2. könyv - 2. fejezet ~ Tragikus szülinap

Sziasztok!
Nyah, megjött a 2. fejezet. Egy kis Violet szemszög... ^^

Az új könyvvel bevezettünk egy kis újítást: mostantól egymás részeit nem írjuk át olyan részletesen, hisz sok terjedelmet elfoglal, ráadásul a cselekményt sem viszi előrébb. Ettől-függetlenül röviden összegezzük a történteket, hogy ne gabalyodjatok bele. :)

Visszapillantunk egy kicsit a táncestre, ahol kiderül, mi is történt pontosan Damon és Viol között. Ezután viszont szokás szerint elkezdenek áradni a problémák, tönkretéve hőseink mostanság nyugodt hétköznapjait. Na meg Violet szülinapját is...

Jó olvasást nektek!
Komikért nem harapunk meg senkit! :D

Violet szemszöge:

Nem telt el sok idő október óta, én mégis ezer évnek érzem. Annyi minden megváltozott. Damon-nel szinte nem is vagyok hajlandó szóba állni, James pedig nyomtalanul eltűnt. A vadászaink is visszavonulót fújtak, bár ennek biztos számos gyanús oka van. Talán a nagy összecsapás ráébresztette őket, hogy nem olyan egyszerű végezni velünk. Talán csak jobb haditerven törik a fejüket. Nem tudhatjuk, mindenesetre óvatosak vagyunk. Alice és Jasper a napokban ünnepelték 4 hónapos évfordulójukat, és ma, az utolsó tanítási nap és a karácsony tiszteletére rendeztek egy táncestet. Az elején az igazgató szónokolt pár percet, hiszen az iskolánk focicsapata verhetetlen volt a félévben. És én persze, mint pompon lány, ennek nagyon örültem.
 Igen-igen, pompon lány lettem. Tudom, nem az én műfajom, és természetesen nem saját ötlet volt, hanem szó szerint erőszak! Elena és Caroline annyira eltökélten próbáltak kihúzni az önsajnálat mély tengeréből a szakításom után, hogy mire észbe kaptam, már egy testhez álló ruhában ugráltam a pomponokkal. De végül is sokat nem ártott, hisz magabiztosabbá tett egy kicsit, ráadásul elterelte a gondolataim.
- Violet, táncolsz velem? – kérdezte mosolyogva Jasper, mikor melléjük értem.
- Persze, mikor? – kérdeztem boldogan.
De szegény Jasper nem tudott válaszolni, mert Holmes közénk furakodott a cigi bűzével.
- Violet, felkérhetnélek egy táncra? – kérdezte negédesen. Soha, baszd meg!
- Bocsánat, de ez a tánc már nekem van ígérve – húzott magához Jass. Ó, a hősöm.
- Bizony... – motyogtam halkan, majd hagytam, hogy a szöszi magához húzzon. Lassú tánc következett, úgyhogy keringőzni kezdtünk.
- Köszönöm az életmentést – hajtottam a fejem vállára.
- Bármikor... – simította meg a hátam, és elárasztott a nyugalom. Az ember azt hinné, hogy egy fiúnak és egy lánynak megromlik a kapcsolata, miután egyszer (varázsige miatt!!) csókolóztak. De nem így történt, hisz az ő szerelmük Alice-szel halálos és igazi, és ez a véletlen varázs-baki nem állhatott közéjük, aminek nagyon örülök. Szerencsére mi is nagyon jó barátok maradtunk Jasper-rel.
 Tánc után kimelegedve ügyeskedtem el a büféasztalhoz, hogy igyak valami hideget. Valaki persze meglökött hátulról, és elejtettem a műanyagpoharat, amiért nyomban le is hajoltam, de valaki megelőzött. Az eddig piros arcom szinte azonnal megfakult. Damon volt az.
- Köszi – vettem el tőle ridegen a poharat, majd öntöttem bele egy kis puncsot, és kortyolgatni kezdtem. Reméltem, hogy lelép, de nem tette.
- Hogy vagy? – kérdezte halkan.
- Jól, köszönöm kérdésed – húztam ki magam. - Már legalább két és fél hónapja nem akartak megölni.
 Erre nem válaszolt, úgyhogy megint megszólaltam.
- Egyébként meg mit keresel itt? Nem nőttél még ki a gimis bálokból?
- De, úgy 150 éve – mosolyodott el. Rohadt vicces vagy, tényleg...
- Úgy értem, minek vagy még a városban? – értetlenkedtem. – Megkaptad, ami a tiéd. Mellesleg azt is, ami nem a tiéd, szóval...
- Violet, tudod jól, miért maradtam...
- Nem, fogalmam sincs. Igazából tudni sem akarom. Egy biztos: én látni sem akarlak többé, Damon Salvatore!
- Tudom, és joggal, de...
- De téged ez nem érdekel – csaptam le a poharat. – De miért is érdekelne? Sosem törődsz senki mással, csak magaddal.
- Akkor miért vannak még Alice-ék életben? – kérdezte. – Vagy te. Miért akartam a gyűrűm annyira, ha Stefanét is hordhattam volna az idők végezetéig? – Összevontam a szemöldököm. – És szerinted járkálnék árnyékként utánad, ha nem érdekelnél?
- Sosem értettem, mit miért teszel. Csak azt, hogy sosem másokért teszed. Aki mást mond, az téved vagy hazudik.
- Tehát hazudsz, értem... – vigyorodott el. Hirtelen latolgatni kezdtem, hogy arcon öntsem-e a puncsommal, avagy sem. Már épp az igen felé hajlottam volna, amikor Carmen mellénk lépett a tyúkjaival.
- Nocsak-nocsak... fagyöngy alatt álldogálunk? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét. Én meglepetten pillantottam fel, és...  baszd meg, tényleg az alatt álltunk...
 Ránéztem Damon-re, aki hirtelen ártatlan kiskutya arcot vágott.
- Ne merészeld! – suttogtam piszok halkan, fogcsikorgatva. – Különben meg foglak ölni!
- Nos? – heherészett Carmen mögöttem. Megégethetem? Csak egy picit...
 Dühösen fordultam hátra.
- Már rég nem vagyunk együtt, de ezt nyilván tudod, hisz annyiszor rányomultál már... – forgattam meg a szemeim, majd visszarántottam a fejem. Damon ajka pedig a számhoz csapódott egy puszi kíséretében. Úgy meglepődtem, hogy még az italom is a földre ejtettem.
 Ő pedig elhajolt tőlem, majd mélyen a szemeimbe nézett. Nekem meg elborult az agyam, és akkora sallert adtam neki, csoda, hogy a szemfoga a helyén maradt.
- Önző dög vagy! – löktem arrébb, majd kimentem az udvarra, a hóesésbe.
 Pár perccel később utánam jött Alice, akinek kitomboltam magam. Ő persze osztotta a véleményem, miszerint Damon egy pöcs. Viszont hamar visszatámolygatott a suliba, hisz estélyiben nem szerencsés -10°C-ban kint ácsorogni.
 Barátnőm ellibbent, hogy táncolhasson egyet Jasperrel, mellém pedig hirtelen két tűsarkú lépett. Első meglepetésemben azt hittem, hogy Carmen az, és készültem ordítani, de mikor megláttam, hogy Elena az – csak éppen talpig feketében -,akkor befogtam a pici szám.
- Te nem hazamentél? – mosolyogtam.
- Csak átöltözni. Még jön egy házibuli ezután, de még benéztem hozzátok. – Áh. – Láttalak Damon-nel... – vonta össze a szemöldökét.
- Jaj, ne. Ha róla akarsz beszélni, előbb hozz nekem valami ütőset inni.
 Hozott is valami puncs-félét, amiről már messziről érzett, hogy tele volt vodkával, de én felhajtottam, mert még mindig pipa voltam.
- Máris jobb. Köszi – érintettem meg barátian a vállát. Egy tizedmásodpercnyi időre valami hideg árasztott el, valami kellemetlen...
- Baj van? – kérdezte. Kissé flegma hangnemben. Öh?
- Szerintem... berúgtam... – emeltem el tőle a kezem. – Megyek és leülök, de neked jó bulizást. Jeremy-t puszilom – mosolyodtam el, majd leültem egy székre, amiről később majdnem leestem, amikor bejelentették, hogy Alice és Damon lett a bálkirálynő és a bálkirály. Az este hátralevő részében utálkozva figyeltem az exem, majd a „királyi” tánc után el is búcsúztam barátnőmtől.
 Azért titkon reménykedtem, hogy hazatalálok.

~*~

Az elkövetkező két napot otthon töltöttem, aktív lustálkodással köszöntve a téli szünetet. Csütörtök este egyszer csak azt vettem észre, hogy Alice őrült módon tizenhat hívással bombázta a telefonom. Hatalmas szemekkel nyitottam meg azt a további öt üzenetet is, amiket mellékelt nekem.
„Mondd, hogy jól vagy és semmi bajod! Ha ezt megkaptad, azonnal hívj, vagy üzenj! Stefannál vagyok Jasperrel.” – Alice 19:57
„Violet, kezdek kiborulni! Hívj már fel!” – Alice 20:05
És így tovább, tízpercenként. Jelenelg fél 9 volt. Újrahívtam, de nem vette fel, ezért dobtam neki egy üzit: „Jól vagyok, nem próbált megölni sem Henry, sem James, sem Damon. Ha nem veszem fel a telefont, azt jelenti, hogy a fürdőben fogok ázni az elkövetkezendő órában. Puszi!”
- Mennyit aggódik a drágám... – sóhajtottam, majd elvonultam a szobámból nyíló fürdőbe zuhanyozni.

Azonban alig áztam még tíz perce, amikor fura neszt hallottam kiszűrődni a szobámból.
 Biztos csak apa – gondoltam. De mi van, ha okkal keresett annyira Alice? Ez nem hagyott nyugodni.
 Magamra csavartam egy törülközőt, és a zuhanyt direkt úgy hagyva kivágtam a szobám ajtaját, ahol ott találtam... Elenát, a melltartómmal a kezében.
- Mi a franc?! – akadtam ki.
- Ó, szia – vigyorgott rám. – Szép darab. Biztos ezzel csábítottad el Damont.
- Elena, te hogy a hóhérba kerültél ide? – kérdeztem hatalmas szemekkel, a fehérneműt kikapva a kezéből.
- Az ajtón át. Apukád beengedett, azt mondta fürdesz és várjalak meg idefent.
- Oh anyám – temettem arcom a tenyerembe. – Már azt hittem... mindegy.
- Hogy Damon vagyok? – kérdezte. Eh.
- Dehogy. Ő már nem tud ide bejönni... – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az emlék.
„Idegesen száguldottam le az ajtóhoz, amin valaki előszeretettel dörömbölt kintről. Amikor kinyitottam, és megláttam a mögüle előbukkanó személyt, csak még idegesebb lettem.
- Megmondtam, hogy látni sem akarlak, vagy nem? – néztem idegesen Damon-re.
- De igen, de beszélnünk kell.
- Hát ezt nem hiszem el... – simítottam el egy tincsem az arcomból. – Már mondtam neked egyszer, és nem fogom megismételni. Menj a pokolba és hagyj békén engem meg a családomat! – vágtam be az orra előtt az ajtót. Majd amikor megfordultam, ijedtemben majd’ nekicsapódtam az ajtónak. Az az elmebeteg állt mögöttem.
- Ha akarod, ha nem, de végig fogsz hallgatni, Violet.
- Nem, nem foglak! Soha többé nem akarom látni a képed, és tudod mit? Visszavonom a rohadt meghívásod ebbe a házba! – bukott ki belőlem idegesen, mire ő hirtelen teljesen elsápadt, majd a torkához kapva vámpírgyorsasággal elszelelt.”
 Így jöttem rá, hogy a behívás is visszavonható és kész.

- Helyes. Végre visszatérhet a régi önmagához, és nem ilyen kis senkikkel kell együtt hetyegnie – mért végig Elena. – Istenem, vajon mit ehetett rajtad? Ennél jobb ízlése van neki.
- Hé! – esett le az állam. – Beszívtál?
- Vagy nem rajtad evett, hanem belőled? Erről van szó? – Itt lesápadtam.
- Hé, Elena, te... – nyúltam hirtelen a karjához, és... igen. Halál árasztott el. Nem, ő nem lehet vámpír!
- Ez esetben én is kérnék egy kóstolót – villantak fel a szemei, a következő pillanatban pedig felkent a falra. Reflexből toltam őt el a mellkasánál, amit meg is égettem, mire ijedten ugrott hátra.
- Elena, te nem lehetsz vámpír! – akadtam ki. – És te... akkor sem bántanál, ha az lennél...
- Talán mert nem is vagyok ő – vigyorodott el. – Az én nevem Katherine.
 Mi a tök van?! Szakasztott úgy néz ki, mint Elena! Ha vámpír ikertesója lenne, arról tudnék.
- Akkor takarodj a házamból, Katherine... – markoltam meg a törülközőmet. – Vagy bárki is legyél.
 A reakció ugyanaz volt, mint Damon-nél, legalább ez megnyugtatott. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tűnt is el. Teljesen kiakadva hívtam fel Alice-t.
- Violet, végre! – szólt bele.
- Beszélnünk kell... – mondtam ijedten.

***

Egy félóra múlva már a Salvatore panzió bejáratánál csengettem, akár egy őrült.
- Na végre! – tépte fel az ajtót Alice, a nyakamba vetve magát.
- Nyugi, semmi bajom – öleltem meg, ő pedig beterelgetett az ajtón. Gyorsan ledobtam magamról a kabátot és a csizmát, majd beléptem a nappaliba, aminek a közepén... ott állt Katherine.
- Stefan, vigyázz! – kiáltottam el magam, majd hősiesen Alice elé álltam, de azért majd bepisiltem félelmemben.
- Hé, Violet, nyugi! Elena vagyok! Elena... – jött közelebb, de én mégis elhátráltam. Ennyi vámpír között nehéz volt eldönteni. – Hé... – húzott magához, majd amikor megölelt, már tisztán éreztem, hogy ő a barátnőm, nem pedig az a másik szörnyeteg, aki így néz ki.
 Alice babusgatva leültetett magukhoz a kanapéra, ahol végre feltehettem azt a kérdést, ami a legnyilvánvalóbb volt az adott helyzetben:
- Mi a fene folyik itt?!
Alice arcára érzelmek sokasága ült. Egyszerre volt ideges, összetört de legfőképpen az aggodalom sugárzott belőle.
- Ez az én formám... Stefan, mondd el inkább te.
Viszont Stefan is csak hallgatott.
- Valaki mondjon már valamit - nyilvánultam meg.
- Szóval, röviden amit tudnod kell: Katherine egy kb. 500 éves vámpír... Stefan-ék múltjából.... - vágta rá egyből Jasper.
- Ő volt az... aki 1864-ben átváltoztatott minket Damon-nel. Mindkettőnket - tette hozzá a fiatalabb Salvatore.
- De miért néz ki úgy, mint Elena? - akadtam ki.
- Afféle vérvonal köti őket össze... - nyögte ki Stefan. Mivel továbbra is hatalmas szemekkel meredtem rájuk, Elena hozzátette:
- Engem a születésemkor örökbe fogadtak, úgyhogy valószínűleg a leszármazottja lehetek...
- Világos - dőltem hátra, még mindig kiakadva.
- De jól vagy? Ugye nem bántott? - hajolt előre Stef, megsimítva a térdem.
- Nem, vagyis.. próbált, de nem jött össze neki. Apa véletlenül hívhatta be, mert azt hitte, hogy te vagy - néztem barátnőmre. - Nem hív be csak úgy senkit, erre már megtanítottam...
- De még mindig nem értem, mi a szart keres itt - pattant fel hirtelen Alice, majd őrült járkálásba kezdett. - De ha bántja Violet-et, vagy bekavar Elenának én...
- Nyugi, kicsim - húzta az ölébe Jasper a barátnőmet.
- De most mi legyen? - szólalt fel Elena. - Be lett hívva hozzátok. Ott már nem biztonságos sem neked, sem Jack-nek.
- Nyugi, azt elintéztem - mosolyogtam rá. - A vámpírok meghívását vissza lehet vonni... csak hogy tudd.
- Ezt jó, hogy mondod... - mosolygott Elena.
- Nem lehetne kinyíratni? - ugrott fel Alice.
- Kit, engem? - lépett be hirtelen Damon a hallba. A hangjára görcsbe rándult a gyomrom.
- Téged sem ártana! - puffogott barátnőm. A zöld szemek engem kezdtek fürkészni, de ezt nem viszonoztam, hisz a szőnyeg egyszeriben baromi érdekes lett számomra.
- Mi történt? - kérdezte komoran, miután rájött, hogy valami nem okés.
- Katherine történt... - dünnyögtem.
- Keresd meg és kúrd meg. Itt nincs rád szükség! - pattant fel hirtelen Alice majd egy egyszerű telekinetikus erővel hátralökte őt.
- Mondtam már, mennyire imádlak, babuci? - porolta le magát Damon.
- Álljatok már le! - morogtam. - Mivel a ti ex-vámpírnőcitek - mutattam a két testvérre - ezért rátok bízhatjuk, hogy kiszedjétek belőle, miért van itt, ugye? 
- Egy baj azért van - mondta félelmetesen egyszerre a két Salvatore.
Alice egy egyszerű "kuss legyen" pillantással nézett Damon-re, ennek következtében Stefan folytatta a beszédet.
- Katherine egy álnok kígyó, egy manipulatív dög. Sose lehet tudni, hogy mikor mond igazat és mikor nem...
- Úgy van - szólt közbe csak azért is Damon. - Imád játszani, és csak áltatod magad, ha azt hiszed, nyerhetsz...
- Ismerős személyiség, ugye? - gyilkolt Alice a pillantásával. Hát, az.
- Kicsim - csitította őt Jasper.
- Élvezed, hogy nyertél.....? - folytatta Alice.
- Hidd el, ha engem utálsz, baba... akkor Kat lesz a legrosszabb rémálmod. Ő egy ravasz, szemét kis ribanc.
- Az ágyában is ezt mondtad? - húzta az agyát Alice.
- Még mindig Viol miatt nem téplek szét, de a változtatás jogát fenntartom, babuci - mosolygott Damon.
- Most már tényleg elég! - álltam fel. - Csak derítsétek ki, mit akar, jó? Nekünk van elég gondunk. A vadászaink, James... ők még nem tűntek el a képből. A megtébolyult exetek miatt már fájjon a ti fejetek. Bocs, Stefan - néztem rá fájdalmasan. Ő is tudja, hogy legszívesebben csak Damon-nek címeztem volna mindezt.
- Meg van bocsátva - mosolygott Stef. - És teljes mértékben igazad van, Violet. Megpróbálom, bocsánat megpróbáljuk - nézett a testvérére, aki még mindig Alice-szel morogtak egymásra - kideríteni, hogy mit keres itt Katherine. Ami meg a vadászokat illeti, ha kerülitek őket, nagy baj nem lehet.
 Bólintottam.
- Köszi - öleltem meg a fiatalabb Salvatore-t, majd Elenát is. - De ezt nem úgy értettem, hogy nem számíthattok ránk, mert ez nem igaz.
- Pontosan! - ugrott fel végre Alice. Jasper is bólintott.
- Újra összefog a nagy csapat? - vigyorgott Damon. Bah.
- A szükség nagy úr... - forgattam meg a szemeim.
- Szedd elő a sakktáblád, Damon! Helyezd el rajta a bábukat, mert a háború megkezdődött! - mondta Alice szúrós tekintettel.
- Igen, de most egy oldalon állunk... - kontrázott vissza Salvatore. Hát persze. Csak idő kérdése, és úgyis hátba támad minket... vagy talán mégsem...?

~*~

Ismét eltelt két nap, s habár riadókészültségben voltunk, de nem történt semmi. Katherine nem jelentkezett.
Eljött viszont a karácsony. :))
A szentestét otthon töltöttük, az első estén pedig átmentünk mamához. Az ünnepi vacsi után épp a kanapén elnyúlva beszélgettünk (vagyis én unalmamban játszottam a kandalló lángjaival), amikor csengettek.
- Ez meg ki a csoda lehet? – kérdezte apa.
- Kinyitom! – pattantam fel. Végre történik valami! Kinyitottam az ajtót, és alaposan meghökkentem, mikor megpillantottam Jeremy-t.
- Öö... szia! – nyögtem ki meglepetten.
- Szia! – mosolygott. – Elena elárulta, hogy itt karácsonyoztok. Nem is akarok zavarni, csak... tudom, hogy ma van a szülinapod.
 Jó ég, el fogok olvadni. De aranyos!
- És képes voltál ezért meglátogatni? – mosolyodtam el. Milyen figyelmes...
- Alap dolog... – mondta, majd megölelt.
- Van kedved bejönni? – kérdeztem boldogan.
- Inkább... neked nem lenne kedved kijönni? – vigyorgott cukin.
- Dehogynem... itt meghalok az unalomtól – nevettem fel. – Csak egy perc! – szóltam, majd villámgyorsan felöltöztem, és szóltam apáéknak, hogy maajd jövök.

- Hoztam neked ajándékot – mosolygott Jeremy, amikor már eltávolodtunk a háztól.
- Tessék? – pirultam el. – Nem kellett volna...
- Dehogynem... – mondta halkan, majd átnyújtott egy aranyos díszdobozt. – Észrevettem, hogy mindig viseltél egy bizonyos karkötőt... – kezdte, és én nyomban rájöttem, melyik karkötőre célzott. Amit még Damon-től kaptam, azután, hogy kijöttem a kórházból... – De egy ideje már nem, úgyhogy én vettem neked egy újat.
 Hát ettől a figyelmességtől el lehetne olvadni még ebben a hidegben is...
- Ez... gyönyörű... – ámuldoztam, mikor kinyitottam a kis dobozt. Egy szép, vékony láncon különféle medálok voltak. Köztük egy V betű is. – Nagyon szépen köszönöm, Jeremy – mosolyogtam rá, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- A kedvenc hajrálányomnak mindent – ölelt át kedvesen. – Boldog szülinapot!
- Kedvenc? – néztem rá sunyin.
- Igen, de ezt ne hangoztasd a nővéremnek – karolt át, majd így sétáltunk egy darabig.
 Ökörködtünk, hógolyóztunk, sőt még volt képe egyszer meg is fürdetni a hóban! Bah!
- Jó-jó, feladom! – erőszakoltam ki magamból a nevetés közepette, hisz tényleg nevetségesen festhettem a hóba nyomorítva, visítva.
- Na azért! – húzott fel Jeremy, én meg elkezdtem leseperni magamról a havat. Amikor végeztem, kaptam egy hívást Alice-től.
- Csak nem láttad a vereségem? – üdvözöltem még mindig nevetve.
- Mi van? – kérdezte. – Mindegy. Viol, tudom, hogy karácsony meg minden, meg nem a legalkalmasabb, de... be kell jönnöd a kórházba. – Lesápadtam.
- Mi történt? – komorultam el.
- Caroline – sírta el magát barátnőm. – Balesete volt.
- Te jó ég. Értem, sietek, Alice! Ne félj, minden rendben lesz – csaptam össze a mobilom.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva Jer.
- Be kell mennünk a kórházba... – mondtam halkan, könnyeim kipislogva a szemeimből.

***

- Alice! – vetettem magam barátnőm nyakába a kórház folyosóján. – Mi történik, hogy van Caroline? – kérdeztem ijedten.
- Az intenzíven van – pityeregte el magát a tündérbaba, mire Jasper átkarolta őt.
 Ekkor kijött Simon is.
- Apa! – bújt ki kedvese karjaiból Alice. – Mi a helyzet?
- Hogy van a lányom? – lépett oda hozzánk Forbes sheriff is, Caroline anyja.
- Túl az életveszélyen – mondta Simon. – De elég sok vért vesztett, és koponyasérülést is szenvedett. Még nem tért magához, de ha minden jól megy, nemsokára már felébred. Minimum egy hétig még bent kell tartanunk, hogy nem-e lép fel nála agyrázkódás vagy enyhe amnézia.
- Hogyan? – estem kétségbe. Éreztem, hogy Jasper le szeretne nyugtatni, de mivel Alice-t is neki kellett, nem nagyon hatott rám.
- Láthatnánk őt? – kérdezte a sheriff.
- Még folyik a vérátömlesztés – mondta Simon, és éreztem egy kis feszültséget a hangjában. – Tíz perc múlva bemehettek hozzá – nézett ránk. -, de nincs rá nagy esély, hogy holnap délnél hamarabb felébred.
- Jó ég... – suttogta barátnőm, majd sírva megölelt. – Violet... – suttogta halkan.
- Ne félj, minden rendben lesz – öleltem vissza. – Minden rendbe jön – csitítottam, de én is a gombóccal küszködtem a torkomban.

Negyedóra múlva Liz bement a lányához, mi pedig továbbra is a váróteremben ültünk négyesben. Jeremy nagyon aranyos volt, hogy nem hagyott itt minket. Éppen a vállán pihentettem a fejem, ő pedig a karom simogatta, mikor Alice hirtelen felpattant.
- Én nem bírom ezt tovább! Adok Caroline-nak vért!
- Alice, nem teheted – húzta vissza őt az ölébe Jasper. – Még újszülött vagy, a véred nagy része emberi.
- Te nem tudod meggyógyítani? – nézett rám Jeremy aggódva.
- Sajnos nem – szomorodtam el. – Még kiforratlan a gyógyító erőm, és eddig is csak felszíni sérüléseket gyógyítottam... nem tudom, hogy menthetném meg...
- És Simon? – kérdezte.
- Nem akar kockáztatni – felelte Jasper. – Ha Caroline-nal történne valami, a vérével a szervezetében, az az ő felelőssége lenne.
 Hirtelen nyílt az ajtó, és kijött a seriff, ezért elhallgattunk.
- Na? – pattant fel Alice.
- Az állapota stabil – sóhajtotta Liz. – Simon szerint elég erős a szervezete, rendbe fog jönni.
- Hála az égnek – sóhajtottam, mire Jeremy szorosabban megölelt.
- Köszönöm, hogy itt vagytok neki – mosolygott a seriff. – De most már jól lesz, és ő is biztos azt szeretné, hogy kiélvezzétek ezt a pár órát a karácsonyból.
- De... – szólalt fel Alice.
- Ugye tetszik szólni, ha bármi történik? – kérdeztem.
- Persze – mosolygott. – Itt leszek még egy darabig.
- Köszönjük – mondta barátnőm. Pár perc múlva kijött Simon, így elbúcsúztunk tőle, a kórház előtt pedig külön váltunk Jasperéktől. Amikor megfordultam, éreztem valami hideget, valami kellemetlent... ahogy Alice is. Kicsit rosszul is lett. Végül egy erős látomásra fogta a dolgot. Jeremy hazakísért, én pedig megköszöntem neki, hogy ilyen rendes volt hozzám. Hozzánk.
- Megjöttem – léptem át a küszöböt mama házánál.
- Caroline? – kérdezte apa.
- Jól lesz – biccentettem, majd átöleltem őt. – Mama?
- Jósol, vagy mi a franc. – hm? – Azt kérte menj fel hozzá, ha megjöttél.
- Lehet Caroline-ról lesz szó – döbbentem rá, majd felszaladtam az emeletre. – Mama! – nyitottam be a szobájába.
- Baj van – mondta.
- Caroline-nal?
- Nem. Egy fekete boszorkány érkezett a városba.