Sziasztok! =)
Mivel a bónuszfeji nem sikerült túl hosszúra, és a komihatárt is betartottátok, a hétvége végén kaptok egy teljes, új fejezetet! =)
Ami nem is rövid, és minden titokra fény derül benne. Kicsit az időben is visszaugrunk, egészen a vasfüves tortáig, aminek sajnos további következményei is lesznek Alice ingerlékenységén és érzékenységén kívül. Arról nem is szólva, hogy már Violet előtt sem titok, hogy mit tett Damon Sharone-nal, és ez is von maga után egyet, s mást.
Jó olvasást kívánunk!
Mivel a bónuszfeji nem sikerült túl hosszúra, és a komihatárt is betartottátok, a hétvége végén kaptok egy teljes, új fejezetet! =)
Ami nem is rövid, és minden titokra fény derül benne. Kicsit az időben is visszaugrunk, egészen a vasfüves tortáig, aminek sajnos további következményei is lesznek Alice ingerlékenységén és érzékenységén kívül. Arról nem is szólva, hogy már Violet előtt sem titok, hogy mit tett Damon Sharone-nal, és ez is von maga után egyet, s mást.
Jó olvasást kívánunk!
Violet szemszöge:
Kétségbeesetten figyeltem barátnőm fájdalomtól eltorzult arcát, és már épp elkezdtem volna egy egyszerűbb varázsigét mormolni, amikor ő hirtelen vett egy nagy levegőt, és bocsánatot kérve kimarta magát a kezeink közül Jasperrel, majd csak úgy elrohant.
- Alice! – vetettem volna utána magam, de kedvesem nekipasszírozott a falnak.
- Ne is álmodj róla – sziszegte.
- Eressz el! – kaptam enyhe hisztériás rohamot. – Utánamegyek!
- Dehogy mész. Még képes lenne öntudatlanul kinyírni. – Amikor ezt kimondta, Jasper morogva markolt a vállába.
- Jól van, megértettem! – nyugtattam le magam (több, kevesebb sikerrel). Damon elengedett, én pedig bosszúsan túrtam a hajamba. Alice nyilván jól lesz, csak vadásznia kell egy kicsit...
- Jasper – pillantottam rá. – Megtennéd, hogy ha hazaér, megcsörgetsz? – kértem szépen.
- Persze... – sóhajtotta, majd odalépett hozzám, és megölelt. – Vigyázz magadra.
- Te is. – Elbúcsúztunk, ő pedig távozott a házból. Rideg arccal fordultam a szerelmem felé. – Ugye tudod, hogy ez a te hibád? – kérdeztem halkan, elfojtott dühvel a hangomban.
- Mi van? – kérdezte hirtelen.
- Mit műveltél Henry barátnőjével?! – kiabáltam rá.
Damon zöld szemei elkerekedtek, és iszonyú meglepetés ült ki az arcára.
- Semmi olyat, ami kinyírta volna, ugyebár.
Tessék?! És ezt ilyen higgadtan mondja?! Úristen...
- Jobb lenne, ha... – hirtelen azt sem tudtam, hogy fejezzem be a mondatot. -...leállítanád magad! - fakadtam ki. – Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen miattam, pláne nem ártatlanoknak!
- Nyugodj meg! – lépett hozzám közelebb, de én elhátráltam.
- Henry-nek elégtételt tenni az én dolgom, nem a tiéd! Alice most emiatt került életveszélybe! És különben is... te ilyen könnyen gyilkolnál...? – Ezt nem hiszem el...
- Violet... – kezdte volna, azonban én nem hallgattam végig. Sírva hazarohantam.
Otthon, amikor beléptem a házba, a lámpák le-fel kapcsolódtak, a csapból megindult a víz, az ágyamat körülvevő gyertyák lángjai meg kis híján a plafonig értek... én pedig... dühöngtem és sírtam. Egyszerűen képtelen vagyok ezt elhinni. Henry Holmes egy zavarodott elme, de senkinek nincs joga ezért a barátnőjét kinyírni! Vagy... majdnem kinyírni.
Hirtelen megcsörrent a telefonom. Jasper volt az, így pár perc múlva felhívtam Alice-t. Próbáltam nem elbőgni magam, miközben kérdezgettem, hogy jól van-e már.
- Persze, a drága Henry haverod majdnem kinyírt. Remekül vagyok. – Mi baja van? Engem is majdnem kinyírt, üdv a klubban... – Ne haragudj... - mondta végül. – Csak ez a verbéna mellékhatása. Jól vagyok, és köszönöm, hogy hívtál.
- Öö... oké – nyögtem ki. – Vigyázz magadra, szia – köszöntem el, majd a falhoz basztam a telefont, és ismét sírni kezdtem.
Éjjel felébredtem arra, hogy egy holló károg a nyitott ablakom párkányán.
- Kurva élet! – káromkodtam el magam, majd a párnám nekivágtam a szerencsétlen madárnak. Amikor elszállt, megéreztem Damon jelenlétét. Ez az ő hollós trükkje volt... de most nem érdekel. Csak hagyjon békén...
~*~
Másnap egy szünetben kint ültünk Alice-szel a padon. Még mindig nem nézett ki valami jól, de én sem voltam a legjobb formámban. Egy szó, mint száz: tiszta depik voltunk... És a helyzetet csak súlyosbította, amikor megjelent James. Már szinte el is felejtettem őt, annyi minden történt a látogatása óta. És említette is Jasper, hogy ő lesz az új pszichológus a suliban... éljen. Így sincs elég okom a depresszióra.
- Nincs szüksége valakinek lelki segélyre? – kérdezte vigyorogva. Eltaláltad.
- Na persze, hogy utána mindenkinek elmondjon mindent? – vágtam vissza csípősen, mire ő nyájasan megjegyezte, hogy kötelezi őt az orvosi titoktartás... hogy oda ne rohanjak, baszd meg.
- Ugye, Mary Alice Brandon? – suttogta James. Itt egy kicsit lemaradtam, de a tudtomra adták, hogy ez volt a barátnőm régi neve.- És még mesélhetnék, de nem teszem. Látjátok?! Bízhattok bennem – mondta, majd egyik kezét rám, másikat a barátnőmre rakta. Be akartam vetni az Aneurizmát, de Alice hátrarántott. Nem is ok nélkül: Henry Holmes épp akkor sétált le a lépcsőről. Na, innentől, mint akinél lehúzták a rolót, James egyszerűen egy másik dimenzióba került nálam, és csak a vadászomat kémleltem. Ahogy ránéztem, ismét felderengtek szemeim előtt a képkockák, ahogyan elüt, majd továbbhajt. A beton kemény érintése... a hideg, a sötétség...
- Ezt most fejezd be! – dörrent fel hirtelen barátnőm hangja, ami kiszakított az emlékből. – Nem tettem, és nem is fogom!
Világos, már megint szuper halkan csevegtek.
- Arra nem vennék mérget, kis tündérbaba... – fordult meg egy dög vigyorral James. Alice persze tajtékzott a dühtől. Próbáltam nyugtatni, de... mintha csak egy sebesen pattogó labdát kellett volna elkapnom... fel is adtam.
Barátnőm bement a terembe, én pedig észrevettem Damont a lépcsőnél. Dühösen fújtam egyet, és iszonyú ideggel fordultam meg. Csak a kivételes reflexeimnek köszönhetően nem mentem neki sokadjára az ördögnek.
- Áh, Violet – mosolygott rám Henry. – Hallottam a balesetedről. Szörnyű.
- Mármint az a szörnyű, hogy még élek, igaz? – húztam össze a szemöldököm. – Tudom, hogy maga volt. Emlékszem – léptem közelebb, fenyegetően.
- Mindenesetre... legközelebb ügyesebb leszek – mondta, még mindig azzal a bárgyú kifejezéssel az arcán, majd a vállamra tette a kezét, és eltolt az útból.
- Még nem végeztem, Tanár úr! – kiáltottam utána. Kicsit hülyének néztek a többiek, de sebaj. Amikor dühös vagyok, rohadtul nem izgat. Szerencsére.
- De én igen.
- Nem tudtam a barátnőjéről – halkultam el. – Ezt sajnálom. De ha még egyszer... ha csak egyszer bántani merészeli Alice-éket...
- Akkor, mi lesz, boszikám? – lépett közelebb ő is. Arcunk vészesen közel került egymáshoz, de mivel kis híján vicsorítottam rá, bárkinek leeshetett, hogy veszekszünk, nem pedig csókolózni készülünk.
- Azt nem hagyhatom. A természet szolgája vagyok, és védem az ártatlanokat... – Nem kertelek neki, hisz ideje tisztázni a dolgokat.
- A barátnőm is ártatlan volt – sziszegte az arcomba.
- Én is az voltam – feleltem egyszerűen. – És ha nem üt el, a barátnője is sértetlen marad. Sőt, ha tudtam volna az egészről, valószínűleg akkor is. – Itt meglepődött, jól láttam. – És tudja, miért? – néztem mélyen a szemeibe. – Mert akármennyire is utálom magát... nem fogok magával harcolni...
Összehúzta a szemöldökét, majd hirtelen tekintete az ajkaimra vándorolt... Itt kurvára meglepődtem, és hátráltam két lépést.
- Violet? – hallottam meg hirtelen az osztályfőnök hangját. Odakaptam a tekintetem, és... hirtelen olyan megértő pillantást vetett rám, hogy ledöbbentem.
- I-igen, tanárnő?
- Menj be a terembe, mindjárt csengetnek. Nekem beszédem van Mr. Holmes-szal.
Nem válaszoltam, csak szó nélkül bementem a terembe.
Otthon csaptunk apával egy kis vacsorapartit, ami olyan jól sikerült, hogy már 8-kor beájultam az ágyba. Kezdetét vette a filmszakadás, az édes álom... majd egy szörnyű ébredés.
Fogalmam sincs, mikor vagy hogyan, de egyszer csak nem kaptam levegőt, ugyanis egy ismeretlen személy fojtogatni kezdett a tulajdon párnámmal. Pulzusom az egekbe szökött, sikítani akartam, de nem volt már elég levegőm hozzá. Kapálózni kezdtem, hogy rúgjam, karmoljam a támadóm, ahol érem. Mivel ez hasztalan volt, megégettem. Minden bizonnyal a karját, ugyanis a súly a párnáról eltűnt, így le is hajítottam a képemről, a gyertyáim pedig meggyújtottam mind. Henry Holmes tanár úr arca körvonalazódott ki a sötétben.
- Mi a franc...? – nyögtem ki döbbenten.
- Te átkozott boszorkány! – káromkodott halkan, majd hirtelen nekem rontott. Nekilökött a falnak, de olyan erővel, hogy vért köhögtem fel. A következő pillanatban egy fecskendő fúródott a karomba. Kurvára fájt.
A testem magától reagált, és válaszképp egy igen kényes területen térdeltem meg a férfit, mire ő összegörnyedt. Nem teketóriáztam: három hatalmas pofont kevertem le neki egymás után, majd ellöktem magamtól, és meggyújtottam körülötte a parkettát.
- Ribanc – suttogta.
- Én nem ártottam magának... – sírtam el magam hirtelen. Az adrenalin egy pillanatra elnyomta a félelmem, de most összeomoltam. – Semmi rosszat nem tettem...
- Persze, mert olyan kurva ártatlan a fajtád, mi?
- Maga meg van zavarodva... – görnyedtem össze, halkan zokogva. Nem tudom, mit döfött belém, de ahogy szétáramlik a véremben, egyre jobban zsibbadnak a tagjaim.
- Mondja ezt az a némber, aki a saját szobáját fogja mindjárt felgyújtani. – A lángok nekem engedelmeskednek, és nem terjednek tovább.
- Takarodjon innen... – suttogtam, majd szűkíteni kezdtem lábainál a kört, hogy az ablak felé tereljem. Nyilván a futónövényeken mászott be, szóval nem esik le. Nagy kár...
- Előbb, vagy utóbb... de úgyis megszabadítom tőled a világot, virágszálam... – vigyorodott el, s hirtelen nekem vágta a poharat, amit a komódomról szedhetett fel. A fejem elé akartam kapni a karjaim, de mintha csak egy lassított felvétel lettem volna... Az üveg nekicsapódott a homlokomnak, s csak az időben bevetett telekinetikus boszitrükknek köszönhetően nem vitték ki a szemem a szilánkok. Felsikítottam, mire apa hirtelen benyitott a szobámba, de akkor Holmes-nak már hűlthelye volt.
- Te jó ég! Kicsim! – rohant oda hozzám. – Mi történt? Hiszen te vérzel...
Már megint hazudnom kell neki, pedig annyira nem érdemli meg...
- Én... le akartam ütni egy pókot, de... melléléptem, és leestem az ágyról, a pohár meg a fejemen végezte...
- Felcsattant a homlokod? Mutasd! – Odalépett hozzám, és vizslatni kezdte a bőröm, de hirtelen nagy, fekete pacák éktelenkedtek be a látóterembe.
- Apa... úgy sajnálom... – mondtam neki, szinte öntudatlanul, majd elájultam.
Reggel egy fehér szobában ébredtem. Francba, ez kórház.
- Még szerencse, hogy a szeme megúszta, kisasszony – mormolta mellettem a doktor, a zárójelentést gépelve. Vagyis... gondolom azt.
- De azért megmaradok? – nyöszörögtem fáradtan. A fiatal pasi aranyosan rám mosolygott.
- Efelől nyugodt lehetsz. Akár már iskolába is mehetsz, de tesiből felmentelek pár hétre. – Yeah. – Viszont lenne egy kérdésem. Hogy került mandragóra a véredbe?
- Mandra...mi? – értetlenkedtem.
- Vettem tőled egy kis vért, és elég erősen benne volt ez a növényi kivonat.
- Öm... nem tudom – feleltem. – De a mandragóra népi neve nem... boszorkányfű?
- De, pontosan – mosolygott. Kurva jó. Lehet egy tippem, hogy miért az a neve... úgy tűnik, a boszorkányságnak is megvannak a maga gyengepontjai. Mint a vámpíroknak a verbéna, vagy a vérfarkasoknak a sisakvirág.
- Hát... köszönök mindent. Akkor is ön ápolt, amikor elütöttek.
- Bizony – mosolygott még mindig.
***
A suliba csak második órára értem be, ami ugyebár lyukas óra nekem. A könyvtárba beérve barátnőm rögtön le is támadt. Kimagyaráztam a homlokom egy egyszerű asztalfejeléssel. Bár a szívem szakadt meg, hogy mennyire aggódik értem, én meg a képébe hazudok. De muszáj. Nem akarom, hogy megint miattam, bosszúból sérüljön meg valaki. Még akkor is, ha az a valaki történetesen Henry Holmes... hát én tényleg nem vagyok normális.
Alice kiment a könyvtárból egy időre, s amikor visszajött, szinte nem is volt önmaga... a bőgés határán volt.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle aggódva.
- Nem – rázta meg a fejét, majd kirohant a folyosóra. Én persze focikapusként vetettem utána magam, mire ő levágott egy sírógörcsöt.
- Csak sírni akarok... – suttogta, erősen belém kapaszkodva. Három tippem is volt, ki akasztotta ennyire ki: James, Edwin vagy... lehet, hogy Damon... úgyis kiderítem. De először őt kell lenyugtatnom... ez pedig csak öleléssel, és csitító szavakkal megy. Szegény barátnőm...
A kis incidens után – a lyukasóra maradékában -, amikor Alice már jobban volt, leszáguldottam a lépcsőn, és meg is találtam, akit kerestem.
- Elmebeteg, szadista rohadék! – kiabáltam rá James-re, majd mikor megfordult, lendületből felképeltem. Csak úgy csattant.
- Fura üdvözlés, de oké – vigyorgott rám, az állkapcsát simogatva.
- Megmondtam, hogy ne gyere ide többet! – támadtam le rögtön. – Nem tudom, milyen játékot űzöl a barátnőmmel, de ha még egyszer ennyire kiakasztod, eskü felgyújtalak!
- Már megint fenyegetőzünk? – lépett közelebb. – Ha jól emlékszem, én meg azt mondtam, ne merészeld többé... – Nyeltem egyet. – Jókor jöttél, épp harapni készültem valamit.
És hirtelen elvigyorodott, a hosszú szemfogait kimutatva. Ebből aneurizma lesz, éreztem. De nem lett. Ugyanis egy Edwin Harrison közénk vágódott, de James még épp az utolsó minutumban elrejtette az agyarait. De egy piszok máker vagy, bakker... bár, lehet, inkább én vagyok az.
- Mi folyik itt, Mr. Connor? – fortyant fel a földrajztanár.
- Zaklatunk egy diáklányt? – kérdezte egy mély hang, pontosan mögülem. Na, bassza meg. Itt a halál.
- Az tudtommal más reszortja – sziszegtem magam elé. Hirtelen Henry két tenyere a vállamra simult, de én rögtön előre ugrottam. Ledöbbentem. Most meg mit tapiz...?
- De megértem – vigyorgott még mindig James-re. – Violet sokak prédája... vajon miért? – tekintete lesiklott rám. Rohadék.
Ahogy a tegnap este képkockái leperegtek előttem, nagyon felment bennem a pumpa. Megint majdnem megölt. És most? Most vigyorog és fogdos. Neki akartam ugrani és felképelni. Lealázni a sárgaföldig. Megégetni. Fájdalmat okozni.
De végül meghoztam életem legnehezebb döntését: elsétáltam. Ismét.
Damon szemszöge:
Tiszta ideg vagyok, a rohadt életbe. Kilógtam az óráról, mert tudom, hogy a virágszálamnak ilyenkor nincs tesi, erre csak egy tündérbabát találok a könyvtárban. Már épp visszaindultam volna, amikor a lépcsőnél Violet egyenesen belém szaladt.
- Mint a régi szép időkben – mosolyogtam le rá, megsimítva a fejét. Olyan jó érzés volt őt a karjaimban tartani... de nem tartott soká.
- Hagyj békén... – lökött el magától, majd elindult a könyvtár felé. Én azonban visszarántottam őt a karjánál fogva. – Áú, ez fáj! – szisszent fel. Bakker, nem vettem észre, hogy bántom.
- Sajnálom – szabadkoztam. - Nézd – sóhajtottam egyet, majd mélyen a szemeibe néztem. – Megértem, hogy dühös vagy és utálsz. Megérdemlem – ismertem be.
- Igen – helyeselt. – Valaki majdnem meghalt. Miattam! Ami még ennél is rosszabb, hogy te ölted meg majdnem... – Újból el akart szaladni, de nem eresztettem el. Képtelen voltam.
- Kiborultam. Amikor megtudtam, hogy elütöttek... dühös voltam, de egyben féltem... – ezt még sosem mondtam ki hangosan. – Nem akartalak elveszíteni.
- Hát, most mégis megtörtént – feleselt vissza. Ezen szavakra hirtelen elengedtem őt, és végigmértem. Csak most vettem észre a nagy sebtapaszt a homlokán.
- Mi történt veled? – kérdeztem.
- Feldühítettél, ha enyhén akarom kifejezni magam.
- Nem, a homlokod... – Kezem magától mozdult, szinte sóvárgott, hogy hozzáérhessen. Nem igaz, hogy ennyire függök tőle...
- Az semmi... csak lefejeltem az asztalt... – kapta el rólam a pillantását.
- De hazudsz, nem de? – Az a mocskos rohadék tette?!
- Nem hazudok. Ne magadból indulj ki – vonta meg a vállát.
- Henry volt – állapítottam meg, kurva feszülten.
- Nem! – fogta hirtelen közre az arcom. Amikor megérintett, szinte szikrák pattantak bennem. Basszus. – Baleset volt. Érted? Néha béna vagyok. Jó, elég gyakran. De amit tettél, nem ismétlődhet meg. Főleg úgy nem, hogy Henry nem bántott...
- Biztos? – kérdeztem meg még egyszer. Ajánlom is, hogy távol tartsa magát tőle.
- Igen – engedett el. – Most mennem kell. Szia, Damon – viharzott el.
~*~
Csütörtökön a negyedik órám lyukas volt, és épp kint lófráltam, amikor egy érdekes beszélgetés ütötte meg a fülem. „Egy rejtélyes állattámadás történt.” – hallatszódott a tanáriból a tánctanár hangja. Épp Violet-ék terme előtt mentem el, amikor egy Alice hirtelen kiszáguldott, és hevesen nekem esett, miszerint én okoztam az állattámadást.
- Nyugi van, babóci – ráztam le erőszakos kezeit magamról. – Szerinted, ha én tettem volna, most itt lennék Edwin Harrison szemei előtt? Gondolkozz már, kicsim.
- Igaz, bocs – állította le magát. – De ha nem te, akkor ki?
- Mondjuk én? – lépett oda hozzánk James. Igen, mondjuk te, baszd meg.
- Tegyük fel, hogy te voltál – tette karba a kezeit Alice. – Miért?
Mondjuk, mert ő nem tagadta meg magától az alaptermészetet. Mert olyan köcsög vadállat, mint én... voltam. És valószínűleg leszek megint, ha vége lesz ennek az egész cécónak.
- Te egy elmebeteg pszichopata vagy, semmi más – förmedt rá a babóci James-re. Ugyanis míg én agyaltam, addig ő is megvallotta a „bűnét”.
- Elég! Nem fogom tovább elviselni, hogy szidsz! – dühödött be az az állat, s hirtelen neki akart ugrani a kis gumilabdának. Oké, ez hülye? A folyosón akarja a kemény vámpírt játszani, ráadásul úgy, hogy Edwin Harrison hat méterre áll csak tőlünk? Ezt leszámítva pedig... a babuci életét csak én keseríthetem meg.
- Ne merd bántani! – villantottam ki az agyaram James-re, aki először meglepődött, majd mindentudó pillantással továbbállt. Na azért, baszd meg.
- Most ezt értenem kéne? – kérdezte elképedve Alice. – Te... pont te, aki a legjobban gyűlölsz, mert a lábad alatt vagyok. Megakadályozlak a boszid birtoklásában. Pont te védtél meg engem. Miért? – esett nekem, válaszokért könyörögve. Bakker, nem elég egy köszönöm? Én is pont ezen kérdésekre akarok választ kapni...
Hirtelen a baba elkezdett fel-alá járkálni, s elkezdte sorolni azt a temérdek szart, amit én hoztam a fejükre. Violet elcsábítása, ő és Jasper fogva tartása, a gyűrűm, Stefan... de mintha ezeket mégis emlékeztetőül mondta volna magának. Mintha meg akarta volna győzni magát, hogy mi ellenségek vagyunk. Még akkor is, ha ezzel most pont nem ezt fejeztem ki...
- Köszönöm! – mosolygott rám hirtelen. He? Most komolyan... mi van? - Köszönöm, hogy anno segítettél Violet-nek, Henry-nél. Köszönöm, hogy elmentél vele, hogy ne egyedül vesse magát a mélyvízbe. Köszönöm, hogy megmentetted az életét, miközben én csak tehetetlenül zokogtam. Köszönöm, hogy most elüldözted James-t. Köszönöm, hogy elintézted Henry kurváját, hogy neki ez fájjon – hálálkodott. És én? Én az államon tapostam. - Köszönöm, hogy életben hagytál minket – ölelt meg hirtelen. Te jó ég. – De leginkább azt, hogy Violet-et életben hagytad, és remélem nem is fogsz vele szakítani, vagyis megváltozik a látomásom és csak hallucináltam...
Hát tök jó. Most meg rám zúdítja azt, amiket tettem értük. Meg... érte is. De ne bassza már meg, ha kiderül, hogy még vele is képes vagyok törődni, elásom magam! A legelképesztőbb, hogy ez mind-mind Violet hatása. És akármilyen hasznos lenne most feloszlatni Alice téveszméit, miszerint én most jófiú lettem, mégis visszaöleltem.
- Megértem, de tudod, baba... néha a múlt miatt nem élheted úgy a jövőt, ahogy szeretnéd – paskoltam meg az állát, majd lementem az automatához, mielőtt még virágkoszorúkat kezdtem volna gyártani... heh...
Violet szemszöge:
Suli után mamánál rendesen kidühöngtem magam, sőt, még sírtam is neki egy kicsit. Pedig rég látott sírni, de az utóbbi egy hét pocsék volt. A töri tanárom elütött, meg akart fojtani, megmérgezett, hozzám vágott egy poharat, a legjobb barátnőm utálja is őt, s ahol csak teheti, piszkálja. De ez nem elég, a vámpír pasim majdnem halálra szívta a barátnőjét, aki semmiről sem tehetett. Hazudok apámnak egy csomó mindenről, az a pöcs James meg minden bizonnyal meg akar ölni a maiért. De hát ki mondta, hogy a középiskola könnyű lesz?
Sokáig beszélgettünk, és ő próbált lelket önteni belém. Nem sikerült.
Amikor már sötétedni kezdett, felvettem a pulcsim, és közöltem Nagyival, hogy indulok.
- Vigyázz hazafelé – ölelt meg.
- Jó-jó – sóhajtottam, megpuszilva az arcát. Átléptem a küszöböt, s hirtelen egy mennydörgés kíséretében elkezdett esni az eső. Árrrghh! – Már megint! – dobbantottam egyet dühömben. – A víz utál engem!
Komolyan. Akárhányszor borús időben indulok haza, elkezd zuhogni, amint kiteszem a lábam, és abbahagyja, amint hazaérek.
- Csak makacs. Mit vársz tőle egy tűzboszival szemben? – mosolygott mama.
- Tiszteletet! – emeltem magasba az orrom. Erre erősebben kezdett esni. Che. – De inkább megyek. Szia! – köszöntem el. Elindultam, és szokásomhoz híven az erdőn keresztül mentem. És szokásomhoz híven megéreztem két vámpírt. Nem hagytam annyiban, hisz gondoltam, hogy Jasper vagy Alice az. Alice pedig ma egész nap elkerült, amit nem értettem. Mellesleg ez sem derített jobb kedvre.
Amikor megtaláltam a két érzékelt vámpírt, és elém tárult a látvány... azt hittem, elájulok. James volt az és a barátnőm. Véres szájjal csókolóztak. Mellettük pedig egy kivéreztetett – valószínűleg halott – lány feküdt.
- Alice?! – nyilvánultam meg, szétnyílt ajkakkal, nagy szemekkel, és leesett táskával.
- Úristen! – ugrott hátra hirtelen, majd felképelte James-t. – Violet?! – meredt rám vörös szemekkel. Sokkos állapotba kerültem; tekintetem közte, a lány és a pszichopata között cikázott. A barátnőm ártatlant gyilkolt...? Embervért ivott? Lehetetlen...
Ahogy felgyorsult a szívverésem, elkezdett forogni a világ a döbbenettől, a dühtől és a vérszagtól. A következő pillanatban Alice nekem ugrott, és fogai az alkaromba fúródtak.
- Alice! – kiáltottam fel, majd el akartam lökni magamtól, s a pánik hevében véletlenül megégettem őt az érintésemmel.
- Úristen! – szólt ijedten. – Ne haragudj!
- Alice, mi lett veled? – borultam ki. A vérem illata James-t sem hagyta hidegen, így ráüvöltöttem. – Mit tettél vele?!
- Szerinted? – flegmázott. – Tanítom a normális vámpír életre.
Nem. A tündérbaba sosem egyezne bele. Ő tiszta, önzetlen és legfőképp a barátnőm! Eddig is vámpír volt, mégsem tett ilyet!
- Miért mentél bele? – vezettem vissza a tekintetem rá.
- Miattad. Azt mondta James, hogy nem bánt, ha ezt megteszem! – esett kétségbe. Nyilván most jött rá, hogy ez csak hazugság volt.
- Alice, ezt már megbeszéltük! Meg tudom védeni magam! – fortyantam fel. James közbepofázott, miszerint ő nem hisz ebben, barátnőm pedig keményen leteremtette őt. Egyre jobban féltem, de a félelem felett a düh és az aggódás kerekedett felül. Könnyeim elkezdtek csorogni, miközben leguggoltam az eszméletlen lányhoz. Ujjaim rákúsztak szétharapdált nyakára, s már nem éreztem a pulzust. Meghalt.
Szinte kilyukadt a mellkasom. Hirtelen eltompult minden. A hátam mögötti veszekedés, a vérszag, az őrült gondolat, hogy egy hulla mellett térdelek. És hogy Alice és James ölték őt meg.
Minden elhalványult, egyedül a tűz töltött ki. Az élet, a melegség. A fény. Az erő, az energia. Minden szép dolog az életben. Aztán hirtelen úgy éreztem, mintha ezek mind átcsúsztak volna a lányba. Egyszer csak egy vakító fénynyaláb lövellt ki az ujjaimból, az eddig halott lány pedig egy sikollyal felült.
- Mi a kurva élet?! – akadt ki James. Úgy éreztem, meghalok.
- Violet...? – nyögte ki döbbentem barátnőm. Hirtelen rohadtul gyengének éreztem magam, és amikor köhögtem egyet, vér buggyant fel az ajkaim mögül. Basszus, akármit is tettem, legyengített.
- Mit állsz még ott? – nyekeregtem. – Adj neki vért! – kiabáltam rá Alice-re, majd James-re meredtem. – Ami pedig téged illet... – szóltam halkan, de nem fejeztem be a mondatot. Olyan erős fejfájást kreáltam neki, amilyet még soha senkinek. Hangos üvöltése az egész erdőre kiterjedt.
- Violet! – ismételte meg barátnőm a nevem határozottan, de kicsit ijedten.
- Mondtam, adj vért! – sziszegtem oldalra, majd meggyújtottam a kínlódó James körül a gyepet. Teljesen kivetkőztem önmagamból, de nem érdekelt. Meg akartam őt ölni. Azt akartam, hogy fizessen. És kíméletlenül meg is égettem... volna. De az erőm egyre jobban csökkenni kezdett, és lassan homályosulni kezdett a világ. Éreztem, hogy Alice rázogat, és azt suttogja: „Elég!”
- Vidd el a lányt... – Ezek voltak az utolsó szavaim, majd – mint mostanában egyre gyakrabban – elájultam.
