2. fejezet ~ A kezdet Alice szemszögéből

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Ahogy a cím is mutatja, a kezdetek lesznek leírva Alice szemszögéből.

Időben addig megyünk, ameddig Violet is elvitt minket :)

Jó olvasást kívánunk nektek!

Alice szemszöge:

Egy újabb szörnyű nap elé néztem az intézetben, és lassan már második éve volt, hogy a szüleim nem is látogattak... Mégis miért teszik ezt velem?
 Ezt kérdeztem magamtól minden reggel, sírva. Sosem bírtam felfogni, hogy miért hagytak itt. Bár, már láttam előre ezt is, de Simon – az ápolóm - azt mondta, hogy a látomásaim képlékenyek. És mégis...
- Mary Alice Brandon! – szólt hozzám lágyan a kórterembe belépő Simon.
- Jó reggelt, Simon Cullen – mosolyogtam rá. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Már csak a puszta jelenléte is. Mióta a szüleim nem látogattak, teljesen elkezdtem úgy viselkedni vele, mintha az apukám lenne.
- Neked is, drága. Látom, felébredtél.
- Kicsit nyűgös vagyok ma – nyújtózkodtam. - Úgy érzem, ez a nap más, mint a többi.
- És még nem is tudod, mennyire – mosolygott sejtelmesen.
- Esetleg... – Körülnéztem a szobámban, de nem volt sehol senki, és még a folyóson sem láttam senkit. – Ma akarsz átváltoztatni? – kérdeztem meg halkan, félénken Simon-t.
- Nem akarlak, de muszáj lesz – kacsintott.
- És akkor szeptemberben már kezdek is a gimnáziumban?
- Pontosan. Mindenre megtanítottalak, ami kelleni fog a gimiben – helyeselt.
- Ööö – hajtottam le a fejem, majd kiskutyaszemekkel visszanéztem ápolómra. – Szóval, mi is az a gimi? – Azt hiszem, sok mindent kell még tanulnom…
- A gimi a gimnázium becézése. A veled egyidősek, az idősebbek, sőt még a fiatalabbak is így szokták általában hívni.
- Ja, így már értem! – világosultam fel. - És mi is lesz a küldetésem?
- Még ebben az évben találkoznod kell a tűzboszival, Violet Hetfield-del, és megmutatnod neki, hogy igen is léteznek vámpírok, és hinnie kell a nagyijának mindenben, még ha túl hihetetlennek is tűnik. Na meg persze ott lesz majd neked Jasper is, aki a barátod lesz, és velünk fog lakni.
- Simon. Ez egy elmegyógyintézet, de azért nem vagyok gyogyós. Tudom, hogy nem léteznek boszorkányok, se szellemek. – Rápillantottam. – És... mondanám, hogy a vámpírokban sem hiszek, de te itt vagy... Szóval hiszek.
- Majd a boszorkányokban is fogsz, az átváltozásod után.
- Nem veszekszem – tettem karba a kezem, mintha durcás lennék, de csak mosolyogtam.
- Alice – lépett be Olivia, az egyik doktornő. Mosolyom eltűnt az arcomról. – Gyere az újabb kezelésre. – Erőm sem volt már elutasítani, mert hirtelen vagy kétezer kép ugrott be. Látomások. De olyan sok jött egyszerre, hogy már nem bírtam az egyensúlyom megtartani, és azt sem tudtam, ki és hol vagyok, szóval a földre zuhantam.
Ahogy ott feküdtem, hirtelen egy gyönyörű, méz szőke hajú srác állt meg előttem. A lélegzetem elállt tőle, olyan...  olyan szexi volt.
- Te ki vagy? – szólaltam meg. 
- A vámpír éned szelleme, Jasper bőrébe bújva. – Na, most elájulnék, ha még nem tettem volna meg.
- Vagyis? – értetlenkedtem.
- Alice, te éppen most változol át. Pár másodperc múlva, a méreg az egész szervezeteden átfut, és vámpír leszel. Úgy, mint én.
- Aha, értem, de miért nem fáj? Simon azt mondta, az átváltozás fájdalmas. És én még véletlenül sem szenvedek, csak van egy kis kaparó érzés a torkomon.
- Az természetes. Akkor máris éhes vagy. Azért nem szenvedsz, mert az elektrosokk-kezelés előtt, után és közben is kómában voltál, szóval nem éreztél semmit, és most sem érzel. Ha felébredsz, azt fogod látni, hogy Simon alszik. Ez nem lehetetlen. Mi vámpírok is alszunk, és emberi kaját is eszünk, hogy könnyebb legyen beilleszkednünk. De most mennem kell, mi még fogunk találkozni, de akkor már Jasper leszek. Ég veled, drága.

Egyszer csak vége szakadt a látomásnak, s felnyitva a szemeim, a kék eget pillantottam meg, mellettem pedig egy alvó Simon-t.
- Simon! – ráztam meg a vállát.
 Pár másodperc múlva ő is ébredezni kezdett.
- Felébredtél? – ült fel lassan.
- Amint látod – feleltem, majd oldalra néztem.

Egy őzike állt meg előttünk. Egy édes kicsi őzike. Akit - ha máskor állt volna előttem - mozdulatlanul néznék, csodálnék, és talán várnám, hátha közelebb jön hozzám, hogy megsimogathassam.
 De ez most más! Valami teljesen más. Alig bírtam magamat vissza fogni, hogy ne támadjak rá. Ijedten néztem Simon-ra.
- Simon! Segíts! Ez most mi volt?
- Alice drágám, egyszerűen csak éhes vagy.
- Azt érzem, de miért...?
- Alice, te egy igen erős, ámbár kedves vámpír leszel. Lenyűgöző! – nézett rám áhítattal térítőm. Tekintetén látszott, hogy egy látomásból tudta.
- Ez most jó vagy rossz? – kérdeztem.
- Jó, de annyiban rossz is, hogy az elején még bajok lesznek a vadászattal, mert nem akarod megölni az állatokat, mint ahogy most sem akarod, de majd belejössz. Nyugi.
- Segítesz most nekem? – pillantottam rá. - Mert nagyon éhes vagyok.
- Persze, gyere utánam.
  Elfutott. Szinte eltűnt a szemem elől. Én meg csak álltam, és bámultam, míg vissza nem jött, és velem szemben nem állt újra.
- Bocsi, úgy értettem, hogy fuss utánam.
- Ja, oké, csak meglepődtem milyen gyors vagy.
- Te is ilyen gyors vagy!
- Dehogy! Én vagyok a világ leglassabb embere! – ellenkeztem.
- Alice, Alice, Alice – rázta meg a fejét mosolyogva. - Te most már vámpír vagy. A neved pedig, már nem Mary Alice Brandon, hanem Alice Cullen. És most csak vegyél egy nagy levegőt, nézz körül, szagolj bele a levegőbe és fuss utánam!
 Mindent úgy tettem, ahogy ő azt mondta. Fel-alá rohangáltam, végre szabad voltam, és gyorsabb, mint valaha. Olyan jó érzés volt így szaladgálni. Simon a táplálkozásban is segített.
 Különös volt... vért inni. De csak az elején, ugyanis pár korty után éreztem, hogy ez jobban kell nekem, mint bármi más a világon. Nem is értettem, emberként hogy hagyhatott ez ennyire hidegen...
- Alice, ha már jól laktál, el kéne indulnunk Mystic Falls-ba. Elizabeth már vár minket – jelentette be Simon, és hirtelen megfagytam.
- Elizabeth? Ki az, az Elizabeth? – kerekedett el a szemem.
- Ő a feleségem. Alice, csüccs, mielőtt még elesel – mondta, mire én egy szó nélkül hátradobtam magam az ibolyák közé, és egy hatalmas nagy, mély levegőt vettem, majd felültem, és csodálva hallgattam Simon-t. – Mivel a vámpírok sosem betegek, de az emberek annál inkább, ezért magamat is betegnek kellett néha titulálnom. Amikor beteg voltam és nem mentem be dolgozni, akkor Elizabeth-et látogattam meg. Elmondtam mindent rólad, és már nagyon vár minket. Szóval, lassan indulnunk kéne. Egy nap alatt odaérünk.

Szó nélkül vele mentem.


*Pár nap múlva*

- Elég nagy és tágas ez a Mystic Falls, de azt hiszem, képes vagyok arra, hogy ma este egyedül menjek vadászni – léptem le a lépcsőn este, immár az új otthonomban. Gondolkodni is szeretnék.
- Remek időzítés. Holdfogyatkozás van – mosolygott Simon, mire én értetlen arcot vágtam, de ő nem törődve velem, folytatta. – Tökéletes lesz, Alice drágám. Egyedül is tudnod kell vadászni, szóval nyomás, mielőtt éhen halsz.

Úgy is tudtam, hogy jelent valamit, amit mondott, de nem volt erőm faggatózni, szóval elindultam vadászni. Gondoltam, majd ha hazajövök, kiszedek belőle mindent.
 Elindultam hát az erdőbe, de alig voltam ott egy-két őzike erejéig, amikor észrevettem, hogy majdnem meggyullad a tőlem pár méterre lévő bokor. Csak egy lányt láttam, aki kb. annyira megijedhetett, mint én. Kicsit kiegyenesedtem, és biztos, hogy a szám véres maradt, mert szegény lány úgy futott el, mint aki egy szellemet látott.
 „Kérlek ne fuss el, nem bántalak!” – próbáltam kipréselni magamból, de egy hang sem jött ki a torkomon, hiszen valaki észrevett. Valaki rájött a titkomra. Nyomban haza is szaladtam, s mindent elmondtam Simon-nak, hisz észrevette, hogy rémült vagyok.
- Ennek így kellett lennie Alice, de nyugi nem lesz baj! – próbált lenyugtatni.
- De, hisz látott... véresen...
- De nem tudja, hogy te vámpír vagy.
- Honnan veszed? – kérdeztem.
- Alice. Ha mindent jól értelmezek, akkor ő volt a tűzboszi.
- Ezek után, hogy lenne a barátnőm? – kérdeztem könnyezve, majd felrohantam a szobámba, és a párnámba zokogtam.
 Csak később, amikor lenyugodtam, akkor jutottam el odáig, hogy lezuhanyozzak, majd lefeküdtem aludni, hisz holnap suli.

~*~

Másnap Simon és Elizabeth sok sikert kívántak, és átöleltek. Időben beértem a suliba, és épp, hogy csak átléptem a kapuján, máris nekem jött valaki.
- Oh, ne haragudj, bocsánat! – hallottam az idegen hangját, majd lehajoltam rögtön, de mivel ő is ugyanígy tett, a fejünk összekoccant. Én is bocsánatot kértem, ránéztem és láttam, hogy kacagva érkezett meg a fenekére, és én is nevettem, hisz láttam, hogy ez ugyan az a lány, akit tegnap láttam az erdőben. Ő lenne a tűzboszi? Nem. Boszorkányok nincsenek. Egy ilyen aranyos lány, meg biztos nem gonosz boszi.
 Végigmért, és én is őt. Olyan középmagas lehetett. Nálam magasabb. Szép, hosszú, barna haja volt, barna szemei kicsit kikerekedtek. Talán megismert? Fehér bőre volt, amit egy könnyed, szürke ruha takart, amit a melle alatt egy csinos, piros szalaggal kötött össze.
Meglepődtem én is, csak úgy, mint ő, hisz még mindig azon voltam, hogy ő nem lehetet ott tegnap. Az lehetetlen.
- Bocsánat még egyszer – nyögte ki nagy nehezen. – Nekem most sietnem kell, még új vagyok, és hogy nézne ki, ha már az első nap elkésnék? – Egy gyors mosoly ugrott az arcára, és elindult arra az emeletre, amerre később én is mentem. Meg sem várva a reakciómat, elsietett. Utána akartam menni. Beszélni akartam vele. De mielőtt még elindultam volna, olyan sebességgel futott el előttem, hogy a remek ibolya illatától a lábaim kicsit megremegtek, és összeestem, mert olyan késztetést éreztem, hogy utána megyek, és felfalom. De ezt mégse tehetem meg.
Szóval, csak ültem a földön néhány másodpercig...

Na ennyi volt mára :D

Reméljük tetszett. :)

A komiknak nagyon örülnénk. :)

Ha van valami kérdésetek, és nem olyan kulisszatitok-féleség, ami csak majd a következő, vagy következő utáni részben fog kiderülni, akkor szívesen válaszolunk.

Sok-sok puszi: Alice és Violet