II. bónusz fejezet ~ Újabb terv

Sziasztok!

Az elmebetegeknek mindig van egy tervük. 
Hogy ez mennyire igaz. Elsőnek Damon-nek, majd Edwin-nek is volt egy terve -igaz kudarcba fulladt- és most Henry Holmes következik a tervcsinálásban...

Jó olvasást! :)

Puszi: Alice & Violet

Mesélő szemszöge:
Hétfőn Edwin ismét beszélgetésre hívta Henry-t.


- Végre megvan a bizonyíték, Alice ellen.
- Nincs – ült le Henry.

- Miért is? Hisz te magad vagy a bizonyíték… Meg a pad, ahogy befordult, és lángra lobbant – emlékeztette őt Edwin.

- Nem tudom, miről beszélsz. A felemelő, édes csók után semmire nem emlékszem.

- Semmire? – csodálkozott Edwin.

- Csak arra, hogy ellépek tőle, és hirtelen minden sötét lesz. Semmi többre nem emlékszem – gondolkodott el Henry.

- És arra, hogy fut és befordítja a padot? Utána meg meggyullad, és szólsz nekem, hogy hozzam a poroltót? Semmire?

- Egyszerűen semmire. Onnantól emlékszem újra, hogy kilépek a suliból.

- Biztos emlékezet-törlő ereje van – csapott az asztalra Edwin. – Rohadjon meg.

- Ja. Biztos – forgatta a szemeit Henry. - De nem azt mondtad, hogy nem hat rám, ha verbéna van a szervezetemben? – emelte fel a fejét.

- De. Igazad van.

- Tudom.

- Na és mi van a boszival?

- Fáj a fejem és fura álmom volt. Kétszer megláttam Violet arcát és egyszer Damon-ét.

- Damon vámpír, azt tudjuk. Tegyük fel, hogy Violet boszi. Vámpír-boszi barátságból sosem sül ki semmi jó.

- Szerintem köztük már több van. Főleg, hogy ma láttam őket nem is egyszer smárolni.

- De viszont, ha Violet mégsem lenne boszi, akkor Damon nagy veszélyt jelent rá.

- Ezt csak bízd rám, Edwin. Kiderítem. Már van is egy tervem.

- Terved?

- Igen.

- Törvénybe ütközik?

- Kicsit talán… De ha nincs rá bizonyíték, nem tehetnek semmit.

- Mire gondoltál Henry?

- Boszirablásra.

- Boszirablás? Ez inkább Földmentés, mintsem törvénysértés.

- Mondd ezt a rendőröknek, ha minden rosszul sül el.

- Bízok benned, hogy nem. Na meg persze a kapcsolatom a rendőrséggel segíthet neked, hogy ne legyen semmi bajod, ha rosszul sülne el a terved.

- Köszönöm. Kezet rá.

Edwin és Henry kezet fogtak. 

Edwin Harrison szemszöge:

Amikor Henry kollegám azzal a hírrel jött vissza, hogy a boszijelöltet öleli a vámpír csajszi egyből éreztem: közbe kell avatkoznom. De persze a feleségem megállított.

- Drágám tudnál szólni Elizabeth-nek, hogy kerestem?

- Persze, de…

- Köszi, mondd már meg neki, hogy a fizikaszertárban leszek, ott megtalál.

- Rendben megmondom, de…

- Köszi. Ja és még valami, ma meddig is leszel?

- Hat órám van, de…

Sietek a rohadt életbe…

- Nekem hét, akkor megvársz?

- Meg persze.

- Köszi. Megyek, ja és el ne felejts szólni…

- Elizabeth-nek tudom… Nem felejtek.

Henry halkan nevetett.

- Ez nem volt vicces – tettem fel a szemüvegem.

- Fura – mosolygott. – Szerintem meg az volt.

Csak a szemem forgattam, majd kiléptem a tanáriból. Láttam, hogy tényleg egymást ölelik, de Alice sír. Végtelenül boldog voltam, hiszen úgy látom, hogy ő a könnyen sebezhető, ezáltal hamar kinyírható vámpírok közé tartozik. De Jasper… Ő az a fajta, aki a saját életét is feláldozva megvédené a tündérbaba életét. Hamar kinyírhatom őket. Ha Henry elintézi a boszit, akkor nekem tényleg gyerekjáték lesz kinyírni ezt a két dögöt…

23. fejezet ~ Kötelék

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet, aminek nem véletlenül az a címe, ami. Hisz előbb vagy utóbb, de mindenki felülkerekedik önnön gátlásain, és beismeri, hogy igenis kötődik másokhoz. De ilyen magas, erős falak között is lehetséges ez? Ha védeni próbáljuk, akit szeretünk, nem lehet, hogy visszafelé sül el és csak jobban megbántjuk?
Jó olvasást! :)

Damon szemszöge:

Miután eljöttem a boszimtól, még sokáig a fejemben keringett az édes kis „vallomása”. Persze, más lányoktól is kaptam már törődést és szerelmet (elvégre lassan már 146 éve vagyok vámpír), de ez valahogy más volt. Nem is tudom megfogalmazni... igazibb. Elhittem. És az elégedettségen és a tervemen kívül is jól esett... És ha már ennyire belemélyültem a lelki elemzésekbe, akkor tegyük hozzá még azt is, hogy jó érzés volt ma vele lenni. Tetszett ez a kis akció. Belegondolva abba, hogy a gyűrűm megszerzésével örökre elmarom magamtól ezt a csajt, kicsit talán még hiányozni is fog nekem. Talán.

Az éjszaka folyamán – évek óta először – rémálmom volt. Olyan tiszta volt az élmény, hogy izzadtságban fürödve ébredtem. Újból átéltem azt az éjjelt. Még mindig a fülemben csengett annak a lánynak a halálsikolya, gyűrűm koppanása a vizes aszfalton. Szemeim előtt szinte villogtak a szirénák fényei.
- Rossz álom? – lopta el a szövegem Stefan, az asztalomnál ülve. Valami könyvet olvasott. Látszólag.
- Belemásztál a fejembe... – esett le lassan a tantusz. – Nem rossz. Csak nem mókusokat eszel mostanában? – kaptam magamra időközben egy pólót.
- Rohadt vicces – kommentálta grimaszolva. – De tudod, még nem kelt fel a nap, gondoltam szebbé teszem az álmodat.
- Hálásan köszönöm. Ugyanis álmomban végre emberből ittam, amit már hetek óta nem csináltam – fújtam egyet bosszúsan.
- Violet miatt? – emelte meg a szemöldökét.
- Ja, szívás. De bíznia kell bennem, ez van. Egy kis diéta kis ár ahhoz, hogy továbbra is nem élő élőszemély maradjak. – Elvigyorodtam. – Pardon. Maradjunk.
- Mert Edwin tud az egészről, ugye? Tud rólunk.
- Pont ő ne tudna? – Röhög a vakbelem. – Csak bizonyíték kell neki. A gyűrű a rendőrségen van, a rendőrök meg teletömve vasfűvel. Csak azt várja, hogy leleplezzem magam.
- Magunk – javított ki Stef. Vigyorom letörölhetetlen volt.
- Pontosan – feleltem, majd az asztalon lévő kést egy óvatlan pillanatban gyönyörűségesen belevágtam a hasába. Összegörnyedve szisszent fel a fájdalomtól. – Ezt az álomért kaptad – vetettem még oda neki, majd elmentem egy közeli kórházba, hogy frissítsem kicsit a vérkészletemet. Hazafelé valaki a nevem kiabálta hátulról. Jaj, ne. Mindig megszívom, ha kiteszem a lábam hazulról.
- Nem bírok tovább falazni neked – kezdett pattogni a drága kis Alice. Óh, jóságos ég. Ehhez le kell ülnöm egy padra. - Nem lehetne, az hogy leszállj Violet-ről? Majd én segítek, neked visszaszerezni a gyűrűt csak mond, meg hol van... – Szóval tudsz mindent, már meg sem lepődöm... - Talán per pillanat, képes lennék azt is kimondani, hogy leszek a bábod, csak hagyd békén a barátnőmet! – Jaj, babuci, ez rohadtul rossz terv... Vámpír nem képes azt a szart onnan visszaszerezni. Még nekem sem menne, nemhogy neked.
- Bár óriási a kísértés, hogy hagyjalak téged besétálni a csapdámba, de azzal csak saját magam alatt vágnám a fát. Már egyszer elmondtam: ha ti kihulltok, engem is magatokkal rántotok. – Mondatomra halkan felmordult hátul a babuci kopója. Jé, itt van Jaspy is!
 Alice végre ráébredt, hogy nyertem, és kérésemre még ki is fejtette az ábrát: mellém állnak, hogy minél hamarabb „az ágyamba segítsék” Violet-et, csak azért, hogy minél hamarabb legyen meg a gyűrűm. És hogy minél hamarabb megölhessenek, bár ez már mögöttes tartalom volt.
- Eljátsszuk, hogy marha jó haverok vagyunk, amivel még inkább arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.
- És a marha jó barátok kapnak puszit? – incselkedtem vigyorogva, mire természetesen ő gyűlölködő ellenállásba kezdett, végül megenyhült.
- De ha segít, ha bizonyíték... talán Violet előtt kaphatsz.
- Jó, de csak óvatosan... mindketten tudjuk, hogy végződött az, amikor a múltkor rajtakapott minket. – Vigyorom följebb szökött az emlékre.
- Che, az is te voltál már megbocsáss – ciccegett sértetten.
- Milyen igaz. Mégsem én kaptam a fejemre a kiscicámtól, hanem te.
 Bizony, az én kis kedvencem nagyon engedelmes... imádom is érte, hehe.
- Hogy lehetsz ennyire...? – fakadt ki.
- Mázlista?
- Én köcsögöt akartam mondani. – Félmosolyomat továbbra is fenntartottam, míg ő sértetten hátat fordított nekem, és elrángatta magával a szöszit, aki rendkívül furcsa pillantást vetett rám. Hm. Biztos.
Violet szemszöge:

Miután Damon elment, lezuhanyoztam, és aludtam egy hatalmasat. A vasárnapot otthon töltöttem, mindenféle izgalom nélkül.
Hétfő reggel, amikor az udvaron át elindultam a suli bejárata felé, megláttam kedvenc vámpírjaimat egy csoportba tömörülni, és ami még elképesztőbb volt, az az, hogy láttam Alice-t puszit adni Damon-nak. Egyszerre lepődtem meg, örültem és lettem féltékeny egy pillanat alatt.
- ’Reggelt édes – húzott magához az említett hímegyén, és kaptam egy édes kis üdvözlő puszit. Persze én már a számra, hehe. Mivel dolguk volt Stefannal, el is mentek, én pedig hihetetlenül nagy örömmel ugrottam barátnőm nyakába. Úgy örülök, hogy végül semmi baja sem lett, és hogy Henry-t is sikerült félreállítani az útból! De valami még nyomasztott, ezért félrehúztam egy picit Jaspert.- Elmondanád, hogy értetted azt, hogy ne bízzak meg bennetek? – támadtam őt le. Nagyon összezavart. - Hiszen az előbb is olyan jóban voltatok Damonnal, Alice még puszit is adott neki – érveltem.
- Csak tedd meg és kész – sóhajtotta. Persze, mert ez már csak így megy.
- Nem értelek.
- Nem is kell. – Nem kérhetsz tőlem ilyet, mindenféle magyarázat nélkül! - Csak légy óvatos. Vigyázz magadra és ne higgy nekünk…
- Ez most valami készátverés? – bokszoltam a vállába, picit ellazulva. Tuti, hogy ezt is ő csinálta.
- Olyasmi – mosolygott. - De azt, hogy légy óvatos, azt teljesen komolyan gondoltam.
Jasper szavaira megremegtem, és sikerült nagyon összezavarnia. Nem hagyom annyiban ezt a dolgot, még csak ne is számíts rá, Jasper Hale! De nem most fogok jelenetet rendezni.
 Visszalépkedtem Alice-hez, s a szöszi is követett.
- Tessék, visszahoztam egy darabban – mosolyogtam barátnőmre. Éreztem, hogy háborgó lelkem picit megnyugszik.
- Értékelem öntől e kegyet, Ms. Hetfield – dramatizált viccesen a tündérbaba. Elnevettem magam, majd mindkettejük nyakán észrevéve a sálakat, iszonyat ravasz kifejezés ült ki az arcomra.
- Bár, belegondolva, hogy miket rejthet eme kendő a kedvese nyakán... nem merem biztosra venni, hogy egy darabban van – vigyorodtam el szélesen. – De ahogy látom, a „vonzalom” kölcsönös volt. – A szám már szinte fülig ért, miközben Alice-nek olyan szép rózsás pír költözött az arcára, amilyet még nem láttam rajta. A következő pillanatban hatalmas csiki-támadást kaptam hátulról Jasper-től.
- Csak nem féltékeny, kegyed? Ön is szeretne egy ilyet? – kérdezte incselkedve, miközben éppen halálra csikizett. Mellesleg Alice is rohadt jól szórakozott. :D
- Éppen.. most.. áhárultad el magát – próbáltam kinyögni valami épkézláb mondatot a visítós nevetés közepette.
- Nem baj, tetszik a vigaszdíj – vigyorodott el gonoszan Jasper, majd amikor elengedett, a vállába bokszoltam.
- Te...!!
- Igen. Eléggé lehetséges az, hogy kölcsönös volt a vonzalom – mosolygott Jasper. - És ha ön is parancsol egyet csak szóljon.
 Mélyen elpirultam a szavaira, majd rámosolyogtam. Felmentünk hárman a terembe, és pontban akkor be is csengettek.

~*~
Negyedik óra előtt az első emeleten, egy oszlopnak dőlve csókolóztam Damonnal. A szívem úgy zakatolt a mellkasomban, hogy azt hittem, menten kiugrik.
- Ugye tudod, hogy az iskola összes női tagja ki akar engem nyírni? – simultam hozzá mosolyogva.
- Mm... nem mindegyik – kulcsolta össze tenyerét a derekamon. – Csak a jó ízlésűek.
- Heh, vicces... – öltöttem rá nyelvet, amit aztán el is kapott egy lágy keringőre. Akárhányszor megcsókolt, az mindig egy tüzes élmény volt számomra, és úgy éreztem, nem számít már semmi. Képes lettem volna meghalni a karjaiban.
- Utálom magam, amiért szétrombolom a pillanatot – sóhajtott egyet. – De most jön le mögöttünk Henry a lépcsőn.
Félelem borzongatott végig tetőtől-talpig. Amikor ránéztem a tanárra, az olyan feltűnően vizslatott minket, hogy azt hittem, menten kiesik a szeme.
- Kérlek, csókolj meg – súgtam Damon fülébe.
- Ez nem olyan kérés, amit visszautasítanék – mosolygott rám, majd újból elmerültünk egymás ajkaiban.
- Remélem, hogy nem emlékszik semmire.
- Nem hinném, hogy emlékszik. Már volt vele órám.
- Akkor jó... – biccentettem. – Mielőtt még itt hagynál, mondanom kell valamit... tegnap megláttam valamit az emlékeiben, ami nagy veszélybe sodorhat titeket. Stefant és Alice-éket is.
- Hadd találjam ki – forgatta meg a szemeit. – Edwin Harrison.
 Eltátottam a szám.
- Te tudtad?
- Yup – bólintott. – Ha visszatérős vagy a szülővárosodba, mindig felméred a konkurenciát. De azt nem tudom, milyen alapon gyanakszik Alice-re.
- Hát én sem. Mindenesetre, kérlek... – simítottam végig a mellkasát. – Vigyázz magadra.
- Igenis, főnökasszony – mosolyodott el, majd ismét csókban forrtak össze ajkaink.

Amikor visszaindultam a terembe, a folyosó közepén Alice sírva landolt a nyakamban.
- Alice! Jézusom, mi történt? Mi a baj, bántott valaki? – rémültem meg teljesen.
- Se-semmi... – szipogta. Visszaöleltem nyugtatóan, de közben az aggodalom szétmarcangolt belül. Semmi, ugye? A semmi miatt nem sír az ember! Se a vámpír. Még a boszi sem. – Nem bántott senki... csak félek Henry-től. Biztos megint meg akar majd ölni... – sírta csendesen. Megsimítottam a hátát gyengéden, majd finoman eltoltam magamtól, végig mosolyogva rá.
Közöltem vele boldogan, hogy már nem kell aggódnia emiatt, hála a tegnapi akciónak. Nagyon örült a hírnek, és ismét a nyakamba vetette magát.
- Te is megtetted volna értem ellenkező esetben. Mire valók a barátok? – mosolyogtam szüntelen. Kijelentésemre viszont mintha fájdalom villant volna a tekintetében, főleg, amikor a mögöttem tornyosuló Jasper-re nézett. Remélem, nagyon remélem, hogy az a Henry-vel való csók nem okozott feszültséget közöttük. Elvégre, én tudom, miért tette... Edwin kényszerítette...
 Ezután kissé félve, de elmondtam, hogy hogyan is került bele a vasfű Henry teájába... hát, Jasper nem volt elragadtatva tőle. Kérdést kérdések után hajigáltak hozzám, így végül elmondtam nekik, hogy micsoda is Edwin Harrison, és hogy gyanakszik a barátnőmre.
- Szuper – törölte le a könnyeit Alice. - Számítottam rá, már vagy kétszer, vagy hányszor nekimentem, és mindig éreztem valami furát. Tisztára éreztem, hogy valami ellenség-féle. Szóval... gondoltam rá, hogy vámpírvadász.
- Ne aggódjatok, én veletek vagyok! Bízhattok bennem, a titkotok nálam biztonságban van... és bár ti amúgy sem csinálnátok soha hülyeséget, azért majd figyelek Edwinre. És Alice... sosem fogok még egyszer ennyire óvatlan lenni, hogy veszélybe sodorjalak téged – tört fel belőlem az aggodalom-roham, és pár könnycsepp az én szemembe is beleszökött...
- Köszönöm, Violet – ölelt meg újból, szívfacsaróan sírva. - Annyira szeretlek. Én is vigyázok rád, nem akarom, hogy bármi bajod essen!
- Szeretlek – súgtam a fülébe, érzéssel visszaölelve. Jasper megsimogatta kedvese kezét, én pedig a hátát, és így álltunk egy darabig. Alice lassan megnyugodott, mert elkezdett vitatkozni azon, hogy ő jobban szeret engem. Bah, még mit nem!

A nap végén egyedül mentem most haza kivételesen, ugyanis ismét Mamához mentem tanulni. Kivágtattam a teremből, és a lépcsőfordulónál kis híján ledöntöttem a lábáról Henry Holmes-t. Megijedtem, de nem csak a meglepetéstől, hanem tőle is féltem. Mielőtt nekicsapódhattam volna, hátraléptem, de már el is felejtkeztem róla, hogy lépcső van mögöttem, így annak a mocskos gravitációnak hála zuhanni kezdtem. Kinyögtem valami artikulálatlan jajszerűséget, majd rémülten lehunytam a szemeim. Tudtam, hogy fájni fog. Nagyon. De nem fájt.
Felnyitottam a szemeim, és az érzékszerveim közül először a látásom győzedelmeskedett. A meglepett, méregzöld szemek hirtelen túl közel kerültek. Hirtelen azt is meghallottam, ahogyan zihálok. Megéreztem, hogy a szívem rögtön ki fog szakadni a mellkasomból, és a kiborult kávéjának az illata is belopódzott a tudatomba.
- Jézusom – nyögtem ki az első értelmes mondatot, ami a félelemtől elhomályosult agyvelőmbe beszállingózott. – Bocsánat! Tényleg, nagyon-nagyon sajnálom – kapaszkodtam meg a korlátban. Észrevettem hirtelen, hogy mi miatt is nem estem hanyatt... az ő karjai a hátam alján, főként a derekamon fonódtak össze. Te jó ég... már sistereg is az arcom. Ez kurva égő.
- Végül is már megszoktam, Ms. Hetfield. – Basszus...
- Ne haragudjon! – szabadkoztam újból, majd végképp stabilan megálltam az alattam lévő fokon, mire ő lassan elengedett.
- Semmi baj, de jobban is vigyázhatnál magadra.
- Re-rendben, majd igyekszem. – Áh, el akarok futni. Most. – Még egyszer bocsánat, Mr. Holmes. És izé... köszönöm – biccentettem félénken, majd ostoba módon ugyanazzal a sebességgel száguldottam le a lépcsőn. Mindenféle baleset nélkül értem ki a suliból, majd elmentem a nagyihoz. Szokás szerint feltéptem az ajtót, hiszen sejtettem, hogy az emeleten van, mint mindig.
- Nagyi, megjöttem! – kiabáltam fel. – Ma milyen varázsos dolgot fogsz nekem tanítani? – dobtam le a tatyóm a földre.
- Erre én is kíváncsi lennék – lépett elő hirtelen apa a konyhából. Lesápadtam.
- Apa, te meg mit keresel itt?
- Te mit keresel itt? – tette karba a kezét. – Mi folyik a hátam mögött, Violet?
- Hűtsd le magad, fiam – robogott le mama a lépcsőn. – Vagy öntselek nyakon egy kis vízzel?
- Mondd, kérlek, mondd, hogy nem azokra a hülyeségekre tanítod a lányom! – fortyant fel apum. Na, ez így nem lesz jó...
- Miről beszélsz? – kérdeztem.
- Azok nem hülyeségek – fújt egyet nagyim. – De legyen csak igazad. Hiszen mindig igazad van. Ez a te nagy bajod. Az unokámnak éppenséggel pedig varázslatos recepteket tanítok, hogy Stasy születésnapján ünnepi ebédet főzhessen. Meglepetés lett volna.
 Visszafogtam a hatalmas, megkönnyebbült sóhajomat. Ma már másodjára rémültem halálra...
 Apa láthatóan nagyon zavarba jött, s el is szégyellte magát.
- Nem tudhattam... sajnálom Anya, jó?
- Bocsánatkérés elfogadva – biccentett a nagyi, majd szúrósan rám nézett. Rögtön vettem a lapot.
- Nagy baj, ha én ezt most nem értem? – tettettem a hülyét. Ami egyébként jól ment. Heh.
- Egyáltalán nem – fújt egyet apa. – Viszont én most megyek, még van egy kis dolgom, csak beugrottam nagyanyádhoz. Otthon találkozunk – puszilt a hajamba.
- Rendben – öleltem meg őt. Amikor kilépett az ajtón, végre kiszakadt az a nagy sóhaj belőlem.
- Nem sok hiányzott – üdvözölt közben mama.
- Hát nem – feleltem. – Öm... te tudtad, hogy Edwin Harrison egy vámpírvadász? - Hirtelen iszonyú gonosz szemeket kaptam tőle. – Jó-jó, ha tudtad volna, elmondtad volna. Értem.
- Nem tudtam, hogy az. De ezt lehetett sejteni. – Tök jó. Senki sem akadt ki a hírtől, csak én.
- Tud Alice-ről. Nincs bizonyítéka, de tud. Mama, úgy féltem őt... – könnyeztem meg. Nem eshet baja a barátnőmnek...
- Jaj, ne félj, te kis csacsi – ölelt meg. – Az ilyesfajta vámpírvadászok jól szervezett klánokhoz tartoznak, és engedély, de legfőképpen bizonyíték nélkül soha nem cselekednének.
- Cselekedni? Hogyan? – váltam el tőle ijedten.
- Ezt komolyan kérdezted?
- Nem, csak nem akarom elhinni... – csorogtak le a könnyeim. – Mi van, ha még elsüti máskor is ezt a vasfüves-izét? Vagy valamit, amivel árt Alice-nek...
- Alice okos és erős. Újszülött vámpír. Mindazonáltal nem bánt senkit. Edwinnek semmi oka bántani őt, de ha mégis megteszi, akkor azt mi boszik –a természet védelmezői- nem hagyhatjuk.
- Tehát segítesz őt megvédeni? – csillantak fel a szemeim. Bólintott. Én pedig a nyakába vetettem magam. – Imádlak.
- Én is téged, kicsim.
Ezután gyakoroltunk pár órát, s pár kisebb varázsigét is a magamévá tettem. A tűzzel szinte már mindent meg tudok csinálni, és erre a gondolatra majd kicsattanok az örömtől!
- Nem baj, ha indulok? – vettem fel a táskámat. – Kezd sötétedni, és tudod, milyen nyuszi vagyok...
- Dehogyis baj – mosolygott. Hátranyúltam, hogy megigazítsam a lófarkam, de ekkor hirtelen az eddig az asztali pohárban lévő víz pár centire felemelkedett, majd pár pillanatnyi lebegés után az asztalra fröccsent.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem. Mama meglepett arcot vágott.
- Nem én csináltam.
 Na ne.
- Pedig más vízboszit nem látok rajtad kívül – pislogtam nagyokat.
- Az lehet, de én látok egy tűzboszit, aki nagyon gyorsan tanul, és máris figyelemreméltó ereje van. – Az állam nagyjából a padlón koppant...
- Basszus – hátráltam el hirtelen. – Telihold van. Biztos amiatt...
- Nagyon valószínű – mosolygott a nagyi. – De ne félj tőle. Csak egy kis boszipubertás.
 Ha-ha.
- Elég nekem egy elemet uralni. A többi különben is csak varázsigével megy, azt mondtad! – makacskodtam. Éppen elég baj, hogy nyakig belemerültem ebbe az egészbe. Elsüllyedni már nem akarok benne.
- Ez így van. De mint azt te is mondtad, telihold van. És ahogyan én mondtam, figyelemreméltó erővel rendelkezel.
- Szuper... – ironizáltam egy nagyot sóhajtva. – De most akkor is megyek. Bosziság ide vagy oda, én bizony nyuszi maradok. Szia Mama! – nyomtam egy puszit az arcára, majd kisuhantam a házból. Megint az erdőn keresztül mentem hazafelé. És megint megéreztem egy vámpírt.
- Öm... Jasper...? – ejtettem ki nagyon bizonytalanul ezt a nevet. Valamiért teljesen úgy éreztem, hogy ez ő lesz.
 Hirtelen széllökés érkezett hátulról, amitől ijedtemben fenékre ültem.
- Violet, te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.
- A földön? – vigyorodtam el.
- A sötét erdőben... – Felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Éltem ezzel a lehetőséggel.
- Hazafelé megyek. Te meg gondolom, vadászol... csak mindig megijedek, ha vámpírt érzékelek.
- Á, értem.
 Kínos csend.
- De nem baj, mert úgyis beszélni szerettem volna veled... – mondtam halkan.
- Mégis miről? – Che, ne tettesd a hülyét, Jasper Hale!
- Hogy mégis miért ne kéne bennetek megbíznom – tettem karba a kezeim. – Van ennek bármi köze ahhoz, hogy miután ezt mondtad, olyan jóban lettetek a barátommal? – kérdeztem. Amikor kimondtam a „barátom” szót, feszült szemeket kaptam viszonzásul.
- Nem szállsz le erről a témáról, ugye? – kérdezte lustán felsóhajtva.
- Ne is álmodj róla! – fakadtam ki. – Válaszolj, kérlek. Miért ne bízhatnék bennetek?
- Mert úgy leszel a legjobban megvédve! – bukott ki belőle hirtelen. Nem értem... annyira nem értem!
- Megvédve? Mitől? A barátaimtól?! – Most már fel is idegesített...
- Nem mondhatok neked többet, értsd meg – fordított hátat. Ugye, most nem akar itt hagyni engem?
- Jasper, nem mondhatsz ilyeneket, hogy aztán távozz!
- Miért nem? – fordult hátra ingerülten. Nagyot dobbant a szívem a félelemtől.
- Mert a barátod vagyok.
- Tisztában vagyok vele, Violet, oké? És pont ez a baj! – Basszus, ha utálsz, mondd meg kerekperec! Mást már nem tudok ebből kikövetkeztetni, sajnálom.
- A bizalmat kiérdemlik – léptem hozzá közelebb. – Ti kiérdemeltétek. Te kiérdemelted. Most mindezt mégis el akarod dobni magadtól... vagy magatoktól... Miért, Jasper? – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. – Szerinted nekem így lesz jó? Így leszek „védve”?
- Értsd meg... – Vett egy nagy levegőt, majd megfogta a két vállamat. – Nem mondhatok többet! Azzal aláírnám egy olyan személy halálos ítéletét, akit szeretek.
Úristen... Vajon Alice?! De áh, miért nem lehetek beavatva?! Ha Alice veszélyben van, pont, hogy segítenem kéne, nem védve lenni!
- Akkor mondd meg, hogy kiben kéne megbízzak – hajtottam le a fejem.
- Az nem az én dolgom, csak bennünk ne. Könyörgöm, Violet!
- Ez nem így működik. Még nyomós okkal sem biztos, hogy le tudnék mondani rólatok, nemhogy így...
- Talán át kéne harapnom a torkod hozzá?! – dühödött be. Erősebben szorította meg a vállaimat. Megijedtem. De mégis, olyan fájdalom áradt a szemeiből, hogy arra nincs jó szó. Tényleg képes lenne bántani? Nem. Hazudik...
- Te nem bántasz engem – húztam ki magam. Holott féltem, igen. – Azt látom rajtad, hogy felvettél valami hideg maszkot, hogy elmarj engem magatoktól, csak... nem tudom, miért.
- Két szerettem életben maradásáért. És a kettő közül az egyik te vagy. – Ezt már nem bírtam ki könnyek nélkül. – Gyűlölj csak nyugodtan. Úgy könnyebb lesz mindkettőnknek.
 Nem akartam elhinni, amit mondd. Sosem tudnám őt gyűlölni!
 Láttam, hogy amint kimondta, már ugrott is egyet az ádámcsutkája.
- Jó éjt, Violet – szólt halkan. Rá sem néztem, csak könnyáztatta arccal fürkésztem az avart. Amikor felpillantottam, már senki sem volt ott. Nyugodtan leroskadhattam egy fához sírni.

22. Fejezet ~ A másik út is járható...

Sziasztok!

Íme az új fejezet!

A másik út is járható...?! Alice utat váltott és átlépett a király melletti mezőre. Úgy érzi, felesleges küzdenie, mert a király győzött!

...

Vagy még se, csak Alice gondolja így?

Nem ígérem, hogy ebben a fejezetben fog kiderülni.

Jó olvasást!

Puszi: Alice és Violet

ui.: Ha esetleg már úgy érzitek, hogy elegetek van Alice gondolataiból, akkor csak képzeljétek magatokat a helyébe :P

Alice szemszöge:

Vasárnap csak dél körül ébredtünk fel. Szerelmem mellkasán feküdtem, aki éppen a fejecskémet simogatta, édesen néztem fel rá.

- Jó reggelt.

- Neked is szívem. – csókolt meg.

- Mióta vagy fent? – mosolyogtam rá.

- Két-három perce. – mosolygott és a derekamon lévő keze lentebb kezdett el simogatni.

Élvezettel, pirulva fúrtam bele a fejem a mellkasába, mire azt kaptam, hogy homlokon csókolt. Csodás szavakat mormolt a fülembe, amitől csak jobban pirultam.

- Azt akarod, hogy elolvadjak? – kérdeztem tőle egy csók után.

- Hm - elgondolkozott – talán…

- Naaa, ne légy már ilyen. – simítottam végig az arcát.

Ráfeküdtem és csókokkal leptem el őt.

- Ez esetben én is. – mosolyogtam fülig vörösödve.

Egy ideig még egymás nyakára tapadtunk, majd felöltöztünk és kimentünk a szobából.

- Szép jó reggelt, hétalvók! – Simon nagyon mosolygott.

- Nem is lehetne szebb. – csúszott ki a számon.

- Egyetértek. – a derekamnál fogva húzott magához Jasper.

- Hát jól van, nem is zavarlak titeket. – mosolygott a nyakunkra pillantva. Upsz. - Csak szólni akartam, hogy egy hétig a tiétek az egész ház, mert Elizabeth-tel el kell mennünk Olaszországba…

- Munka ügy? – kérdeztem.

- Nem, de nagyon fontos. – mondta kétségbeesetten. – Hosszadalmas tárgyalás.

- Talán csak nem a Volturi? – húzta össze a szemét Jasper.

- Tudsz róluk? – kérdezte riadtan Simon.

- Hallottam már róluk Mirandától.

- Oh, rendben, akkor megérted ugye?

- Meg. Persze.

- Elmondod, miről van szó? – kérdeztem Jasper-t a szobánkban.

Jasper mindent elmesélt a Volturi-ról. 

Nem értem miért nem gyilkolták még meg Damon Salvatore-t, hisz… Nyilvánosan gyilkol… ja persze. A drága emlékezet törlő ereje. Hogy az a rohadék mindig megússza. Ha valaki meglátná, csak egy kis játék az emlékeivel és puff. Nincs bizonyítékuk… -.-”

- Köszi, hogy elmondtad. – mosolyogtam. - Öm, - gondolkodtam el - megbocsátasz egy percre? - kérdeztem Jasper-t. Bólintott. Átmentem Elizabeth-hez. - Kopp-kopp.

- Gyere. - szólt Eliza.

- Csak én vagyok. - mosolyogva léptem be a szobába.

- Valami baj van Alice? - kérdezte - Eléggé kétségbeesett vagy. 

Álszent vagyok, azon kívül, még valami nyomja a szívem.

- Igazából kérdezni szeretnék valamit. - ültem le az ágyra a bőrönd mellé és Elizabeth-re néztem. - Öm..., szóval... izé... - makogtam, és a fejem vakartam. - Nem..., nem igazán tudom, hogy kérdezzem meg... Öm. Szóval, csak azt szeretném megkérdezni, hogy, lehet-e egy vámpír terhes? - fejem lehajtottam, amikor befejeztem a mondatom. 

- Teljességgel lehetetlen. - mosolygott szélesen a nevelő anyukám.

Pirulva mosolyogtam rá. Hiszen koppant neki minden.

- Huh, akkor megnyugodtam. – ezt az ügyet illetően, de Damon még mindig él…

- Hm, - ült le mellém Elizabeth és a kezét a combomra rakta. Meg se éreztem, csak akkor, amikor megszólalt. – És milyen volt? Úgy értem…

- Tudom, hogy érted. – mosolyogtam. – Gyengéd és szerelmes. Semmi olyat nem tett, amivel nekem árthatna.

- Akkor jó. Tényleg tudod, hogy értettem.

- Megérzés. Gondoltam, hogy biztos valami ilyesmit fogsz kérdezni.

Este elköszöntünk a szüleinktől és elmentünk vadászni. Vígan sétáltunk Jasper-rel hazafele, és azon töprengtünk, milyen fura lesz nélkülük. Hirtelen Damon illatát éreztem meg.

- Damon. – szóltam utána. Megállt. – Damon. - ismételtem meg újra a nevét és megfordult. - Nem bírok tovább falazni neked. – kezdtem a mondókám, mire ő csak a szemét forgatta és leült a padra érdeklődő pillantással nézett rám. - Nem lehetne, az hogy leszállj Violet-ről? Majd én segítek, neked visszaszerezni a gyűrűt csak mond, meg hol van...  Talán per pillanat, képes lennék, azt is kimondani, hogy leszek a bábod, csak hagyd békén a barátnőmet!

 Egy másodpercig nézett, majd érdekes. „Ennyi volt?” Nézést vetett rám. Hát most na, én se szónokolhatok mindig órákig… Majd megszólalt.

- Bár óriási a kísértés, hogy hagyjalak téged besétálni a csapdámba, de azzal csak saját magam alatt vágnám a fát. Már egyszer elmondtam: ha ti kihulltok, engem is magatokkal rántotok.

Jasper alig észrevehetően morgott. Rosszat sejtek nagyon rosszat. Saját kezembe kell venni az irányítást, és eltörölnöm a felszínről Damon Salvatore-t, még ha ez Violet szomorúságához is vezet. Majd túlteszi magát rajta.

- Nekem nem mondtad! – makacskodtam. Utáltam, ha nem enyém az utolsó szó.

- Hát akkor most megtettem.

- Damon, - szólaltam meg, amikor felállt a padról. Visszaült. – Nyertél. – mondtam ki égető fájdalommal. Úgy látom ismét hosszabb mondókára számított, vagy bármire, de erre nem. Szemei elkerekedtek, majd elégedett mosolyt tett az arcára.

- Tudom cica, és örülök, hogy rájöttél. De kifejtenéd?

- A futó és huszár segít a királynak, leütni a királynőt. – hajtottam le a fejem. Álszent futó! Mondtam már?

- Szóval van egy terved?! – mosolygott kajánul.

- Igen. Eljátsszuk, hogy marha jó haverok vagyunk, amivel még inkább arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.

Jasper fura reakciót adott.

- És a marha jó barátok kapnak puszit? – mutatott az ujjával az arcára.

- Ne is álmodj róla. - vicsorítottam ennivalóan és a szemem forgattam.

- Jól van milyen vagy…

- De ha segít, ha bizonyíték… talán Violet előtt kaphatsz. – tiszta hülye vagyok…

Csak legyen már vége ennek az egésznek!
- Jó, de csak óvatosan... mindketten tudjuk, hogy végződött az, amikor a múltkor rajtakapott minket - vigyorgott még mindig. Köcsög. Vagy ezt már mondtam?

- Chh, az is te voltál már megbocsáss. - bunkó!
- Milyen igaz. Mégsem én kaptam a fejemre a kiscicámtól, hanem te.

Kiscicád mi? Csak ki akarod használni semmi más. És még képes vagy „kiscicám”nak hívni? Rohadt bunkó!!!

- Hogy lehetsz ennyire...?

- Mázlista? - a széles elégedett mosoly még mindig az arcán volt.

- Én köcsögöt akartam mondani.

Vártam a válaszát, de hiába. Szélesen mosolygott. Én pedig kecsesen fordítottam hátat neki, és belekaroltam Jasper-be, hogy menjünk haza. Nem is köszöntünk. De ő se.

Jasper szemszöge:

„… arra tudjuk ösztökélni Violet-et, hogy bízhat benned, mivel bennünk megbízik.” Járt a fejemben Alice remek ötlete. És vele együtt az én péntek délutáni mondatom is. „Ne bízz meg bennünk. Egy ideig ne.” Hm, a kettő csak egy kicsit mond ellent egymásnak… A Damon-nal való beszélgetésekből és érzésekből teljesen le tudtam venni, hogy Alice menyire, bármit megtenne Violet védelme érdekében. De mivel nem tud semmit, mindent elkövet – még saját magát is feláldozza –, hogy Damon megvalósítsa a tervét, csak legyen már vége ennek az egésznek. Fura, nagyon fura… amikor Damon kimondta azt a bizonyos „kiscicám” szót valami különlegeset éreztem. Damon-nak vannak érzései. Ez az érzés, amit akkor éreztem, amikor kimondta azt a szót, az a szeretet volt. De már inkább közelít a szerelem felé… Nem tudom. Nagyon nem tudom.

- Hogy lehetsz ennyire...? – kezdte Alice szomorúsággal és dühvel ötvözött hangon.

- Mázlista? – mosolygott szélesen, érzés nélkül Damon.

- Én köcsögöt akartam mondani. – tette csípőre a kezét Alice.

Damon csak széles mosolyát tartotta fent. Alice – válaszként a mosolyra – kecsesen, szexisen fordított hátat neki, és belém karolt, miközben abból zökkentett ki, hogy Damon nem létező érzéseit érezzem. Nem is köszöntünk el tőle. De ő se tőlünk.

Hétfő reggel a padon ültünk Alice-szel és egymás kezét fogtuk.

- Zavarunk? – jelent meg Damon és Stefan.

Felálltunk a padról.

- Nem Stefan, te nem zavarsz. – mosolygott szélesen Alice.

- Hehe, és hol marad a jó pofizás? – mosolygott értetlenül Damon.

- Ott ahol Violet. – tette karba a kezét Alice. – Amíg Violet nincs a közelbe, nem fog a futó benyalni a királynak.

- Közeledik Viol. – szagoltam bele a levegőbe.

- Kezdek rájönni. – nézett rám Damon.

- Bakker, teljesen lelkiismeret furdalásom van, hogy a futó segít a királynak. - szólalt meg Alice tajtékozva.

- Majd együtt feloldjuk a bűnt, babuci. - simította meg Alice puha arcát, miközben a tekintete érdekesen siklott a sálainkra. – Talán így, talán úgy…

 Úristen, hogy lehet valaki ennyire nyomorék, ennyire pervez? Alice lerázta Damon kezét az arcáról, mielőtt Violet felbukkanna.

- Csak a holttestemen keresztül. – morogtam rá.

- Vagy éppen azon. – mosolygott még mindig Damon.

- Utálom magam. – mondta Alice, amikor észrevette Violet-et. Amikor Alice, Damon-ra nézett a kis boszi éppen akkor nézett ránk. Alice elmosolyodott és egy kis puszit adott Damon arcára, még az egyik lábát is fellendítette, hogy hatásosabb legyen a kép. Violet egyszerre volt meglepődött, boldog, de talán kissé féltékeny is. WTF?

- Köszönöm a kis picike puszit Ms. Cullen. – mosolygott elégedetten Damon.

- Nagyon nem szívesen. – mosolygott Alice is.

- Sziasztok. – jelent meg a kis boszi. 

Már épp köszöntem volna, amikor hirtelen megcsapott valami érzelem-szikra Damon felől.
- 'Reggelt, édes - kapta el hirtelen a derekát, és egy apró csókot adott Violet szájára. Próbáltam a többiek érzelmeit kizárni, és csakis kizárólag erre az elmebeteg vadbaromra koncentrálni. A terítéken a szokásos érzések voltak: elégedettség és lobbanékonyság, de meglepő módon jókedv és... vágy is. Na meg vérszomj, nem is kicsi. - Majd találkozunk, most dolgunk van Stefan-nel a másodikon - puszilt a hajába. Violet pirulva bólintott, a srácok meg elhúztak.
 Hatalmas mennyiségű haragot éreztem Alice felől, Damon iránt. Heh, megértem, megértem!
- Alice, de jó látni téged! - ugrott bele a kis boszi barátnőm karjaiba. Alice dühe nyomban elszállt.
- Téged is - ölelt vissza mosolyogva.
- Remélem, tudod, hogy el kell mesélned a történteket - nézett rá összehúzott szemekkel Violet. Mondjuk, ja, az nekem se jönne rosszul... Ki tudnám nyírni azt a bájgúnárt!
- Persze, jó... de neked is, hogy mit csináltál akkor ott.
- Rendben, majd mindent sorjában - bólintott Viol. - Szóval most bocsi, Alice, de ellopnám a barátod egy percre.

- Hehe, - nevetett édesen. – de aztán egyben kérem vissza.

- Okés. – nevetett érdekesen Violet.

- Elmondanád, hogy értetted azt, hogy ne bízzak meg bennetek? – kérdezte Violet kikerekedett szemekkel, amikor már tisztes távolságban voltunk Alice-től. – Hiszen az előbb is olyan jóban voltatok Damon-nal, Alice még puszit is adott neki. – chh -.-” az nem jelent semmit – nem értelek.

- Csak tedd meg és kész. – túrtam a hajamba és Alice-re néztem.

- Nem értelek. – ismételte meg kétségbeesetten.

- Nem is kell. – hajtottam le a fejem – Csak légy óvatos. Vigyázz magadra és ne higgy nekünk… - persze ezzel Alice tervét ásom el. De ő is ezt akarná…

- Ez most valami készátverés? – csúszott mosoly az arcára és gyengéden a vállamba vert. Nyugodtság és egy icipici harag féleség áradt belőle.

- Olyasmi. – mosolyogtam, bár inkább mindent kitálalnék. – De azt, hogy légy óvatos, azt teljesen komolyan gondoltam. – éreztem, hogy kicsit megremeg és összezavartam. Pár pillanat múlva minden szó nélkül visszament Alice-hez.

- Tessék, visszahoztam egy darabban – mosolyogott Violet.
- Értékelem öntől e kegyet, Ms. Hetfield – mosolygott Alice édesen.

Violet elnevette magát, majd hirtelen, ravasz mosoly ült ki az arcára.
- Bár, belegondolva, hogy miket rejthet eme kendő a kedvese nyakán... nem merem biztosra venni, hogy egy darabban van – vigyorgott szélesen. – De ahogy látom, a „vonzalom” kölcsönös volt.

 Violet nagyon mosolygott. Alice elpirult. Én pedig megcsikiztem Violet-et, mielőtt tovább analizálja a sálainkat.
- Csak nem féltékeny, kegyed? Ön is szeretne egy ilyet? – kérdeztem incselkedve, miközben csikiztem. Szerencsémre Alice is nevetett. Huh, nem értette félre. 
- Éppen.. most.. áhárultad el magát – az meglehet… próbált kinyögni valamit, miközben halálra sikítozta magát a nevetése miatt.
- Nem baj, tetszik a vigaszdíj – vigyorogtam gonoszan, majd amikor elengedtem a kis boszit, gyengéden a vállamba bokszolt.
- Te...!!

Szélesen mosolyogtam, és Alice bepattant mellém.

- Igen. Eléggé lehetséges az, hogy kölcsönös volt a vonzalom. – mosolyogtam. – És ha ön is parancsol egyet csak szóljon.

 Végre elértem, hogy Violet elpiruljon. Nem is tudom miért, de jól esett. Jól esett azt látni, hogy igen is Damon nélkül is tud igazi mosoly, igazi pír az arcára kerülni. Alice érdekesen nézett rám. Megcsókoltam és elmosolyodtam. Bementünk a terembe. Köztudott, hogy az első óránk német volt.

Alice szemszöge:

Negyedik óra előtt, amikor megláttam Violet-et és Damon-t csókolózni kétszázzal robogtam vissza a terembe.

- Gusztustalan. – csaptam be az ajtót magam után. Hogy lehet Damon ennyire rohadék? Nem elég neki, hogy nem szereti Violet-et, de azért játssza neki a hős szerelmest, és még a suliban is ezt csinálja. Őszintén! Nem egy beképzelt rohadék az ilyen? De! Áh, ilyenkor azt kívánom, bár csak ne tudnék semmiről. Úgyse tudok mit tenni... Hamar rájöttem nem vagyok egyedül. A Három Grácia is a teremben volt. Majd a középső megszólalt.

- Megjött a sálas tündérbaba. – mosolygott Carmen.

- Ez egy kendő. És ha nem tetszik, nem kell nézni. – baszd meg! Mondtam kissé dühösen. Kissé? Éppen csak, hogy nem lett vörös a szemem...

- Jól van, jól van, én csak vicceltem. – sipítozott.

- Nem vagyok jó kedvemben, szóval ne lepődj meg, ha ehhez hasonló viccek után hozzád vágok valamit.

- Mi lett veled? Nem voltál ilyen.

- Felbaszott valaki és kész. Legyen neked ennyi elég. - szavaltam és becsaptam magam után az ajtót.

Álszent mosolyomat felpakolva visszarobogtam Jasper-hez, aki kicsit talán megvetően nézett rám. És egy döbbent szempárral néző Violet-hez.

- Jól vagy? - kérdezte döbbenten, és egy kicsit talán kétségbeesetten is.

- Igen. – feleltem kissé ridegen, de ekkor már a könnyeim nem tudtam megállítani. - Utálom az álszenteket. – vagy is magamat, na meg persze Damon is az. Bár ő már az elmebeteg nevet viseli. Sírva borultam Violet nyakába.
- Alice! Jézusom, mi történt? Mi a baj, bántott valaki? - riadt meg a boszi.

- Se... semmi. - szipogtam. - Nem bántott senki... csak félek Henry-től. - kapóra jött ez a válaszom, hisz pont láttam, ahogy a tanáriból sétál kifele. - Biztos megint meg akar majd ölni. - öleltem át szorosan Violet-et, aki szintén megölelt és picit megsimította a hátam. 

Nem igaz. Hogy bírok megállás nélkül hazudozni. Ami végül is nem teljesen hazugság, de nem ez volt az igazság.

- Emiatt nem kell többé aggódnod.  – tolt el magától mosolyogva. Huh, bevette.

- Hogy érted? – döbbentem meg. – Hiszen meg akart ölni, és azt is látta, amikor…

- Csss, - csitított el édesen. – Tegnap Damon-nal meglátogattuk őt… - bah - ugyanis megtanultam egy új varázsigét, ami kitörölte az emlékeiből a pados jelenetet. Igaz Edwin is látta, szóval ő emlékszik rá, de nincs bizonyítéka. – mosolygott. – Azt hittem, hogy már tudod. Azt hittem ezért kapta reggel Damon a puszit. – kicsit meg volt illetődve.

- Ööö… - nem is lenne most jobb alkalom, hogy mindent elszúrjak – nem, az béke-puszi volt, de… - tereltem gyorsan – úristen, Violet, köszönöm!  - öleltem meg.

- Te is megtetted volna értem ellenkező esetben. Mire valók a barátok? – mosolygott.

Remélem ez költői kérdés volt. Szívembe, fejembe, egész testemben a fájdalom nyílalt. Bakker, most árullak el, most hazudok neked, te meg az életem mented meg? Miféle boszi vagy te? Miféle barátnő vagyok én? Jasper-re nézve, talán rosszabb is volt. Szinte már ott voltam, hogy mindjárt elbőgöm magam, de Violet megszólalt.

- Alice, azt viszont még el kell mondanom neked, hogy… - picit talán habozott – a vasfüvet a földrajztanár csempészte bele pénteken, Holmes teájába, amikor leküldött engem. Azt hazudta, hogy cukor, de Stefan karjára ráfröccsent, és egyből rájöttünk, hogy az verbéna. Sajnálom, az én hibám… nem engedhettem volna, hogy azt megigya...
- Tessék? – akadt ki Jasper. – Te végig tudtad?
- Azt hittem, hogy gyógynövényként hordja magánál, és hogy véletlenül összekeverte a cukorral! – védte meg magát.
- Basszus – sóhajtott Jass. – Alice meg is halhatott volna! – ölési szándék csillant meg a szemében. Ajaj!
- Jasper, nem az ő hibája! – védtem Violet-et. Ennél álszentebb már nem is lehetnék… – Azt ő sem tudhatta, hogy a töri tanár nyála az én számban végzi... – suttogtam halkan, mielőtt bárki meghallja, majd elfintorodtam. De a többiek is.
- Sajnálom, Alice... – nézte a földet Viol. – Aznap délután viszont a Nagyim figyelmeztetett, hogy Edwin az egyetemen is már mániákusan kutatott a vámpírok iránt, ezért visszajöttem a suliba kutakodni... a többit ti is tudjátok.
- De miért Henry teájába? – kérdezte még mindig feldúltan Jasper. 
- Mert megzsarolta őt, hogy ha nem csókolja meg Alice-t, le fogja leplezni egy titkát, ami az állásába kerülhet – mondta ki végül Violet. – Holmes emlékeiben láttam meg, amikor kitöröltem a pados részt. Edwin Harrison egy vámpírvadász. És a jelek szerint nagyon gyanakszik rád, Alice. – mondta rémülten Violet.

- Szuper. – na, még egy valami. Ennyire nagy kérés lenne, hogy egy vámpír boldogan éljen? Megkönnyeztem. – Végül is. – töröltem le a könnyeim. – Számítottam rá, már vagy kétszer, vagy hányszor neki mentem, és mindig éreztem, valami furát. Tisztára éreztem, hogy valami ellenség-féle. Szóval… gondoltam rá, hogy vámpír vadász.

- Ne aggódjatok, én veletek vagyok! Bízhattok bennem, a titkotok nálam biztonságban van... és bár ti amúgy sem csinálnátok soha hülyeséget, azért majd figyelek Edwinre. És Alice... sosem fogok még egyszer ennyire óvatlan lenni, hogy veszélybe sodorjalak téged! – könnyezett meg Violet.

Pedig örülnék neki. Áh, utálna már meg… Miért? Miért kell nekem őt becsapnom? Életét kockáztatja értünk, és én meg elárulom… Nem bírom!

- Köszönöm, Violet. – borultam sírva a nyakába. – Annyira szeretlek. Én is vigyázok rád, nem akarom, hogy bármi bajod essen. – mondtam már szinte zokogva.

 Jasper a kezemet, Violet a hátamat simogatta. Könnyes szemmel, de még is tisztán láttam, hogy Edwin a tanáriból kilépve néz végig rajtam és talán a sírásomon mosolyog, de még is volt benne valami. Csalódottság. Talán csalódott, hogy még élek. Hát dögöljön meg. De lehet büszke is magára, hisz most éppen miatta sírok…

- Szeretlek. – hallottam meg Violet hangját, és Jasper nyugtatásán kívül, Violet hangja is segítet nekem, abban, hogy megnyugodjak.

- Én jobban. – csúszott mosoly az arcomra és puszit adtam Violet arcára.

- De én jobban. – adott puszit nekem Violet, mire becsengettek és elindultunk órára.

 Ez a vita még nincs lezárva, gondoltam magamban. Az óra, amire mentünk matek volt. A matektanárnőnknek Emily Greene volt a neve. Kétgyermekes családanya. Kedves, jó fej és nyugodt nő. Egy rossz tulajdonsága van. Na, jó. Kettő. Az egyik az, hogy néha talán nagyon is nyugodt. A másik pedig az, hogy órán szétültetett mindenkit. Mindenkinek külön padban kell ülnie. Ez alól pont a hétfő a kivétel. Ilyenkor pont Jasper és Violet között ülök. Ez a legjobb óra. Most viszont kicsit nehezemre esett Viol mellett tündökölni. Ő véd, én meg elárulom. Szörnyű.

- De én ezt még mindig nem értem. – szakított ki a merengésemből Carmen fülsértő hangja.

- Kussoljon be, és meg fogja érteni. – buktam ki halkan.

Emily elmosolyodott és elmagyarázta még egyszer. Azért irigylem, hogy ennyi türelme van. Ha én lennék a tanár biztos azt mondtam volna, hogy maradj csöndben, figyelj, és akkor mindent érteni fogsz.

- Akkor most mi van? – értetlenkedett még mindig.

- Ami az A halmazba kerül, az nem kerülhet se a B-be, se a metszetbe, ezt jelenti a különbség. Egyéb probléma? – kérdeztem kissé idegesen.

Jasper a combomra rakta a kezét. Megnyugodtam. Carmen pislogott, majd megszólalt.

- Nem. Azt hiszem semmi… - mondta kicsit megszeppenve.

Emily rám nézett. Egyszerre volt a szemében a köszönöm szó, de talán az is, hogy nyugi, másképp is el lehetett volna mondani. Szemem egyből le is sütöttem a füzetre és elkezdtem rajzolni a halmazokat.

A nap folyamán nem volt semmi érdekes. Elizabeth-nek, az ofőnknek, ma különösen jó kedve volt. Az angol óra is vidáman telt. A kémia meg unalmasan.

Otthon, tanulás előtt - után - közben, azon dúltam-fúltam, hogy, hogy lehet valaki ilyen rohadék… Ennyire egy érzéstelen köcsög…

- Mire ez a rengeteg harag drágaságom? Ennyire haragszol a földrajzra? – mutatott Jasper az előttem nyitva lévő föci füzetre.

- Per pillanat nem arra. – mosolyogtam, értetlen arcán. – Sokkal inkább Damon miatt.

- Mit csinált veled? – kérdezte kicsit ingerülten.

- Velem semmit… De amit Violet-tel tesz az…

- Szerelem.

Jasper szavára a lélegzetem is elállt. Most meg mi van?

- Öm, megismételnéd? – ráztam meg a fejem.

Jasper leült mellém. Kezeimet átkulcsolta és rátette a combomra. Lenéztem a kezeire majd a két szép szemébe. Nem értem.

- Nem áll szándékomban lerombolni Mr. Érzések nélkül könnyebb imidzsét, ezáltal persze védeni se akarom őt, de azt hiszem igenis belezúgott a kis bosziba.

Szemeim elkerekedtek. Hirtelen megnyugodtam és elmosolyodtam.

- És Violet? Az ő helyzete?

- Menthetetlen. Fülig szerelmes Damon-ba és napról napra csak erősebb lesz.

- Akkor, azt állítod, hogy ez viszonzott szerelem?!

- Igen. Valahogy úgy.

- Akkor a látomásom nem fog beteljesülni?

- Melyik is?

- Amikor Damon dobja Violet-et, mert megszerezte a gyűrűt és már nincs rá szüksége.

- De.

- Hogy? Képes lenne Violet-et eldobni, úgy, mint egy ruhadarabot, azok után, hogy lefektette, hogy fülig bele van zúgva és még ő maga is bele van esve Violet-be? Komplett idióta? Elmebeteg az biztos, de ez már tőle is sok.

- Azért, mert még nem ismered… De tudod, Damon azok a maradi vámpírok közé tartozik, akiknek fontosabb a piszkos hírnevük, mint a saját és mások érzései.

- De akkor ugye kinyírhatom?

- Tessék? – nézett rám Jasper és lenyugtatott.

- Ha Damon eldobja Violet-et, Viol meg fogja őt utálni, szóval ebből következik, hogy nem fogja szeretni, vagy is kinyírhatom?! – mosolyogtam. – Meg kell, hogy fizessen, mindenért, amit tett és tenni fog. Egy nő érzéseivel nem játszat senki, büntetlenül.

- Ahogy jónak látod. De most váltsunk témát. – mondta Jasper. – Szeretlek.

- Én is. – csókoltam meg.

Este nem bírtam egyedül aludni. Jasper még fent volt. Valami könyvet olvasott.

- Bocsi, zavar a lámpa? Lekapcsolom. Már úgy is…

- Nem, nem zavar a lámpa. Sokkal inkább a magány. – mosolyogtam és vámpír gyorsaságomnak köszönhetően, máris a szoba másik végében voltam. Jasper leoltotta a villanyt, én pedig átöleltem őt a fejem a mellkasára raktam.

- Így máris kényelmesebb. – pusziltam meg.

- Nekem is jobb. – mosolygott.

A könyvet lerakta a földre, s a kezét a takaró alá rakta.