2. fejezet ~ A kezdet Alice szemszögéből

Sziasztok!

Íme az új fejezet.

Ahogy a cím is mutatja, a kezdetek lesznek leírva Alice szemszögéből.

Időben addig megyünk, ameddig Violet is elvitt minket :)

Jó olvasást kívánunk nektek!

Alice szemszöge:

Egy újabb szörnyű nap elé néztem az intézetben, és lassan már második éve volt, hogy a szüleim nem is látogattak... Mégis miért teszik ezt velem?
 Ezt kérdeztem magamtól minden reggel, sírva. Sosem bírtam felfogni, hogy miért hagytak itt. Bár, már láttam előre ezt is, de Simon – az ápolóm - azt mondta, hogy a látomásaim képlékenyek. És mégis...
- Mary Alice Brandon! – szólt hozzám lágyan a kórterembe belépő Simon.
- Jó reggelt, Simon Cullen – mosolyogtam rá. Mindig mosolyt csalt az arcomra. Már csak a puszta jelenléte is. Mióta a szüleim nem látogattak, teljesen elkezdtem úgy viselkedni vele, mintha az apukám lenne.
- Neked is, drága. Látom, felébredtél.
- Kicsit nyűgös vagyok ma – nyújtózkodtam. - Úgy érzem, ez a nap más, mint a többi.
- És még nem is tudod, mennyire – mosolygott sejtelmesen.
- Esetleg... – Körülnéztem a szobámban, de nem volt sehol senki, és még a folyóson sem láttam senkit. – Ma akarsz átváltoztatni? – kérdeztem meg halkan, félénken Simon-t.
- Nem akarlak, de muszáj lesz – kacsintott.
- És akkor szeptemberben már kezdek is a gimnáziumban?
- Pontosan. Mindenre megtanítottalak, ami kelleni fog a gimiben – helyeselt.
- Ööö – hajtottam le a fejem, majd kiskutyaszemekkel visszanéztem ápolómra. – Szóval, mi is az a gimi? – Azt hiszem, sok mindent kell még tanulnom…
- A gimi a gimnázium becézése. A veled egyidősek, az idősebbek, sőt még a fiatalabbak is így szokták általában hívni.
- Ja, így már értem! – világosultam fel. - És mi is lesz a küldetésem?
- Még ebben az évben találkoznod kell a tűzboszival, Violet Hetfield-del, és megmutatnod neki, hogy igen is léteznek vámpírok, és hinnie kell a nagyijának mindenben, még ha túl hihetetlennek is tűnik. Na meg persze ott lesz majd neked Jasper is, aki a barátod lesz, és velünk fog lakni.
- Simon. Ez egy elmegyógyintézet, de azért nem vagyok gyogyós. Tudom, hogy nem léteznek boszorkányok, se szellemek. – Rápillantottam. – És... mondanám, hogy a vámpírokban sem hiszek, de te itt vagy... Szóval hiszek.
- Majd a boszorkányokban is fogsz, az átváltozásod után.
- Nem veszekszem – tettem karba a kezem, mintha durcás lennék, de csak mosolyogtam.
- Alice – lépett be Olivia, az egyik doktornő. Mosolyom eltűnt az arcomról. – Gyere az újabb kezelésre. – Erőm sem volt már elutasítani, mert hirtelen vagy kétezer kép ugrott be. Látomások. De olyan sok jött egyszerre, hogy már nem bírtam az egyensúlyom megtartani, és azt sem tudtam, ki és hol vagyok, szóval a földre zuhantam.
Ahogy ott feküdtem, hirtelen egy gyönyörű, méz szőke hajú srác állt meg előttem. A lélegzetem elállt tőle, olyan...  olyan szexi volt.
- Te ki vagy? – szólaltam meg. 
- A vámpír éned szelleme, Jasper bőrébe bújva. – Na, most elájulnék, ha még nem tettem volna meg.
- Vagyis? – értetlenkedtem.
- Alice, te éppen most változol át. Pár másodperc múlva, a méreg az egész szervezeteden átfut, és vámpír leszel. Úgy, mint én.
- Aha, értem, de miért nem fáj? Simon azt mondta, az átváltozás fájdalmas. És én még véletlenül sem szenvedek, csak van egy kis kaparó érzés a torkomon.
- Az természetes. Akkor máris éhes vagy. Azért nem szenvedsz, mert az elektrosokk-kezelés előtt, után és közben is kómában voltál, szóval nem éreztél semmit, és most sem érzel. Ha felébredsz, azt fogod látni, hogy Simon alszik. Ez nem lehetetlen. Mi vámpírok is alszunk, és emberi kaját is eszünk, hogy könnyebb legyen beilleszkednünk. De most mennem kell, mi még fogunk találkozni, de akkor már Jasper leszek. Ég veled, drága.

Egyszer csak vége szakadt a látomásnak, s felnyitva a szemeim, a kék eget pillantottam meg, mellettem pedig egy alvó Simon-t.
- Simon! – ráztam meg a vállát.
 Pár másodperc múlva ő is ébredezni kezdett.
- Felébredtél? – ült fel lassan.
- Amint látod – feleltem, majd oldalra néztem.

Egy őzike állt meg előttünk. Egy édes kicsi őzike. Akit - ha máskor állt volna előttem - mozdulatlanul néznék, csodálnék, és talán várnám, hátha közelebb jön hozzám, hogy megsimogathassam.
 De ez most más! Valami teljesen más. Alig bírtam magamat vissza fogni, hogy ne támadjak rá. Ijedten néztem Simon-ra.
- Simon! Segíts! Ez most mi volt?
- Alice drágám, egyszerűen csak éhes vagy.
- Azt érzem, de miért...?
- Alice, te egy igen erős, ámbár kedves vámpír leszel. Lenyűgöző! – nézett rám áhítattal térítőm. Tekintetén látszott, hogy egy látomásból tudta.
- Ez most jó vagy rossz? – kérdeztem.
- Jó, de annyiban rossz is, hogy az elején még bajok lesznek a vadászattal, mert nem akarod megölni az állatokat, mint ahogy most sem akarod, de majd belejössz. Nyugi.
- Segítesz most nekem? – pillantottam rá. - Mert nagyon éhes vagyok.
- Persze, gyere utánam.
  Elfutott. Szinte eltűnt a szemem elől. Én meg csak álltam, és bámultam, míg vissza nem jött, és velem szemben nem állt újra.
- Bocsi, úgy értettem, hogy fuss utánam.
- Ja, oké, csak meglepődtem milyen gyors vagy.
- Te is ilyen gyors vagy!
- Dehogy! Én vagyok a világ leglassabb embere! – ellenkeztem.
- Alice, Alice, Alice – rázta meg a fejét mosolyogva. - Te most már vámpír vagy. A neved pedig, már nem Mary Alice Brandon, hanem Alice Cullen. És most csak vegyél egy nagy levegőt, nézz körül, szagolj bele a levegőbe és fuss utánam!
 Mindent úgy tettem, ahogy ő azt mondta. Fel-alá rohangáltam, végre szabad voltam, és gyorsabb, mint valaha. Olyan jó érzés volt így szaladgálni. Simon a táplálkozásban is segített.
 Különös volt... vért inni. De csak az elején, ugyanis pár korty után éreztem, hogy ez jobban kell nekem, mint bármi más a világon. Nem is értettem, emberként hogy hagyhatott ez ennyire hidegen...
- Alice, ha már jól laktál, el kéne indulnunk Mystic Falls-ba. Elizabeth már vár minket – jelentette be Simon, és hirtelen megfagytam.
- Elizabeth? Ki az, az Elizabeth? – kerekedett el a szemem.
- Ő a feleségem. Alice, csüccs, mielőtt még elesel – mondta, mire én egy szó nélkül hátradobtam magam az ibolyák közé, és egy hatalmas nagy, mély levegőt vettem, majd felültem, és csodálva hallgattam Simon-t. – Mivel a vámpírok sosem betegek, de az emberek annál inkább, ezért magamat is betegnek kellett néha titulálnom. Amikor beteg voltam és nem mentem be dolgozni, akkor Elizabeth-et látogattam meg. Elmondtam mindent rólad, és már nagyon vár minket. Szóval, lassan indulnunk kéne. Egy nap alatt odaérünk.

Szó nélkül vele mentem.


*Pár nap múlva*

- Elég nagy és tágas ez a Mystic Falls, de azt hiszem, képes vagyok arra, hogy ma este egyedül menjek vadászni – léptem le a lépcsőn este, immár az új otthonomban. Gondolkodni is szeretnék.
- Remek időzítés. Holdfogyatkozás van – mosolygott Simon, mire én értetlen arcot vágtam, de ő nem törődve velem, folytatta. – Tökéletes lesz, Alice drágám. Egyedül is tudnod kell vadászni, szóval nyomás, mielőtt éhen halsz.

Úgy is tudtam, hogy jelent valamit, amit mondott, de nem volt erőm faggatózni, szóval elindultam vadászni. Gondoltam, majd ha hazajövök, kiszedek belőle mindent.
 Elindultam hát az erdőbe, de alig voltam ott egy-két őzike erejéig, amikor észrevettem, hogy majdnem meggyullad a tőlem pár méterre lévő bokor. Csak egy lányt láttam, aki kb. annyira megijedhetett, mint én. Kicsit kiegyenesedtem, és biztos, hogy a szám véres maradt, mert szegény lány úgy futott el, mint aki egy szellemet látott.
 „Kérlek ne fuss el, nem bántalak!” – próbáltam kipréselni magamból, de egy hang sem jött ki a torkomon, hiszen valaki észrevett. Valaki rájött a titkomra. Nyomban haza is szaladtam, s mindent elmondtam Simon-nak, hisz észrevette, hogy rémült vagyok.
- Ennek így kellett lennie Alice, de nyugi nem lesz baj! – próbált lenyugtatni.
- De, hisz látott... véresen...
- De nem tudja, hogy te vámpír vagy.
- Honnan veszed? – kérdeztem.
- Alice. Ha mindent jól értelmezek, akkor ő volt a tűzboszi.
- Ezek után, hogy lenne a barátnőm? – kérdeztem könnyezve, majd felrohantam a szobámba, és a párnámba zokogtam.
 Csak később, amikor lenyugodtam, akkor jutottam el odáig, hogy lezuhanyozzak, majd lefeküdtem aludni, hisz holnap suli.

~*~

Másnap Simon és Elizabeth sok sikert kívántak, és átöleltek. Időben beértem a suliba, és épp, hogy csak átléptem a kapuján, máris nekem jött valaki.
- Oh, ne haragudj, bocsánat! – hallottam az idegen hangját, majd lehajoltam rögtön, de mivel ő is ugyanígy tett, a fejünk összekoccant. Én is bocsánatot kértem, ránéztem és láttam, hogy kacagva érkezett meg a fenekére, és én is nevettem, hisz láttam, hogy ez ugyan az a lány, akit tegnap láttam az erdőben. Ő lenne a tűzboszi? Nem. Boszorkányok nincsenek. Egy ilyen aranyos lány, meg biztos nem gonosz boszi.
 Végigmért, és én is őt. Olyan középmagas lehetett. Nálam magasabb. Szép, hosszú, barna haja volt, barna szemei kicsit kikerekedtek. Talán megismert? Fehér bőre volt, amit egy könnyed, szürke ruha takart, amit a melle alatt egy csinos, piros szalaggal kötött össze.
Meglepődtem én is, csak úgy, mint ő, hisz még mindig azon voltam, hogy ő nem lehetet ott tegnap. Az lehetetlen.
- Bocsánat még egyszer – nyögte ki nagy nehezen. – Nekem most sietnem kell, még új vagyok, és hogy nézne ki, ha már az első nap elkésnék? – Egy gyors mosoly ugrott az arcára, és elindult arra az emeletre, amerre később én is mentem. Meg sem várva a reakciómat, elsietett. Utána akartam menni. Beszélni akartam vele. De mielőtt még elindultam volna, olyan sebességgel futott el előttem, hogy a remek ibolya illatától a lábaim kicsit megremegtek, és összeestem, mert olyan késztetést éreztem, hogy utána megyek, és felfalom. De ezt mégse tehetem meg.
Szóval, csak ültem a földön néhány másodpercig...

Na ennyi volt mára :D

Reméljük tetszett. :)

A komiknak nagyon örülnénk. :)

Ha van valami kérdésetek, és nem olyan kulisszatitok-féleség, ami csak majd a következő, vagy következő utáni részben fog kiderülni, akkor szívesen válaszolunk.

Sok-sok puszi: Alice és Violet

1. fejezet ~ A kezdet

Sziasztok!
Íme itt jön az első fejezet Violet szemszögéből. Jó olvasást kívánunk!

Violet szemszöge:

- Rendben, Lexi, este 7-re várlak. Puszi! – csaptam össze a telefonomat, miközben letrappoltam az emeletről.
- Viol kicsim, történt egy kis műsorváltozás – lépett apa az ajtóhoz, teljes harci öltözetben. Értetlen arccal meredtem rá.
- Készülsz valahová...?
- Igen, átmegyek Stasy-hez aludni. Most hívott fel, hogy valaki átvette tőle az estis műszakot. – Ne már.
- Szuper. – Durcásan a hajamba túrtam. – Ami azt jelenti, hogy Lexit lemondhatom, és átroboghatok a nagyihoz csicsikálni, ugye?
- Talált, süllyedt. – Ahogy leértem a falépcsőn, ő megölelt, majd békítően a hajamba puszilt. – Hm, új sampon? Ibolya illatú.
- Nem, ez csak a természetes illatom – mosolyodtam el. Különleges jelentése van a nevemnek, és ezt mindig is büszkén viseltem. – Jól van. Akkor, amíg lemondom az esti programom, kiállítanád a robogóm a garázsból? – néztem rá ellenállhatatlanul szép, csillogó szemekkel.
- Naná – kacsintott rám. Halleluja.

~*~

- Szia, Nagyi! – öleltem meg lelkesen mamikámat, mélyen magába szívva finom illatát, amilyen csak neki van. – A család női tagjai közt öröklődik, hogy mindenkinek olyan illata van, mint amit a neve jelent? – kérdeztem meg szarkasztikusan, majd lepakoltam a cuccom az előszobában. Holnap lesz az első napom a gimiben, hurrá. Már nem stresszelek annyira, hiszen tegnap volt az évnyitó, amin szinte mindenki ott volt, szóval ismerkedtem.
- Hogy érted, drágám? – zárta kulcsra az ajtót nagymamám.
- Tudod... rózsaillatod van, és Rosemarie a teljes neved, de mindenki csak Rose-nak hív, ami annyit tesz: rózsa.
- Ezt pont egy Violet nevű hölgyemény hányja a szememre, akit már az utcasarokról kiszagolni az ibolya esszenciájáról?
 Háhá.
- Ez is ilyen boszi-dolog? – incselkedtem.
- Kitudja. Sok minden rejt titkokat... – Ajaj. Amikor így kezd el beszélni, általában mindig tesz valamit, amitől ugrok egy nagyot.
 S lám, amint ezt kigondoltam, nagyi egy egyszerű kézmozdulattal egy hosszú víznyalábot csalt ki a csapból, s egyenest az üres poharába röpítette. Persze, hogy kis híján leestem a székből.
- Oké, ezt ne csináld. Elmegyek zuhanyozni, és szerintem le is fekszem.
- Nem lehet – szólt rám hirtelen. – Nem véletlen, hogy ma este jöttél át hozzám. Holdfogyatkozás van. – Éljen a virágnyelv. Sosem értek belőle egy szót sem.
- Ezt értenem kéne? – húztam össze a szemöldököm.
- Az én elemem a víz, emiatt az energiám javarészét a Holdból nyerem. A te elemedet még homály fedi, de a holdfogyatkozás során a Nap eltakarja az égitestet. A Nap pedig a tűzboszorkányok energiaforrása.
 Tehát innen fúj a szél... Nos, nekem már elegem van ebből. Nagyi egyszer kísérletezett velem, amikor a Merkúr egy síkban állt a Földdel, hogy nem-e vagyok légboszi. Azon kívül, hogy egy apró hapcitól a kerítésnek csapódtam, nem történt semmi érdekfeszítő. De már unom.
- Kérlek, Nagyi. Holnap meghatározó napja lesz az életemnek. Nem akarok veszekedni veled.
- Akkor ne tedd. Csak annyit kérek, hogy menj el egy békés helyre, ahol tanúja lehetsz a holdfogyatkozásnak, és jól figyeld meg, mi történik. Utána békén hagylak.
 Csábító ajánlat, nem mondom, de nem eléggé...
- És ha nem? – sóhajtottam.
- Akkor egy székbe fagyasztalak, és egész éjjel a családi történelmet fogom neked mesélni. Mit szólsz? Pár percnyi izgalom az erdőben, vagy többórás halandzsa, ráadásul fázva?

Istenem, meggyőzött...

- Pár perc múlva találkozunk – pusziltam meg, és kiszaladtam a házból, egyenest a mögötte nem messze lévő kicsiny erdőbe. A fák hatalmas óriásokként magasodtak körém, és ha felnéztem, a lombjaik úgy takarták el a csillagos eget, mintha fekete pamacsokat szórtak volna fel az égboltra. Kerestem egy kis tisztást, majd ismét felnéztem. A Hold vörösen izzott, fényesen bevilágítva az éjszakát. Mély levegőt vettem, s a szívem hevesebben kezdett verni a megszokottnál, de ennyi volt. Már épp kigondoltam, hogy „Ezt a baromságot!”, és elindultam volna visszafelé, amikor kezem véletlenül súrolta egy bokornak a levelét, amely először kiszáradt, majd lángra lobbant.
- Jézus Krisztus! – sikítottam, s hátrálni kezdtem ijedten, de összeakadt a lábam, és landoltam a fűben. Csörtetést hallottam magam mögül, s hevesen megfordultam. Mozdulatomat parányi szikrák követték, amelyeken meglepődtem, s őszintén szólva a frász jött rám, viszont attól még jobban, amit megvilágítottak: egy arcot.
 Csak egy pillanat erejéig ugyan, de egy fehér, csinos női arc bukkant fel a sötétben, akinek a szájából sűrű, vörös vér csöpögött le.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – sikoltottam fel, majd futni kezdtem, ahogyan csak bírtam. Miután beértem a házba, becsaptam az ajtót, kulcsra zártam, és sokáig kapkodtam levegő után. Sípolt a tüdőm, szakadt rólam a víz, olyan melegem volt, tenyerem szinte sistergett, a szívem pedig kis híján lyukat ütött a mellkasomba.
- Az arckifejezésed alapján megtaláltad az elemed, kis tűzboszorkányom – mondta mosolyogva Nagyi, és felém lépett, hogy megöleljen, de én elszaladtam karjai elől.
- Miért engedtél ki egyedül?! Tudtad... – ziháltam. – Mindig azt mondtad, hogy a vízzel az empátia képességed is nagyon fejlett lett, szóval tudtad, hogy látni fogom...
- Mégis mit?
- Azt a.... – hogy fogalmazhatnám meg? – hülye elmebeteget, aki az éjszaka közepén az erdőben művérrel keni össze a száját és rám vár.
- Miket beszélsz, te lány? – döbbent meg őszintén. Lassan engem is elárasztott a jeges hökkentség.
- Vagy... nem láttad? – kérdeztem. Nagyi hosszú percekig nem felelt, helyette szörnyű aggodalom ült ki az arcára. Megijesztett. Még ennél is jobban, már ha egyáltalán lehetséges. – Nagyi...?
- Most zuhanyozz le és aludj! Elég ennyi izgalom mára – szólalt meg végül. – De holnap iskola után ide gyere, ne haza! Valamit feltétlenül meg kell beszélnünk.
- Na de Mama... – Oké, nem tagadom: betojtam rendesen.
- Bemész egyedül a fürdőszobába, vagy segítselek be egy kis energizált vízzel?! – villantak rám dühös, mogyoróbarna szemei. Hátráltam egyet, és félénken közöltem vele, hogy odatalálok.
 Elmentem zuhanyozni, majd lefeküdtünk aludni, de nekem végig a történteken járt az eszem. Kis híján felgyújtottam egy bokrot és még (talán) hallucináltam is, és még ő neki áll feljebb. Hát ez jó.

***

Másnap reggel iszonyatosan hasogató fejjel ébredtem. Egy erős kávé után felkaptam magamra egy könnyed, szürke ruhát, amit a mellem alatt egy csinos, piros szalaggal kötöttem össze. Megtehettem, hiszen még jó idő volt.
Nagyi még fura volt velem, de azért sok szerencsét kívánt az első napra. Reméltem, hogy nem tévedek el.
 Nagy sóhajjal léptem be gimnázium mintás kapuján, s – bár már jártam itt – elgyönyörködtem az épületben. Annyira nézelődtem, hogy véletlenül nekimentem valakinek, s táskánk a földre zuhant.
- Oh, ne haragudj, bocsánat! – hajoltam le rögtön, de az illető is ugyanígy tett, így ügyesen összefejeltünk. Kacagva érkeztem meg a fenekemre, és megkönnyebbülten hallottam, hogy az „áldozatom” is nevet. Szép, bájos, kislányos nevetést hallatott.
Egy kis popsi-dörzsölés után egyszerre pillantottunk egymásra, és úgy éreztem, elájulok. Ez az arc... ezt láttam tegnap vérrel borítva... ez holtbiztos. Olyan tuti, mint hogy itt állok remegő ajkakkal és lábakkal...
 Végigmértem a lányt. Alacsony volt, pont, mint én. Rövid haja volt, barna szemei és tökéletes fehér bőre, amit egy vidám színű kis ruhácskával hangsúlyozott. Úgy nézett ki, mint valami tündérbaba.
 Ha valaki más mondta volna nekem, hogy tegnap látta az erdőben, kiröhögöm.
 Ő is nagyon meglepődött (véleményem szerint az én döbbenetemen).
- Bocsánat még egyszer – nyögtem ki nagy nehezen. – Nekem most sietnem kell, még új vagyok, és hogy nézne ki, ha már az első nap elkésnék? – Egy ösztönös mosoly ugrott az arcomra, amiért le tudtam volna magam ütni. Még arra is mosolygok, aki miatt menten összepisilem magam. Jól van, Violet.
 Nyeltem egy nagyot, és meg nem várva a lány reakcióit, kikerültem őt, majd gyors tempóval az osztálytermem felé vettem az irányt.

Reméljük, hogy tetszett nektek! A komiknak örülnénk! ;)

Puszi: Alice és Violet

Bevezető!

Üdvözlünk mindenkit!

Ez a történet egy vámpírlányka (Alice) és egy tűzboszi (Violet) barátságáról fog szólni. A sztori alapja a Twillight-ból és a Vámpírnaplókból van, de a történet további felépítése saját. Ketten írjuk a történetet, és a különböző fejezetek fogják kitenni az egyes szemszögeket. Szóval, dióhéjban a sztori leírása:

Mi történik akkor, ha két ilyen különleges teremtmény találkozik egymással? Violet nem hisz a vámpírokban. Alice nem hisz a boszorkányokban. Mégis találkoznak.

Amikor találkoznak, mind a ketten azt hiszik a másikról, hogy ember. De vajon mi történik akkor, ha kiderül, hogy ez mégsem így van?

Reméljük tetszeni fog nektek ez a történet.

Sok puszi: Alice és Violet