22+1. Fejezet ~ Vörös határ

Sziasztok!
Az utolsó fejezet elég kaotikus lett, mivel egyszerre találhatók meg benne olyan jelenetek a harc előtt, amik végig a háttérben zajlódtak, de a csata utáni eseményeket is feltárja.
Bemutatja még a vörös határt a két világ közt. Az élők és a holtak közti szakadékot és a hidat. Persze rejtélyek, azok továbbra is maradnak. 
Jó olvasást! =)

Ui.: Bocsánatot kérünk előre is, de a blogger meghülyült. Nem akarja egyes helyekre berakni az entert így van egy-két hely ahol összefolyik a párbeszéd. Légyszi, próbáljátok meg kibogozni és azért még élvezni a fejezetet, amennyire tudjátok.
Megértéseteket köszönjük! ;)

Április 13. (szerda) és április 18. (szombat - a harc) között történt események.

Henry Holmes szemszöge:

Szerda este éppen a nap fáradalmait pihengettük ki Sophie-val, amikor megszólalt a csengő.

- Egy okot mondj, amiért most ki kell nyitnod az ajtót – húzott magához szerelmem.

- Hogy örülj, ha visszatérek! – nyomtam ajkára egy forró csókot.

Ekkor a csengő már folyamatosan szólt, mintha beragadt volna. Sebesen léptem az ajtóhoz, s amikor kinyitottam azt, szabályszerűen beesett rajta Sharone Blake. Egyenesen a karjaimba.

- Oh, Istenem! Drágám, jól vagy? – ráztam a gyenge testet.

- Szeretlek – suttogta elhaló hangon, majd elájult.

Tele volt sebekkel, pulzusa pedig alig volt. Ha ezt Natalja tette…

- Mi a…? – jelent meg Sophie.

- Az a szuka csinálhatott vele valamit. Harmat gyenge! Segíts nekem, kérlek!
- Rendben, először is fektesd le a kanapéra! - utasította a menyasszonyom, és én eleget is tettem a parancsnak. Sophia a lány fölé lépett, s fölé tartotta a kezét. - Csoda, hogy még él - kommentált, miközben gyógyítani kezdte. - Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Köszönöm, drágám! - mondtam, kicsit könnyes szemekkel.
Peregtek a percek, míg ő munkálkodott. A súlyos sérüléseket ellátta, viszont kimerült.
- Huh - törölte meg gyöngyöző homlokát. - Látszik, hogy nem a gyógyítás a specialitásom. Nem vagyok egy Violet Hetfield.
- De már jobban van Sharone, ugye? - aggodalmaskodtam. Szerelmem bólintott.
- Az állapota stabil. Az enyém viszont már nem, úgyhogy csinálok valami gyógyító főzetet neki, ami elvégzi helyettem a megmaradt munkát - vonult ki a szobából.

- Még egyszer köszönöm, kicsim!- kiáltottam utána, de ekkor egy új hang vonta el a figyelmem a továbbiakban.

- Henry?! - ébredezett Sharone -  Ho-hol vagyok? És ők hol vannak?

- Kik, kicsim? – fogtam közre a puha arcát. Hiányzik.

- Az egyik, valami Nati volt a másik meg Katie, ha jól emlékszem. - Na ettől frászt kaptam.

- Jézusom drágám, menj haza!

- Most elküldesz? Henry! Lassan másfél hónapja, alig találkozunk. Most itt vagyok a karjaidban, alig élek, te meg hazaküldesz… Csak nem megcsalsz?

Erre nem tudtam mit mondani, hisz egyszer már elmeséltem neki a jelenlegi helyzetünket.

- Amíg Natalja itt van, veszélyben vagy mellettem! Nem lehetsz velem! – tértem a lényegre.

- De én veled akarok lenni! Akár meghalni a karjaidban! Hiányzol! – csókolt meg forrón.

Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nem ölöm meg Violt. Sharone pótolni tudja Sophie-t, valamilyen szinten. Hiszen szeretem őt! Őt is...

- Amint Natalja meghal, a tied vagyok. Holnap már kezembe kapom az irányítást. Meg fogom győzni Viol-t, hogy meg kell ölni azt a szukát – álltunk fel a kanapéról.
- Egyébként hogy lehet, hogy már ennyire jobban érzem magam? - kérdezte kíváncsian. - Izé... Sophia... tette?
Tudja, hisz az év eleji drámák miatt kénytelen voltam őt beavatni néhány dologba. Tudja, hogy mi vagyok, ahogy azt is, milyen lények vannak körülöttünk. És igen, azt is elmondtam, hogy visszakaptam a menyasszonyomat egy kis időre. Hogy miképp fogadta, nos... az már más téma.
- Igen, mert megkértem rá. - Erre szerelmesen elmosolyodott.

- Köszönöm. Szeretlek! – csókolt meg ismét.

- Én is – csókoltam vissza, s tincseit a füle mögé simítottam, majd kinyitottam neki az ajtót. – Vigyázz magadra! Ha baj van, hívj!

- Hívlak… - suttogta a fülembe, majd kilibbent az ajtón.

Hirtelen a gyomrom görcsbe rándult. Jaj! Megfordultam és… Ott állt Sophia.

- Mindent láttál? – kérdeztem lesütött szemekkel, az ajkamba harapva.
- Gondolom, erre már nincs szükség - hajította a konyha közepéről a kukába a főzetet, majd csípőre tette a kezét.

- Remek munkát végeztél! Azért nem kell - álltam fel, s ránéztem gyönyörű menyasszonyomra, aki nagyot sóhajtott.
- Nézd, Henry. Tisztában vagyok vele, hogy a fizika törvényei szerint én jelen pillanatban nem is létezem, ahogy azzal is, hogy Sharone a barátnőd, és én ezt el is fogadom, mert örülök, hogy valaki szeret téged helyettem is! De azért nem kéne megengedned magadnak azt a luxust, hogy a barátnőddel smárolgatsz az ajtóban, miközben a nemlétező szellem menyasszonyod a konyhában gőzerővel főzetet készít, mint egy hülye... - kapta könnyes szemei elé a kezét.

- Édesem, nekem mindig is létezni fogsz - mentem oda szerelmemhez. 

Letöröltem a könnyeit, majd az arcát a tenyerembe simítottam.
- Tudom... - szipogta Sophie, majd lefejtette magáról a kezeimet. - Csak rosszul esett...
- Ne haragudj!
- Semmi baj - rázta meg a fejét, majd elvonult kifújni az orrát. Ismerem őt, és tudom, hogy nem haragszik, ahogy azt is tudom, hogy most egy kis egyedüllétre vágyik...

Mesélő szemszöge:

Két nappal később Henry fáradtan ért haza a suliból. Elfordította a kulcsot a zárban, és belépett az ajtón, amit aztán be is csapott maga mögött. Sophie nem volt otthon, hisz szólt neki, hogy a délelőttöt az égieknél tölti, valamiért a segítségét kérték.
- Helló lakás... - dünnyögte kipurcanva, majd a konyhaasztalra dobta a kulcsát.
- Helló szexikém - jött egy ördögien gonosz hang a háta mögül, mire a férfi rögvest vett egy 180°-os fordulatot. Natalja állt vele szemben, pont a bejárati ajtó mellett. Nyilván már ott volt, mikor hazaért, csak a nyíló ajtó kitakarta...
- Na takarodj a házamból! – csattant fel Holmes.

- Csillapodj már, Henry – lépett felé a nő. – Mutatni szeretnék valamit.

Azzal a banya a kanpéra lökte Henry-t, s egy látomást küldött a vadász felé.

- Vajon emlékszel még erre? 

…

*Négy évvel ezelőtt*

Henry Holmes nagy lendülettel lökte be táskáját az ajtón, majd lehuppant a kanapéra.

- Hogy ezek a mai fiatalok mennyit tudnak beszélni… - nyűgösködött.

- Szia macikám! – csókolta meg őt Sophie. – Jól vagy?

- Most már tökéletesen vagyok, cica – húzta vissza a vadász még egy csókra őt.

- Hozzak egy pohár kakaót? Tudom, hogy szereted! – mosolygott a boszi.

- Maradj itt mellettem. Komoly dolgot szeretnék veled megbeszélni.

- Ne mááár! – pattant fel a boszi – Nem akarom hallani, hogy megcsalsz… Már több, mint egy éve vagyunk együtt… Lehet, hogy meguntál, de én nem akarlak elveszíteni!

- Meghallgatnál? – csitította el őt Holmes.

- Ha elkapsz! – incselkedett a boszi és futkosni kezdett a házban.

- Állj már meg! – kiáltotta utána a vadász, majd leteperte a földre szerelmét.

- Elkaptál – kacagott lágyan.

- Nem csallak meg!

- Akkor? – simította meg a nő a rajta tanyázó pasi arcát.

- Rettentő nagy bűnt követtem el.

- Mit? – csodálkozott Sophie.

- Megettem az utolsó sütit… - Paff.

- Hogy tehetted? - színlelte a megbántódást Sophie.

- Éhes voltam – szállt le Henry a kedveséről.

- Erre nincs mentség!! Nem bújhatsz ki az alól, amit tettél!! – viccelődött a boszi.

- De emberből vagyok... Hibáztam!

- Na, mondd már, mit tettél! – komolyodott el a nő, majd felállt a földről.

Ő maga is meglepődött, amikor Holmes letérdelt.

- Sophie – krákogott – Sophia Morgan, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy örökre az enyém leszel, és hozzám jössz feleségül?
A boszi teljesen ledöbbent. Majd éppenséggel rájött, hogy válaszolnia kéne, úgyhogy örömmel mondta ki a szívére jött szavakat:

- Oh istenem Henry persze, hogy igen! – ugrott a pasi nyakába. – Örökre csak a tied…

ÖRÖKRE…

ÖRÖKRE…

ÖRÖKRE…

Visszhangzottak a szavak a vadász fülében, míg vissza nem tért a valóságba.

- Te…! – szorította kezeit a fejére fájdalmasan.

- Fogd be! – kiáltott rá Nati – Még nem végeztem! Van itt még egy csodás meglepetésem. Egy elfelejtett jelenet…

„Négy évvel ezelőtti szombat reggel."

- Drágám, biztos, hogy jól vagy? – állt a fürdőszobának támaszkodva Henry.

- Jól – lépett ki az ajtón a sápadt Sophie. – Igazából sokkal jobban, mint ahogy azt el tudnád képzelni.

- Szörnyen festesz! Pihenned kell, és be ne merj menni dolgozni! Máris… Kérek én is szabit. Nem megyek be dolgozni, nem hagylak itt téged.

- Macikám, nyugodj meg! – fogta közre Sophie vőlegénye arcát. – Remekül vagyok… vagyunk… - mosolygott bájosan a boszi.

- Vagytok? – értetlenkedett a vadász. – Ezzel azt akarod mondani, hogy…

- Hogy apa leszel Henry! Apa leszel! – borult Sophia sírva Holmes nyakába.

- És ugyebár szeretnéd, ha így folytatódna: - vigyorgott ravaszan Natalja.

- Henry, Henry, merre vagy?

- A nappaliban drágám!

- Szállj ki a fejemből, te őrült kurva! – rivallt rá a vadász.

- Én csak segítek jól dönteni… Macikám! – fogta gúnyosra az utolsó szót a banya, majd eltűnt.

Elizabeth szemszöge:

Egyik nap Jessicát felhívták valami miatt az égiek, én pedig felhívtam Cole-t, majd várakozva felmentem a padlásra olvasgatni az árnyak könyvét, de ekkor megjelent Natalja.

- Ha így haladsz, feljelentelek magánlak-sértésért – forgattam meg a szemem.

Igen, meg sem lepődtem, hogy felbukkant ott. Rohadt szuka.
- Volt már jogi vitánk, és akkor is én álltam nyerésre - vigyorgott.
- Kopj le!

- Savanyú a szőlő, Elizabeth? - csipkelődött.

- Már miért lenne? Mindjárt meghalsz, Sophie visszatér az égiek közé és minden oké lesz.

- Valld be, hogy féltékeny vagy rájuk, mert már gyerekük lenne, te meg itt vagy huszonhét évesen, egy három éves kapcsolat után, házasság és gyerek nélkül…

- Semmi jogod nincs engem kritizálni, te rohadt…!

- Mert megérdemelted!

Eközben a szobába éppen belépő Jessicának intettem, hogy menjen és csináljon már valamit a lenti emberke elméjével, mert ez így nem túl jó… Én pedig a folyosóra indultam, ahova ez a ribanc követett, s tovább húzta az idegeim.

- De nincs igazam? – állt meg velem szemben.

Ekkor már Leó is megérkezett, de ez nem akadályozott meg ebben:

- Nem tudsz te rólam semmit! – ordítottam le a fejét, és egy tűzcsóvát lőttem felé.

- Liza! – jajveszékelt a bátyám.

- Nem kérek fejtágítást – néztem rá szúrós szemekkel. – Te meg takarodj a házamból! – fordultam Natalja felé, készülve a következő támadásra.

- Talán Cole az, aki nem akar gyereket? – engedte el a füle mellett, amit mondtam.

- Én. Én nem akarok ebbe a szörnyű világba! Amíg te élsz biztos, hogy nem! Nem kapsz még egy célpontot, te rohadt kis…! - Tőlem nem szabadulsz meg ilyen könnyen - vágta még hozzám utolsó szavait Natalja, mielőtt elteleportált volna.      

~ harc után~ Mesélő szemszöge:

Elizabeth Miller ott ült Violet Hetfield ágya mellett. Alice és Jasper vadászni mentek, Liza pedig azt mondta Jessicának, hogy magányra vágyik, ezért a szürke boszi kiment a szobából.

- Viol, drágám ne hagyj itt! – fogta meg az unokahúga kezét, és simogatni kezdte. – Túlharcoltad magad… Felesleges volt. Most meg itt vagy ebben a kétes állapotban… Miért tetted? – tört ki a sírás végül a bosziból.

Ekkor egy női hangot hallott maga mögül. Megijedt, mivel nem hallotta az ajtót nyílni.

- Liza, nyugi – így a nő. Elizabeth egyből felismerte.

- Sophie?! – fordult meg lassan.

- Én volnék – mosolygott halványan majd leült a Liza melletti székre. – Hogy van?

- Azt hiszem jól. Jessica ért főleg ehhez. Azt mondta, hogy ne gyógyítsunk rajta, merthogy ez nem olyan… Viszont azt mondja, hogy ép mindene, és csak pihenésre van szüksége.

- Violet erős. Meg fog ezzel birkózni.

Liza szívébe eszméletlen nagy fájdalom nyilallt. Már-már a sírás határán volt.

- A nővéremnél ugyanezt mondták az orvosok… - Ms. Miller könnyei immáron záporként hullottak.

- De ő Violet, és én nem vagyok orvos. Nyugodj meg – ölelte át a barátnője.

- De ha nem tudok. Violet nem hagyhat itt – sírta a boszi immáron Sophia vállgödrébe.

Miután a feketeboszi lenyugtatta a fehérboszit, Sophie rátért a lényegre. Amiért jött.

- Liza, egy szívességet szeretnék kérni tőled. - Tőlem? - lepődött meg a nő. - Mégis mit?

- Kérlek, nagyon kérlek, vigyázz az én Henry Holmes-omra. Nem rossz ember ő, csak az elvesztésem miatt zavarodott lett, és nem szeretném, hogy visszaessen abba az állapotba, amibe én miattam került – motyogta a boszi a földet sasolva. – És akár hiszed, akár nem. Akárki, akármit is mond… Holmes nem miattam, hanem miattad javult meg újra. Hiszen te adtál neki, akkora bizalmat, hogy amikor Natalja rátámadt, én pedig elmentem hozzád, hogy elkészítsem a varázsitalt, ott maradtál vele és fogtad a kezét… - mintha egy kevés féltékenység lett volna a hangjában – Ez nagyon nagylelkű volt tőled Liza. A szélboszi csak pislogni volt képes. - Szerintem kicsit túlbecsülöd a hatásomat Holmes-ra, én nem...

- De igen - mosolygott Sophie. - Csak te nem látod. De majd ha eljön az idő, észreveszed. Addig is... vigyáznál rá? Megtennéd ezt nekem? - Ő már nem egy kisfiú - rázta meg a fejét Elizabeth. - Megértem az érzéseid Sophie, de miért nem olyasvalakit kérsz meg, aki... közelebb áll hozzá. Valakit, aki jobban tud hatni rá... - Nem kérnélek téged, ha valaki más is megfelelne erre, Liza. Te jó hatással vagy rá. Jobb emberré teszed. Helyre tudod benne hozni mindazt, amit az én halálom tönkretett - könnyezett be a fekete boszi szeme. - És már tényleg nem tudom, mennyi időm van hátra. Bármelyik pillanatban visszahívhatnak az égiek, csak gondolom a búcsúmra várnak Henryvel. De azt nem ejthetem meg addig, amíg nem vagyok benne biztos, hogy jó kezekben lesz ezután is! Szegény Sophia már a sírás határán volt, így Elizabeth nem habozott. - Rendben-rendben! - fogta meg barátnője kezét. - Megígérem. De érted teszem, nem érte!

- Tudom - mosolygott a Sophie, és a könnyei hullani kezdtek, immáron Liza hátára. - Köszönöm - szorongatta meg a barátnőjét.

~*~  

Másnap délelőtt Henry és a kedvese az ágyban összebújva beszélgettek, kiélvezve az utolsó óráikat egymással. - Mindig is tudtam, hogy a búcsú a legnehezebb, de hogy már harmadjára hagysz itt… - simogatta szerelmét Holmes – Be kéne adnom a válópert – kacagott. - De hiszen nem is vettél el sosem! - nevetett fel Sophie is. - Nem volt rá alkalmam, hisz... - kezdett bele a pasi, de szúrós nézést kapott szerelmétől, ami egyértelműen azt jelentette, hogy ne folytassa. Holmes felsóhajtott. - Megígértem, hogy nem hisztizek, de ki fog rám vigyázni, hogy ne térjek rá megint a rossz útra?

- Majd Liza…

- Haha, na ő biztosan nem. Utál, mint más a spenótot – kacagott fel fájdalmasan. – Miért hagysz itt újra? Ki van odafent? – hunyorított. Sophia mosolya elhalványult. - A végzet - simogatta meg vőlegénye arcát.

- Bárcsak veled mehetnék... - hajtotta fejét kedvese ölébe a vadász - örökre veled akarok lenni... - Leszel még velem, szerelmem. De velem ellentétben neked még dolgod van itt lent. Ha azzal végeztél, én várni foglak - simogatta meg a boszi a férfi haját.

- Azt hiszem, tudom is, hogy mi az első dolgom - mosolygott kacéran a férfi, s a nő felé magasodott, majd elkezdte leszedni az így is elég mini hálóingjét...

 

~*~  

Aznap délben kellett Sophie-nak távoznia. Henry este pedig kiment a temetőbe, s olyan sokáig elidőzött ott, hogy észre se vette, hogy időközben azt be is zárták. Persze nem ijedt meg, átmászott a kerítésen. Útja viszont nem haza, hanem Lizához vezetett. Bekopogott az ajtón, amit hamar ki is nyitottak neki.

- Mit keresel itt ilyen későn? – hallattszódott egy felháborodott női hang.

- Te…? – értetlenkedett a pasi, ugyanis Elizabeth helyett Jessica állt előtte.

- Holnap reggel megyek vissza… - vonta meg a vállát a nő érzelemmentesen.

- Beengedsz? – kérdezte a pasi.

- Mit akarsz itt? – húzta össze a szemét a boszi.

- Csak látnom kell Lizát!

- Hogy? - kérdezett vissza hökkenten.

- Kérlek, Jessica!

- Ne nézz így rám! Mi ez az egész Holmes? Mi bajod van? - akadt ki végleg Jess.

- Most beengedsz vagy nem?

- Jól van – tárta ki az ajtót a nő. – De ha bántod, én nyírlak ki, és az nem lesz gyors – mosolygott.

- Nem bántom – lépett be a férfi a házba, s elindult az emeleti szoba felé.

- Holmes! Te hogy kerülsz ide? – húzta magára a takarót a boszi.

- Jessica engedett be – mosolyodott el a vadász a látványra.

Liza kimászott az ágyból, s morcosan, köntösét magára kapva lépett Henry-hez.

- Mit akarsz? – hangja álmos, mégis lehordó volt, s úgy nézett fel Holmes-ra, köntösét jobban összehúzta magán. – Hm? – a vadász még mindig szótlanul figyelte a türelmetlen nőt. – Figyelj, Cole bármikor hazaérhet, és ő nem díjazná, ha itt látna téged éjnek éjjelén, és…

- Szeretlek – motyogta a pasi.

- Hogy? – lépett hátra hirtelen Liza.

- Szeretlek, Liz – mondta a vadász, s Elizabeth-et a derekánál fogva magához húzta és adott neki egy lágy csókot. A szélboszi olyan gyorsan lökte el őt magától, amennyire csak tudta.

- Henry, nem tudom, milyen játékot űzöl velem, de takarodj a házamból! – emelte meg a hangját, majd hátralépett.

- Ez már nem játék, hanem a valóság – harapott az ajkába a vadász.

- Ne merészeld nekem bemagyarázni, hogy szeretsz, miután kinyírtad a barátnőmet, ráadásul az unokahúgomat is meg akartad ölni, valamint engem is, nem egyszer… És most, azt mered mondani, hogy szeretsz? - pirult ki a méregtől Liz.

- Liza értsd meg, hülye voltam, de ez már múlt idő. Szeretlek, és…

- Nem érdekel. Amiket tettél, talán megbocsájtottam neked Sophie miatt, de nem kérheted, hogy szeresselek, ez lehetetlen – tessékelte ki a bejárati ajtón a pasit.

- Liza…

- Takarodj, vagy hívom a rendőrséget! – mutatott a bejárati ajtón kívülre, mire a köntöse kissé szétnyílt rajta. – Kérlek – tette hozzá. - Ha tényleg ezt akarod, hát legyen. Sajnálom, ha gondot okoztam neked, Elizabeth - kullogott el csalódottan a kikosarazott hapsi.

- Mit akart? – kérdezte Jessica.

- Azt állította, hogy szeret, és megcsókolt… – ült le Liza a kanapéra egy grimasszal, majd meggyűrte a köntösét. – Szerinted igazat mondott, vagy ez egy újabb csapda, hogy kinyírjon?  - Én ezen a férfin nem tudok, de nem is akarok kiigazodni - borzongott meg Jess. - De tanácsot azt adhatok: ne agyalj rajta. Minél többet meditálsz a hülyeségein, annál pocsékabbul érzed majd magad, és elfelejtkezel foglalkozni az igazán fontos dolgokkal. Például Cole-lal, vagy azzal, hogy kihasználd a szellem-barátnőddel töltött utolsó estét - vigyorodott el a szürke boszi.

- Ja hát igen. Holnap már ideje menned, ugye? – kérdezte Liza

- Igen.

- Köszönök mindent.

- Csak azt tettem, amire megkértek.

- Sokkal többet. Reményt adtál. Reményt, hogy bízhatok Henry-ben.

- Véletlen volt – kacagott Jessica.

- Teee – kacagott Liza is, majd megölelte barátnőjét. 

~*~    

Másnap reggel Jessicának is vissza kellett mennie. Legnagyobb meglepetésére Sophia jött le érte.   - Elkísérlek - mosolygott rá a nő.  - Te tudtad ezt, ugye? –rakta csípőre a kezeit Jess.

- Mármint mit tudtam? - lepődött meg Sophie.

- Hogy Henry szerelmes Lizába.

A fekete boszi nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét.

- Tudtam… - harapott az ajkába.

- Ezért is mondtad Henry-nek, hogy majd Liza vigyáz rá, és ezért mondtad Beth-nek, hogy vigyázzon Holmes-ra, ugye?

- Nem hagyhatnánk ezt a témát?

- De most komolyan Sophie, szerinted mi lesz köztük? - esett kétségbe Jessica.

- Ezt bízzuk a sorsra… - sóhajtott a másik nő, majd elteleportáltak, hogy végre hazatérhessenek.   Itt még nincs vége a fejezetnek, kattintsatok ide! (Vagy görgessetek lejjebb :D)
Kénytelenek voltunk kettészedni a finálét...