja köré egy tincsét Nati. – A gond csak az, hogy ezzel nem győztél meg teljesen. De tudod, ha...

Nem tudta befejezni. Egy tűzgolyót dobtam felé, amit ha az utolsó pillanatban nem szel ketté az ujjával, a képébe robbant volna.

- Nem kenyerem a várakozás. Megmondtam, hogy harcolni vagyunk itt. Ha ez neked nem felel meg, rendben... Szívesen megöllek úgy is, ha nem ellenkezel! – rontottam neki iszonyú sebességgel. Megérte annyit edzeni. Még magam is meglepődök rajta, milyen gyors lettem. Natalja felé ütöttem az öklömmel, azonban ő kecsesen kifordult a támadásom elől, és tűzzel akart rám támadni. Eleve veszett ügy volt, mert bármilyen formában is próbálkozik, a tűz akkor is az én elemem. Lehet, hogy ezer év alatt pöpecül megtanulta használni, de nem veleszületett képesség. Csak megtanulta. Jessica kiokított - sok egyéb mellett - arra, hogy állapítsam meg az ellenfél elementális beállítottságát (tehát, hogy melyik elem az övé), és azt is, hogy melyikkel fog rám támadni. Minden elem használata előtt van egy árulkodó jel. Egyfajta aura. Ha egy boszorkány azzal az elemmel támad a másikra, amire a másik szakosodott, akkor a támadott fél már akkor megállíthatja a támadást, amikor az fizikailag még létre sem jött.
Én azonban nem bajlódtam ezzel, hisz csak az erőmet pocsékoltam volna a csata elején. Arról nem is beszélve, hogy ez nagyfokú koncentrációt igényel, mi pedig egy közelharc kellős közepén voltunk, ahol másodpercek alatt történnek az események. Így egyszerűen csak lehajoltam a támadása elől, és a combomra erősített fegyvertartóból kihúztam egy mandragórás injekciót, amit a banya hasába döftem.
 Ő sikítva pattant hátra, és én is elléptem tőle, hogy csökkentsem közöttünk a távolságot. Hátranéztem Henry-re, akitől kaptam egy elismerő pillantást. Hehe.
- Ez fájt... – nyilvánult meg Natalja, akire ismét rászenteltem a figyelmem. – De tényleg – húzta ki magából a vakcinát. – Te mocskos kis áruló... tudod, hogy esélyed sincs ellenem, így boszorkány vadász cuccokkal támadsz rám, te kis ribanc! – sziszegte, akár egy kígyó. – Azt sem értem, miért a drága Mr. Holmes szövetségese vagy. Egy boszorkányvadászé, drágám. Nem inkább nekünk kéne közös erővel megölni őt?
- Ő sem egy szent, de ha kettőtöket összehasonlítjuk, ő egy angyal hozzád képest, míg téged az ördög cinkosához tudnálak hasonlítani... – válaszoltam.
- Angyal? – nevette el magát Natalja. – Ez az ember számos boszorkányt megölt már, olyanokat is, akik fehérek voltak.
- Igazad van, ezt már nem mossa le magáról, de akkor is van rá indoka. A múltban történt tragédiái.
- Téged is meg akart ölni. A nagynénéd is, a barátaidat is – ha nem is közvetve.
- Te pedig annyi embert, hogy azt meg sem lehetne számolni. És mindezt a magad kapzsisága miatt, hogy nőjön az erőd, vagy más mocskos célok érdekében. Ez a szerencsétlen legalább azért tette, mert azt hitte, jobbá teszi a világot! – mutattam Holmes-ra.
- Hm – mosolyodott el Natalja. – Való igaz.
- Elárulnád egyáltalán, mi értelme annak a nagy hatalmadnak, ha az ilyen árat követel? Mit akarsz, úgy igazán? Mire kell ez a sok erő? – förmedtem rá, neki pedig lefagyott az ajkáról a mosoly.
- Bosszút állok a világon. Magamért és minden boszorkányért, akiket a máglyára küldtek. Ezek a szerencsétlen emberek, akik betöltik a világot, mind azon förtelmes gyilkosok leszármazottai, akik ezerszámra pusztítottak el minket és az őseinket. Te és a többi úgynevezett „fehérboszorkány” el vagytok tévedve! – kiabált rám. – Azokat véditek, akik felmenői megöltek minket!
- Nem kéne a múltban élned – mondtam neki, habár ha a helyébe képzeltem magam, már nem is ítéltem el annyira... De azért elítéltem.
- Rendben, vegyük a jelent. Olyan világban élünk, ahol az emberek gyilkolják egymást, elpusztítják mindazt, amit a természet adott nekik, és mohón bármit megtesznek azért, hogy még többet kapjanak. Holott ott van a globális felmelegedés, az állandó háborúk, a mérgező hulladék, a gyermekmunka, a sok kínzás és népirtás! – Erre nagyot nyeltem. – És ti ezeket véditek? Most komolyan? A boszorkányok a természet védelmezői, és azzal tennénk a legnagyobb szívességet a természetnek, ha ezt a sok patkányt mind kinyírnánk!

Nagyot nyeltem. Ez már nem csak két boszorkány, hanem két világnézet harca lesz.

- Tudod mit? Igazad van – ismertem be. – Én is hasonlóképpen vélekedek az emberi természetről. De nem mondhatod komolyan, hogy ki akarod irtani az egész emberiséget! Amit az imént felvázoltál, az nem fedi a teljes igazságot. Nem az összes ember ilyen...
- Ne fáraszd magad azzal, hogy továbbra is véded őket. Ez a világ velejéig rohadt...
- Lehet. De amíg van benne szeretet, addig képes megjavulni.
- Nagyon kölyök vagy még, ha ezt hiszed... – sóhajtotta Nati.
- Te pedig nagyon hülye, ha lebecsülöd az emberi szeretet tagadhatatlan erejét.
 Amint ezt kimondtam, ismét támadásba lendültem. Még most sem vetettem be mágiát, csak puszta fizikai erőt. Natalja sosem folyamodik ehhez. Vagy nem jó benne, vagy egyszerűen úgy gondolja, hogy nem éri meg használni. Annyi erővel én is így gondolnám.
Elteleportált az öklöm elől, majd beleütött a földbe, ami berepedt. Értetlenül néztem, hogy ennek mégis mi értelme, de rögtön rájöttem, ahogy beszakadt alattam a talaj.
- Henry! – sikítottam, véletlenül letegezve őt, de ki a franc figyel ilyenesmikre ilyenkor?
Megkapaszkodtam egy kőben, ami pont a lábaimnál hevert az imént. Natalja egy szabályos kör alakú lyukat csinált alám. Kurva mélyet. Abban is kételkedtem, hogy egyáltalán véget ért-e. És ahogy néztem lefelé a lógó lábaimra, amik alatt ott hullámzott a tömény feketeség, egyre jobban elöntött a pánik. – Henry! – ismételtem meg, de senki nem jött a segítségemre. A francba, Natalja biztos elkapta!
- Nem fog segíteni neked – lépett a lyuk széléhez a banya. – Te pedig most meghalsz.
- Blöffölsz – vicsorogtam rá. – Előbb neked kell, különben hiába jelöltél meg...
- Te ezt hiszed, kicsikém? – mosolyodott el. – A határidő egy év, de nekem nem kötelező előtted meghalnom.
- Akkor miért vártál eddig, te ribanc? – kérdeztem, és ahogy egyre jobban fáradt a kezem a kapaszkodástól, csak még idegesebb lettem. Nem akarok meghalni!
- Sajnálatos módon én nem ölhetlek meg, különben nem kapom meg az erőd.
- De hát most is miattad fogok meghalni!
- Á-á... – ciccegett. – Azért fogsz meghalni, mert nem bírod magad megtartani, és lezuhansz. Nekem semmit nem kell tennem ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Csak várni.
- Hát arra várhatsz is! – szájaltam vissza, pedig nem állt túl jól a szénám.
- Én le is ülök ide, és megvárom a pillanatot. Aztán utánad ugrok, és feltámadok.
- Mi van Henry-vel?
- Még ebben a helyzetben is érte aggódsz? Bájos – mosolygott szüntelenül.
Mond valamit, nem rá kéne gondolnom. A háznál még röhögtem rajta, de igaza volt. Az érzelmek befolyásolják a teljesítményünket.
Inkább gondolkodj, Violet Hetfield! Mit lehet tenni ebben a helyzetben? A tűzzel nem tehetek semmit. A víz... esetleg feltölthetném a lyukat, és akkor elengedhetem a követ, de nem ismerem a mélységet, és minden perc számít. Az lenne a legjobb, ha tudnék föld elemet használni, de az túl nehéz. A levegő meg...
A levegő...

Tökéletes.

Az egyik Jessica-féle edzésemen jelen volt Liza, és megpróbált nekem tanítani ezt-azt. Elmondta, hogy valószínűleg nem lesz nehéz megtanulnom uralni, mivel egyrészt egy közeli családtagom eleme, másrészt pedig én tűz vagyok, a levegő pedig táplálja a tüzet. Ezzel szemben a vízzel nehezebb dolgom van, és nagyon makacs tud lenni, de már-már kezd behódolni. Ráadásul a másik boszi-ágon ott a nagymamám, aki pedig vízboszi.
Szóval, mit is mondott Liza? Csak képzeld azt, hogy olyan könnyű vagy, mint egy tollpihe. Hunyd le a szemed, lélegezz mélyeket, és képzeld azt! Nincs súlyod... a szél röpít magával... lebegsz a levegőben... érzed a cirógatását az arcodon...
Ahogy ezeket a dolgokat elképzeltem, és közben mélyeket lélegeztem, éreztem, hogy működik. Lebegtem.
- Hogy mi? – képedt el Natalja. Semmi kedvem nem volt tovább a mélység fölött lenni (akár lebegve is), így felröppentem a tetejére, a banyát meg szájba rúgtam. Nati a földre zuhant, én pedig Henry-t kezdtem keresni a szememmel. Meg is találtam... egy fa ágai tartották fogva. Odarohantam, és meggyújtottam őket, vigyázva, hogy a vadászban ne tegyek kárt.
- Basszus, azt hittem meghaltál! – fogadott ezzel.
- Nem megy az olyan könnyen – mosolyogtam rá.
- Hogyan tovább? – kérdezte Henry.
- El kell altatnunk a figyelmét, és együtt támadni, hogy bármelyik pillanatban bevihesd a végső csapást – ecseteltem, mire ő nagyon hülyén nézett rám. – Mi van?!
- Te mióta tegezel?
 Baszd meg.
- Mióta majdnem meghaltam. A biztos halál gondolata művel ezt-azt az emberrel. De van egy tervem! – közöltem vele, felcsillanó szemekkel. – Figyelj: az ő eleme a föld, ezért egyértelmű, hogy a levegő az az elem, amit a legkevésbé tud irányítani. Ezer év ide vagy oda. Nekem viszont elég jól megy. Légnyomást fogok kialakítani a fejében, ami pokoli kínnal jár, ráadásul lélegezni sem fogom hagyni. Míg ő fuldoklik, folyamatosan támadnunk kell, mert bármikor megszakíthatja a varázslatom. Oksi? – pislogtam rá.
- Azt leszámítva, hogy láthattad, milyen könnyen el tud engem intézni.
- Ezen segíthetek. Teszek rád egy varázslatot, ami sérthetetlenné tesz. Persze ha mondjuk egy tűzgolyó repül feléd, az elől inkább térj ki, mert azt nem garantálom, hogy nem égsz szarrá...
- Mennyi idődet veszi ez igénybe? – kérdezte.
- Pár perc, de addig nem fogok tudni harcolni.
- Amíg tudlak, fedezlek – bólintott.

Ismét Natalja felé fordultam. Épp most kecmergett fel a földről, és a vért törölte le a szájáról.
- Ugye nem gondoltad, hogy egy rúgástól kidőlök? – vigyorodott el. - Úgyis én győzök! – nevetett. - A föld elemét csak a tűzzel győzheted le kicsikém, de látom nem áll szándékodban használni. Hát, akkor szenvedj! - mosolygott még mindig, majd kezeit a magasba emelte. Karjai mellett a földből erős indák nőttek ki, s a négy végtagomnál fogva rántottak a földre, s kötöztek oda.
- Most hogyan tovább, kicsikém? - állt meg mellettem a banya. Nem válaszoltam, csak elkezdtem a varázslatot. – Ó, most megint mit trükközöl? Kíváncsi vagyok, de kétlem, hogy megvárom – és már csak azt láttam, hogy lendül felém a lába. Sajnos el is talált, mire Henry odaért. A banya szájba rúgott, így viszonozta a kölcsönt. Vér spriccolt a földre mellettem, a szemeim pedig bekönnyeztek a fájdalomtól. De legalább a fogaim megmaradtak...
A következő pillanatban a vadász leterítette Natalját, és beledöfött egy kést a combjába. A meglepetés ereje. Jó taktika.
- Te mocskos rohadék! – hördült fel Nati, én pedig folytatni kezdtem a varázslatot. – Ez is mandragórás volt, ugye?
- Csak a legjobbat neked – vigyorgott Holmes, majd megforgatta a tőrt a banya lábában, mire az a jobb kezével egy tűzlabdát akart Holmes képébe nyomni, de ő abba a karjába is beledöfött egy kést, így az félúton megállt, a lánglabda pedig füstté vált. Ez az! – Hogy állsz, Viol? – fordult felém a vadász, épp akkor, amikor az utolsó szót is elmormoltam az igéből.
- Kész vagyok! – kiáltottam, majd elégettem a fogva tartó indákat, és rákoncentráltam a levegő elemre. Fárasztó egyfolytában váltogatni őket, úgyhogy előnyös lenne minél hamarabb befejezni. Először elvettem Nataljától a levegőt, ő pedig fuldokolni kezdett, Henry pedig beledöfött még két mandragórás injekciót. Remélhetőleg így már nem fog tudni sok erőt használni...
Megcsináltam a légnyomást is a fejébe, mire ordítozni kezdett, de úgy, hogy belefájdult a fülem.
- Henry, tudod a dolgod.
- Mintha valami kutya lennék! – háborodott fel.
- Csináld már! – förmedtem rá, majd a biztonság kedvéért elfordultam. Ő pedig bevitte a csapást, de nem tudom, milyen módon. Nem is szeretném tudni. De a banya valami gurgulázó hangot hallatott, majd valami eszméletlen rekedtes nyöszörgést, amitől felállt a szőr a hátamon...
- Violet... – szólalt meg Henry. – Ezt látnod kell.
- Nincs az az isten.
- Nem, komolyan! Natalja... ez nem ő volt...!
- Mi van? – pördültem meg, és... Natalja helyén egy szikla volt, ami őt ábrázolta, és abból álltak ki a kések. A következő pillanatban láttam, hogy egy tőr tart Henry felé hátulról.
- Vigyázz! Hasra! – üvöltöttem, és hála a gyors reflexeinek, a fegyver egy fába talált. Elképedve meredtem oda, ahonnan a kést dobták. A banya állt ott, és nagyon is élt.
- De hát... – nyögtem ki. – Ez hogy lehetséges...?
- Nocsak, erre nem tért ki Jessica? – jött közelebb mosolyogva. – A boszorkányok varázslását három elkülönülő csoportra lehet osztani.
 Basszus, már emlékszem!
- Az elementál mágia, a normál varázslatok és... az illúziók...
- Adok egy ötöst a kisasszonynak – mosolygott töretlenül. – Azóta illúzióban vagytok, hogy Henry a combomba döfte a kést. Mi több... egyikőtök még most is abban van...

Ahogy ezt kimondta, Holmes csatakiáltással rontott felém.
- Meghalsz, Natalja!
Mi van?!
- De hát én Violet vagyok! – tértem ki az ütése elől.
- Már hogy lennél, mikor ő ott áll? – mutatott Natira, aki csak vigyorgott.
- Mi lesz most, kicsikém? – nevetett a banya. – Bántod Henry-t? Akkor ki fog végezni velem?
A kurva anyád, az. Ez egy okos húzás volt!
Már épp pánikba estem volna (mert lássuk be: egyszerre kellett volna megtörnöm az illúziót, kivédeni a vadász támadásait, megtörni az ő védővarázslatát és támadni/védekezni Nati végett is), amikor Holmes valami isteni csoda folytán hirtelen megfordult, és a mandragórás késsel - amit hihetetlen nagy erővel és pontossággal dobott - szíven találta a banyát.
- Violet erősebb és okosabb, mint azt hinnéd - mondta komolyan a vadász. - Na meg én sem vagyok tegnap óta a szakmában, te szuka! - Még mindig csak ámultam és bámultam. - Violet, végezni kéne vele még ma. Nem gondolod? - térített magamhoz Henry.
- Ööö... de – feleltem. Tényleg nem ártott volna. Sokat varázsoltam egyszerre, olyan elemmel is, amibe még nem merültem bele túlzottan.
- Akkor rajta, cica – vigyorodott el Holmes. Az utolsó hangnál váratlanul pár aranysárga sugár kacsintott ki a látóhatár mögül, és én rögtön megéreztem a felkelő Nap erejét, ami elöntötte a testem.
- Tüzet akartál, Natalja? – mosolyodtam el. – Megkapod, ha már ennyire hiányoltad.
- Úgyis visszatérek – nyöszörögte lebénulva az iménti késtől. – Ha nem ő végez veled – mutatott Henry-re -, akkor megteszi valaki mást. Tudod miért? Mert nekromanta vagy. Mesterséged a halál, és ezt be is vonzod. Ez elől nem menekülhetsz... el fognak kapni... eljönnek érted...
- Az már egy másik történet lesz. De ez a te haláloddal zárul. Úgyhogy ég veled, Natalja Belkikov. Remélem, hogy örökké a pokol tüzén fogsz égni, amit én gyújtok meg neked.

És meg is tettem. Hatalmas lángoszlopokat indítottam meg felé a négy égtáj felől, és kíméletlenül megégettem őt. A sikolya betöltötte az erdőt, ahogy az égő húsának szaga is.
Henry-re pillantottam diadalittasan, aki kissé türelmetlenül viszonozta a pillantásom.
- Ne vidd túlzásba, különben meghalsz...
- Tudom – feleltem. A kulcscsontomon lévő fehér rózsa fájdalmasan lüktetett. Minél tovább kínoztam a haldokló Natalját, annál jobban fájt a jel helye is. – Most – suttogtam, majd felhagytam a lángokkal, amik hatására hatalmas füstfátyol ereszkedett ránk.

Nem láttam tőle semmit, csak a vadász árnyékát, ahogy megmozdul. A következő pillanatban női halálsikoly szelte át a tisztást, amitől tetőtől talpig megborzongtam. A kulcscsontomon vérezni kezdett a fehér rózsa jele, ahogy azt Jessica is előre megmondta. Többszörös hullámban öntötte el egész testem a fájdalom, amitől felnyögve görnyedtem össze. Megkörnyékezett az ájulás, de még érzékeltem egyet s mást a külvilágból. Például azt, hogy két bakancs lépett mellém.
- Vége van, Violet – simította meg a fejem Henry, majd a hátamat is, végül pedig erős karjai a lábaim alá nyúltak, s felvett az ölébe. Úgy tartott, akár egy tollpihét.
- Most engem is meg fogsz ölni? – kérdeztem, felnézve rá, égve a fájdalomtól. – Tudom, hogy erre célzott ő is, amikor megkérdezte tőled, hogy mit felelsz a kérdésére...
- Violet...
- Megölsz? – szakítottam félbe. – Mert ha igen, akkor csináld gyorsan, ne kínozz. Ha jelentett neked valamit az együtt töltött pár hónap, akkor gyorsan tedd meg.
Holmes elkomolyodva nézett le rám.
- Sosem bántanálak többé – tette rá állát a buksimra. – Azt hittem, tisztában vagy ezzel.
- De te boszorkányvadász vagy... – nyögtem ki nagy nehezen.
Pár másodpercig csöndben maradt.
- Nem. Mostantól csak feketeboszorkány-vadász vagyok – mosolygott rám. – És eszemben sincs bántani egy fehérboszorkányt – simította rá ujjait a fehér rózsa jelemre. – Bízz bennem, kérlek. Azt hittem, eddig is ezt tetted.
 Iszonyú lelkiismeret-furdalás kerített a hatalmába.
- Sajnálom... – suttogtam elhalón, majd a józan eszem egyszer csak megadta magát, és elsötétült körülöttem a világ. Az utolsó dolog amit láttam, Henry szemei voltak. Égettek, akár a gyertyák lángjai.


Mesélő szemszöge:

Amikor Violet könnyű teste Henry Holmes karjaiba hullott, átfutott a vadász eszén, hogy tulajdonképpen békében vált el Viol-tól, szóval... akár meg is ölhetné...
De nem, ezt nem teheti! Vagy mégis?

Míg az egyik oldalon a józan esze diktált, miszerint nem akarhatja, hogy Natalja ismét visszatérjen, és nem olthatja ki a kis tűzboszi életét sem, a másik oldalon a darabokra tört szíve szilánkjainak csengése azzal győzködte, hogy így viszont soha többé nem tarthatja a karjaiban Sophie-t, és ezen csak Natalja segíthet...
Egy nagy sóhaj kíséretében nyúlt a zsebébe, és elővette az utolsó mandragórás injekciót. Majd... Kinyomta belőle a mérget.
A földre.
- Nem tudom megtenni – motyogta maga elé.
Viszont az éppen arra futó Alice Cullen és Elizabeth Miller csak azt látta, hogy a vadász kezében egy immáron üres injekció van.
- Mit művelt maga…?! – ordította könnyes szemekkel a vámpírlány. Holmes felkapta a fejét.
- Semmit, esküszöm! Életben van, csak nagyon kimerült... – mentegetőzött, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy Alice kikapja a karjaiból barátnőjét. Épp akkor ért oda Liza is.
- Akkor az ott mi?! – vicsorgott a vámpírlány, az üres vakcinára mutatva.
A vadász úgy gondolta, nem árt egy aprót füllenteni, hisz amúgy is nagyon lobbanékony a vámpírlány természete, neki pedig nem volt kedve a kimerítő harc után veszekedni vele.
- Natalján használtam, de a kezemben maradt, mert el kellett kapnom az elájuló Viol-t – mondta.
- Akkor tényleg jól van? – kérdezte reménykedve Alice.
- Persze...
- Hála az égnek! – sírta el magát Liza, majd unokahúga mellkasára borult.
Holmes hátrálni kezdett, s neki támaszkodott egy közeli fának. Majd amikor lecsillapodtak a kedélyek, megszólalt.
- Az én feladatom itt véget ért - ment oda a csajokhoz. - Ne sírj Liza, semmi baja nem lesz - simította meg a boszi vállát.
- Köszönöm Holmes, hogy...
- Ne köszönd - szakította félbe a vadász. - A legjobb lesz, ha elviszitek egy nyugodt helyre, ahol pihenhet. Én meg eltemetem Natalját.
- Jól cselekedett, Mr. Holmes - bólintott Alice megértően.
- Ezt már sosem tudhatom meg... - nézett félre Henry, s talán még könnyek is szöktek a szemébe. Bizony, hogy szöktek, hiszen a menyasszonya életéről volt szó...
A vámpír és a boszi egy darabig csendben álltak, majd elköszöntek a férfitől, és elindultak Violet-tel, akit Liza vitt haza, és a vendégszobában fektette le. Egy ideig Alice-szel ültek a lány ágya mellett.
- Magatokra hagylak! - ölelte meg a vámpírcsajszi a szélboszit.
- Köszönöm, és köszönök mindent neked is - felelte Beth, majd megfogta unokahúga kezeit, Alice pedig elhagyta a szobát.