1. fejezet ~ A kezdet

Sziasztok!
Íme itt jön az első fejezet Violet szemszögéből. Jó olvasást kívánunk!

Violet szemszöge:

- Rendben, Lexi, este 7-re várlak. Puszi! – csaptam össze a telefonomat, miközben letrappoltam az emeletről.
- Viol kicsim, történt egy kis műsorváltozás – lépett apa az ajtóhoz, teljes harci öltözetben. Értetlen arccal meredtem rá.
- Készülsz valahová...?
- Igen, átmegyek Stasy-hez aludni. Most hívott fel, hogy valaki átvette tőle az estis műszakot. – Ne már.
- Szuper. – Durcásan a hajamba túrtam. – Ami azt jelenti, hogy Lexit lemondhatom, és átroboghatok a nagyihoz csicsikálni, ugye?
- Talált, süllyedt. – Ahogy leértem a falépcsőn, ő megölelt, majd békítően a hajamba puszilt. – Hm, új sampon? Ibolya illatú.
- Nem, ez csak a természetes illatom – mosolyodtam el. Különleges jelentése van a nevemnek, és ezt mindig is büszkén viseltem. – Jól van. Akkor, amíg lemondom az esti programom, kiállítanád a robogóm a garázsból? – néztem rá ellenállhatatlanul szép, csillogó szemekkel.
- Naná – kacsintott rám. Halleluja.

~*~

- Szia, Nagyi! – öleltem meg lelkesen mamikámat, mélyen magába szívva finom illatát, amilyen csak neki van. – A család női tagjai közt öröklődik, hogy mindenkinek olyan illata van, mint amit a neve jelent? – kérdeztem meg szarkasztikusan, majd lepakoltam a cuccom az előszobában. Holnap lesz az első napom a gimiben, hurrá. Már nem stresszelek annyira, hiszen tegnap volt az évnyitó, amin szinte mindenki ott volt, szóval ismerkedtem.
- Hogy érted, drágám? – zárta kulcsra az ajtót nagymamám.
- Tudod... rózsaillatod van, és Rosemarie a teljes neved, de mindenki csak Rose-nak hív, ami annyit tesz: rózsa.
- Ezt pont egy Violet nevű hölgyemény hányja a szememre, akit már az utcasarokról kiszagolni az ibolya esszenciájáról?
 Háhá.
- Ez is ilyen boszi-dolog? – incselkedtem.
- Kitudja. Sok minden rejt titkokat... – Ajaj. Amikor így kezd el beszélni, általában mindig tesz valamit, amitől ugrok egy nagyot.
 S lám, amint ezt kigondoltam, nagyi egy egyszerű kézmozdulattal egy hosszú víznyalábot csalt ki a csapból, s egyenest az üres poharába röpítette. Persze, hogy kis híján leestem a székből.
- Oké, ezt ne csináld. Elmegyek zuhanyozni, és szerintem le is fekszem.
- Nem lehet – szólt rám hirtelen. – Nem véletlen, hogy ma este jöttél át hozzám. Holdfogyatkozás van. – Éljen a virágnyelv. Sosem értek belőle egy szót sem.
- Ezt értenem kéne? – húztam össze a szemöldököm.
- Az én elemem a víz, emiatt az energiám javarészét a Holdból nyerem. A te elemedet még homály fedi, de a holdfogyatkozás során a Nap eltakarja az égitestet. A Nap pedig a tűzboszorkányok energiaforrása.
 Tehát innen fúj a szél... Nos, nekem már elegem van ebből. Nagyi egyszer kísérletezett velem, amikor a Merkúr egy síkban állt a Földdel, hogy nem-e vagyok légboszi. Azon kívül, hogy egy apró hapcitól a kerítésnek csapódtam, nem történt semmi érdekfeszítő. De már unom.
- Kérlek, Nagyi. Holnap meghatározó napja lesz az életemnek. Nem akarok veszekedni veled.
- Akkor ne tedd. Csak annyit kérek, hogy menj el egy békés helyre, ahol tanúja lehetsz a holdfogyatkozásnak, és jól figyeld meg, mi történik. Utána békén hagylak.
 Csábító ajánlat, nem mondom, de nem eléggé...
- És ha nem? – sóhajtottam.
- Akkor egy székbe fagyasztalak, és egész éjjel a családi történelmet fogom neked mesélni. Mit szólsz? Pár percnyi izgalom az erdőben, vagy többórás halandzsa, ráadásul fázva?

Istenem, meggyőzött...

- Pár perc múlva találkozunk – pusziltam meg, és kiszaladtam a házból, egyenest a mögötte nem messze lévő kicsiny erdőbe. A fák hatalmas óriásokként magasodtak körém, és ha felnéztem, a lombjaik úgy takarták el a csillagos eget, mintha fekete pamacsokat szórtak volna fel az égboltra. Kerestem egy kis tisztást, majd ismét felnéztem. A Hold vörösen izzott, fényesen bevilágítva az éjszakát. Mély levegőt vettem, s a szívem hevesebben kezdett verni a megszokottnál, de ennyi volt. Már épp kigondoltam, hogy „Ezt a baromságot!”, és elindultam volna visszafelé, amikor kezem véletlenül súrolta egy bokornak a levelét, amely először kiszáradt, majd lángra lobbant.
- Jézus Krisztus! – sikítottam, s hátrálni kezdtem ijedten, de összeakadt a lábam, és landoltam a fűben. Csörtetést hallottam magam mögül, s hevesen megfordultam. Mozdulatomat parányi szikrák követték, amelyeken meglepődtem, s őszintén szólva a frász jött rám, viszont attól még jobban, amit megvilágítottak: egy arcot.
 Csak egy pillanat erejéig ugyan, de egy fehér, csinos női arc bukkant fel a sötétben, akinek a szájából sűrű, vörös vér csöpögött le.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – sikoltottam fel, majd futni kezdtem, ahogyan csak bírtam. Miután beértem a házba, becsaptam az ajtót, kulcsra zártam, és sokáig kapkodtam levegő után. Sípolt a tüdőm, szakadt rólam a víz, olyan melegem volt, tenyerem szinte sistergett, a szívem pedig kis híján lyukat ütött a mellkasomba.
- Az arckifejezésed alapján megtaláltad az elemed, kis tűzboszorkányom – mondta mosolyogva Nagyi, és felém lépett, hogy megöleljen, de én elszaladtam karjai elől.
- Miért engedtél ki egyedül?! Tudtad... – ziháltam. – Mindig azt mondtad, hogy a vízzel az empátia képességed is nagyon fejlett lett, szóval tudtad, hogy látni fogom...
- Mégis mit?
- Azt a.... – hogy fogalmazhatnám meg? – hülye elmebeteget, aki az éjszaka közepén az erdőben művérrel keni össze a száját és rám vár.
- Miket beszélsz, te lány? – döbbent meg őszintén. Lassan engem is elárasztott a jeges hökkentség.
- Vagy... nem láttad? – kérdeztem. Nagyi hosszú percekig nem felelt, helyette szörnyű aggodalom ült ki az arcára. Megijesztett. Még ennél is jobban, már ha egyáltalán lehetséges. – Nagyi...?
- Most zuhanyozz le és aludj! Elég ennyi izgalom mára – szólalt meg végül. – De holnap iskola után ide gyere, ne haza! Valamit feltétlenül meg kell beszélnünk.
- Na de Mama... – Oké, nem tagadom: betojtam rendesen.
- Bemész egyedül a fürdőszobába, vagy segítselek be egy kis energizált vízzel?! – villantak rám dühös, mogyoróbarna szemei. Hátráltam egyet, és félénken közöltem vele, hogy odatalálok.
 Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtünk aludni, de nekem végig a történteken járt az eszem. Kis híján felgyújtottam egy bokrot és még (talán) hallucináltam is, és még ő neki áll feljebb. Hát ez jó.

***

Másnap reggel iszonyatosan hasogató fejjel ébredtem. Egy erős kávé után felkaptam magamra egy könnyed, szürke ruhát, amit a mellem alatt egy csinos, piros szalaggal kötöttem össze. Megtehettem, hiszen még jó idő volt.
Nagyi még fura volt velem, de azért sok szerencsét kívánt az első napra. Reméltem, hogy nem tévedek el.
 Nagy sóhajjal léptem be gimnázium mintás kapuján, s – bár már jártam itt – elgyönyörködtem az épületben. Annyira nézelődtem, hogy véletlenül nekimentem valakinek, s táskánk a földre zuhant.
- Oh, ne haragudj, bocsánat! – hajoltam le rögtön, de az illető is ugyanígy tett, így ügyesen összefejeltünk. Kacagva érkeztem meg a fenekemre, és megkönnyebbülten hallottam, hogy az „áldozatom” is nevet. Szép, bájos, kislányos nevetést hallatott.
Egy kis popsi-dörzsölés után egyszerre pillantottunk egymásra, és úgy éreztem, elájulok. Ez az arc... ezt láttam tegnap vérrel borítva... ez holtbiztos. Olyan tuti, mint hogy itt állok remegő ajkakkal és lábakkal...
 Végigmértem a lányt. Alacsony volt, pont, mint én. Rövid haja volt, barna szemei és tökéletes fehér bőre, amit egy vidám színű kis ruhácskával hangsúlyozott. Úgy nézett ki, mint valami tündérbaba.
 Ha valaki más mondta volna nekem, hogy tegnap látta az erdőben, kiröhögöm.
 Ő is nagyon meglepődött (véleményem szerint az én döbbenetemen).
- Bocsánat még egyszer – nyögtem ki nagy nehezen. – Nekem most sietnem kell, még új vagyok, és hogy nézne ki, ha már az első nap elkésnék? – Egy ösztönös mosoly ugrott az arcomra, amiért le tudtam volna magam ütni. Még arra is mosolygok, aki miatt menten összepisilem magam. Jól van, Violet.
 Nyeltem egy nagyot, és meg nem várva a lány reakcióit, kikerültem őt, majd gyors tempóval az osztálytermem felé vettem az irányt.

Reméljük, hogy tetszett nektek! A komiknak örülnénk! ;)

Puszi: Alice és Violet