14. fejezet ~ Megtört lelkem darabjai

Sziasztok!
Hűha, jó régen volt nektek Violet-Damon szemszögös feji...
De remélem, ami benne történik, az kárpótolni fog titeket! Nyehehe...
Szóóval, a félreértések elkerülése végett, a fejezet elején közvetlen az időutazás utáni napot, a szombatot írtam le, mert van ott egy nagyon fontos kis jelenet. A továbbiakban pedig nem lesz időugrás. :P
Jó olvasást!

Violet szemszöge:

Szombat délelőtt valaki csöngetett. Mikor ajtót nyitottam, Liza állt a túloldalon.

- Szia! – öleltem meg őt boldogan.
- Szia kicsim – szorongatott meg. – Eljöttem, ahogy megígértem – engedett el lassan.
- Készen állsz? – kérdeztem nagyot sóhajtva, görccsel a gyomromban.
- Őszintén? – grimaszolt Liza. – Testem-lelkem nem kívánja.
- Akkor már ketten vagyunk – nevettem el magam, majd behívtam őt a nappaliba. Ő leült a kanapéra, én meg megálltam vele szemben.
- Hogy vagy? – kérdeztem.
- Egész jól. Kicsit kimerülten a tegnapi varázsige miatt... vagy négy évvel ezelőtti? – viccelődött. Ismét kacagtam, de ekkor meghallottam, hogy apa hazaért a boltból.
- Most menj – hessegetett el Liza. Meglepődtem.
- De...
- Spuri! – vágott nekem egy párnát. Kinyújtottam a nyelvem, majd elszeleltem a helyiségből, egyenest fel a szobámba. Aztán csak nem bírtam magammal, és visszamentem leülni a lépcsőre, hogy hallgatózhassak.

- Most jobb, ha elmész – sóhajtotta apa egy kis szünet után.
- Ha tényleg ezt akarod... – felelte Liza keményen.
- Igen, ezt. Viszlát, Liza. – Majd az ajtóhoz lépett, és sarkig kinyitotta azt Elizabeth előtt, aki értett a szóból és kisétált. Az ajtóban állva viszont még visszafordult felém.
- Én megpróbáltam, kicsim... – vonta meg a vállát, majd könnyes szemeihez kapta a kezét, hogy megtörölje őket, majd megfordult és elsétált.
 Apa döbbenten fordult meg. Arcán megfogalmazhatatlan érzések suhantak át.
- Mindent hallottál? – kérdezte ridegen.
- Eleget – álltam fel lassan a lépcsőn, szoknyám ráncait kisimítva. – Szóval Nataljáról is tudtál.
- Én ne tudtam volna? Boszorkányok között éltem az életem... és élem most is.
- Bocs, hogy élek – forgattam meg a szemeim.
- Tudod jól, hogy nem így értettem! – emelte meg a hangját. – Csak védeni próbállak.
- Mitől? – borultam ki. – A keresztanyámtól, a nagynénémtől? Hogy küldhetted el őt el a családtól? – fortyantam fel.
- Nem én küldtem el, ő döntött így!
- Mert te utáltad őt, ne is tagadd! – kiabáltam. – Utáltad, és azt is, ami. De van neked fogalmad róla, milyen érzés anya nélkül felnőni? Elizabeth betöltötte volna az űrt, amit anya hagyott hátra maga után, te pedig elvetted őt tőlem, csak mert próbált tanítani engem? Hisz tudtad... tudtad, hogy előbb-utóbb úgyis rájövök mindenre. Önmagunk elől nem lehet elmenekülni... – Hátráltam felfelé a lépcsőn.
- Édesem, sajnálom, hogy így jöttél rá mindenre, de én a te érdekedben tettem... – indult meg felém apa. – Eddig még nem jöttél rá? Védtelek a harcoktól, a vámpíroktól, a fekete banyáktól, hogy olyan életed lehessen, amilyet megérdemelsz! – nézett rám elgyengült tekintettel. – El kellett viselnem annak a fájdalmát, hogy elveszítettem az édesanyád. Téged nem akartalak elveszíteni...
  Sírni kezdtem.
 De ez... önzőség...
- Tényleg nagyon sajnálom, kicsim... – ölelt magához. De ez olyan igazságtalan! Haragszok rá, nem is kicsit, mégis az ölelése megnyugtat, és kisírhatom neki magam... ez nem fair!
- Már késő... – suttogtam, majd eltoltam őt magamtól és beszaladtam a szobámba.

~*~

Hétfőn borzalmas volt a suli-hangulat. Még mindenki a sebeit nyalogatta, amiket Natalja okozott az emlékekkel...
 Holmes-nak lehet talán a legrosszabb. Tényleg nagyon sajnálom őt. Teljesen szét van esve, mintha nem is önmaga lenne. Vad remények ébredtek benne, hogy megváltoztathatja a jövőt és visszakapja a menyasszonyát, de rá kellett ébrednie, hogy ez nem lehetséges. Még mindig az ébredezés kínjait éli át...
 Kop-kop.
 Ujjaim halkan koppantak az ajtófélfán. Az ajtó nyitva volt, Henry pedig egyedül ácsorgott az üres teremben, mélyen a gondolataiba zuhanva.
- Zavarok? – kérdeztem óvatosan.
- Dehogyis... gyere csak – kapta fel a fejét. Bementem. – Szia – köszönt utólag.
- Jó napot. Jobban van már egy kicsit? – kérdeztem aggódva. Ostoba kérdés.
- Fogjuk rá... – mosolygott keserűen. Beszéltem ma Elenával. Tőle tudom, hogy nem is nagyon tartott órát, csak leült a székbe, és kiadott nekik vagy tíz oldalt olvasni.
- Tudom, hogy most kisebb gondja is nagyobb... – kezdtem óvatosan a monológom, egy hajtincsem a fülem mögé simítva. – De olyan sok minden történt, és... még mindig nem igazán haladtunk semmire Natalja ellen... talán elkezdhetnénk gyakorolni... – pillantottam fel rá. – Persze, csak akkor, ha már jobban érzi magát! – tettem hozzá rögtön.
 Henry nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét, és idegesítő járkálásba kezdett. Végül nagyot sóhajtott, és rászánta magát, hogy válaszoljon valamit.
- Nem akarlak ezzel terhelni, de szerintem erről neked kell döntened. - He? - És bárhogy döntesz is, tiszteletben tartom. Én őszinte akarok lenni hozzád... addig viszont végeztünk.

- Tessék? – döbbentem le teljesen.
- Egyikünk sem vágyik egy álszent kapcsolatra, Violet... – állt meg végre egyhelyben, rám nézve. Most mi az isten van?
- Jó lenne, ha végre nem rejtvényekben beszélne... – mondtam. – Mi az, amiben nekem kéne döntenem?
- Hogy elintézed-e Natalját, avagy sem. Ugyanis nekem már nincs erőm őt üldözni. Tiszteletben tartom, bárhogy is döntesz. De mi végeztünk. A szövetségünknek vége.
 Nem hittem a fülemnek. Ez... nem lehet igaz! Nélküle mégis hogy öljem meg Natalját?!
- Szerintem a maga döntése egyértelművé tette az enyémet – feleltem csak ennyit, majd megindultam kifelé, de megtorpantam. – Tudja... – fordultam hátra. – Az a Henry Holmes, akit én ismertem, biztos, hogy a bosszút választotta volna... nem pedig hátat fordít és elmenekül.
 Azzal faképnél hagytam őt, és idegesen száguldottam haza.

Damon szemszöge:

Szerda este éppen kiléptem a Grill kapuján, amikor megláttam a falnak támaszkodni vámpír barbit. Továbbiakban Caroline-t.
- Nocsak, kitért vissza a bűn színhelyére – ironizáltam. – Azt hittem már régen átlépted az államhatárt.
- Én ott vagyok, ahol Katherine is – mosolygott. Tehát az a kurva is itt van.
- Nem unalmas a seggét nyalni? – kérdeztem undorral.
- Kellemes. Kipróbálhatnád – gúnyolódott a szőke kis ribanc. És ilyenkor nincs nálam egy karó...
- Katherine kinyírt téged – világosítottam fel. – Elvette az emberséged. Gyűlölnöd kéne.
- A tiédet is elvette, mégsem gyűlölted – vonta meg a vállát. – Ajándékot kaptam tőle.
- Ó, világos – vigyorogtam rá. – Akkor, ha már ilyen nagy barátnők lettetek, elmondhatnád végre mi a francot keres itt. Ugyanis ezen rágódunk már csöppnyi... – elgondolkodtam – két hónapja.
- Nataljának segítünk.
- Persze – fújtam egyet. – Van más okotok is. Katherine-nek biztosan.
Caroline úgy tett, mint aki gondolkodik. Kár, hogy teljesen képtelen rá.
- Talán hiányoztatok neki – vigyorgott.
 Na ekkor ment fel nálam végleg a pumpa, és basztam őt neki a sikátorban egy falnak.
- Jobb lenne, ha elkezdenél csiripelni, mielőtt még kinyírnálak – fenyegettem.
- Kevés vagy te ahhoz – vicsorgott a képembe, majd egy kurva gyors mozdulattal kicsavarta a karom. Roppantak a csontjaim, és fájdalmasan felszisszentem, míg a kis ribi a szemközti téglafalnak vágott, majd elslisszolt.
- A rohadt életbe... – káromkodtam, miközben a törött karom markolásztam.
 Durr. A következő pillanatban eldördült egy lövés, a lábamban pedig tömény fájdalom áradt szét. Felordítottam.
 Majd az ismeretlen fegyveres alak leadott még pár sorozatlövést, ami már végképp a földre küldött. Falövedék... kurva életbe! Nekem is most kell összefutnom egy vadásszal?!
 A hátamba injekciós tű fúródott, és véremben szétáradt a vasfű. Szinte örültem a sötétségnek, mert legalább nem éreztem tovább a fájdalmat.

***

Pokoli kínokat átélve tértem magamhoz. Sajgó fejjel néztem körül. Egy rohadt pincében vagyok.
- Jó reggelt, napsugár – köszöntött egy mézesmázos hang. Fúj. Ne. Ezer közül is felismerem, ki ez.
- Dögöljön meg... – morogtam rá sem nézve.
 Edwin Harrison elvigyorodott, majd ezzel az önelégült arckifejezéssel lőtt egy újabbat a hasamba. Ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Bakker már...
- Íme a szabályok: én kérdezek, te válaszolsz. Ha nem, újabbat lövök.
- Mi a faszt akar?! – vicsorogtam rá. Újból durr. Rohadjon meg!
- Mondom én kérdezek! – kiabált rám. – Mit keres itt Katherine?
 Ha nem fájna annyira rohadtul mindenem, most eskü röhögnék...
- Ha tudná, hogy pont ezt akartam kiszedni Caroline-ból az imént, ez tök ironikus lenne... – mosolyodtam el keserűen. – De ki kell ábrándítanom, ugyanis fogalmam sincs!
- Hazudsz! Ugyanolyan aljas vérszívó vagy, mint ők! – kiabált még mindig. – Úgyhogy azt ajánlom, válaszolj, vagy nem lesz gyors halálod.
- Mi a panasza ellenem? – vontam fel a szemöldököm. – Mostanában szentként viselkedem.
 Ismét meglőtt. Maradék büszkeségem megtartva visszatartottam az ordítást.
- Még szentnek mered nevezni magad?! Ártatlanok vérét ontod!
- De nem öltem meg senkit... túl régóta – köhögtem. Basszus, ez a rohadt vasfű...
- Nem ez a lényeg – csóválta a fejét Edwin. – Utoljára kérdem. Hol van Katherine, és mit akar?
- Rohadjon meg... – nyögtem fájdalmasan.
- Veled tényleg nem megyek semmire – tette le a pisztolyt egy asztalra, ahonnan felvett egy karót, majd közelíteni kezdett felém.
 Lehunytam a szemeim, de ekkor nagyot dübbent hátul az ajtó. A vén fószer összeráncolt szemöldökkel állt meg félúton, majd hátrament, hogy megnézze, mi volt az. A következő pillanatban kinyílt felül a pinceablak, és egy karcsú test mászott be rajta, elképesztő illattal párosulva.
- Violet... – suttogtam halkan, mikor megérkezett a földre. Rám kapta a tekintetét, s mutatóujját ajkai elé emelve jelezte, hogy maradjak csöndben, majd elbújt egy szerszámos szekrény mögött.
- Valaki szórakozik velem... – jött vissza morogva Edwin. – Hol is tartottunk? – ércelődött. Pf. – Ó, megvan – vette magához ismét azt a rohadt karót. – Ég veled, Damon! – lendítette meg a kezét.
 Reflexből hunytam le a szemeim, így nem láttam, mi történt, csak a puffanást. Mikor felpillantottam, Edwin kiterülve feküdt előttem, Violet pedig mögötte állt egy nagy deszkával a kezében.
- Jól vagy? – dobta le „fegyverét” a földre, majd aggódva guggolt le hozzám. Az államon tapostam a döbbenettől gondolatban, de ezt nem nagyon mutattam, tekintve, hogy még felülni sem nagyon bírtam.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – köhögtem, miközben kínok közepette próbáltam felülni. Viol apró kezeivel megtartott a hátamnál, és még mindig úgy nézett rám a kis szemeivel, mint egy anyuka a gyermekére, ha lázas.
- Caroline felhívott... – sütötte le a tekintetét. Hogy... mi... van...? – Engem is meglepett – tette hozzá az arckifejezésemet látva. – Úgy látszik ennyi jóság még maradt benne.
- Csapda is lehetett volna – világosítottam fel a drágát. – Mégis eljöttél.
- Vállaltam a kockázatot... – pillantott fel ismét a szemkontaktusba. Ezt... nem hiszem el. A saját életét kockáztatta, hogy engem megmentsen? Ez most... vad reményt ébresztett bennem, mint talán még soha semmi. – De jól vagy? – váltott témát a kis boszi. – A golyók... kiugranak, ugye?
- Fából vannak, így igen. De...
 Ahhoz vér kellene. Friss vér.
- De...? – kérdezte ártatlanul a drága. Majd rájött, amikor finom illata hatására elváltozott a szemem színe.
- Ne aggódj, rendbe jövök, csak pihennem kell... – toltam őt hátrébb magamtól keskeny vállainál. De ő sem ma jött le a falvédőről.
- Neked vér kell... – ragadta meg a karomat, és visszahúzott magához. Először értetlenül néztem rá, de amikor elsimította a nyakáról a haját...
 Édes Jézusom... ez nem velem történik. Álmodom. Tuti.
- Violet... – nyögtem ki csak ennyit, teljesen ledöbbenve, önkívületi állapotban.
- Csend. Nincs vita! – parancsolt rám édesen, majd finom kis ujjai tarkómra kulcsolódtak, hogy fejem nyakához húzza, ami felesleges volt, hisz ez nem olyan gesztus, amit visszautasítanék...
- Köszönöm... – súgtam rá a nyakára. Az érzékeny bőrt libabőr árasztotta el, én pedig végigsimítottam orrommal a felületen. Olyan finom... puha, meleg... rég éreztem magamhoz ilyen közel.
 Egy puszit égettem még selymes bőrére, majd fogaimmal átütöttem azt. Viol teste összerezzent az apró fájdalomra, kis kezei ingembe markoltak. Nagy kortyokban ittam forró, isteni vérét, s ahogy szétáradt bennem, éreztem, hogy máris meggyógyultak a sebeim.
 Kezeimmel finoman a hajába túrva húztam még közelebb magamhoz, majd egy hirtelen mozdulattal engedtem őt el, s hajoltam el a nyakától.
- Köszönöm – mondtam újból, lenyalva ajkaimról a maradék vért, mire a kis drága lesütötte a szemét. Nem válaszolt, inkább egy zsepivel felitatta nyakáról a vörös nedűt, mielőtt az elérhette volna a blúzát.
- Szeretnéd, hogy...? – kérdeztem, kitartva felé a csuklóm. Ő csak megrázta a fejét.
- Begyógyítom én – utasította vissza. – De azért köszönöm.
 Édes.
- Miért tette ezt veled Edwin? – kérdezte párperces csend után, míg én benne gyönyörködtem.
- Katherine-ről akart információt, de rossz ajtón kopogtatott. – Felsóhajtottam. – Na meg... mostanában sok embert vadásztam le. – Nagyra nyíltak a barna szemecskék, így rögtön folytattam a mondatot. – De senkit sem öltem meg!
- Ez az ember elmeháborodott... – túrt feszülten a hajába Viol, ismét a vadászra nézve. – Minden nap, amit Alice-ék közelében tölt, az maga a rémálom...
- Elintézzem? – vigyorogtam. Ő csak édesen félrehajtotta a fejecskéjét, és tekintetében már ott volt a leszidás.
- Inkább kötözd meg, legalább addig sem árt senkinek.
 Ebben egyetértettem, de kötözés helyett a kiláncolás jobban megtetszett. A mobilját elvettem, a pinceajtót pedig bezártuk. Úgy jön ki, ahogy akar. Az ilyen szívós görcsök úgyis megoldják...

Violet hazakísért. Minden férfiúi büszkeségem eltemettem (már eleve megszűntek létezni, amikor egy lány mentett meg), hiszen abban a boldog tudatban sütkéreztem, hogy a boszim aggódik értem. Mindazok ellenére, amit tettem, ő még mindig képes törődni velem.
- Itthon volnánk – jegyeztem meg, amikor átléptük a küszöböt. – Fel akarsz kísérni a szobámba, és esetleg betakargatni? – vigyorogtam rá pimaszul. Mellém is bújhatnál...
- Ne akard, hogy megbánjam, hogy megmentettelek – mosolyodott el végre ő is. Nem bírom tovább. Itt a nagy pillanat, hogy mindent elmondhassak neki, amit hónapokon keresztül nem tettem.
- Van valami, amit el szeretnék mondani – tettem le a kezemből az időközben belekerült viszkis poharat. Viol nem válaszolt, csak kíváncsian pislogott rám. – Igazából már jó ideje meg akarom tenni.
 Hirtelen kikörvonalazódhatott neki, mivel kapcsolatban akarok monológot zengeni, mert megváltozott az arckifejezése.
- Damon, ne...
- Egyszer úgyis hallanod kell – vágtam a szavába, közelebb lépve. – Nekem pedig ki kell mondanom – fogtam meg óvatosan a vállait, majd vettem egy nagy levegőt, végig gyönyörű szemeibe révedve. – Hazudtam neked.
 Ismét értetlen arckifejezés. Másra számított.
- Már megint mit? – lépett hátrébb.
- Hazudtam, amikor októberben szakítottam veled, és azt mondtam, hogy csak egy eszköz voltál, amit használtam. Igen, eleinte azért kellettél, hogy megszerezzem a gyűrűm, de aztán... olyan kedvességet és szeretetet adtál nekem, amit már nagyon régóta senki, és szerelmes lettem beléd. – Violet lesápadva lépett hátrébb, de akkor is folytattam. – Hazudtam neked, azért, hogy meggyűlölj és könnyebb legyen tovább lépned. Tudtam, hogy maga lesz a pokol, de tartoztam neked azzal, hogy olyan életed legyen, amilyet megérdemelsz. De már nem bírom tovább. – Olyan értetlen, fájdalmas, megfogalmazhatatlan tekintettel nézett rám, hogy az már nekem is fájt. – És mivel ma Edwin Harrisonnak hála majdnem meghaltam, rájöttem, hogy ezt tudnod kell. Nagyon szerettelek. És még mindig szeretlek.

Dübb-dübb-dübb. Olyan hangosan és erőteljesen vert a boszi szíve, hogy a nagy csendben tökéletesen hallottam. Ledermedve állt, még mindig a nagy vallomásom feldolgozva, miközben én gondolatban biztos kaptam két infarktust. Mondania kell valamit... muszáj... gyerünk!
- Annyi hazugság után... – szólalt meg halkan, mire felkaptam a fejem rögtön. -...miért hinném ezt most el?
- Ezt már te is érezted, csak elnyomtad magadban – csóváltam meg a fejem.
- Ne akard megmondani, mit érzek... – pillantott rám feldúltan. – Főleg, mert még én sem tudom.
- Akkor majd én segítek neked rájönni. Mondjuk pár kérdéssel. Miért mentettél meg? – közelítettem meg őt ismét. – Miért gyógyítottál meg, miután Natalja elbánt velem? Mivel szolgáltam rá arra a bizalomra, hogy a véredből adj? Akár meg is ölhettelek volna, hisz már eldöntötted, hogy egy bunkó, emberség nélküli rohadék vagyok! Na és Jeremy... – öntött el hirtelen a harag. – Boldog vagy vele? Ugyanazt érzed, mint amikor velem voltál?
- Damon...
- Akkor is ilyen hevesen ver a szíved? – ragadtam meg a kezeit, s nyomtam rá a mellkasára. – Akkor is ennyi érzelem és indulat dúl benned, mint amikor velem vagy?
- Elég...
- És én vagyok a hazug? Hisz ami miatt most itt vagy, igenis jelent valamit! Hazudsz, Violet! Még mindig van valamiféle szenvedély közöttünk, és ezt te is tudod... Te pedig hazudsz nekem, magadnak és mindenkinek...
- Nem... – rázta meg a fejét, könnyei kicsordultak gyönyörű szemeiből. Annyira kibaszottul szép! Nem bírom most már tovább... meg fogok bolondulni, ha nem lehet az enyém...
- Még mindig nem hiszed el? Akkor legfőbb ideje, hogy másképpen is a tudtodra adjam...
 Igazi vad szenvedéllyel rántottam őt magamhoz, és vetettem végre rá magam azokra az édes ajkakra, amikért hónapok óta úgy sóvárogtam, olyan veszettül kívántam...!
 Magamhoz szorítottam a karcsú kis testet, amit mintha csakis nekem formáltak volna, és csak csókoltam és csókoltam őt... kifulladásig... azon is túl...

És ő visszacsókolt.

Mindazzal az elfojtott dühvel és szenvedéllyel, amit eddig elnyomott magában. Ugyanúgy csókolt, ahogyan régen... forrón és szerelemmel. Semmit sem változott...
 És ha belegondolok, hogy azt a kis pipogya Jeremy-t is csókolta... ezekkel az ajkakkal... amik csakis az enyémek...!! Dühöm fellángolt bennem, de ezáltal is csak fűszeresebb, vadabb lett ajkaink játéka.
 Végigsimítottam a hátán, mire ő felsóhajtott, majd kis kezeivel széthúzta rajtam az ingem, én pedig az ő lila kis blúzát. A sok apró gomb pattogva végezte a földön, én pedig én pedig nekinyomtam őt a falnak, s végigcsókoltam a nyakát, miközben kezeim combján simítottak végig.

És ebben a tökéletes erotikus pillanatban, amikor mindketten már majd megvesztünk, csak érezzük a másikat... ebben az ominózus másodpercben...
 Ebben csörrent meg a telefonja.

Violet szemszöge:

A mobilom lágy dallama felért egy jégkockás zuhannyal. A józanság szinte végigömlött felhevült testemen, és erőt adott ahhoz, hogy eltoljam magamtól Damon-t.
- Hagyd, majd abbahagyja... – suttogta, még mindig vággyal telt hangon, s újból megcsókolt volna, ha nem fordítom el a fejem.

Ó. Édes. Istenem.

Mi a francot műveltem?!!

- Nekünk kell ezt abbahagynunk – mondtam, miután meg bírtam szólalni a zihálástól. Mi ütött belém? Olyan volt, mintha egy bomba robbant volna bennem, és... összeomlottam...
- Violet, ne csináld már – fogta közre az arcom Damon.
- Nem lehet... – suttogtam teljesen értelmetlenül. – Én nem...
- Már megint hazudni próbálsz – figyelmeztetett. – Pedig hasztalan... már leleplezted magad. Még mindig szeretsz.
 Nagyot dobbant a szívem, ahogy ezt kimondta, s mélyen belenéztem tengerzöld szemeibe.
 Nem... nem... nem!
- Tévedsz – fejtettem le magamról a kezeit. – Mindenben tévedtél, ez... hiba volt... – hátráltam el tőle, magamhoz véve a táskámat.
- Szóval ennyi? Elmenekülsz, és ráadásul hazudsz is?
- Jó éjt, Damon – néztem rá megtörve, majd kirohantam a házból. A hűs tavaszi levegő az arcomba csapott, én pedig a ház oldalának vetettem a hátam, lassan lecsúszva a fal mentén.
 Nem igaz... hogy tehettem...? Miért?

~*~

Szörnyű éjszakám volt. Egyfolytában Damon-nel álmodtam. Másnap az sem sokat dobott a hangulatomon, hogy megtudtam, Holmes gyilkossági kísérletet hajtott végre a nagynénémen. Kétszer.
- Rohadék, kétszínű állat – dünnyögtem este Liza lakásán, kismacskaként összegömbölyödve a fotelben.
- Holmes? – kérdezte Alice, belépve a nappaliba három bögre forró csokit lebegtetve.
- Az... – nyúltam érte az egyik csuporért, majd belekóstoltam az italba, de mivel elég forró volt, elvontam belőle egy kis hőt. – Köszi – mosolyogtam barátnőmre.
- Ne emészd magad – kapcsolódott be keresztanyum is a társalgásba. – Élek, és semmi bajom, hála nektek.
- De ez akkor sem normális Liza. Holmes... - Alice nagy levegőt vett. - megőrült. Egyszerűen tudatni kéne vele, hogy nem te voltál a gyilkos...
- Egyelőre betudom annak, hogy a gyász hatása miatt tette... - kortyolt bele a szélboszi a forró csokijába.
- De ebben nincs semmi logika! Az igazi bűnös Natalja, rajta kellett volna kitombolnia magát. De nem, ő közölte, hogy már nincs ereje hozzá. Kapja be! - dühöngtem.
- Ezt mondta? - lepődött meg Elizabeth.
- Igen. De nyugi, felképeltem! Ez a minimum.
- Nagyobb sebet ütött benne Sophie újra elvesztése, mint ahogy gondolom - sóhajtotta Liza. - Félreértés ne essék, nem állok Henry oldalán, de Nataljáén sem tudok. Szerintem adni kéne neki még egy esélyt. Mármint Holmes-nak. Kell neki egy kis idő....
- De... - tátottam el a szám.
- Az érzelmeinket nem tudjuk irányítani - nézett rám barna szemeivel nagynéném. Na, erre befogtam és szürcsölni kezdtem az italom, mert eszembe jutott a tegnap este.
- Most mi van? - nézett rám Alice egy hatalmas vigyorral, ezt párosítva egy vesébe látó pillantással. Durcisan néztem rá, de nem válaszoltam, csak ittam tovább. Miért kell neki mindent észrevennie?!
Ekkor a barátnőm telekinetikus erejével kihúzta a kezemből a forrócsokit. Szemétség!
- Mivel most már nem tudod mivel betömni a szádat, ki vele, mit tettél? - lebegtette Alice a bögrém a fejem felett. - Különben meglibben a kezem - öltött rám nyelvet.
- Csak rajta - grimaszoltam. 
- Megtenném, ha nem Liza szőnyege bánná! 
- Köszönöm - mosolygott Elizabeth. - De komolyan Violet, mi van veled?
- Semmi - hazudtam. - Csak aggaszt ez az egész... és rossz napom van. Tudom, hogy nem vagyok a legjobb társaság, de nézzétek el.
- De ugye tudod, hogy velünk bármit megoszthatsz? - aggodalmaskodott Liza.
- És ha le is szedjük a fejed, nem fog fájni - húzott Al. Nagyot sóhajtottam.
- Nem bírjátok ki, ugye? - kérdeztem, mire mindketten nagy mosollyal rázták meg a fejüket. - Hát, rendben - adtam meg magam. - De nem fog tetszeni. Különösen Alice-nek nem.
- Hallgatunk - mondták félelmetesen egyszerre, egy nagy, széles mosollyal.
- Szóval én... én... - Nagyot sóhajtva hunytam le a szemeim. - Csókolóztam Damon-nel.
- Azok után, amit veled tett? És Jeremy-vel mi van? - kerekedtek ki nagynéném szemei. Lehajtottam a fejemet.
- Ez várható volt - vonta meg a vállát Alice. - Hisz az ég szerelmére is Violet, hiszen te szerelmes vagy! A szerelmet pedig nem letagadni. Süt a szemedből, a testedből, s ha másból nem is a heves szívverésedből, és ezt egy jó barátnő megérzi! - Lizával egyszerre kigúvadt szemekkel néztünk rá. - Mi több, Damon tényleg megváltozott és halál komolyan gondolja azt, hogy nem tud nélküled élni. A mai napig miattad nem öl embereket... - és csak mondta és mondta. Nem akartam hinni a fülemnek. Alice Cullen védi Damon Salvatore-t.
- Persze, én is tudom, hogy Damon miattam változott meg, de azzal hitegettem magam, hogy ezzel is csak el akar érni valamit - kezdtem el a mesét én is. - Tagadásban éltem, mert amikor kidobott, minden fájt. Gyűlölni akartam őt, és gyűlöltem is. Aztán amikor leléceltél, ismét közelebb kerültünk egymáshoz... - néztem barátnőmre. - Tegnap pedig... bajba került. Edwin megtámadta őt Katherine miatt, és én mentettem meg. Eleinte csak azért, mert úgy éreztem, tartozok neki, amiért anno utánad eredt egy szál maga. Aztán rájöttem, hogy... - nyeltem egy nagyot. - Nem tudnám nélküle elképzelni a világot.
Barátnőm lelkesedése hirtelen elszállt és csak a bögrét szorongatva bámult maga elé.
- A francba, akkora ribanc vagyok! - nyomtam egy párnát a fejembe. - Én tényleg szeretem Jeremy-t, de egyre inkább az az érzésem, hogy csak azért szerettem belé, mert tudat alatt szükségem volt valaki gyengédre Damon után.
- Ez teljesen érthető kicsim, nem vagy ribanc! - fogta meg a kezem Liza.
- De igen. Annak a csóknak nem kellett volna megtörténnie. De eszembe jutottak a régi idők és... ajj, úgy szégyellem magam! - bújtam keresztanyum ölelésébe.
- Sss, semmi baj. Alice-nek van igaza. A szerelmet nem lehet eltitkolni - biccentette Liz oldalra a fejét a még mindig mozdulatlan Alice felé. 
- Ha már... szóval... ami Edwint illeti... Megkért, hogy fogjunk össze vele...
- Igen, még az egész időugrásos mizéria előtt - helyeseltem, még mindig a szélboszi karjaiban.
- Ö, igen, de... Össze is fogtam vele... - sóhajtotta a barátnőm a földet vizslatva.
 Mi van?!


Remélem, a Damon-Viol rajongók örültek. :$
És mi a véleményetek Alice döntéséről?
Komikban nyugodtan fejtsétek ki a véleményetek! :)

13. Fejezet ~ Válaszút előtt állva

Sziasztok!

Íme az új fejezet! 

Hőseink, amikor visszaértek az idő is visszafordult.
Azután viszont, természetesen rohan is tovább.
Edwin próbálja Alice-éket a szövetségébe fogadni.
Henry pedig... megőrült!

~ A szünet miatt pedig fogadjátok szeretettel a szereplők videót! ;)

Puszi: Alice & Violet 

Jasper szemszöge:

Amikor hazaértünk, Alice egyből be is huppant az ágyba.

- Milyen nap van? – dünnyögte.

- Szerintem a párna erre nem ad választ – mosolyogtam, mire ő rám öltötte a nyelvét. – Amúgy péntek – pillantottam gyorsban a naptárra.

- Akkor ez most olyan, mint ha el se tűntünk volna? – pislogott fel rám szerelmem.

- Esetleg pár órára – vontam meg a vállam, majd mellé bújtam.

- Szó mi szó, eléggé elfáradtam.

- Elhiszem. De mégis mi volt az oka, hogy kimentél Nataljához?

- Cynthia. Azt mondta, hogy ott van vele. És a hangját is hallottam – könnyezett meg szerelmem.

- De nem volt ott. Ugye?

- Nem. Nem volt ott. De esküszöm, hogy az ő hangját hallottam.

- Biztos annak a banyának volt az egyik trükkje.

- Lehet – tette Alice buksiját a mellkasomra. – De annyira hiányzik. És tudta… Tudta, hogy ha őt használja csalinak, akkor félredobva mindent ott leszek. De elmondanád azt, hogy Holmes hogy került oda? Mármint az erdőbe.

- Elizabeth felhívta őket.

- Tudta, hogy ha Natalja veszít, akkor megtámadja a leggyengébb láncszemet, aki Sophie.

- Igen – sóhajtottam. – Nehéz szívvel tette meg, de ezt látta a legkönnyebb megoldásnak.

- Értem.

~*~

Hétfőn amíg a csajok tracspartiját hallgattam az első emeleten, megláttam, amint Edwin Harrison közeledik felénk.

- Lányok! Látogatónk érkezett… - mondtam halkan.
- És békével jött - tartotta maga elé Edwin a kezeit.
- De valamit akar... - húzta össze Alice  a szemeit - De már mondtam, hogy nem kérünk ebből az egészből. 

- Ööö… Én azt hiszem, megyek – szólalt meg Violet. – Mama vár és még az edzésre is vissza kéne érnem – mondta boszi, majd gyorsba megölelte Alice-t meg engem – Sziasztok! Viszlát!

- Szia! – köszöntünk egyszerre Alice-szel.

- Azt hiszem, követjük a példáját! – húzott maga után Alice.

- Alice! – fogta meg szerelmem karját Edwin. – Értsétek már meg, hogy szükségem van rátok! Végezni akarok Katherine-nel – szavai határozottak voltak, teljes ellentétben az érzéseivel.

- Akkor miért érez kétséget e felől? – kérdeztem rá hirtelen. Alice megtorpant Edwin pedig szúrósan nézett rám. – Miért érez bűntudatot? Miért ilyen bizonytalan?

- Ez most itt nem lényeg! – vágott vissza ingerülten a vadász. – Kérlek, csak hallgassatok meg. Legalább egyszer. Mondjuk ma délután?

- Én gyógytesis vagyok. Ma nem jó – felelte Alice.

- És ha egyszer…?

- Nem. Nem fogom kihagyni a gyógytesit!

- És holnap?

- Holnap… Holnap? Mikor és hol? – tette karba a kezeit szerelmem.

- Hogy? – kérdeztem rá.

- Tudom, mit csinálok!

- Két óra. Itt a suli előtt? – kérdezte Edwin.

- Hány óránk lesz? – nézett rám szerelmem.

- Hat – vágtam rá hirtelen.

- Rendben. Két óra. Tökéletes – bólintott Alice.

- Akkor holnap – biccentett a vadász – Sziasztok!

- Viszlát! – köszöntünk el egyszerre és hazamentünk.

~*~

Kedden délután találkoztunk Mr. Harrison-nal. Elvitt minket egy érdekes pincébe, amivel Alice-nek kapcsolatban támadt egy nagyon szörnyű érzése.

- Nyomasztó egy hely! – nyilvánult meg Alice, Edwin szónoklata kellős közepén.

- Nem is akármiért – mosolygott elégedetten a vadász – Ugyanis pont most akartam mondani, hogy ez lenne az a pince, ahova nektek valami úton-módon le kéne csalni Katherine-t, hogy végezzek vele.

- Edwin! Te vagy itt? – hallatszódott egy ismerős hang.

- Nem, Henry! A mumus! – vágott vissza mosolyogva.

- Heh, jól van. Én csak nem akarom, hogy bárki – és ekkor ért le a lépcsőn Holmes – tudjon erről a helyről. Harrison, ők mit keresnek itt? – váltott hangszínt a boszorkányvadász.

- Tanulmányozzák a helyet – vonta meg a vállát Harrison.

- Csak nem ide akarod hozni Katy-baby-t? – vigyorgott Henry. Szóval tényleg volt köztük valami… És ezt nem csak a becenévből szedtem ki, hanem abból is, hogy a vámpírvadász majdnem szétrobbant a méregtől. – Ugyanis remélem, nem mára kell, mert ma nekem van rá szükségem…

- És mikor?

- Úgy egy óra múlva…

- Küldetés?

- Kivégzés! – vigyorgott Holmes.

- Natalja?

- Nem, de egy majdnem olyan erős boszorkány…

- Ugye nem Violet? – kapta fel egyből a fejét Alice.

- Nem. Őt nem bántom… - vonta meg a vállát Holmes.

Alice nagyot nyelt és kifújta magát.

- Basszus! – kapott hirtelen a fejéhez szerelmem. – Ez az a pince, ahol maga megölte Jessicát! – mutatott Alice a boszorkányvadászra. Egyszerre volt dühös és félt is. – Azt hiszem, mi itt mára végeztünk! Viszlát! – köszönt el Alice és maga után húzva, vámpírgyorsasággal rohantunk haza.

Alice szemszöge:

Körülbelül, úgy fél óra telt el, amikor szinte villámcsapásként ért a felismerés. Holmes nagyon ki van borulva Elizabeth-re. Szinte képes lenne… Megölni…

- Úristen! – kaptam a szívemhez.

- Mi a baj kicsim? – kérdezte aggódva Jasper.

- Az, hogy… - hadartam el – Henry.

- Mert…?

- Ugyebár teljesen ki van borulva Lizára és szinte képes lenne megölni. Mi van, ha ma őt akarja kinyírni? – kérdeztem zaklatottan. – Figyu szívem, te maradj itthon, én jövök vissza hamar. Szeretlek – nyomtam neki gyorsba egy csókot majd elvágtattam Elizabeth-hez.

Gyorsban elfutottan Lizhez. Pont kopogni akartam, amikor meghallottam a hangját.

- Nyitva van!

Bementem és felvágtattam az emeletre.

- Gyere csak be! – mondta, amikor pont az ajtó elé értem. – Szia – köszönt, amikor benyitottam.

- Szió – mosolyogtam – Készülsz valahová? – kérdeztem kicsit rémülten.

- Aham – bólintott – De, ha baj van, akkor maradok. Jól vagytok? – kezdett az aggódásba.

- Mi jól. De te hova készülsz?

- Henry-vel találkozok. Beszéltem vele tegnap. Bocsánatot kért és ma találkozni akar velem. Megbeszélni a dolgokat. Hát belementem. Fél óra múlva találkozok vele.

- Liza – fogtam le a kezét – Kérlek, ne menj el!

- Miért, mi a baj? – ült ki az ő arcára is aggodalom.

- Egy fél órája találkoztam Edwin-nel… Elmentünk abba a pincében, ahol Jessica meghalt. Majd megjelent Holmes, hogy neki egy óra múlva kell a pince, mert kivégzés lesz ott.

- Nem hinném, hogy a mai napról beszélt volna – hallatszódott egy másik szobából a hang. – A dolgozóban vagyok! – rakta hozzá.

- De ígérd meg, hogy vigyázol magadra – álltam a falhoz.

- Nem lesz baj kicsim – ölelt magához. – Holnap meg nagyit idézünk, rendben?

- Ööö – felpislogtam rá – Köszönöm.

- Ugyan nincs mit. Na nyomás tanulni! – mosolygott.

Végül is úgy tettem, ahogy mondott. Tanulgattunk Jasper-rel és pihengettünk. Ő viszont egy óra múlva elment vadászni nekem pedig egy szörnyű látomásom lett.

„- Elizabeth, te hallod ezt? – kérdezte Holmes.

- Mit kéne hallanom? – csodálkozott Liza.

- Ezt a keserves hangot. A pincéből jön. Lerohanok és meglesem – mondta azzal huss, eltűnt. – Ááá! – hallatszódott a kiáltása.

- Henry, jól vagy? – kérdezte Liza, majd mivel a vadász nem válaszolt, Elizabeth lerohant. – Henry?! – nézett körül csodálkozva.

- Szia Liza! – mosolygott rá egy mandragórás injekcióval a kezében – Viszlát Liza!

Azzal beledöfte Elizabeth-be. Liza egy fájdalmasat sikítva hullott a földre, mivel a boszi nem tudott telekinetikus erővel védekezni.”

"Nem kellett volna elengednem!" - eredtek meg a könnyeim, majd útnak indultam. Vissza a pincébe nem éppen rózsás hangulatomban.

- Mit művel maga rohadék? – kérdeztem, amikor láttam, hogy Henry nagy erőfeszítéssel vonszolja Elizabeth-et valami kínzópad szerűség felé.
- Elégtételt veszek a menyasszonyom haláláért! - kiabálta. - És most tűnj innen!
- Maga elmebeteg rohadék, engedje el őt! - eredtek el a könnyeim és el akartam lökni őt, de a telekinézis nem használt. - Maga szemétláda - rogytam le a földre.
- Alice... menj innen... - nyögte Liza hulla kábán, miközben Holmes kibilincselte őt a falhoz.
- Én hallgatnék rá - fordult felém Henry, egy újabb injekciót előhúzva a zsebéből.
- Talán a telekinézis nem működik... De még vámpír vagyok! - csillogtak a szemeimben a méreg szikrái.
Több se kellett, ahogy kimondtam Holmes nyakára vetettem magam. Elkábítottam és egy nagy taslival neki vágtam a falnak. A számat letöröltem és odafordultam a boszihoz. A bilincset kitéptem a falból.
- Liza, jól vagy? - emeltem fel a fejét.

- Voltam már jobban - nyöszörögte. – Mi lesz vele? – mutatott Holmes-ra.

- Nem tudom, de ez most jól esett.

- Na várj – kúszott közelebb Liza Henry-hez.

- Te nekem, nehogy varázsolni merj!

Persze a falhoz beszéltem. Mint később megtudtam Liza kitörölte az emlékeiből, hogy én voltam, és azt varázsolta a tudatába, hogy Katherine támadta meg őt.

- Hiába. A naivitás és a makacsság öröklődő – ráztam meg a fejem viccesen.

- Hehe – mosolygott Elizabeth. – Induljunk haza! – mondta, de ahogy felállt szinte a nyakamba borult. – A mandragóra elvette az egyensúlyérzetem – nyöszörögte.

- Akkor, hazaviszlek – jelentettem ki, majd ölbe kaptam és vámpírgyorsaságomnak köszönhetőn sec-perc alatt Liza házánál voltunk. Az ajtó előtt éppen ott állt Cole Turner.

- Édes Istenem, Elizabeth! – termett előttem. Lizát leállítottam a földre.

- Cole – suttogta elhalóan, majd beleszédült szerelme karjaiba.

- Mi történt vele? – kérdezte rémülten a fickó.

- Henry Holmes. Mandragórás injekciót döfött Elizabeth-be.

- Az a rohadék… - sziszegte. – Alice, megtennéd, hogy kiveszed a kulcsot a zsebemből és kinyitod az ajtót? – kérdezte kedvesebb hangszínbe váltva.

- Persze – mosolyogtam. Kivettem a kulcsot bementünk az ajtón, Cole pedig felvitte szerelmét az emeletre. Lefektette az ágyba, én pedig megvártam őt a konyhában.

- Köszönöm, hogy hazahoztad – támaszkodott az ajtófélfának.

- Ugyan ez a legkevesebb – mosolyogtam halványan, s a szemeim könnybe lábadtak. – Visszajöhetnék később? – kérdeztem meg félénken.

- El akarsz menni? – kérdezte Cole hirtelen.

- Lizának pihenésre lesz szüksége, viszont két-három óra múlva fel kéne ébreszteni és erőnövelő teát adni neki, hogy erőre kapjon holnapra.

- Igaz úgy se tudnám megállítani, hogy ne menjen dolgozni.

- Ő már csak ilyen.

- Kis lelkiismeretes – mosolygott.

- Az – mosolyogtam én is. – Na akkor megyek, majd még nyolc előtt akkor benézek.

- Rendben, szia – kísért az ajtóig.

- Viszlát – intettem.

- Héj Alice! – állított meg. Megfordultam. – Tegeződünk! Ugye emlékszel?

- Ja persze… Csak még szokom. Szia! – suhantam el a fák között.

Nyolc óra volt, amikor visszaértem Elizabeth-ékhez. Cole felébresztette szerelmét, adott neki forró teát, én pedig megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Így is lett, hiszen másnap Liza már a suliban volt, amikor Jasper-rel beértünk a suliba.

Amikor megláttuk Ms. Miller-t, Jasper-rel egyből oda is mentünk hozzá.

- Tanárnő! – kiáltottam utána.

- Alice, Jasper?! – fordult meg, majd kicsit megimbolygott.

Én viszont, telekinetikus erőmet használva, nem hagytam, hogy Liza elzúgjon.

- Jól vagy? – kérdeztem halkabban.

- Kicsit fáj a fejem, meg az oldalamnak az a része, ahol Holmes megszúrt, de jól vagyok – felelte fájdalmas mosollyal a boszi.

- Nem kellett volna kicsit otthon maradnod és pihenned? – kérdezte Jasper aggódva.

- Nem. Tényleg jól vagyok. Voltam már rosszabb helyzetben. Áuh –nyúlt hirtelen az oldalához.

- Nagyon fáj? – kérdeztem.

- Kicsit – bólintott. – Na megyek teázni, ti pedig menjetek be a terembe, Violet már lehet, hogy vár titeket. Nyomás! – mutatott az ajtó felé.

- Rendben tanárnő! – mosolyogtunk és bementünk a terembe.

~*~

Csütörtök. Már jóval becsengő után, töri előtt ültünk Violet-tel a folyosón, amikor Elizabeth is feljött a lépcsőn. Mázlista nincs órája! Halványan rámosolyogtam, ő pedig vissza. Majd Violet felé fordultam, de hirtelen lett egy látomásom, amiben Liza elájul, ezért fel is pattantam.

- Violet, Liza mindjárt elájul, gyere gyorsan és kapd el a magnót – mondtam neki.

- Hooogy??? – kérdezett csak ennyit, de elindult utánam.

- Elizabeth! – kiáltottam utána.

Eliza lassan fordult meg, s már a magnó csúszott is ki a kezéből, amit Violet ügyesen kapott el én pedig az éppen elájuló Liza fejét fogtam meg, s úgy engedtem le a földre.

- Elizabeth – pánikoltam – Úristen – sóhajtottam.

- Jesszus. Gyógyítok rajta – rakta le a földre a magnót Viol.

- Ne! – ráztam meg a fejem. – Tele van a szervezete mandragórával.

Ujjaim Elizabeth nyakára raktam.

- A pulzusa gyenge – nyeltem egyet – De nem akarom, hogy varázslattal kontárkodjunk bele… Főleg, mivel tele van mandragórával… Az neked is fáj…

Violet is leguggolt mellém.

- Hát ti, miért is nem vagytok órán? Gyertek csak azonnal be! – jelent meg Holmes.

- És hagyjuk itt Lizát mi? – tekintetemmel gyilkoltam.

- Szóljatok valamelyik kollégának, majd ők elintézik.

Annyira ridegen mondta, hogy szinte érződött benne a győztes hangnem.

- Biztos, hogy nem! – kiáltottam rá – Maga volt ugye? Hogy lehet ennyire elmebeteg, hogy már másodjára akarja kinyírni?
- Mi van? - értetlenkedett barátnőm, aki rám, majd Holmes-ra nézett. Végül csak azért is Liza homlokára tette a kezeit, és minden bizonnyal gyógyítani kezdte.
- Nem titok, hogy bosszút akartam állni a halott menyasszonyomért... - lépett hozzánk közelebb az a barom.
- Hogyan? - csattant fel dühösen Violet. - Hogy volt erre képes? Sophia vesztét Natalja okozta, ezen már átrágtuk magunkat! - kiabálta dühösen.
- De ha Elizabeth nem játszik varázs-rendészetet, most is élne!
- Ez nem igaz! - szóltam közbe. - Natalja elvette volna az erejét, és ugyanúgy meghalt volna. A menyasszonya sorsa meg volt pecsételve, értse meg!
- Te... - morogta dühösen Henry, és megindult felém. Már épp elterveztem, hogyan fogom kinyírni, amikor Violet közénk pattant. Holmes megtorpant, és pár pillanatig farkasszemet néztek.
 Majd püff. A vadász feje majd elszállt barátnőm pofonjától. Ezek mindig úgy tetszenek! :D
- Hogy tehette? - kérdezte fájdalmasan a tűzboszi. - Én megmondtam, hogy maga mellett állok, és már csak Sophia miatt is segítek Nataljával végezni, erre maga hátulról mellbe döf? - kérdezte dühösen. - És megtámadja a nagynéném?
- Tulajdonképpen már nem vagyunk egy csapat, cica - vonta meg a vállát a vadász, arcán dörzsölgetve a pofon helyét. - Azért is vetettem véget a mi kis szövetségünknek, mert szövetségeseket nem támadok hátba. - Tessék? Miről beszél ez? A szövetségük tudomásom szerint nagyon is él! - Viszont készültem megtámadni a drága nagynénikédet, ezért gondoltam, hogy legyen vége a mi kapcsolatunknak. Ami pedig Natalját illeti... Már nincs erőm őt üldözni...
 Violet pár pillanatig szótlanul állt.
- Akkor menjen a pokolba... - sziszegte indulatokkal fűtötten, majd visszafordult Lizához, aki épp ébredezni kezdett. Könnyezve ölelte őt meg, azt suttogva, hogy sajnálom...
- Jól hallotta. Inkább takarodjon be a terembe! – és egy elegáns kézmozdulattal az ajtónak löktem, majd visszarohantam a lányokhoz.  
- Sss - csitította Elizabeth Violet-et.
- Jól vagy Liz? - kérdeztem, megérintve a kezét.
- Jól igen - mosolygott erőtlenül a szélboszi. - Köszönöm - hálálkodott az unokahúgának, majd rám nézett. - És neked is, drágám - ölelt magához.
- Nincs mit - mosolyogtam és megöleltem. - Ugye nem akarsz ilyen erőtlenül kocsiba ülni? - kérdeztem hirtelen hátrahőkölve.
- Majd felhívom Cole-t - sóhajtotta.

- Leszedné tanárnő a fejünket, ha kihagynánk a töri órát? – kérdeztem egy ravasz, halvány mosollyal, valamilyen szinten téma terelés szempontjából.
- Cseppet sem - mosolygott ránk.

- Köszönjük. És, hogy van a másik sebed? – kérdeztem.

- Jól… jobban – sóhajtotta, majd kicsit felhajtotta a pólóját. – Tudom. Eléggé csúnya seb. A kifolyt mandragóra lemarta a bőröm.

- De, de, de, ez nem volt ilyen ronda… - néztem rá hirtelen. – Nem, nem kérsz inkább egy kicsit a véremből?

- Nem, Alice. Köszönöm, de ezt vissza kell utasítanom – rázta meg a fejét.
- És ez pontosan hogy keletkezett? - kérdezte Violet, bár gondolom sejtette a választ.
 Sóhajtottam egyet, majd mindent elmeséltem...
- De mielőtt elájulnál, tudd, hogy szívós vagyok, és te is látod, hogy nincs semmi bajom! - dőlt az oszlopnak Liza. Ugyanis leültünk a folyosón a padra.
 Barátnőm teljesen úgy festett, mint aki menten berobban a terembe, és az osztály szeme láttára, a tanári asztalon végzi ki Henry Holmes-t.
 Végül nem így tett. Irigylem az önkontrollját.
- Dehogyis nincs! - nézett rá Viol Lizára, majd minden ellenkezés ellenére begyógyította a sebét.
- De nem kellett volna... - ölelgette őt a szélboszi.
- Tévedsz - simogatta meg a hátát az unokahúga, majd egyik ujjával letörölte a vért, ami az orrából jött.
- Ezt meg kell hálálnom valahogy - töprengett Eliza - Meg is van. Gyertek át ma hozzám, persze csak is tanulás után! - emelte fel a mutatóujját az osztályfőnök.
- Én benne vagyok! - mosolyogtam - Viol? - néztem a barátnőmre.
- Naná - mosolygott.

~*~

Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam Elenát. Persze később jöttem rá, hogy ez valójában Katherine. Vigyorogva vágtatott be mellém.

- Hali, tündérbaba – köszönt.

- Katy-baby! – tettem fel én is egy kis önelégült vigyort.

- Szóval tudod – húzta össze a szemét.

- Hát, ha arról van szó, hogy régen kavartál Edwin Harrison-nal és ez volt a beceneved, akkor igen.
- Nem csodálom, hogy ezzel dicsekszik a vénember - vonta meg a vállát. - Büszke lehet az emlékre.

- Ő nem mondott erről semmit – vontam meg én is a vállam. Szemei kikerekedtek. Élveztem, hogy fogalma sincs, miről beszélek. – Most pedig megjátszod a rideg ribancot, aki sose szerette őt. Viszont, azt is tudom, hogy ez csak színjáték.

- Mi vagy te? Szerelmi tanácsadó? – gyökerezett le Katherine lába. Kezeit csípőre tette és a szemeivel ölni készült. Hát kész. Most leplezte le magát…

- Nem igazán, de úgy látom, jó lennék annak – vigyorogtam, de hamar komoly arckifejezés ült az arcomra, s tovább lépkedtem. Katherine pedig a nyomomban – Elmondanád, hogy mi a fenét keresel itt? – mutattam magam mellé.

- Csak gondoltam érdekel, hogy a szöszid megcsal a bosziddal.

- Szar terv –válaszoltam ridegen – Nem hiszek neked.

- De pont a suli előtt vannak és...

- És? Nevetgélnek?

- Igen.

- Barátok, baszd meg! Nem tudom, mire megy ki a játékod te ribanc, de jó lenne, ha lekopnál rólam és mindenkiről, aki kedves nekem, rendben?

- És Damon hova tartozik? – erre a kérdésre hirtelen megtorpantam.

- Barát – bólintottam pár másodperc néma csend után.

- Barát. Komolyan? Barát? Neked barát az, aki kihasználta a legjobb barátnőd?

- Pofa be, Katherine! – üvöltöttem le a fejét. – Damon őszintén megbánta. Megváltozott… Vagy én ismertem félre. Nem tudom, de már nem is érdekel. Rendes, normális és szerelmes… Nekem ennyi pont elég, ahhoz, hogy ne utáljam és meg tudjam neki bocsátani a tetteit.

- Csak nem estél bele te is? Megdöntött már? – kérdezte vigyorogva.

- Most már tényleg fogd be! – nyomtam a falnak a torkánál. – Nem döntött meg egyszer sem.

- De szeretnéd mi?

- A legkevésbé se!

- Szóval még mindig utálod?

Szorításom, akaratom ellenére is meggyengült, szóval most ő nyomott a falnak.

- Jó lenne, baba, ha hamar megtanulnád. Velem ne packázz, mert még megszerzek magamnak valakit, akinek az elvesztése igen fájdalmas lesz neked… - vigyorgott, majd a torkomat jobban megszorította, s amikor elengedte én a földre rogytam. – Még találkozunk Alice! – vigyorgott és eltűnt. Eltűnt az épületből. Én még mindig a torkom fogtam, s csak egy helyben kuporogtam.

- Alice – jelent meg hirtelen Edwin, s őszintén aggódva, gyors léptekkel közelített felém – Mi történt? Jól vagy?

- Miért? Érdekli az magát? – kérdeztem nagyokat lélegezve.

- Nem lenne jó, ha meghalnál itt nekem.

Kitartotta a kezét. Én párat pislogtam, de engedtem neki, hogy segítsen felállni.

- Miért? – kérdeztem, amikor már megtaláltam az egyensúlyom.

- Alice én nem szoktam könyörögni. Főleg nem egy vámpírnak. És életemben talán nem vártam ennyit egy válaszra, mint most a tiedre – kezdett mesélésbe a vadász. – De meg kell, hogy értsd. Szükségem van rátok, hogy eltegyem láb alól Katherine-t –tette a kezét a vállamra – Segítettek akkor kinyírni? Csatlakoztok hozzám? Összefogtok velem?

III. bónusz fejezet ~ Vissza a múltba! - 2. rész

Sziasztok!

Íme a bónuszfejezet folytatása! 

Ideje, hogy végre Alice is megtudja, hogy mi folyik itt. 
Elizabeth próbálja valahogy beadni Henry-nek, hogy Sophia nem valós... Persze sejteni lehet, hogy hasztalan lesz, hiszen a szerelmes szívnek nem parancsolhat a józan ész. Azt meg mindenki láthatja, hogy Holmes, igenis teljes szívéből szereti egykori menyasszonyát.

Vajon sikerül Natalja terve? Kezdhetnek új életet ebben a korban? Vagy sikerül visszajutniuk? És ha igen, milyen áron? 
Sophie Holmes-szal maradhat? Ha igen, hogy magyarázzák ki a boszi eltűnését mindenkinek? Ha pedig nem, túléli a vadász épp ésszel, vagy teljesen megőrül? 

Mesélő szemszöge:

Péntek este hat óra körül járt az idő, amikor Alice álmosan kivánszorgott az ágyból Jasper mellől. Még mindig nem értette, mi történt. Amint megérkeztek, szinte egyből álomba ájult.
 Kilépett a konyhába, hogy igyon, de valami neszt hallott.

- Liza, te vagy az? - kérdezte kicsit ijedten.
- Igen én - jött elő mosolyogva a nő a boltív mögül. - Hogy érzed magad?
- Kiütve - sóhajtotta a fejét simogatva Alice. - Nati csinált valamit, aztán... tűz jött az ujjaimból a telekinetikus erőm helyett - döbbent meg teljesen, ahogy visszaemlékezett. - Hogy lehetséges ez? Mit csinált? - faggatózott.
- Ne aggódj! - lépett hozzá közelebb Liza, megfogva a tündérbaba kezeit. - Mindent elmagyarázok. Biztos össze vagy nagyon zavarodva.
- Eléggé... - mosolygott rá értetlenül a lány.
- Hol is kezdjem? - túrt a hajába idegesen a szélboszi. - Natalja... szóval... - nagyot sóhajtott. - Vámpírból átváltoztatott boszorkánnyá.
 A Cullen lány szemei hatalmasra kerekedtek.
- Mit csinált?!! - pattant fel az asztaltól. - Úristen, de én... - tűrte fel a pólóját, s még a szája is nyitva maradt a döbbenettől. A karja meleg volt. Vér keringett benne, a sajátja, nem mindenféle erdőlakóé... Élt.
- Hogy volt képes erre? - huppant vissza az asztalhoz, könnyekkel a szemeiben.
- Úgy, hogy te boszorkánynak születtél, Alice - felelte higgadtan Liza, bár tudta, hogy a lány ki fog akadni. Nem is csalódott.
- Miről beszélsz?! - fakadt ki Al.
- Ez az igazság, Alice. Sosem tűnt furcsának, hogy ilyen különleges erőket kaptál? - kérdezte Liza, mélyen a lány szemeibe nézve. - Vagy hogy azért küldtek... elmegyógyintézetbe... - mondta halkabban. -...mert már emberként is láttad a jövőt?
- De nekem ott azt mondták, hallucinálok - temette könnyes arcát a kezeibe az újdonsült boszorkány. - Súlyos pszichikai rendellenességet diagnosztizáltak...
- Tudósok... - forgatta meg a szemeit Elizabeth. - Így próbálták a varázslatot megmagyarázni.
- De... - hüppögte Alice.
- Tudom, hogy nehéz ezzel szembesülni, kicsim - fogta meg ismét a lány kezeit a szélboszi. - De akkor is így van. Boszorkánynak születtél, csak hamarabb váltál vámpírrá, mint hogy megtanultad volna kontrollálni az erődet.
- Akkor eddig egyszerre voltam mindkettő? - kérdezte kétségbeesetten a rövid hajú.
- Szó sincs róla, nem - rázta meg a fejét Liza. - A természet nem tűr meg ilyesfajta erőt. Amikor átalakultál, a boszorkány éned megsemmisült - magyarázta. - De az a kifejletlen kis erő, ami már akkor is meg volt benned, veled maradt. Ezért kaptad a telekinézist és a lebegést. És ezek azok a képességek, amiket Natalja a magáénak akar tudni... - felelte, érezhető dühvel a hangjában.

- De akkor... Én most... Milyen boszi vagyok? És fehér vagy fekete? - könnyezett meg a lány, majd eszébe jutott valami - Nekem dereng valami. A nagyim sokat beszélt erről, de utána meghalt és csak utána kerültem az intézetbe... Mert a nagyi... ő megértett, ő volt az egyetlen, aki nem hagyta ezt... - ekkor a lány keserves sírásban tört ki. - A nagyimat akarom... - zokogta a lány, mire Elizabeth szorosan magához ölelte.
- Sss, nyugodj meg! - puszilt a hajába Liza. - Semmiképp nem lehetsz fekete boszorkány. És helyre fogunk hozni, megígérem! - szorította őt erősebben. - Itt leszünk melletted, kicsim.

- Annyira... köszönöm... - zihálta és a fejét Miller mellkasába fúrta - De a nagyi akkor is hiányzik...
- Tudom, drágám. Tudom - simogatta Alice karját Liza, akinek hirtelen eszébe jutott valami. - És van is rá mód, hogy találkozz vele... - mosolyodott el, mire a Cullen lány döbbenten kapta fel könnyes tekintetét a szélboszira.
- Hogy mondtad?
- Jól hallottad - simította el egy kósza tincsét a füle mögé Elizabeth. - Megidézem őt, és választ kaphatsz az összes kérdésedre - mosolygott újból tettre készen Liza, a hirtelen jött reménytől. - Megmentünk téged és az egész mágikus társadalmat is.
- Megment...ünk? - kérdezte bizonytalanul Alice.
- Ühüm... - bólintott a nő. - Én és az unokahúgom.
 Az újdonsült boszink nem is lehetett volna ennél összezavarodottabb.
- A kid?
 Liza csak elnevette magát, majd szép óvatosan beavatta Al-t is a részletekbe...

- Szóval te Violet anyukájának a testvére vagy?! - mutatott a nőre még mindig lesokkolva Alice. Liza bólintott. - Értem. Nos, köszönöm az ajánlatod, de előbb inkább jussunk vissza a mi időnkbe - sóhajtotta Alice.
- Biztos vagy benne? - kérdezte elkomorulva a szélboszi.

- Of course - mosolygott Al.

~*~

Hétfő. Reggel hat óra. Alice ismételten kivánszorgott az ágyból. Nem igazán tudott aludni. Azon kattogott az agya, amit Liza mondott neki pénteken, ezért inkább kiült a konyhába. De ekkor ismételten lépéseket hallott.

- Liza? - kérdezte félénken.
- Áh, jó reggelt - dugta be a buksiját a nő a boltíven, majd ahogy kijjebb lépett, Alice láthatta, hogy nyilvánvalóan készül valahová.
- Itt akarsz hagyni minket? - rémült meg.
- Muszáj - mondta Liza. - Mennem kell dolgozni.
- Tessék?! - akadt ki a Cullen lány. - Elizabeth, visszajöttünk az időben, és te dolgozni mész?
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy a jövő megváltozzon. Már pedig ha kirúgnak, az nem lesz valami jó - nevette el magát. - Egyébként meg... abban reménykedek, hogy összefutok azzal az elmebeteg Henry-vel.

- Már miért akarnád őt látni? - értetlenkedett  még mindig a lány.
- Tájékoztatnom kell őt, hogy... - nyelt egyet Liza. -...az öröme a menyasszonyával nem valódi és nem fog sokáig tartani.

- Oh értem. Vigyázz magadra kérlek! - ugrott a nyakába Alice.

- Nyugi nem lesz bajom - ölelte vissza a boszi. Majd hátra lépett. - Szóval, kaja a hűtőben. A teát mindjárt felrakom főni. Ha kész beleöntöm a termoszba. Ha kell még, akkor ízesítsétek meg magatoknak. Citromlé a szárító mellett, sima citrom a hűtőbe, az édesítő és a cukor a kis szekrényben - mutogatott végig a boszi - Három körül itthon leszek. Lehetőleg ne nyissatok ajtót senkinek. Sose lehet tudni, hogy Natalja éppen kinek álcázza magát - sorolta a boszi, tipikus anyai aggodalommal a hangjában. - Nekem se nyissatok ajtót, mert én kulccsal fogok bejönni - rázta meg a kulcsot a kezében.

- De ugye nem... pizsama alsóban akarsz munkába menni? - vigyorgott Alice.

- Oh - vágott a fejéhez. - Nem, tényleg nem - mosolygott. - Na menjél még aludni egy kicsit. Délután találkozunk - nyomott egy puszit Alice homlokára, majd huss, eltűnt a boltív mögött.

Alice visszakúszott még az ágyba. Kilenc - tíz körül amikor a többiek is felébredtek, mindenkinek elmesélte, hogy mi a helyzet. Ezt mindenki megértette és tracsparival, evéssel, ivással ütötték el a napot.

~*~

Henry Holmes az utolsó órája után sietett a tanáriba, de valaki megállította.

- Tanár úr! – hallatszódott egy lány hangja. Henry lelassított.

- Igen, Sharone? – fordult meg a férfi. Amikor a lány szemeibe nézett, beugrott neki pár kép a közös emlékekről…

- Csak szeretném megkérdezni, hogy, akkor tudnék-e javítani?

- Bármikor. De ez csak egy dolgozat volt. Félév már elmúlt, év vége meg még messze van... – mosolygott.

- Persze én csak… - rajzolgatott kis köröket a lány a lábával.

- Henry! – jelent meg ekkor Sophia.  – Szia! – mosolygott.

- Szia – húzta magához átkarolva Holmes a menyasszonyát.

- Mit is mondtál Sharone? Ja, persze. Javítani. Hm. – A vadász elgondolkozott. – Akár a következő órán a mai anyagból. Az jó lesz? – kérdezte mosolyogva.

- Tökéletes. Köszönöm – mosolyodott el a lány halványan… És ekkor Holmes szívébe nyílalt a fájdalom. Hát igen, nincs egy könnyű helyzetben. – Viszlát! – köszönt el mindkettőjüktől.

- Szia – köszöntek egyszerre mosolyogva.

- Nos, csak nem hiányoztam? – kérdezte mosolyogva Holmes az üres tanáriban Sophiet.

- De. Nekem is és a kicsinek is – érintette meg a hasát a boszi.

Holmes követte a példáját, majd szerelme ajkaira tapadt, aki forrón viszonozta is azt.

- Oh, pardon! – fordult vissza hirtelen a bevágató Elizabeth Miller.

- Nem zavarsz - mosolygott a gerlepár. Liza megkönnyebbülten felsóhajtott és megfordult.
- Szia Sophia... - köszönt feszülten. - Jó... újra látni. Azt hiszem.
- Téged is, Liza - mosolygott a nő. - És... csak, hogy tudd: rettenetesen sajnálom, azt, amit elkövettem... illetve fogok elkövetni. - A szélboszi szemei nagyokra nyíltak. - Úgy értem nem fogom, nem fogom! - javította ki magát Sophie. - Jaj. Tehát... nem fogom megtenni, amit úgy tűnik, hogy a ti időtökben mégis megtettem... - hajtotta le bűn bánva a fejét.

- Ezek szerint tudsz Natalja varázslatáról...?! - rakta le a könyveit Liza.
- Mindent tudok - bólintott a fekete boszorkány. - És én hajlandó vagyok megjavulni, ahogy Jessica annak idején...

- Akit ugyebár... - vágott volna vissza Liza, de ekkor meglátta, hogy Sophia keze a hasán pihen. - Te...?! - képedt el. - Te... te terhes vagy? - nyögte ki végül.

- Igen - mosolygott a fekete boszi.

- De... De ez még is hogy...? - pislogott Liza.

- Hát tudod én meg a menyasszonyom... - kezdte Holmes.

- Fúj! Nem úgy értettem! - hunyorított Elizabeth. - Hanem hogy...

- Az igazat megvallva én sem értem, hogy voltam rá képes ezek után is... De Liza, esküszöm, hogy már csak a baba miatt is képes vagyok áttérni a jó útra.

- Ne mondd ezt Sophie, kérlek! - tiltakozott a boszi.

- Miért? Ez az igazság - felelte meglepődve a nő.
- De nem... ez nem... - huppant le Elizabeth a székbe. - Natalja pont ezt akarja elérni...
- Hogy érted? - lépett előre Holmes.
- Hogyhogy hogy értem? - pillantott fel kétségbeesetten a szélboszi. - Natalja azért hozott minket vissza a múltba, hogy te, Sophia életben maradj. Mert ha életben maradsz, akkor a vőlegényedből sem válik szívtelen boszorkányvadász, aki majd megöli Jessicát...

- Elizabeth! - kiáltott dühösen Holmes.

- Nehogy már, pont ezt ne mondtad volna el, Henry. Ne etess! - rivallt vissza Liza, szintúgy dühösen.
 Sophia döbbenetében kiejtette a táskáját a kezéből.
- Te megölted a barátnőm? - kérdezte könnyekkel a szemében. De még mielőtt a férfi válaszolhatott volna, odafordult Elizabeth-hez. - És ha igaz is, amit mondasz... Natalja mit akarna ezzel elérni? Ő a barátom!

- Az az álnok kígyó sosem volt a barátod... barátunk... Mindig is csak ki akart minket használni. Jessicát az állítólagos barátnőjét megjelölte, mert tudta, hogy Henry ki fogja nyírni... Annak a szukának nem lehet elhinni semmit. Már hetvenmilliószor megbántam, hogy akár csak pillanatra is, de megbíztam benne... Ugyan úgy, ahogy... - szeme sarkából Holmes-ra nézett.
- Rettenetesen sajnálom - szabadkozott őszintén Henry. - De most kaptam egy lehetőséget, hogy jóvá tegyek mindent...
- Nem igaz, hogy nem érted! - vágott Elizabeth az asztalra. - Natalja ki fogja használni Sophiát és Jessicát, hacsak nem kerülünk vissza a saját időnkbe!

- Akár szét is törheted szerencsétlen asztalt, de én nem fogom újra elveszíteni a menyasszonyomat és a születendő gyermekem. Sophia meg most már tudja, hogy nem szabad megbíznia Nataljába... - felelte Holmes.
- Neki nem kell bizalom! Erővel is elveszi azt, amit meg akar szerezni... - érvelt tovább Liza.

- Meg tudom védeni magam Elizabeth! - szólalt meg hirtelen Sophia.
- Nem, nem tudod. Mert ő idősebb és erősebb, te meg terhes vagy, ráadásul van gyenge pontod is, mert vannak szeretteid... - lábadtak könnybe a szélboszi szemei. 

Sophie egyből átnézett Holmes-ra, majd tekintetét a földre szegezte. Liza megrázta a fejét és kabátját a vállára csapta, úgy indult ki a tanáriból.

- Elizabeth! - szólította meg őt ismét Sophie. Liza megfordult. - Minden rendben lesz. Komolyan!

- Amint visszatértünk a saját időnkbe! - bólintott Liz, majd eltűnt.

~*~

Violeték Elizabeth házában várták, hogy a szélboszi betoppanjon az ajtón.

- Mit is mondott mikor ér vissza? - kérdezte barátnőjét Violet.

- Három körül - felelte Alice az órára pillantva. Ekkor megcsörrent a telefonja.

- Nézzétek a babát még akkor is keresik, ha négy évet visszautazott a múltba - viccelődött Damon.

- Pukkadj meg - bokszolt nevetve Damon vállába, majd felvette a telefont. - Halló?! - mosolygott szélesen.
- Szia boszikám - jött egy derűs hang a vonal túlsó végéről. Alice-ben megfagyott szinte a vér. Natalja volt az.
- Mit akarsz tőlem, te...?! - morogta, de félbeszakította a fekete boszi.
- Csak annyit, hogy sétálj el a közeli erdőbe. Most és egyedül. Különben Cynthia húgocskád bánja meg...

- Mi a...? - nyelt egyet és szemei könnybe lábadtak. - Miről beszélsz?
- Alice... - suttogták a többiek, de a baba észbe kapott, és berohant az egyik szobába.
- Itt van velem... - mondta vidáman Natalja. - Akarod hallani a hangját?
 Választ azonban nem várt. A következő pillanatban Alice hugocskájának rettegő hangja szólalt meg.
- Segítség!

- Galambocskám, nyugodj meg, mindjárt ott leszek!

- Siess! - hallatszódott a kétségbeesett hang.

- Jól mondja, siess! - helyeselt még mindig vidáman Nati.

- Ne merd őt bántani, te...! - bíp-bíp-bíp. - A francba! - vágta a földhöz a mobilt Al.

- Ki volt az szívem? - lépett be Jasper a szobába.

- Senki - rázta meg a fejét Alice.

- Megjöttem! - kiáltotta az ajtón belépő Liza.

- Én pedig elmentem! - száguldott a bejárati ajtó felé Alice.

- Még is hova? - kérdezte tágra nyílt szemekkel Violet.

- Nem mész sehová tündérbaba! - lépett közelebb Damon is.

- Hagyjatok! - fordult meg Alice és telekinetikus erő helyett, most egy óriási vízsugár döntött le mindenkit. - Bocsánat! - rakta hozzá az újdonsült boszi remegő ajkakkal és könnyes szemekkel.

Miközben rohant az erdő felé, erősen koncentrált arra, hogy Natalja közelében legyen. Ennek következtében akarata ellenére átteleportált Natihoz.

- Szép. Úgy látom a teleport már megy - vigyorgott a banya.

- Hol van...? - csuklott a földre Alice - Nincs is itt, ugye? - kezdett szívszorító zokogásba.

- Nagyon jó - mosolyodott el Nati, majd felemelte a karját, és hatalmas körtűz lobbant Alice körül. - Én a helyedben a seggemen maradnék - mosolygott. - Megbűvöltem a kört. Ha közelebb mész, a lángok is nagyobbak lesznek.

- Tégy, amit akarsz, csak esküdj meg, hogy a testvéremnek nincs semmi baja! - zokogta Alice, s ekkor az ég beborult.
- Esküszöm - felelte Nati. - Bár a szavam nem sokat ér. De biztos lehetsz benne, hogy jól van. - Lassan közelebb lépkedett, élveteg fénnyel a szemeiben. - Kezdhetjük?

- Felőlem... - vonta meg a vállát a lány. - De a tűz felesleges. Úgy se futnék el... Apropó, ugye ha ezt megtetted akkor ugye a többieket se bántod?
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz - emelte fel a karját Nat, de ebben a pillanatban egy tűzgolyó iramodott felé, Alice körül pedig megszűntek a lángok.
- Ne merészelj egy ujjal se hozzá érni! - termett ott hirtelen Violet, zihálva a sok futástól. Egy másodperc múlva már Damon és Jasper is beérték őt. Na igen, így könnyű.
- Kicsim, jól vagy? - szaladt oda Jasper a kedveséhez, majd megölelte őt.
 Natalja szörnyű haragra gerjedt.
- Te is olyan vagy, mint az idegesítő nagynénéd! Mindig belekontárkodsz mindenbe!
- Igen, és erre büszke vagyok - feleselt vissza a boszi, majd újabb tűztámadást vetett be, amit Nati Damon felé terelt el, újból a lebénítós trükköt alkalmazva.
 Violet egy pillanatra leblokkolt. Majd rájött, hogy ez a pillanat bőven elég ahhoz, hogy Damon-t megperzseljék, így cselekedett. Nem tudta miért, csak megtette.
 Magától mozdult a teste, és tiszta erőből lökte félre a Salvatore-t, majd elvesztve az egyensúlyukat egymásra estek. Pontosabban a boszi a srácra.
- Sajnálom - szabadkozott, tenyereivel Damon mellkasán támaszkodva.
- Nem... - nyögte ki még mindig ledöbbenve az alatta fekvő. - Jó ez így.

- Emlegettél Natalja? - érkezett meg Liza is. - Ezt a csatát nem nyerheted meg!
- Gondolod? - vigyorodott el a fekete boszi.
- Nem. Tudja - hallatszódott Henry Holmes mély hangja, majd puff. Pár mandragórás lövedék fúródott a nő testébe.
- Maga? - képedt el Violet, leszállva (végre) Damon-ről.

- Üdvözlet - mosolygott. - Csukd be a szád, boszi. Ez is én vagyok, csak négy évvel fiatalabb kiadásban.
 Violet dünnyögött valamit az orra alatt, de végül nem vágott vissza semmivel. Ugyanis a figyelme a Henry mögül előlépő nőre összpontosult. A nőre a fényképről. Sophia.
- Te utolsó rohadék! - őrjöngött Natalja, de mikor ő is megpillantotta Sophia-t, elhallgatott.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte, még mindig Henry mellett álldogálva. - Miért bántod Elizabeth-et? Barátnők voltatok...

- Felesleges hallgatnod Natalja! - lépett Liza Sophie mellé - Tud mindenről.

- Szóval így állunk. Gyorsan terjednek a hírek, mi? - szúrós tekintet vetett Liz-re, majd átfordult Sophiához. - Találd ki - mosolygott a boszi.
- Elég ebből! - szólalt fel a szélboszi. - Vond vissza azonnal a varázsigét!
- Különben? - kérdezett vissza mosolyogva Natalja, de az lefagyott az arcáról, mikor körbenézett. Ellenségek és árulók... mind egy csapatban. Ellene.
 Nem, itt nem győzhet. Megölni nem tudják, de így semmiképp nem szerezheti meg azt, amit akar.
- Rendben, beismerem - engedte le a kezeit. - Legyőztetek.
 Erre kicsit mindenki meghökkent, hisz tulajdonképpen harcra nem is igazán került sor.
- Ne legyetek ennyire meglepődve... - bájolgott a gonosz boszorkány. - Én egyenes derékkal veszítek. - Megannyi kétkedő szempár kereszttüzében még mindig csak mosolygott. Majd tekintete Sophia-ra villant, és felemelve kezét villám csapódott ki karcsú ujjaiból.

Sophie csak páratlan reflexeinek köszönhette, hogy a villám nem csapott belé, hanem hátra tudott ugrani, de hátra is zuhant.

- Miért? - kérdezte könnyes szemekkel a boszi. 

Holmes-nak se kellett több. Még egyet lőtt Nataljára, amit persze a boszi már könnyűszerrel kivédett, majd ledobta a fegyverét a fűbe.

- Sophie - ült le mellé Henry. - Cica, jól vagy? - fogta meg menyasszonya kezét és az ölébe húzta a kedvesét.
- Igen - fűzte össze ujjaikat. - Azt hiszem igen.
 Henry kedvese hasára simította a kezét, de hirtelen elsápadt. A ruha könnyű anyaga alatt... vér szivárgott.

- Jobbulást! - vigyorgott Natalja - Vagy mégsem? - vonta meg a vállát, majd óriási köd keletkezett, ami mögött a banya eltűnt.

 Kisvártatva a köd feloszlott.

- Szerelmem, ne hagyj itt - kérlelte könnyezve Holmes szerelmét, kezét fogva, s a hasát simogatva - Ne hagyjatok itt - csorogtak le Henry könnyei.
- Úgy tűnik... - suttogta erőtlenül Sophia. - A sorsunkat még ez a dög sem változtathatja meg... - mosolyodott el, majd erős köhögőroham tört rá; ajkai közül előbuggyant vörös vére.
- Segítsetek, kérlek! - fordult Henry kétségbeesetten a többiek felé. De mindenki csak lehajtott fejjel állt. Violet-et kivéve, aki megindult, hogy segítsen Sophián, de Liza elkapta a karját.
- Nem teheted, kicsim. Sajnálom.
- Nem nézhetjük végig, ahogy meghal! Kérlek Liza! - győzködte nagynénjét a tűzboszi.
- Nem lehet. Így működik a világ egyensúlya. Natalja visszahozott két életet, amiknek újból ki kell oltódniuk, hogy a világ rendje helyre álljon.
- Akkor sem fogom engedni, hogy Natalja ártatlanok vérét ontsa! - tépte ki a karját Violet Liza szorításából, s Holmes-ék felé kezdett futni. Damon azonban előtte termett és lefogta.
- Ne merészeld - sziszegte a srác.
- Te ne merészelj az utamba állni, különben...
 És ennyit tudott kimondani. Ugyanis Jasper mögötte termett, s leütötte. Nem erősen, éppen csak annyira, hogy elveszítse az eszméletét.

- Jasper! Miért tetted? - kérdezte riadtan Alice.

- Nyugi nem lesz baja - nyugtatta szerelmét Jasper.

- Ennyire nem utálhatsz Liza... - rázta meg a fejét Holmes.

- Drágám - köhögött Sophie - Ennek így kell lennie - csorogtak le a boszi könnyei is. Eközben Violet, Alice rázogatásának köszönhetően felébredt. - Én is szeretlek - sóhajtotta. - Akarom mondani, mi is szeretünk, Henry Holmes - tapadt forrón még egyszer s utoljára Sophie vőlegénye ajkaira.
 Henry pedig csókolta őt. Teste-lelke összes szerelmével.
 Menyasszonya ujjait érezte meg az arcán, ahogy még utolsó erejével megsimogatja őt. Majd az érintés varázsa tovaszállt, s az élettelen, karcsú kéz kiszáradt virágsziromhoz hasonlóan hullt le a földre.

Henry pedig minden büszkeséget eldobva omlott rá kedvese mellkasára, és keserves zokogásban tört ki.

- Nem... - suttogta Violet, könnyei gyöngyökként csordultak le az arcán.
- Lányok - lépett Elizabeth könnyes szemekkel hozzá és Alice-hez. - Adjátok ide a kezeteket! - mondta sírást visszafojtó hangon. - Most pedig egymást kezét is fogjátok meg. - Így alkottak egy kört - Most pedig ismételjétek utánam a varázsigét! - mondta Elizabeth érezhetően több erővel.
- De belőlem... - kezdte a tétovázást a Cullen lány.
- Vámpír lesz - válaszolta szipogva Liza. - Megtörjük a varázslatot.
 Azzal lehunyták a szemeiket, és elkezdték duruzsolni a latin szavakat.
 Amikor a végére értek, érezhetően összemosódott a tér és az idő. Majd hirtelen mindenkin gyengeség lett úrrá, s összeestek.

~*~

Mystic Falls erdejének sötétjében feküdt egy csapat fiatal, és két felnőtt. Mindannyian eszméletlenek voltak. Az erdőben csend honolt, amit csak az egyik mobiltelefon rezgése tört meg.
 A kijelzőn a dátum 2011-et mutatott. Március 4-ét. Pénteket. Azt a napot, amikor a varázslat elkezdődött. Csak éppen délután négy óra volt.

Elsőnek talán Alice ébredt fel, aki ismételten vámpír volt. Majd Jasper is felébredt. A tündérbaba boldogan vetette magát a szöszi nyakába és forrón csókolta őt.

 Violet nyöszörögve ébredezett, és fájdalmas arccal kapott a fejéhez. Lassacskán mindenki magához tért.
- Vajon sikerült? - kérdezte Damon. A tűzboszi ránézett a telefonjára, majd megnyugodva felsóhajtott.
- Sikerült - felelte egyöntetűen. Szemei Henry-t keresték, aki már talpra állt, s üres tekintettel állt egy fánál. Abban a pillanatban annyira sebezhetőnek és bánatosnak tűnt, hogy a sok gonoszság ellenére is, amit a férfi elkövetett... megsajnálta.
 A lány felkelt a földről, s óvatos léptekkel közelítette meg Holmes-t. Nem szólt semmit, csak lassan megölelte.
- Nagyon sajnálom - suttogta.

A vadász erre nem igazán tudott mit mondani, ugyanis szemeiből záporként hullottak a könnyek. Lassan és bizonytalanul ölelte vissza Violet-et, majd egy halvány pihe puszit nyomott a hajába.

- Megint elveszíttetem őt. Őket. Nem tudom, hogy fogom ezt ép ésszel túlélni... - suttogta a vadász, a boszi ölelésébe burkolózva.
- Ssss... - csitította őt a lány, erősebben szorítva őt. - Sikerülni fog. És megígérhetem, hogy Nataljának nem lesz szép és fájdalommentes halála... - suttogta, hangjában érezhető dühvel.

Henry ekkor Viol kezeit lesimította a hátáról és óvatosan tolta el, majd halványan elmosolyodott. Mondani viszont nem mondott semmit, mivel Elizabeth-et pillantotta meg.

- Henry. Én is sajnálom – közeledett Liza a vadászhoz.

- Már hogy sajnálhatnád? – jelent meg Holmes szemében pár könnycsepp. – Ez az egész a te hibád, te rohadt ringyó!

- Henry, kérlek, nyugodj meg! – közelített felé a szélboszi. – Figyelj, ugye te se gondoltad komolyan, hogy nem fogjuk visszafordítani a varázslatot?

- De. De te egy önző kurva vagy! – pofozta fel a boszit.

A pofon eléggé nagyra sikeredett, így Liza két könnycseppet ejtve emelte az arcához a kezét.

- Te vagy az, aki mindig magára gondol! – lökte őt Liza hunyorítva egy fának. – Végig se hallgatsz, meg sem engeded, hogy megmagyarázzam! Te már egyből bántasz! Tudod mit, áss el engem a hibásnak! Önző dög!
 Henry ajkait összeszorította, s megindult Liza felé, de Violet közéjük állt.
- Ettől semmi nem lesz jobb. Sophia sem akarná ezt... - mondta halkan.
A két tanár ránézett Violet-re, majd lehajtották a fejüket.
- Lehet, hogy igazad van. De akkor is. Sophie Elizabeth miatt halt meg újra! - makacskodott Holmes. Liza a szemeit forgatta.
- Ez nem igaz. Natalja miatt - felelte Violet. - És meg fogjuk bosszulni. Megígérem.
- De ha Elizabeth nem fog le téged, te odajöttél volna. Segítettél volna, de az az önző, erkölcsös liba megállított téged. Majd a vámpír exed és a szöszi... - mondta Holmes rengeteg dühvel, még is a sírástól egyetlen lépés választotta el.
- Befejezte már végre? - lépett előre most már Alice is. - Rohadtul unom.
- Egyetértek - vakkantotta unottan Damon.
- Akkor húzzatok haza! - üvöltött rájuk Holmes.
- Talán nem rossz ötlet... - mondta Jasper.
- Nem Liza a hibás! Csak maga nem tudja ezt felfogni. Elizabeth csak azt akarta, hogy ne változzon meg se a múlt se a jövő. De maga ezt nem értheti. Nem boszorkány. Amikor boszi lettem arra a pár napra, akkor értettem meg én is igazából mindent. Boszorkánynak lenni áldás. A természet védelme a cél - mondta a tündérbaba.- A természet egyensúlyának a fenntartása.
 A szónoklat után Alice és Henry iszonyatos szemharcot rendeztek le, de végül a Cullen lány Jasper-be karolt. Másik kezével megfogta Damon karját.
- A suliban találkozunk! - köszönt el Alice feltűnően csak Lizától és Violet-től.
- Igen. Sziasztok... - köszönt vissza halkan Violet. Damon még visszanézett rá, de ő elfordította a fejét.
- Mi is mehetnénk, Viol. Nincs itt keresnivalónk - sóhajtotta Liza.
- Menj csak nyugodtan - felelte a tűzboszi.
- Tessék? Na de... - akadt ki Liza.
- Nem hagyom itt Henry-t! - jelentette ki az unokahúga. - Senkit nem lenne szívem ilyen állapotban magára hagyni.
 Azzal odalépett Elizabeth-hez és megölelte, majd a fülébe suttogott, hogy csak ő hallja: - Minden rendben, és megértem, miért tetted. Én a te oldaladon állok, de akkor sem vagyok képes magára hagyni most őt.
 Majd lassan elhajolt a szélboszitól, és rámosolygott, hogy megnyugtassa.
- Jó éjt, Liza néni.
- Szeretlek, kicsim - ölelte magához a szélboszi Violet-et. - Jó éjt. Aludd ki magad. 
- Én is - ölelt vissza a tűzboszi. A szélboszi elindult a másik irányba.
- Violet! - fordult meg rémülten. - Nem akarlak hazugságra kényszeríteni, de még ne szólj rólam Jack-nek. Holnap úgyis szombat. Délután átnézek és elmondom én. Rendben?
- Oké - bólintott Viol, majd Henry-re nézett, és elindultak.
- Igazán nem kéne fáradnod cica. Akarom mondani Violet - mondta kissé lelassulva Holmes.
 A boszinak ismét összeszorult a szíve. Hisz hallotta, hogy Sophie-t is így becézte. Nyilván tőle kezdődött ez...
- Ez nem fáradság - mosolyodott el.
- Akkor mindenesetre, nagyon szépen köszönöm - mosolygott halványan.
- Szóra sem érdemes - viszonozta a mosolyt a boszi.
 Az út csendben telt, de Henry bánatát és dühét érezni lehetett a levegőben.
 Húszperces séta után meg is érkeztek a házhoz.
- Még egyszer köszönöm Violet - szélesedett ki immáron a vadász mosolya. - Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de ha már úgy is rám jött az őszinteség roham, te meg nem nézel ki úgy, mint aki leszedné a fejem... Látom, hogy boldog vagy Jeremy-vel, de nem kéne félretenned a büszkeséged? 
- Ezt hogy érti? - kérdezte meglepődve a boszi.
- Láttam, ahogy Damon rád nézett, és ahogy elfordítottad a fejed. Szereted őt, nemde? - kérdezte óvatosan Holmes, és óvatosan megfogta Viol kezét. Ezzel végül is két dolgot akart elérni. Hogy éreztesse a bizalmát. Na meg persze, hogy a boszi ne támadjon hirtelen.
- Nem, a legkevésbé sem! - felelte indulatosan Violet, elhúzva a kacsóját. - Lefogott, amikor segíteni akartam... 
- Elizabeth ugyan ezt tette. Jasper meg leütött. Mégsem utálod őket... - vonta meg a vállát Holmes. - Violet, tudom milyen érzés az igaz szerelem... - Henry ismét könnyezni kezdett, de gyorsba meg is törölte az arcát.
- De félreért, én nem szeretem őt. Kihasznált, hazudott és átvert - hajtotta le a fejét, majd ujjaival letörölte a szeme sarkából kiguruló könnyeket. - Azt hiszem, ideje mennem, Mr. Holmes. Meglesz egyedül? Nem hívja fel egy barátját?
- Nem akarok ezek után mást, csak aludni egyet ajkamon a hajdani menyasszonyom édes csókjával.
- Értem... - hajtotta le a fejét a boszi. - Jó éjszakát. És még egyszer... nagyon sajnálom.
- Hiszek neked. Jó éjt neked, és gondolkozz el azon, amit mondtam - vetett be halvány féloldalas mosolyt Holmes.
 A lány nem válaszolt, de pillantása egyértelműen közölte, hogy Holmes rossz nyomon jár.
- Viszlát - köszönt el, majd elsétált. Rövidesen elnyelte karcsú alakját a sötétség.

Ennyi lett volna. A szünet pedig most kezdődik!

Az új fejezet pedig május 18-án (pénteken) fog érkezni. ^^

(Mondanunk se kell, hogy természetesen csak 3 komi esetén.)

A szünet okát nem igazán részleteznénk. Egy a lényeg, hogy mivel ez a bónuszfejezet két részből állt, és rengeteg dolog történt benne, szerintem kell nektek is idő, hogy átértékeljétek. Talán kombinálhattok is
és komiban megemlíthetitek, hogy szerintetek ezek után mi lesz.

Sok puszi: Alice és Violet :)